1841. május 2-án született Nagybányán. Jogi tanulmányainak befejezése után, 1861-ben Szatmár vármegye aljegyzője lett. Egy év után a fővárosba ment, ahol a királyi jogügyek igazgatóságánál dolgozott, ám ezt hamarosan a színészi élettel cserélte fel. Shakespeare születésének 299. évfordulóján (1863. ápr. 23.) lépett először színpadra Óbudán. Különböző színtársulatok tagjaként megfordult Kiskőrösön, Baján, Győrött, majd Debrecenben.

1878-ban, Sipos Orbán alispán hívására jött Szolnokra. Előbb aljegyzőként, majd 1881-től várnagyként szolgált a megyeházán. Az 1896-os millenniumi ünnepségek megyei megszervezésében jelentős szerepet játszott, s támogatta a szolnoki állandó színház megteremtését. A századelő politikai változásai miatt nyugdíjazását kérte.

1891-ben átvette a Jász-Nagykun-Szolnokmegyei Lapok szerkesztését, s melyet hosszú élete végéig folytatott. Húsznál több színdarabot — köztük a Denevért — fordított nyelvünkre franciából, németből.

„Ha a szép emberöltőt meg lehet mintázni, avagy márványba lehet vésni, úgy Ő lehetne a legszebb modell. Pedig egy évszázad van csaknem a háta megett. Az ezeréves magyar történelem legviharosabb évszázada. Hiszen, mint kisgyermek látta az 1848-as magyar szabadságharcot, s részt vett benne. Bem apó veregette meg a vállát, mint huszárnak, s Petőfi Sándor verte meg léniával, mikor a kis gróf Teleky Edussal délutáni álmában megzavarták. Ismerte a nagy Kossuthot, Deák Ferencet, a Tiszákat. Megérte a világháborút, üldözték a kummün s a román megszállás alatt…” — így méltatták röviddel 1937. január 27-én, városunkban bekövetkezett halála előtt.

Vezéry Ödön is a méltatlanul elfeledett szolnokiak egyike: sem utca, sem szobor, sem emléktábla nem őrzi nevét.