Rég ideje annak, talán több mint 80 esztendő előtt, amikor Petőfi Sándor, a nagy költő Erdődre, Szendrey Júliához járogatott, a főhadiszállást azonban Koltón, druszájánál, őszinte, talán egyetlen önzetlen, igaz barátjánál, Gróf Teleki Sándornál tartotta. A két Sándor az alig egyórai távolságra levő Koltóról csaknem naponta bejárogatott Nagybányára. Ott Sándor anyjánál, az öreg Teleki Grófnőnél egy szoba volt fenntartva, hol a Mária-ligetben vagy a külső vendégfogadóban olykor-olykor lezajlott mulatságok után kipihenték az éjszaka fáradalmait.

Akkor mi még apró nebulók voltunk, normalisták* s a második klasszisban mint elkényeztetett úrficskák frekventáltuk* az iskolát úgy, ahogy jólesett. Röszler Antal professzor úr felügyelete alatt, kihez naponta Gróf Teleki Edussal privátára* is járogattunk, hogy otthon ne alkalmatlankodjunk, hanem gondos őrködés alatt töltsük a napközi szüneteket.

Röszler Antal, a mi kedves professzorunk jó karban levő pocakos, pápaszemes, kedélyes bohém bácsi volt, aki mint zenész, művész, egyszersmind a műkedvelő társulat direktora annak az akkor híres nagybányai műkedvelő társulatnak, mellyel Megyeri Károly is eljátszotta a Peleskei nótáriust azon alkalommal, amidőn bátyjának — az én drága jó nagyapámnak — megyeri Stand Pálnak, Nagybánya szabad királyi bányaváros fő-fő bírájának — ki egyszersmind a pozsonyi diétákon ablegátus* volt, és ki városa nevében a jus gladiumot* gyakorolva, mint jogtudós és nyelvész nagy tekintélynek örvendezett — látogatására Nagybányára érkezett és a Felsőbánya utcai legnagyobb kúriára beszállásolta magát.

A nagybányai műkedvelői társulatnak tehát birtokában volt a »Peleskei Notárius«, e még ma is élvezhető eredeti magyar bohózat minden szükséges rekvisituma,* nevezetesen: a sasiros frakkok és papirosból cachirozott chasseur* sisakok.

A priváták felügyelet nélküli délutánjain, amikor kissé több szabadságot élvezhettünk, betekinthettünk a műkedvelő társulat gardróbjába, mely a Teleky háznak egy kis földszinti helyisége volt — ott összekutattunk mindent, a sok lim-lom között leginkább a sasirozott felszerelése iránt érdeklődtünk.

Hozzáláttunk az öltözködéshez. Egy-egy vörös hajtókás kék frakkot, mely bármily rövid volt is, a fityegője a földet érte, hozzá a sisak, végül a kardot, melyet magunk után vonszoltunk. E felszereléssel iszonyú csörömpölést vittünk véghez. Hogy pedig gyalogosan ne szégyenkezzünk, lovasítottuk a német nehéz lovasságot egy kettőbe tört hosszú seprőnyéllel.

No, most, fel az emeletre. A vasrácsokra elhelyezett 20–30 öl hosszú emeleti folyosó deszkapadlózatán toporzékoló léptekkel, lovassági rövid galoppban végigdübörögve olyan zajt csaptunk, hogy az egész épület csak úgy rengett belé.
Sándor bácsiék a folyosóra nyíló szobában délutáni sziesztán szenderegtek, a zajra megrémülve ugrottak fel jó ízű álmukból, s az ajtót feltárva meglepetéssel bámulták a sasiros invasiot.

— Ördögadta teremtette! Gyerekek, ne csináljatok itt oly nagy zenebonát! Az ember nem is alhatik miattatok! Egy, kettő! Lefelé az udvarra! Ha nem lesz csend, én intézek attakot a sasirosok ellen!

Megindultunk, még nagyobb dübörgéssel. A kis Gróf elöl ugyancsak fújta: Tradra, tradra! Tradra! tradrarara! Én meg utána.

Alig haladtunk az ajtóig, amidőn az megnyílt. Petőfi ki a líneával, és nekem — ki az arrier* gárdát képeztem — egy párszor jól a frakkomra vágott.

— Menjünk, mondjuk meg a nagymamának! Nekünk ilyen vendég nem kell. Menjenek Koltóra, ott verekedjenek! — sírt velem együtt a kis gróf.

Minden harci kedv nélkül besompolyogtunk a jóságos nagymama után az ebédlőbe, hol szemünket megtörölgetve, egy-egy nagy darab tortával hallgattatott el bennünket.

Így történt ez örökké emlékezetes találkozásom Petőfivel. De úgy hozta a sors, hogy mint színész, összekerültem Petőfi fiával, Zoltánnal is, előbb Szarvason, amikor színész akart lenni, majd Debrecenben, mint lerongyosodott vándorszínésszel, kit Kiss Sándor — akkor debreceni színházi intendáns, Bem volt adjutánsa, ki a segesvári ütközet előtt együtt volt Petőfivel — ajánlatomra szerződtetett.