I. rész

Az 1866. esztendő tavaszán a viszontagságos győri színidény után Szabó József régi híres színigazgató társulata feloszlott. A színészek a szélrózsa minden irányába útrakeltek jobb otthont keresni új állomásokon. Egy alig 16 tagból összetoborzott társulat a legszebb reményekkel, vidáman, pajzán jókedvvel leutazott Szarvasra, hol inas Balogh György a színtársulat tótumfaktuma Pokomándi postamester közreműködésével bérletet gyűjtött a vándor művészek részére.

A társulat Mezőtúrra érkezett és a vásártéri, akkor Zsindelyesnek nevezett korcsmában ütött tanyát. Itt kellett bevárnia Tőkés Emíliát, a hódító szép művésznőt, a primadonnát, a színtársulat kedves direktriszét,* ki a Győrben újonnan szerződtetett novíciusokkal, két jó családbeli diák úrfival a legközelebbi déli vonattal volt Mezőtúrra érkezendő. (Egyikükből — miután színész nem lehetett — alispán, majd főispán, végül miniszteri tanácsos lett.) A művezetésem alatti társulat terített asztallal, nagy ovációkkal és muzsikaszóval üdvözölte kedves direktriszét, ki testőrségével a két fiatal újonc színésszel Győrből Bécsen keresztül minden szerencsétlenség és pénz nélkül megérkezett. Annyira pénz nélkül, hogy a 26 forint és néhány krajcár kocsmai kontót a társulat tagjaitól kellett összeszednünk és kiegyenlítenünk. Ebéd után 4 kocsira felpakolva esti szürkületkor bevonultunk Szarvasra. A színtársulatot a szarvasi közönség szívesen fogadta. Már az első két előadásunkkal, az Egy nő vétke c. modern drámával és A férj bűnhődése vagy a kopasztott kacsák szüzének bosszúja c. francia bohózattal meghódítottuk a publikumot.

— Kérem, küldjék ki Vezéry művezető urat!

Én siettem kedves házigazdám szigorú felhívását teljesíteni:

— Miben lehetek szolgálatára? — kérdezem a váratlan látogatásra kíváncsian.

— A fiúk azonnal ott lesznek, én magam kísérem oda őket — igértem. — Kedves uram! ha lehet, kerüljünk minden feltűnést, mert az eset, ha köztudomásra jut, nem válik társulatunk és rövid színidényünk előnyére.

Megállapodásunk szerint történt minden. A fiúk rábeszélésemre megnyugodtak. Az egyik szerepét én, a másikét Musto Guszti — később a Nemzeti Színház súgója — játszottuk el.

A búcsúzás drámai jelenetei után, melyek tragikus végét sikerült elhárítanom, a fiúk lecsillapodtak és bánatos resignacióval* (gyámi fedezet mellett) még azon éjjel hazautaztak.

Másnap azonban — mint kisvárosban szokott — elterjedt a hír Szarvason, hogy Dalfy és Rejtey urak nem is voltak valódi színészek, hanem Győrből megszökött úrfiak kiket szépen hazautaztattak.

E hírek hatása alatt harmadnapra a kora reggeli órákban látogatás zavarta meg a színházi próbára készülődésemet lakásomon. Kopogtatás utáni „Szabad!” kijelentésemre 17–18 éves csinos fiatalember lépett be. Oly ismerősnek tetszett, hogy kissé gondolkoztam, ugyan hol láthattam ezt a fiatalembert?

— No lám! Mindjárt felismertem édes atyjának arcképei, gyermekkori emlékeim, édes atyjával való találkozásom után. Meglepett a hasonlóság. Miben lehetek szolgálatára?

— Az nem volna nehéz. De még idáig nem jutottunk. Az ön színészi pályája még sok akadályba ütközik, ön édes anyjának és nagybátyjának gondnoksága alatt áll. Tanulmányait is be kell végeznie. Arra mint színésznek is nagy szüksége van. Mert lássa, a színészetre nem elegendő a hajlandóság, arra még a tehetség mellett is hosszas tanulmány szükséges. Édes atyjának, hazánk legnagyobb költőjének sem hozott dicsőséget ez a pálya.

— Azt nagyon jól tudom. A költészetben, bár azzal is próbálkozom, kedves atyámat nem közelíthetem meg, de hogy ő nála jobb színész leszek, arról már felelni merek.

— Tegyük fel, hogy önnek igaza lesz. Nem is akarom szándékáról lebeszélni, azonban gondolja meg. Ha előbb vizsgáit leteszi, s a nagybácsival megbeszéljük a dolgot, akkor foglalkozhatunk e kérdéssel.

Ezzel távozott. Szarvason Petőfi Zoltánnal nem találkoztam többé, mert még aznap írtam Kondorosra Petrovics Istvánnak, ki figyelmeztetésemre bejött a közeli pusztáról, hol Csákón a Geiszt család gazdaságának intézője volt. Megköszönte figyelmeztetésemet, Zoltánt megdorgálta — amiért is az megharagudott reám. Ezért Szarvason nem is láttam többé.

A színtársulat Szarvasról a közeli Békéscsabára távozott. Ott nagyon nehéz napjaink voltak. A háború küszöbén folyamatban volt a mozgósítás. A szép direktorné megbetegedett, a társulat feloszlott. Pestre mentem. Ott nagy forrongás, titkos szervezkedés volt. Beállottam a Klapka légióba. A nagy razzia alkalmával, amidőn Almásy Pált, Böszörményit, többeket és a szervezkedő légió tagjait katonai karhatalommal összefogdosták, jó szerencsém mentett meg az elfogatástól, melyet hogy elkerüljek és a kolera elől Debrecenbe menekültem. Oda már előzőleg Szabó, volt győri direktorom* az új intendatúra* művezetője az általa szervezett társulathoz szerződtetett.