Galgóczy Ferenc kazánfűtő és Kovács Magdolna tizedik gyermekeként Szolnok-Szandaszőlősön érkezett e világra 1905. június 27-ikén, de a család később a belvárosba, a ferences templom közelében lévő Őr utcába költözött. Gyermekkorát angolkór, s számos más betegség keserítette. 1920-ban tüdőgyulladást kapott, melyet különféle szövődmények követtek. 1922 novemberétől csaknem öt évig feküdt a szolnoki kórházban. Életéből 42 évet töltött mozgásképtelenül, ágyban fekve, de lelkét nem törte meg a szenvedés.

Már fiatalon mély hitéletet élt. Férfiakat is megszégyenítő bátorsággal ő mentette ki 1919. június 14-én  a románok által ágyúzott Szolnok Vártemplomának kegytárgyait. 1929 nagyböjtjén különös álma volt: Jézus keresztjét cipelte. Ettől kezdve Jézus sebeit (stigmáit) viselte testén. Naplóbejegyzései szerint ugyanazon év júliusától rendszeresen megjelent neki Szűz Mária.

1932-ben meghalt édesanyja (apja már 1907-ben), s egyetlen élő testvére is elhagyta. Ekkor a Rákóczi útra költözött egy barátnője jóvoltából. Itt vészelte át Szolnok 1944 október-novemberi ostromát. 1945-től Kisújszálláson, majd 1962. március 27-én bekövetkezett haláláig Máriaremetén élt.

Emlékét a — naplóit, verseit, visszaemlékezéseket tartalmazó — Szeretet nem ismer határt és az Új idők apostola című kötet őrzi. Nevezték őt a „nagy magyar szenvedő”-nek, írták, hogy „élete párját ritkító misztika”.

Boldoggá avatásához gyűjtik a dokumentumokat, s így imádkoznak: „Úr Jézus! Te Erzsébetet engesztelő áldozatul választottad… Szeplőtelen Édesanyád csodálatos gondoskodására, nevelésére és vezetésére bíztad, hogy alkalmas eszközöd legyen irántunk való végtelen szereteted… boldogító uralmának előkészítésére minden ember szívében…”