1898. május 17-én született Szolnokon a Kápolna utcában. Mandel Saul szatócs és Fischer Eszter háztartásbeli gyermekét Mandel Izidor néven anyakönyvezték. A talmudiskolát Sárospatakon végezte, majd a budapesti Országos Izraelita Tanítóképzőben szerzett oklevelet. A tanácshatalom megdöntése után elmenekült Magyarországról. 1921-ben Palesztinában telepedett le, s a jeruzsálemi héber egyetemen folytatta tanulmányait. Röviddel 90. születésnapja előtt, Tel-Avivban érte a halál.

Már tizenéves korában írt héber nyelvű verseket. Palesztinában magyar költőket fordított. „Arany Jánost, Ady Endrét, Babits Mihályt, József Attilát és Radnóti Miklóst nála tömörebben, pontosabban, átértőbben, színesebben senki nem ültette át héberre. Ez egyben vallomás is származásáról, szülőföldjéről, anyanyelvéről.” — írta róla Scheiber Sándor. Sorra jelentek meg saját írásai is, melyekből az Aranytó című próza-, és A türelmetlenség dalai című verseskötet magyar nyelven is nyomdafestéket látott az Európa Könyvkiadó gondozásában.
Költői szóval és fegyverrel harcolt az önálló zsidó állam megteremtéséért, majd nem szűnt meg figyelmeztetni honfitársait arra, hogy Izrael állampolgárai üldözöttként találtak új hazára, melyben ők sem nyomhatják el más nép fiait.

Tevékenységével kiérdemelte a Csernihovszki-díjat (hazája legnagyobb irodalmi díja Thomas Mann-fordításaiért, 1957), az ACUM-díjat (1966), a Nordau-díjat (1967), a PEN-emlékérmet (a magyar Pen Klubtól irodalmunk népszerűsítéséért, 1970) és a Magyar Népköztársaság Zászló-rendjét (1978).

Sorozatunk cikkei gyakran záródnak azzal a megjegyzéssel, hogy városunk megfeledkezik híres szülöttei és tevékeny lakói emlékének ápolásáról. Az azonban mégis különös, hogy a kiváló baloldali izraeli költő, író és műfordító személyére egy sokak által szélsőjobboldalinak bélyegzett rendezvény Budapestről érkezett szónokának (Kossuth tér, 2004. április 28., Hering József) kellett felhívnia figyelmünket.