Hajnalonként gőzös párával telnek meg az ablakok, a patak titokzatos ködben csobog, az avar szürke, mintha czukorral hintették volna tele, a vadszőlőlevél piros s fönt az ég mosolygón kék: ez az igazi agarász idő. Végig a síkságon az október csöndje; az országút messze van, mégis a kúriáig hallatszik egy-egy kocsi kelepelése. Olykor ugat még valami tanyai kutya »őszre«, ahogy azt a magas, csendülő hangot nevezni szeretném, amely merőben más, mint az eb »nyári« tompa csaholása – egyéb zaj azután nincsen. Lóra magyar, szabad az út. Az istálló mellett lévő ólt nagyvigyázva nyitja ki a béres, mégis az ajtó – mintha sárkányok törnének ki – dühös erőtől csapva repül oldalt, s a legény hátán, lábán vad hajszában ugranak át az agarak. Akkorra már lovon ül a társaság is, s csöndesen koczogva indul ki a gyöpre.

Sok szép emlék és sok szép bűn fűződik az agarászathoz, a legmagyarabb szórakozáshoz, érdemes hát róla egy-két szót elmondani. Tudós történetbúvárok megírták, hogy az agár Árpáddal együtt jött be a hazába, tehát a legidősebb kutyabőr. Eredetét azonban még messzibb kell keresni: már a legrégibb egyiptomi emléken ott látható a lógó nyelvű Cziczke. Nem csoda, ha gőgös állat, akár az angol telivér: megveti a bundásokat, lenézi a lesipuskás vizslát, s az állatok közt csak a lovat becsüli valamire. Tulajdonképp csak félig kutya, mert az eb legsajátosabb tulajdonsága: az orr hiányzik nála, az agár a szemével meg a lábával vadász. Az alakja is sajátos, a többi kutyától elütő: egész struktúrája alkalmas rá, hogy a levegő ellentállásának ne nyújtson támaszpontot. Nyaka hosszú, mint volt az Eclipse-é, lapoczkái rézsútosak és szabadon mozgók, akár a legszebb derby crack-é, a mellkas mély, a keresztcsont magas: szóval a jelentősebb point-okban a telivérrel analóg. Még az elmúlásában is hasonló gyors társához, az agár épp úgy »letörik« inain, mint a versenyparipa.

Évszázadokon át ő volt a magyar úr legkedvesebb sportja. A pogány szittyák épp úgy szórakoztak vele, mint a szabolcsi gentryk, látta Mátyás udvarát és a mai rossz viszonyokat, együtt szaladt a volgamenti arabbal, a kaczkiás andaluz paripával s a hórihorgas angol telivérrel. Körülötte nagyot változtak az idők, meg a gondolkozás, csak ő maradt meg a réginek, az egyetlen közvetlen kapocsnak, amely őseinkkel összefűz. Szükséges tehát, hogy a vadászaton kívül egyéb jelentősége is legyen, s tényleg nem nehéz benne e kvalitásokat felfedezni. Mindenekelőtt a barátságot s összetartozóság érzését fejlesztette, mint minden sport, amely a bátorság próbájában az erőseket és ügyeseket egy területre vezeti. A híres lovas magyar legtöbbet agarászaton tanult meg nyeregben ülni: itt nyílt rá mód a szemet élesíteni, a terepet megítélni tudni és gyorsan határozni. Aki sokat és kedvvel lovagol agár után, szükséges, hogy elsajátítsa e tulajdonságokat, s ha a terület, melyen szórakozásait űzi, nehéz, úgy meg fogja tanulni mi a lovas-szív és mi az a csodálatos erő – egy harmadik dimenzió –, amely a ló és gazdája együttérzésén kifejlődik. De volt az agárnak ennél nemesebb hivatása is.

Az osztrák uralom ellen való küzdelemben mindig szükség volt alkalomra, ahol a békétlenkedők nyugton találkozhassanak, ahol nem kellett félni se porkolábtól se árulótól. Soha kedvezőbb mód, mint egy-egy agarászatnál, ahová hét mértföldről jöttek össze a hívek, ahol, míg kiértek a gyöpre, feltűnés nélkül beszélhették meg uraink a fejleményeket. Az utolsó efajta conventiculum az ötvenes években a szandai gyöpön volt. Ha a Bach-huszárok tudták volna, mit jelent az a lelkes »hajrá!«, amely a tarlón végighangzott, bizonynyal peczért küldött volna az ebeknek, zsandárt az uraknak. Ez volt az agár pályafutásának egyik legszebb epizódja.

Ma persze nincs meg ez a jelentősége, sőt a szép sport erősen hanyatlóban van. Hol vannak azok az idők, mikor még eposzokat írtak híres jó Nadányi Imréről, meg Recsky Andrásról, az agarászat bajnokairól? Hol van a dicsőség, mely a század agarát, Mórót övezte? Hol van az a lázas érdeklődés, mely a félelmetes Matyi nyulat kísérte? Akkoriban az ország minden ura tudta, hogy ez a ravasz tapsifüles a világ leggyorsabb nyula, s akinek valamelyes agara volt, ambicziótól égve vitte fel a bihari síkra. Matyi tót nyúl volt, szögletes fejű, pirosas bundájú, amelyen meglátszott, hogy sok vihart állt ki dicsőséggel. Vaczakja ott állt egy magányos fűz tövében, minden gyermek ösmerte. A vadászoknak nem kellett sokat keresgélniök, csak a korhas fa felé indultak, aztán elkiáltották magukat: »hajrá!« Matyi csöndes, fölényes iramban, mint a telivér a próbagaloppnál, indult meg, az agarak utána. Hanem kutya lett legyen az, a melyik ilyenkor is közelében tudott maradni. Hát még ha a nyúl gyorsítani kezdte futását s elnyúlva, mint, a papírlap, suhant el a lapály fölött. Nyereghez szorultak az agarak, vérzett a köröm, kidőlt az in. Egyszer aztán az ország három legjobb kutyáját vitték el a gyöpre, csupa híres billikomos agarat. Ez volt a legnagyobb hajsza, melyről a vadászat ez ága tud. Reggel kezdték Matyit kergetni, s három vármegyén át űzték a vadászok. Azaz hogy csak a három híres agár, mert a ló nem bírta az őrületes iramot s délelőtt valamennyi beadta a kulcsot. A kutyák azonban nem hiába voltak bajnokok, ott maradtak Matyi mögött, s a jeles nyúl, amelynek előzőleg soha még csak fordulnia sem kellett, bezzeg most erre, arra hajlott. Kemény tusa volt árkon-bokron keresztül, vízen, kőbányán, erdőn, sáron át a messzeségbe. Ez az agár, az is, vágott egyet rajta, de Matyi mindig meg tudta menteni az irháját s lihegve, bukfenczezve, de törhetetlenül csak robogott tova. Hogy mikor szakadt vége a hajszának, senki sem tudja. Harmadnap találták meg a lovászok az agarakat. Az egyik a szomszéd megye határán feküdt holtan. A másik kettő, meg a nyúl a harmadik vármegyében találódott meg. Egy pocsolya választotta el őket. A pocsolya előtt megszakadva feküdt az egyik agár, a másik, amint végkimerülésben még át akart hatolni a vízen, belefulladt az iszapba; pár lépéssel előtte pedig össze-vissza tépve, hevert Matyi: szívszélhüdés érte.

Mondom, ma az ilyen hajszák már csak lokális jelentőségűek. A nagyvilágnak egyéb a dolga, az urak szórakozásai pedig ábrázatot cseréltek, az agarat inkább csak dekoratív tényezőnek tartogatják. A lovaglás is más irányba terelődött, az igazi terrain-lovas egyre kevesebb lesz, s ha valakit ma a felsőmagyarországi agarászatra hívnak, ahol minden száz méterre egy négy méteres kanális esik, az ugyan meg fogja köszönni a mulatságot, s még a vidékét is elkerüli a házigazdának. Már csak kényelmesebb puskával bánni el a nyulakkal. Az ország különböző vidékein buzgó agarász-egyesületek iparkodnak a nemes sportot az enyészettől megmenteni. Van agárderbynk is (Debreczenben) s a szolnoki országos agárversenyek még fel-felidézik a múlt képeit. De a divat változásával s az emberi kényelemmel aligha birkóznak meg sikeresen. A kedvvel együtt a vadászatra alkalmas terület is fogy, az intenzív gazdálkodás nem egyezik e mulatsággal.

Csak sajnálni lehet, hogy így van, s a bátorság inkább a vívó- és kártyatermekben keres érvényesülést. Egy régi szép szokás, amelynek sok praktikus oldala volt, tűnik a feledésbe, s vele kiveszőben a lóanyag kipróbálásának természetes mértéke. A félvér anyag nálunk amúgy is mostoha elbánásban részesül: az efajta futtatások szűk térre szorultak, az ügető versenyek pedig egészen eltűntek. Falkavadász társaságunk csak kevés van, s így a ló képességének próbakövei a minimumra zsugorodtak. Már ez a szempont is megkívánná, hogy az agarászat továbbra is fenntartassék, ha kell, állami segítséggel.

Ki tudja, felvirrad-e még neki valaha? A mai idők gazdálkodása nem felel meg e sportnak, s mihamar múzeumba kerül az agarászostor meg a kutyafüzér. A praktikusan gondolkozó kozmopolita talán nem fogja sajnálni, de azok, akik benne az erősödés, az ügyesség az összetartozóság tényezőjét és a múlt egy eleven emlékét látják, nem könnyen fogják elfelejteni.