Ez a szolnoki, Sütő utcai ház egykor Király András tulajdona volt. Hogy ő építette-e, az kérdés, de nagyon valószínű, hiszen pallér (építési munkavazető) volt. Kunszentmártonban született 1876. január 1-én, s 1909-ben még ott élt. Erről tanúskodik Józsa László tanár úr az „Isten hajléka az emberek között” – A kunszentmártonirómai katolikus nagytemplom (Szeged-Budapest, 2009.) című könyve. A templom felújításakor ugyanis két megoldás között kellett dönteni, s a helyes döntést igazolta, hogy »amikor megkezdték a bontást, az első kalapácsütésre az egész tégla boltívezet lezuhant. Ezt az egész veszélyes munkát egyébként úgy végezték, hogy Király András főmunkavezető derekánál fogva a tetőgerendázathoz köttette magát, s fentről omlasztotta be a boltívet. Mikor ez megtörtént, Király Andrást munkatársa ... csigán engedte le a magasból.«
1932-ben azonban — a vármegyei címtár tanúsítja — már biztosan ő volt a Sütő utca 12. szám alatti épület tulajdonosa. Szüleim ismerete szerint azonban ő sosem élt benne. Sipos István építési vállalkozó szintén Kunszentmártonból jött Szolnokra — bizonyára ő hívta ide munkatársul Király Andrást, hiszen a kunszentmártoni templomfelújítást is együtt végezték —, s az utca végén volt két igatlana. Ott lakott az agglegény Király András, továbbá nagymamám (a házvezetőnője), bádogos és vízvezeték-szerelő nagyapám és édesanyám is.
A 12. számú házban (legalábbis az 1950-es évek elején) Kun Elek és Papi Lajos (a kisújszállásiként ismert szobrász lakott) lakott a családjával. Én 1955-ben születtem, s 1956 nyarán járványos gyermekbénulást kaptam. Október 24-én kellett volna befeküdnöm egy budapesti kórházba, de — talán egy közben szintén elkapott bárányhimlő  következtében — itthon maradtam. (Így is volt elég aggódni valójuk miattam felmenőimnek.) Mi akkor már a Hold utcában laktunk, de — mivel szüleim dolgoztak — időközben ide költözött nagyszüleimnél töltöttem a forradalom napjait.

Az Országos Rendező Iroda (ORI) a könnyűzenéért és a belföldi koncertszervezésért felelős monopóliumjellegű állami szervezet volt a Kádár-rendszer idején, melyet 1958-ban alapítottak, s 1991-ig működött. Ma szinte csak dícséreteket lehet olvasni róla, pedig a maga korában kapott bírálatokat is. Erre kiváló példa az egyik szolnoki rendezvényükről írt cikk, melyet a Szolnok Megyei Néplap 1962. augusztus 22-iki száma  közölt -ht- (azaz Hernádi Tibor) tollából:

»Ilyent nem kérünk többet!

Az Országos Rendező Irodát már számtalanszor megbírálták, a lapok humor rovatában pedig „bérelt helye” van. A humoristák pedig nem ok nélkül foglalkoznak egy-egy szerv visszatérő hibáival.
Őszintén szólva gondolkoztam, hogy kroki formájában kellene foglalkozni a vasárnap esti „szórakozással”, amelyet számunkra a szolnoki szabadtéri színpadon nyújtott egy ORI brigád. Aztán úgy voltam, ezt már nem lehet néhány tréfás megjegyzéssel elintézni. Annál is inkább nem, mert a szolnoki közönség a pénzéért egyik gyenge produkciót a másik után kapja. A múlt szerdai Álomkastély előadásról már írtunk, ezúttal a Divatos divatok című, úgynevezett esztrádműsorról szeretnék „méltóképpen” megemlékezni.
A dolog már a plakátoknál kezdődött. A Nemzeti [Étterem] egyik kirakatablakába kitett műsorplakáton szerepelt Horváth Ferenc. Nem jött el. A kis kézi röplapon [a fenti kép – a Verseghy Könyvtár gyűjteményéből] helyette már Benedek Tibor neve volt található. Ő sem jött el. A nagy plakáton Reményi József jóhírű zenekara ékesítette a műsort. Nem jött. A röplapon Eötvös Marcell, a kitűnő művész és karmester együttese hívogatott. Nem jelent meg. Megjelent ezzel szemben Velencei István, akit jó színésznek ismerünk, de ezúttal eléggé halvány volt. És megjelent a három zenészből álló Ritmus együttes, amely enyhén szólva méltatlan volt a nevéhez. Rendkívül gyenge, pontatlan játékukkal csak bosszankodást okoztak, különösen, amikor kísértek. Varinkó Ágnes szovjet dalénekesnőt (a színlapon szereplő Margaréta Petrova helyett lépett fel!!!) valósággal zavarba hozta a zongorista, aki egészen más fekvésben kísért, mint ahogyan ő énekelt. Egyénileg sikert aratott az örökifjú Salamon Béla bácsi, akit nagy-nagy szeretettel fogadott a közönség, továbbá Komlós Juci és Hollós Ilona. Szolnoki Gyula rutinos, tehetséges konferanszié, ezúttal azonban látható volt rajta a verítékes erőlködés, hogy megváltoztassa a fentebb vázolt okokból fagyos hangulatot. Az emberek ugyanis nem szeretik, ha orruknál fogva vezetik őket.
Még egy megjegyzés, amely nem az ORI-t terheli: az Alföldi Állami Áruház szakíthatna azzal a gyakorlattal, hogy valóban ízléses ruháit saját alkalmazottain mutatja be. Az alkalmi manekenek gyakorlatlan mozgása eltereli a figyelmet a bemutatott ruhákról, ahelyett, hogy rájuk irányítaná.
Egy szó, mint száz, ilyent többet nem kérünk. Ennek és az ehhez hasonló eseteknek az lesz a következménye, hogy a különben is nehezen mozdítható szolnoki közönséget teljesen elidegenítik a színházba járástól. Erre pedig semmi szükségünk.«

Németh József (1873–1946) középiskolai földrajz- és történelemtenár 1903. március 1-től a következő tanév végéig a szolnoki Magyar Királyi Állami Főgimnázium (a mai Verseghy Ferenc Gimnázium) tanára volt. Így ebben az időben Szolnokon lakott fia, az 1901. április 18-án született, s évszázadának egyik legkiválóbb írójává lett Németh László is. Németh József részletesen beszámol „Napló”-jában az itt töltött hónapokról. Az 1903. március 11-én történtekről pl. így ír: »Tegnap d.u. Németh Illéséknél [nem rokon — KK] borfejtés volt, ami jó ramslival végződött 1/2 9-ig. Akkor a bor hatása alatt nem tudtunk szétoszlani, hanem Ficsór Jóskával — vén korhely drusza — elhívtuk őket vendégül mihozzánk a Schefcsikbe. Ott a mi vendégeink voltak vagy 1/2-11-ig (5+5 frtba került kettőnknek), s tarokkoztunk, 3-an meg 21-eztek de 30-40 frtig. Akkor még kávéházba is elmentünk, ahol húzta a cigány, s kiadtunk összesen 25 frtot. (3 frt 80 esett rám). 4-kor elszöktem tőlük, lefeküdtem...« Természetesen Németh László is megosztotta velünk emlékeit Magam helyett című írásában: »Anyámról a legkorábbi emlékem még Szolnokról való. Ott áll a verandán, egy hosszú pongyola van rajta, amely hátul még nála is hosszabb egy farkocskával, s műhajakkal bélelt frizurája órjás ereszt alkot sovány arcocskája fülött. Maradt egy képe akkoriból: azon is ilyen. Ma ízlésnek inkább ijesztő, akkor azonban ilyenek voltak otthonukban a szép úriasszonyok...« Szolnoki ötszobás bérlakásuk helyéről csak ennyit tudunk: »Kétéves koromban már Szolnokon laktunk. Tavaly átutaztam a városon; harmincöt év után még fölismertem a vasút útján a porelvásta házat, amelynek az udvarán a háziasszonyék Rózsikájával a téglákat cepeltük...«