[ELSŐ RÉSZ]

Wo wir nur durchgekommen sind
Erzählen Kinder und Kindeskind
Nach hundert und aber hundert Jahren
Von dem — und seinen Scharen.

I.
Apaffy Mihály, Erdély fejdelme, ki híven Leopolddal kötött szerződéséhöz, mindaddig szilárdul visszautasította a’ magyarhoni elégületlenek követeit, míg Lobkovicz herczeg merényletei csak az ősi alkotmány felforgatására voltak intézve, nem tagadá meg többé a’ kért segedelmet, miután az országlár a’ protestáns vallás vakbuzgó üldözése által ingerlé fel a’ magyarhoni elégületlen kedélyeket, ’s csak imént elnyomott lázadásnak, még hamu alatt lappangó tüzét.
Teleky Mihály, a’ kővári kapitány általa Magyarországba küldetett, hogy ott zászlója alá gyüjtvén a’ hajdukat ’s az ország elégületlen nemeseit, védelmezni siessen üldözött hitsorsosait.

Teleky híven teljesíté a’ megbízást, ’s több ezrekre menő sereggel rontott be Marmaros és Ugotsa megyékbe, dulva és rombolva mindenütt, hová seregei hatának. — Alig terjedt szét a’ hazában ezen uj polgárháboru híre, ’s már mindenfelől érkeztek Teleky táborába az elégületlenek, ’s ama gyülevész csapatok, mellyek az előbbi felkelések alatt alakulva, az ideigleni béke alatt is, a’német zsoldosokkal vetélkedve dulták a’ szerencsétlen hazának téreit. Petróczy, Szuhay, Kende, Szepessy, s Beke Pál voltak-e ocsmány csapatok vezérei. Ezen utolsó, egy vad lelkületű hajdu, nehány ezrekből álló sereget gyűjtött össze az előbbi zavarok alatt, mellyel addig, míg a’ polgári háboru ördöge nyugodott, a' Tiszavidéken tanyázott, mind az egri és szolnoki basák védencz zsoldosa.

Teleky vakbuzgó és szenvedélyes, mint minden pártvezér, örömmel fogadta a’ gyülevész csapatokat, ’s felesküdtetve őket ügye védelmére, önmaga Szathmár felé nyomult, míg a’ rabló vezérek oda vonultak, hol csekélyebb veszély mellett legtöbb zsákmányt reménylettek.

Petróczy Krassa, Szuhay és Kende Szabolcs vidéket, Beke pedig a’ tiszai síkokat választák.

Itt e’ halom felett állt a’ vezér sátora, míg emberei lent a’ síkon tanyáztak. A’ domb ormán vérszínű zászló lobogott, hegyén a’ félholddal, jeléül hogy török pártfogás védi azokat, kik itt e’ síkokon tanyáznak. A’ lobogóhoz közel nagyobbszerű sátor emelkedett, mellyből vad kaczaj, ’s pohár csörgés hangzott ki az éji csenden keresztül. Azok, kik e’ sátorban ültek, a sereg főbbjei valának, áldomást tartók egy véres száguldozás után, melly minden vagyonuktól és barmaiktól fosztá meg, a’ két part védtelen lakait. — Fenn öblös kancsók mögött Beke ült, izmos, élte legszebb szakában levő férfiu, egy arczczal, mellyre már maga a’ természet rá üté a’ vadság és kegyetlenség bélyegét; körülte társai ültek kor és rang szerint, ’s csak egy szék volt üres az asztal végén, mint látszott, a’ legifjabb rablófőnök szokott helye.

Jenő soká marad el! — szólt a’ vezér — talán csak nem érte baj, kardomra! szánnám a’ fiut, bár inkább barátnak, mind körünkbe való.

Ne rágalmazd őt vezér! — szóla hetykén egy ifiu - Jenő derék bajnok, csakhogy ujoncz még, legyen csak egy pár évig közöttünk, ’s meg lásd elfogja feledni agg anyja meséit.

Igazad van, Endre — szóla egy harmadik — az idő legjobb orvos, lám mikor én Bekéhez kerültem, szinte irtóztam a’ vértől, ’s most ki van köztetek, kinek több vért ontottak volna kezei?

E’ dicsekvés által megsértve többen szólottok fel, mindnyájan olly gaztetteket hordva elő, mellyet csak az hihet el, ki ismeri hazánk akkori történeteit.

Ne czivakodjatok, ficzkók — vága közbe nyers, hangon a’ vezér - mi inni, és nem veszekedni gyűltünk össze; azért félre a dicsekvéssel, a nem nekünk való, mi tenni szoktunk csak ’s másra bízni tetteink feljegyzését. — De Jenő soká jön, alkalmasint jó zsákmányra talált. A’ Mátra vidékén sok dus ur lakik, a’ várakban szép hölgyek rejteznek, ezek között dul Jenő, ’s meglássátok olly szép leányokkal tér vissza, hogy szinte megfogom bánni amit neki ígértem.

Átkozott gondolat is volt az, vezér! - szóla egy agg — de legjobb ígéret, mit Jenőnek tehettél; a’ fiu tüzes, egy szép leányért az ördöggel es harczba szállana.

Itt igéretről van a’ szó? — kérdé egy rőt férfiu — igéretről, mellyet én nem tudok, vezér, mit jelentsen ez, talán csak nem rendelkeztél önkéntesen a’ zsákmányról, melly szerződésünk szerint az egész sajátja?

Nyugodjál meg, Bodi, én tisztelem a’ szerződést, itt nem pénzről, de leányról van a’ szó.

Leányról? — kiáltának egyszerre mindazok, kik távol voltak, midőn a’ Mátra vidékére küldé Beke a’ várt ifiut.
Igen, igen leányról, még pedig igen szép leányról — szólt az előbbi agg — de mit néztek olly vadul? nyugodtan, fiuk, üljetek le kancsóitok mögé, és én elbeszélem ezen igéret történetét.

Az ivók engedelmeskedtek és az öreg beszélt:

Jenőt a’ Mátra vidékre parancsolta a’ vezér, hogy szüzeket raboljon onnan, kikből megküldhessük a’ budai, egri, és szolnoki kontyossoknak ez évi leány adóinkat.

Az ifju vonakodott, s nem akart nők ellen harczolni.

Beke tüzelni kezdett, ’s hadi itélet elébe akarta állítani őt, de én mást tanácsoltam. — Ha lefejeztetjük Jenőt, benne egy jó bajnok vesz el, mondám, tegyünk hát mást, ígérjük meg neki hogy a legszebb leány, kit rabol övé lesz.

A’ vezér rá állt szavamra, ’s meglássátok olly szép szüzeket fog hozni az ifju, millyenek rég nem voltak a’ budai háremben.

A’ rablók vadul kaczagtak, az agg ismét beszélni akart, de a’ vezér intett, ’s csend lőn.

Ismeritek Jenőt, ő jó bajnok, de ábrándozó bolond, pénz őt nem ingerli, ámde leányi arcz; láttátok volna csak, miként örült az igéretnek, mint villám ült lovára, s mire észrevettük, már eltűnt csapatjával a’ szandai dombok között.

Tovább akart beszéleni a’ vezér, de trombita szó harsogott, majd lóléptek dobogtak, mellyek csakhamar elvesztek ama vad lárma között, mellyel a’ síkon tanyázó rablók Jenő érkező csapatát üdvözlék.

Az őrök félrevonták a’ sátor függönyeit, ’s a’ vezérek az érkező csapatot láták a’ domb aljában felvonulni. Elől Jenő lovaglott, egy deli karcsu ifju, közte, ’s a’ sereg közt kocsik haladtak, mellyeken kötözve ültek a’ rablott szüzek, kik közöl csak egy volt szabadon, ’s lefátyolozva, míg a’ többi arcza leplezetlen állt a’ durva őrök vad tüzű pillanatai előtt.

Az ifju leszállott lováról, ’s gyengéden nyujtá karját a’ megkülönböztetett szűznek, ki reszketve követé őt sátorához, hol már két rabnő várta érkező urnéját.

Jenő nem kisérte be a’ szépet, hanem őrt rendelve sátorához, a’ vezérekhez csatlakozott, kik az alatt buja tekintetekkel ’s aljas tréfák közt vizsgálták a’ szekereikről leemelt szépeket.

Hagyjuk őket, ’s kövessük Jenőt, ki szótalanul ’s összefont karokkal járt alá ’s fel a’ domb alatti fák árnyában.

Hogy Jenő mostani kedélyét, sőt magát a’ történet fonalát is felfoghassuk, vissza kell repülnünk a’ gondolat villám szárnyain hősünk gyermek, és ifju korára.

Jenőt a’ Balaton vidéken nevelé föl egy gondos anya, ki a’ párthadakban elvesztett férje halta után vonult oda alig 10 éves gyermekével. A’ nő, ki mindenét elveszté a’ harcz által, egész gondját és nevelési rendszerét oda irányzá, hogy elölvén Jenő keblében a’ gyermekkori nevelés, ’s atyai emlékek nyomait, visszatarthassa azt ama vészteljes pályától, melly őt férjétől, ’s csekély javaitól megfosztá.

E’ feladat nehéz volt, mert bármilly igen szerette is Jenő anyját, ki vágyódott a’ csendes anyai lakból oda, hol atyja élt és elvérzett, a’ csaták véres terére, mellyet olly szépnek, olly férfiuhoz illőnek festettek előtte elholt atya egykori szavai, ’s ifju képzete. — Az anya intései és kérelmei hasztalanok valának, az ifju akarata szilárdul állt ’s a’ jó nő, már könnyek közt várta a’ perczet, melly őt talán örökre megfosztandó lett volna szeretett fiától, ha egy véletlen körülmény egy időre más fordulatot nem ád az ifju vágyainak.

Egy napon a’ Bakony vadait üldözte az ifju, heve mindinkább tova ragadta, az éj közelgett, ’s a’ távol anyai lakba visszatérni többé nem lehetett. Fáradtan dőlt le az ifju egy patak partjára, hol a buján zöldelő fű elég kényelmes ágynak látszott, a’ tűréshez szokni akaró ifjunak.

A’ nap már leáldozott, ’s a’ tájt néma halotti csend boritá, mellyen csak néha zengett keresztül a’ fák gallyai közt ülő csalogányok dala. Gondolatokba, ’s a’ jövő képzeteibe merülve nézett Jenő a’ fák sűrűjébe ’s nem kevéssé lőn meglepetve, midőn egy fehér alakot látott onnan maga felé közeledni. Megdöbbenve ugrott fel, kutyája ugatva futott az alak felé, és ez megrettenve rejté el magát a’ közel bokrok zöldjébe. Jenő kíváncsian követé a’ menekedni akarót ’s nyájasan vezeté ki oda, hol tágassabb tér nyílt a’ fák között. A’ fogoly egy tünde báju leányka volt, kezén virággal tölt kosárral, mellynek derekát ízléssel font koszoru ölelte. A’ szép leány reszketve állt, a’ rablónak vélt Jenő előtt ’s kérte őt, ne bántaná életét, hanem kísérné inkább a’ szomszéd faluba, hol atyja a’ földes ur, hálát és jutalmat adand kiséreteért.

Az ifju megismertette magát, enyelegve kiséré laka felé, a’ bájoló szüzet, ki minden félelmét elvesztve csevegett vele — A’ faluban örvendve fogadá őket a’ leány atyja, ’s hálásra marasztalá Jenőt, ki mellőzve a sok vonakodást, szivesen fogadá el az öreg ur ajánlatát.

Rózsa másnap elkiséré a’ patak partjáig vendégét ’s kérelmére megigérte, hogy estve felé ismét annak tájára jövend. — Az igéret pontosan teljesítteték, ’s a’ pár többé nem a’ szülőkről ’s galambfiakról, hanem önszivéről, és érzelmeiről beszélt, egyhanguak valának ezek, ’s nem sokára a’ leggyöngédebb szerelem fona össze a’ rokon sziveket.

De szerelmök boldog nem lehetett. Rózsa atyja dus és gőgős ur vala, ’s a‘ mint felfedezé leánya szerelmét, szigoru, sőt durva szavakkal tiltá el házától az ifjut, mert ugy monda, koldus és közvitéz fia nem birhatja lánya kezét.

A’ pár mind a’ mellett is talált alkalmat egy titkos összejövetelre, ’s szent esküt tőn, minden atyai tilalom ’s gőg daczára örökre épen tartani a’ kebel első szerelmét.

E’ végső öszvejövetel után Rózsa csakhamar elhagyta Bakony vidékét atyjával, ki látván leánya hív szerelmét, az alföldre vitte le azt egy nőrokonához — Jenő Rózsa távozta után nem ügyelt többé anyja kérelmeire, ’s a’ mint elhatott vidékökre az uj szabadság-harcz hire, elbutsuzott könnyező anyjától, felköté atyjáról öröklött izmos kardját, s elvándorlott Teleky táborába, hol letévén a’ hívség esküjét, balsorsa által Beke csapatjába soroztaték.

Alig volt mig nehány napokig e’ seregben Jenő, ’s már enyészni kezdenek ifju kora szép álmai, a’ tábori életet ő olly szépnek, a’ hősöket a’ szigoru rend barátjainak tartá, és itt egy féktelen rabló csapatot látott, melly nem ösmerve semmi szentet ’s parancsot, a’ nemzeti szabadság védésének ürügye alatt egy aránt kinza, ’s üldözé barátját ellenét — ’s elkerülve gyáván a’ fegyveres elleneli nyilt csatát, csak a’ védetlen póron ’s szegény földnépen gyakorlá hősi erejét.

Jenő egyelőre távozni akart, majd szokni kezdett a’ durva élethez ’s mire lefordult az év tizenkét hava, a’ megszokás és mindennapi példák már sokkal erősebben csatlák a’ hadi élethez, minthogy azt a’ gyülölt nyugalommal felcserélni ereje lett volna.

Maradt tehát ’s bár eleinte, sőt most is, a’ többinél jobb 's a’ közguny tárgya volt, lassankint mindinkább belefonódott a rabló csapat undok kalandjaiba, ’s csak néha, ha feltűntek előtte ifjabb évei emléke, jó anyja oktatásai, ’s Rózsa tiszta szerelme sugá keblének egy titkos szózata milly felette aljas azon életmód melyet követ. És illy perczek lehettek azok mellyek meglágyítva szivét ama szelidebb bánás módot ’s büntöli irtózást szülték, melly miatt, öt társaitól megrovatni hallottuk ’s mellynek a’ jövő czikben szép példáját látandjuk.