»Az elmúlt év elején indult el a szolnoki szabadtéri színpad felállításának gondolata. Az Állami Szigligeti Színház igazgatója, Daniss Győző a városi tanácshoz kérelmet adott be. Ebben kérte, hogy Szolnokon állítsanak fel szabadtéri színpadot. Ez szükséges, hiszen a jelenlegi színház csak 600 személyt fogad be,  a város viszont 40–50 ezer lakosú, s gyakran előfordul, hogy egy-egy nagyobbszabású alkalmi előadást a város lakói nem tudnak megnézni, mert kiszorulnak a színházból.
A kérelem nyomán bizottságot alakítottak, hogy jelölje ki a helyet szabadtéri színpad számára. Az első javaslat a Művésztelepre esett. Ezt azonban nem hagyták jóvá, mivel a Művésztelep állandóan fejlődik, és a művészek alkotó munkáát zavarja a szabadtéri színpad. Erre újabb bizottság alakult, hogy másik helyet keressen, amely megfelelő lesz a szabadtéri színpadnak.
A népművelési minisztérium kiküldötte, Soltész Istvánné is megtekintette az új helyet, mely a Ságvári út végén lévő Zalka Máté parkra esett. A bizottság minden tekintetben megfelelőnek találta ezt a területet. Ekkorra azonban már augusztus lett...« – adta hírül a Szolnok Megyei Néplap 1953 márciusában.


Végül 1956 tavaszán tudósított a Néplap a megfelelő hely megtalálásáról: »Megnézték a rendelkezésre álló területeket s végül is minden javaslat amellett szólt, hogy a Móricz Zsigmond kultúrotthon kertjében kell megépíteni.
Ez a kert a város központjában fekszik, közvetlenül a Tisza-parti sétány mellett, könnyen megközelíthető s nagysága – 2800 négyszögöl – is megfelelő a színpad és a nézőtér befogadására, a szükséges létesítmények, öltözők, büfé, stb. elhelyezésére.
Három év telt el s a három év alatt nem épült meg a szabadtéri színpad. Nem épült meg, s több okból nem. A terv elkészült, de nem lett megfelelő. Új tervet készítettek tehát. Ennek viszont a költségei voltak igen magasak. Aztán a harmadik terv is elkészült, s mind a három jelentős költséggel, a szabadtéri színpadból azonban nem lett semmi.«

A kiszemelt hely a ferences kolostor udvara, azaz a „barátok kertje” volt. Ekkorra a szerzeteseket már elűzték, a kolostort, a katolikus kultúrházat (Komarov-terem néven is ismert, ma Szent Imre Cserkészház) és a közöttük álló egykori ferences gimnázium emeletes műemlék épületét (akkor „fiúotthon”), valamint a kolostorkertet is államosították.

»A városi tanács már az elmúlt év során gondoskodott arról, hogy a nézőtér kialakításához szükséges földmennyiség a helyszínre kerüljön. – folytatódik a Néplap fentebb idézett cikke – A csatornaépítkezés során kikerült földet – mintegy 5–600 köbmétert – a kulturotthon kertjébe szállították. Ebben az évben tovább folyt ez a munka, s ma már 1300–1400 köbméter föld áll rendelkezésre ahhoz, hogy a nézőteret megfelelően kiképezzék.
A föld szállításának és lerakásának munkáját társadalmi erővel végezték. A munka értéke meghaladja a 100 000 forintot.
Ez a tény érlelte meg azt a tervet, hogy a szabadtéri színpad megépítéséhez a város dolgozóinak segítségét kérik. Így ugyanis a rendelkezésre álló anyagi erő jelentősen megsokszorozódik, s májusra már készen állhat a szabadtéri színpad és a nézőtere, egyelőre ugyan csak ideiglenes megoldással, s csak mintegy l000 néző befogadására alkalmasan.
A városi párt-végrehajtó bizottság irányításával a tanács és a DISZ szervezi a társadalmi munkát. S nagy sikerrel. Amint Elek Lajos elvtárstól, a tanács végrehajtó bizottságának elnökhelyettesétől megtudtuk, ezen a héten már minden nap „foglalt”. Naponta 50–60 társadalmi munkás dolgozik majd a szabadtéri színpad építésén, főleg a fiatalok.
A terv szerinti kitűzés elvégzése után kedden délben a tanács végrehajtó bizottságának dolgozói és a DISZ városi végrehajtó bizottságának munkatársai ragadtak először szerszámot és kezdtek munkához Pintér Dezsővel, a tanács végrehajtó bizottságának elnökével élükön.
Azt kívánjuk, hogy percre se lankadjon a kezdett lendület. Koronázza siker a nemes munkát. A társadalom összefogásának erejével felépült szabadtéri színpad pedig hirdesse azt, hogy érdemes erre az erőre támaszkodni!«

Alig egy hónappal később ismét hírt adott a Néplap: »A földmunkálatokat már mintegy 80 százalékban elvégezték. Többezer köbméter földet mozgattak meg a társadalmi munkások — a vállalatok, a hivatalok, a szövetkezetek dolgozói, az iskolák, üzemek DISZ fiataljai —, akik eddig több mint 180 000 forint értékű munkát végeztek el. Már hozzáláttak a színpad alapozásához is. A színpad mérete 26 x 80 méter, a parkettázott rész pedig 12 x 10 méter. Építik az öltözőket is, ugyancsak társadalmi munkában. A terv szerint május 1-én tartják meg a színpadavató ünnepi előadást.«

A június 14-re halasztott megnyitás napján újságcikk mutatja be a „végeredményt”: »elkészült a több mint 2000 nézőt befogadó lejtős nézőtér. Lent elől, messze és mégis jól láthatóan a színpad deszkái fehérlenek. Előtte az orchester lámpái sorakoznak, mint kitűzött virágok. Körül az ifjú parkocska, csinos kis nyírfákkal szegélyezve. A tágas térséget stílszerűen fogja egybe a romantikusan ódon kőkerítés. Balról a fiúotthon stabil-benyomású, régi stílusú lágyfehér emeletes épülete s az egész környékre rásorakoznak a jellegzetes szolnoki épületek.«

1956. június 4-én a Himnusz eléneklése után Pintér Dezső, a városi tanács végrehajtó bizottságának elnöke mondott ünnepi beszédet. A továbbiakról a olvassuk ismét a helyi lap beszámolóját: »A nagy tapssal fogadott beszéd után került sor Erkel Ferenc „Bánk bán” című operájának első szolnoki szabadtéri bemutatójára. Ebben a rövid cikkben nem tudunk kitérni a nagyszerű előadás részletes ismertetésére. Annak dokumentálására azonban, hogy kik léptek fel először a szolnoki szabadtéri színpadon, közöljük az opera szereplőinek és a sikerben közreműködőknek a nevét. A Magyar Állami Operaház Stephányi György rendezésében a következő szereposztásban hozta színre nemzeti operánkat: II. Endre magyar király – Faragó András; Gertrud királyné – Eszenyi Irma; Ottó, Berthold meráni herceg fia, Gertrud öccse – Kövecses Béla; Bánk bán, Magyarország nagyura – Joviczky József; Melinda, Bánk neje – Szecsődy Irén; gyermekük – Bodnár Éva, Tiborc paraszt – Katona Lajos; Petur bán, bihari főispán – Tóth Lajos; Biberach, kóbor lovag – Nádas Tibor; Solom mester – Szomolányi János; udvarmester – Jóni Imre. A díszleteket Oláh Gusztáv Kossuth-díjas, kiváló művész, a jelmezeket Márk Tivadar Kossuth-díjas tervezte. A táncokat Horváth Margit tervezte és tanította be. Karigazgató Pless László Kossuth-díjas volt. Az est sikerében Kóródy András karmester vezényletével közreműködtek a Budapesti MÁV Szimfonikusok.
Az előadás végeztével a közönség hosszú percekig tapsolta az Állami Operaház kiváló művészeit, akik felejthetetlen estét szereztek a szabadtéri színpad ünnepi megnyitóján.«

A következő években főként nyári színházi előadások helyszíneként működött a színpad. 1956. szeptember 17-ére II. félidő – sok vidámság a sportvilágból címmel hirdettek programot a Szolnoki Egyetértés Baráti Kör rendezésében Kabos László, Alfonzó, Kibédi Ervin és mások szereplésével, Szepesi György és Brachfeld Siegfrid kommentárjával. Néhány nappal később 22-én a „Nincs szebb, mint a szerelem” címmel operett estet terveztek Németh Marika, Házy Erzsébet, Ráthonyi Róbert és mások szereplésével. (A rendezvény szórólapját lásd itt!) 1957. június 22-ére Huszka Jenő Lili bárónő című operettjét hírelték a „MÁV Járműjavító Ü. V. Millennium Színjátszó- és Zenecsoportja” előadásában, míg a következő napra A mosoly országa című nagyoperettet Kenderessy Zoltán operaénekes felléptével. (Az kérdés, hogy valóban megtartották-e ezeket a rendezvényeket, s ha igen, akkor hol? – hiszen rossz idő esetére általában a Szigligeti Színházat jelölték meg alternatív előadási helyként.)

1958-ban május 1-én népesült be először a színpad. Így tudósított rúla a Szolnok Megyei Néplapban -hernádi [azaz Hernádi Tibor]: »Fejkendős nénikék és nagyszemű, kendőbe burkolt csoppségek a környező falvakból, ünneplőruhás szolnoki családok töltötték mag a hatalmas teret és tapsoltak a fellépő kultúrcsoportoknak, hivatásos művészeknek. Fesztelen hangulat és nagy lelkesedés jellemezte a szereplőket és a közönséget egyaránt. Különösen az általános iskolások buzgólkodtak a közönség szórakoztatásán...
Csak a sötétedés vetett véget a vidám szórakozásnak. Persze, csak a színpadon. Szerte a városban vidám, felszabadult emberek ünnepelték szórakozva a 14. szabad május 1-t.«

A szabadtéri évad utolsó, szeptemberi estjéről szintén Hernádi Tibor (-ht-) tudósítását citálhatjuk: »Napsütésben, kellemes időben, jólöltözött dolgozók foglalták el helyeiket a Szabadtérin, hogy végighallgasák az SZMT [=Szakszervezetek Megyei Tanácsa] által rendezett kultúrműsort. Színvonalas szórakozásban volt részük a nézőknek. Népitáncosok, énekkarok váltották egymást...
A legnépszerűbb műsorszám – különösen a nőknél – a műsor végefelé került bemutatásra. Az állami és a földművesszövetkezeti kereskedelem divatbemutatót rendezett hangulatos táncszámokkal és ízléses ruhákkal...
Estére fényárba borult a színpad. Évadzáró előadást tartottak. A nyári színpad jövő évig búcsúzik. (Épp ideje, mert a hideg estében a közönség is, színészek is dideregtek. Már ezt az estét is a színházban kellett volna tartani.)
Szovjet zenés vígjáték, Boboszlovszkij és Szolodar „Nyári kaland”-ja került bemutatásra. A darab, amint az nyári daraboknál szinte már kötelező: habkönnyű...
Javában folyt az előadás, amikor a Tisza felől sisteregve repültek az ég felé a rakéták. Folyt a tűzijáték, a csónakfelvonulás, a filmvetítés a Kossuth téren. Szórakoztak a dolgozók, a családjaik, örültek a szép napnak, a szakszervezetek ünnepének.«

1959 augusztusának elején szovjet vendégművészek estje volt, melyről -ht- tudósított a Néplapban: »Még az időjárás is kedvezett annak a kis szovjet művészcsoportnak, amely városunkba látogatott. No meg annak a mintegy másfélezer embernek, aki a moszkvai Művész színház kitűnő szólistáinak művészetét akarta élvezni. És most a múltkori esettel szemben a fényhatások kezelése is kifogástalan volt. [A „fényészek” soha nem izgulhattak ennyire: egy „szabotázs” az életükbe kerülhetett volna. – KK]
A zavartalan élvezet lehetőségét tehát biztosították. És ezt a lehetőséget a kitűnő vendégművészek valóra is váltották. – Ben Benzianov színművész, az együttes vezetője bevezetőben elmondotta, hogy már Pesten hallották, hogy Szolnokon nehéz, azaz igényes közönség van. Így aztán nagy kíváncsisággal és azzal az óhajjal jöttek el ide, hogy meghódítsák az itteni közönség szívét. Amint a tapsokból lemérhető volt, ez a hódítás tökéletesen sikerült...
A közönség is jól vizsgázott. Bebizonyították, hogy az igazi művészetnek van talaja nálunk, csak megfelelő eszközökkel kell azt eléjük vetíteni. Egyben ízelítőt is kapott a közönség abból, milyen az igazi nemes értelemben vett szórakoztató esztrádműsor.
Emlékezetes este volt, hozzá hasonlót bármikor szívesen látunk.«

A szabadtéri színpad és környezete 1960. március 15-én. (Forrás: fentrol.hu – 0700-7912)