Nyakig benne vagyunk a farsangban. Már ugyan aki benne van. Mert az ilyen magamfajta régvolt gavallér csak kívülről lesi már a tarka farsangi forgalmat. Kívülről bizony, mint hátulgombolós koromban a Nagy Etel lagziját lestük Pauker Ferivel — szívbeli egykomámmal — a Kántor-közben. Mert észrevettük, hogy egész nap hordják Kiss péktől a fonott kalácsokat, s ott ólálkodtunk lankadatlan reménykedéssel, hogy egyszer csak mégis észrevesznek bennünket a házbeliek, s a rácson kidugnak számunkra egy-egy szeletet a reszkető bélű mazsolás kalácsból. De bizony már az öregasszonyok is mind sűrűbben csoszogtak a délutáni miséről, s minket csak nem akartak tudomásul venni, így aztán, nehogy még az otthon várakozó sós-paprikás kenyeret is elmulasszuk (ez volt mindennapi délutáni uzsonnánk), hazafelé kezdtünk bandukolni, én a Mária utcába, Feri meg a Rőtökör utcába (most Batthyány utcának hívják), mert ott laktak a Pesti János házában. Jó anyám kétségbeesetten, és a jobb lábáról lekapott papuccsal vont felelősségre hosszas elmaradásom miatt, de amikor védelmemre (hátrálás közben) elmondtam, hogy Pauker Ferivel a Nagy Etel lagziját lestük, kissé megenyhült, s leeresztve a veszedelmes fenyítőeszközt, szelídebb hangon kérdezte:
— Oszt legalább kaptatok-e kalácsot?
— Én nem — vallottam sunyított fejjel —, de... de Pauker Feri majdnem kapott!...
Szóval, benne vagyunk a farsangban, s szinte mindennapra esik egy-egy bál. Egyiket-másikat végigleselkedtem, de bizony nem sok örömem van benne. A mai bálok sem azok már, mint az úrfi-korombeliek. Például — hogy egyebet ne panaszoljak — egyikben sem látom a francia négyest.
Hej, pedig ez a négyes!... Hogy is volt csak?
Éjfélkor Farkas Jóska, a leghíresebb prímás (nem is a cigánysoron lakott, hanem bent a városban!) rázendített a beharangozóra. Erre aztán, mint a megzavart méhkas kezdett nyüzsögni a bálterem, a körsétáló párok hirtelen elszakadtak egymástól, s mindenki sietett megkeresni négyestáncosát. Mert a négyesből kimaradni letörülhetetlen szégyen volt. Éppen ezért jóval a bál előtt mindenki igyekezett négyestáncosról gondoskodni, s ha egy lánynak a bál előtt nem volt négyestáncosa, az bizony inkább otthon maradt, vagy ha el is ment, a beharangozáskor sietve öltözködni kezdett, s „fáj a fejem”, „nem jól érzem magam” vagy „nem is akartam eljönni” kifogással valósággal megszökött a bálból, s otthon, befúrva fejét a párnába, reggelig is elzokogott az alig elviselhető tragédia miatt, hogy kimaradt a négyesből!
A beharangozás után rövid negyedóra alatt már együtt voltak a párok, s amikor teljes volt e rend, dr. Halász Sándor orvos úr, az állandó, mondhatni diplomás négyes-rendező elköszönt Rosti Mancikától (akkor már beszélték, hogy egy pár lesz belőlük), s a terem közepére állva, harsány hangon kiáltotta:
— Négyeshez felállni!
Erre kettészakadt a sétakör, s két hosszú sorban, egymással szemben felálltak a párok.
A cigány ekkor a torreádorindulóba kezdett, a rendező úr pedig diktált:
— Kolón!...
A két sor egymás felé sasírozott, s a szembepárok negédesen bókoltak egymásnak.
Aztán jött a többi figura: „itt a párok”, „sénanglé”, „túrdamé”, „hölgydobás”, „séta jobbra”, „séta balra” és a többi és a többi... (Sok hirtelenében kitalált figura is volt, amiben Halász doktor úr igen leleményes volt.)
A rendező úr izzadt, lihegett, rekedtre kiabálta magát a siker érdekében, mert bizony a négyes a legtöbb esetben nem sikerült. E tánc alatt ugyanis tetőfokra hágott a jókedv, megbomlott a fegyelem, a legtöbb pár elvétette a bonyolult figurákat, kavarodás támadt, míg végre a rendező úr, belátva, hogy hiába minden erőfeszítés, leintette a cigányt, s kiadta a felszabadító parancsot:
— Mindenki a párjához!... Szupécsárdás!...
Most lett aztán csak igazi zűrzavar! A hosszú terem egyik végétől a másikig futkostak a táncosok, hogy megtalálják párjukat, mert már húzta is Farkas Jóska: „Szánt az ökör, recece, A szolnoki határba' ...”
És megkezdődött a kurjongatós, gallérfogyasztó csárdás. (Tolnai ügyvédjelölt úr legalább három gallért izzadt le a szupécsárdás alatt!)
Másnap azután (a Scheftsik-fürdőben végzett gőzölés és üdülés után) egyébről sem beszéltünk, mint az elmúlt bálról... „Hogy sikerült a négyes? Ki kivel táncolta a szupécsárdást?” — kérdezték itt is, ott is.
Mert a szupécsárdás abban az időben sokat árult el. A szupécsárdás — nagyon sok esetben — egész az oltárig vezetett...
... Nézem a mai bálokat. Nincs négyes, nincs szupécsárdás. Csak olyan háromperces csiszegés-csoszogás, helybenrázós, egyet jobbra-egyet balra valami, amihez úri emberek fújják a pipatrombitát, döngetik a nagydobot, nyúzzák a harmonikát. Méltatlan is ez a tánc a cigánymuzsikára...
Vajon feltámad-e még a négyes meg a szupécsárdás, hogy elfoglalja régi helyét a báltermekben?!

Velem együtt jó néhány szolnoki polgárnak dagadt a keble a büszkeségtől, amikor a napokban a Magyar Híradó bemutatta a mozikban a szolnoki gabonarakodást a Tiszán, s ezzel kapcsolatban országnak-világnak tudtul adta a szpíker, hogy a kormány hatalmas gabonatároló építését vette tervbe nálunk…
Fejlődünk, rohamosan fejlődünk… — járt eszünkben mindnyájunknak, akik több évtizedre emlékezhetünk vissza a város történetében. Amikor azonban büszkélkedem a város fejlődésének egy-egy állomásán, nem tudok bizonyos fájó nosztalgia nélkül gondolni arra, ami e szinte rohamos fejlődéssel kapcsolatban, vagy attól függetlenül — eltűnt Szolnokról…
Így, különösen újév napján gondolok erősebben a kiveszett, eltűnt tímáriparra. (Majd alantabb tűnik ki, hogy miért.)
Kerek harmincöt éve, hogy az utolsó tímármester, bizonyos Tóth József lemondott iparáról. Ez a tímárműhely ott volt az enyhén görbülő Mária utca derekán túl, pontosan az 1246-os falsorszámú házban, öt-hat házzal Szűz Mária körülrácsozott szobra után. (Fiedler 68-as kapitány felesége, Eisler Teréz úrhölgy emeltette a szobrot, hithűségének nagyobb bizonyítékául, mert úgy tudták a Mária utcában, hogy a kapitányné nem született bele az anyaszentegyházba. — Azóta a szobor átkerült a másik oldalra.) Egyébként könnyű volt megtalálni a tímárék házát, mert a mesterséggel járó illat messziről elárulta. Dupla ház volt ez, az eleje a Mária utcára nézett, a hátulja pedig a Kántor közre. Ebben a hátsó traktusban lakott a mester. Mi a Mária utcai részt béreltük, de boldog gyerekkorom napjainak nagyobbik részét a műhely körül ácsorogtam el óraszámra, csodálva a különös mesterség folyását. Kocsiszámra hozták a nyers, véres marha- és lóbőröket, amelyek először is a padlásra kerültek, ahol napokig száradtak a hosszú rudakon. Száradás után az udvaron ásott hatalmas meszes gödörbe vándoroltak, ahol legalábbis egy hétig rágta őket a mész. A mészből csáklyákkal vonszolták ki a bőröket, s bakokra teregették. Négy lába volt a baknak, az első kettő hosszabb, a hátsók alacsonyabbak, így aztán úgy formázott a bak, mint a kapaszkodó kutya. Ennek a gömbölyű hátára borították a bőrt, s a tímárlegények — öt-hat is volt egyszerre — kétkézvonó késsel kaparták le róla a szőrt, meg a cafatokat, és a mócsingokat. Ezt a műveletet „husids”-nak nevezték. Az így megtisztított bőrt a vízzel telt áztató hordókba rakták, majd innen a hatalmas, cserlével töltött kádakba, amelyekben napokig ázott, s amikor már teljesen átitta a tanninos lé, került a sor a finomításra, festésre…
Mondom, óraszámra bámészkodtam, lábatlankodtam a bőr kikészítése körül, amíg csak boldog emlékezetű Tóth József tímármester rám nem ijesztett, hogy ha azonnal el nem hordom magam, bedug a cseres kádba.
És most árulom el, hogy miért is emlékezem így újévkor különösebben az utolsó tímármesterre.
A mesternek ugyanis az volt a szokása, hogy csak az első boldog újévet kívánónak adott borravalót, míg a többit üres kézzel bocsátotta el. Ezt a szokását ismerve, újévkor hajnalok-hajnalán felkeltem, s átmászva a közös verandát elválasztó alacsony palánkon, megzörgettem Tóth bácsi ablakát, s 8-10 éves tüdőmtől telő harsány hangon kiáltottam be:
— Boldog újévet kívánok, Tóth bácsi!
Erre megnyílt az ablak, s Tóth bácsi — jutalmul — egy lehetetlenül elvékonyult ezüst hatost nyomott a markomba. Istenem, mi mindent lehetett ezért a hatosért vásárolni Lakos bácsinál, akinek a sarkon, akkor még alacsony, sárga házban volt a fűszeres boltja. Soha olyan gazdagnak nem éreztem magam, mint azzal az ezüst hatossal…
Rohamosan fejlődünk, de a fejlődésünk feletti büszkélkedésem közben nagy hálátlanságnak tartanám, ha vissza nem gondolnék az utolsó szolnoki tímármesterre, akivel megszűnt ez a régi szolnoki ipar, s aki az újévi jókívánságaimért mindig egy ezüst hatossal jutalmazott…

Aki nem itt született és nőtt fel a Tisza és Zagyva torkolatánál, okvetlenül csodálkozva áll meg a címbeli szónál, s nem tudja, hová tegye. A lelkiismeretesebb olvasó is hiába veszi elő a Kelemen-féle nagyszótárt, bizony, bizony, nem találja benne ezt a ritka dallamos és szép hangzású szót. Tősgyökeres szolnoki kifejezésnek kell tartanom, mert még a széles Nagy-Magyarország egyik táján sem hallottam, csak nálunk. Másutt az utcagyerekek télen a befagyott árok jegén, vagy az út keményre taposott haván „csúszkálnak”, „sínkóznak”, „sikankóznak”, de a szolnoki gyerek — „iringál”, ahol pedig iringál, annak „iringa” a neve...
Átnéztem e fogalomnak megfelelő csaknem minden idegen nyelvű szót, azonban sehol nem sikerült felfedeznem hasonló csengésűt, s így érthető büszkeséggel kell megállapítanom, hogy nemcsak tiszta magyar, hanem ennél is több, eredeti szolnoki ez, s máris sietek leszögezni e megállapításomat e kis írásban, mert — sajnos — napról-napra fogyunk mi, ős-szolnokiak, s félő, hogy velünk kipusztul, eltűnik ez a muzsikás csengésű szó is, amelyhez hasonlót csak az olasz nyelvben találni.
Ezért pedig igen nagy kár volna.
Az iringálás egyike volt azoknak a téli örömöknek, amelyeket csak a magamfajta korcsolyátlan gyerekek űztek. Mert bizony sem nekem, sem Magyari Bélának, sem Biach Mikinek — régi Mária utcai gyerekeknek — nem hozott a Mikulás vagy a Jézuska még csak egy közönséges „srófos” korcsolyát sem (holmi „Halifax”-ról álmodni sem mertünk), viszont a fahasábba erősített törött késpengéből készített saját gyártmányú korcsolyának madzaggal való lábunkra erősítése annyi bajlódással járt, hogy hamarosan ráuntunk. Mert a madzag minduntalan elszakadt vagy meglazult, s a fakorcsolya kiszaladt a talpunk alól, aminek aztán akaratlan hengerbuckázás lett a következménye...
Így hát nem maradt más szórakozás számunkra, mint az iringálás.
Akkoriban még széles árok húzódott a Mária utca mindkét oldalán, a gyalogjáró és a kocsiút között. Az eső meg a házakbeli vizek levezetésére szolgáltak az árkok, de mert rossz volt az esésük, meg gödrösek is voltak, itt is, ott is megállott a víz, s nyáron kellemes tanyát adott a békáknak, télen pedig — befagyván — a Mária utcai gyerekeknek szolgált kitűnő iringapályául. (Ugyan a Kígyó utcából a Téglás-gyerekek meg Ábel Jani, néha pedig Schwartz Dezső is odatolakodtak, de nem szívesen láttuk őket, s legföljebb a sor végén kaptak helyet.) Különösen kitűnő iringa volt a Tóth tímár háza előtti árokszakasz, mert a tímármesterség sok vízhasználattal járt, s így ez az árokrész mindig tele volt, s télen szinte a járdával egy szinten állott benne a jég. Ezt az iringát a sajátomnak tekintettem, mert mi Tóth tímáréknál laktunk akkor, s igen büszke voltam arra, hogy még a Medgyesi kántorék Feri fia is leereszkedett erre az iringára, holott neki Kondor-korcsolyája is volt! (Istenem, de irigyeltem érte!).
Amint befagyott az árok, azonnal megkezdődött a nemes sport. Először csak próbairingálás volt, amivel kisimítottuk a pályát, s fokról-fokra megnyújtottuk. Jó időben, szorgalmas munkával 25-30 méterre is sikerült kidolgozni az iringát. Ekkor kezdődött aztán az igazi iringálás. Aggyozással megállapítottuk a sorrendet, s ennek megfelelően szaladtunk neki a pályának. Aki elejétől végig tudott siklani, azt őszintén megcsodáltuk, valamint azt is, aki különböző figurákat tudott bemutatni iringálás közben. Mert az iringálásnak is voltak figurái. Lehetett összetett, szétvetett meg fél lábbal iringálni. De az ügyesebbek guggolva is iringáltak, sőt iringálás közben fél és egész fordulatokat is vettek.
Szóval nagy gyönyörűség volt ez, el lehetett vele szórakozni egész délután, s fokozta a gyönyört, ha valamelyik ügyetlen az iringa közepén elesett, s az utána érkezők halomra buktak fel benne...
... Az árkok ideje elmúlt, a gyalogjárókat meg rendőri parancsszóra fűrészporral, hamuval kell felszórni. A fejünk is havas lett már. Elmúlt mindenképpen gyerekkorunk pompás szórakozása, az iringálás.
Valahol a Bercsényi utcában jártam a napokban, s ahogyan az évek gondjaitól lekónyadt fejjel bandukolok, egyszerre csak egy csoport rongyos, apró utcagyerekre lettem figyelmes. Hangosak voltak, nevetgéltek, sikongattak. Valami nagyszerű élvezetben volt részük. Közelebb mentem, s azonnal megértettem boldogságukat.
Iringáltak!
Jó hosszú, tükörfényes volt az iringa. Akárcsak valamikor a Tóth tímárék háza előtt, az árokban.
Nagy futamot vettek a lurkók, s egyenként, egymásután röpültek végig a pályán.
Néztem őket, s amikor az utolsó gyerek is nekilendült, nem tudtam megállni, beállottam a sorba, s mögöttem hagyva idestova négy évtized minden gondját-terhét, nekiiramodtam az iringának. A gyerekek tiszteletteljes némasággal álltak félre utamból, s különös csodálkozással néztek fel reám.
Persze, ők nem vették észre, ami velem történt, hogy amíg végigsiklottam a jégen, visszaperegtek az évek, család, forradalom, háború, diploma, matúra, irodalmi törekvések... mind, mind eltűntek, s hogy csak egy rövidnadrágos, térdben lyukas hosszúharisnyás, vézna, szeplős gyerek iringál rézorrú, ványadt kis cipőben...
Iringáltam. De el ne mondják senkinek!...

Szomorú hírnévre tett szert megint egy utca, mint néhány év előtt a várbeli Bástya utca. Amikor az első riportot olvastam a Meder utcai borzalmas rablógyilkosságról, azonnal elővettem a városi térképet, hogy tájékozódjam, merre van, melyik is az a Meder utca. Mert — szégyen ide, szégyen oda — hiába vagyok bennszülött szolnoki, s hiába csatangolom több, mint négy évtizede a város legrejtettebb zugait is, és hiába dicsekedtem még rövidnadrágos koromban, hogy behunyt szemmel is eltalálnék bárhova, annyira ismerem szülővárosomat. Bizony, amióta a nagy keresztelés történt, s az utcák javarésze régi emlékeket fosztó új nevet kapott, ha szóba kerül egy-egy utca, öreg fejjel elő kell vennem a térképet, s úgy kell keresgélnem, mintha csak most pottyantam volna ide menekültként valamelyik elszakított területről. Meg is vallom, hogy őszintén haragszom a városi urakra, akik az új utcaneveket kitalálták, mert egyáltalán nem voltak tekintettel reánk, régiekre, akik a különös zamatú és csengésű utcanevekkel ismertük meg e várost, s amely utcanevekhez felejthetetlen gyerekkori emlékeink fűződnek. Ezeket az emlékeket lopják el tőlünk, vagy legalábbis koptatják az új nevek, megérthető tehát néhány kevesünknek a keresztelő feletti kesergése. Szóval, keresem a Meder utcát. Az utcajegyzék szerint a 6-D mezőben kell húzódnia. Rábökök a jelzett mezőre, s tétovázva tántorog mutatóujjam a görbe, formátlan utcákat jelentő sávok között.
Egyszerre felragyog az arcom. Megtaláltam a Meder utcát. De a következő pillanatban elhomályosodik a szemem, összeszorul a torkom, s ínyemen kesernyés ízeket érzek.
Mert rádöbbenek, hogy a most „Meder” névvel cifrálkodó utca nem más, mint a gyerekkorombeli Büge utca!
Mint a rohanó, gátszakító ár, lepnek meg a Büge utcához fűződő emlékek.
Akkor még a Büge utcának, akármilyen furcsán hangzik is, nem volt közepe. A mai hepehupás szekérút helyén a Büge folydogált. Eredeti szolnoki patak volt ez. Szolnokon eredt, s itt is ömlött a Tiszába. Persze, az „eredés”-t nem úgy kell érteni, hogy valami hegyoldalból kibuggyanó forrás indította volna el a Bügét, hanem a környékbeli árkokban, gödrökben, lapos területeken meggyülemlett eső- és szennyvizeket vezette le a Büge, amely maga sem volt más, mint egy szélesebb és mélyebb árok, de nyári hirtelen záporkor meg tavaszi olvadáskor úgy megdagadt, és olyan komolyan hömpölygött, hogy még a Zagyvával is felvette a versenyt. Ennek az ároknak a két szélén sorakoztak a Büge utcai nádfedeles apróházak, holmi velencei hangulatot adván e városrésznek, csak éppen gondolák nem voltak rajta, hanem a szemközti oldalakhoz az itt-ott átvetett padlóhidakon történt a közlekedés. A régi Vasút utcánál pedig egész komoly híd vezetett át a Bügén.


A Büge egyik elsőrendű játszóhelyünk volt gyerekkorunkban. Különb, mint a vásártér, vagy a Móric-liget, vagy a disznópiac. Télen a Bügére jártunk korcsolyázni, nyáron pedig regatta-szenvedélyünket elégítettük ki a Bügén.
Kindlovits Jóska, gyerekkori pajtásunk volt a Büge hajózási jogának egyeduralkodója. Nagyapja, Illés bácsi, az öreg szobafestő ott lakott valahol a Büge-parton. Jóska (akit mi akkor Mihóknak neveztünk) szabad délutánokon kicsente a nagyapjáék fáskamrájából a mosóteknőt meg a lekvárkavaró lapátot, sőt kedvező szél esetén holmi lepedőfélét is szerzett vitorlának, s kész volt a flottafelszerelés. Egy krajcár viteldíj ellenében aztán mi is beülhettünk a hajóba, amelyet Kindlovits Jóska megcsodált szakértelemmel kormányozott a kanyargós, sokhelyütt örvényes Bügén.
Felejthetetlen élmény volt egy-egy ilyen hajókirándulás, különösen, amikor valami szerencsétlenség folytán felfordult velünk a teknő — azaz csolnak —, s nyakig estünk a szennyes, iszapos vízbe, s órákig dideregtünk a parton, amíg a ruha meg nem száradt rajtunk, mert addig nem mertünk hazamenni.
Kindlovits Jóska különösen élénken emlékezhetik a Bügére, mert egyszer merész vállalkozásának volt kiinduló helye. Mihók ugyanis állandó hadilábon állott az alsóbb középiskolai tudományokkal, aminek szomorú bizonyítéka volt az egyik húsvéti bizonyítvány. A sok „elégtelen” a végsőkig elkeserítette Mihókot, s elhatározta, hogy világgá megy. Mivel pedig gyalogolni nem akart, vasútra meg nem volt pénze, a víziutat választotta, úgy tervezte, hogy a Bügén — a teknőben — lemegy a Tiszára, a Tiszán a Dunára, a Dunán a Fekete-tengerig. Mindezt kinézte a térképen, s egy tavaszi hajnalon fel is szerelte vitorlását, fejszéről, fűrészről sem feledkezvén meg. Az elindulás pillanatában azonban fülön csípte Illés bácsi, s dugába dőlt a merész vállalkozás. De a szökési kísérletről tudomást szereztünk, s a ma már boldogult Batizy Guszti, az osztály poétája, hatalmas hősi költeményben írta meg az esetet. A bevezető sorokra most is emlékezem: „Büge vize zavaros, Mihók most a kormányos. Hangzanak a parancsszavak: Van-e fűrész a ladik alatt?...” Elmúlt az ifjúság, eltűnt a Büge. Véres rablógyilkosságról lett híres a nekünk annyira kedves, emlékdús Büge utca... azaz most már Meder utca... Szinte örülök, hogy most így hívják, s nem a mi régi, szeretett utcánk neve szerepel a borzalmas bűnténnyel kapcsolatban az újságriportokban...

Virágvasárnap múltán — azokban az időkben, amelyekről krónikám szól — nyomasztó anyagi gondok nehezedtek ránk, gyerekekre. Küszöbön állott egyetlen önálló üzleti vállalkozásunk napja, a húsvéti locsolás ideje. És mint minden üzleti vállalkozás, úgy ez is tekintélyes anyagi befektetést igenyelt. Pedig mi: Magyary Béla, Pauker Feri, Medgyesy Feri, a Magócziék gyereke, a tímár Tóth Jóska és szerénységem már akkor is ismertük az üzleti beruházás leépítésének gazdasági jelentőségét, ellentétben Sántha Gabival, az előkelő pénzügyi tanácsos fiával, aki a húsvéti locsolkodáshoz eredeti csomagolású cifra üvegben igazi parfőmöt vásárolt, amelynek tetején a likacsos ólomkupakot kissé el kellett csak csavarni, s máris permetezte — és pedig csak a szükséges mennyiségben — a finom illanó olajat. Ezzel szemben mi, többi Mária utcai — gyakran mezítlábos — gyerekek közönséges, zöldbe játszó, legalább negyedliteres orvosságos üveggel állítottunk be az utcavégi Veres Kereszt patikába (Víg Béla volt akkor a tulajdonos, ma pedig a patika helyén templomi kegyszereket árusítanak), és ezt az üveget töltettük meg halványpiros rózsavízzel tíz krajcárért. Az üveg száját pedig nem ólomkupakos dugóval zártuk le, hanem csak egy darabka fehér vászonnal, esetleg tüllel kötöttük be, ami ugyan nem jelentett költségtöbbletet, de viszont úgy csurgatta a drága rózsavizet, hogy még felét sem végeztük el a munkának, s máris gondoskodhattunk friss töltésről. (Szerencsére akkor már annyira magába szívta a rongy vagy a tüll a rózsavíz illatát, hogy szagosat locsolt akkor is, ha a második töltés közönséges artézi víz volt is, aminthogy többnyire az is volt.)
Egyszóval: a lehetőségig, vagyis a rózsavíz áráig redukáltuk az üzemi költségeket, amely így tíz-tizenöt krajcár között ingadozott a locsoló üveg űrtartalma szerint.
De ennek az összegnek az előteremtése is rettenetes gondokat okozott nekünk. A pénzforrások: látogatóba érkezett atyafiság bőkezű adományai, születésnapi köszöntőkért kapott pénzbeli jutalmak stb. virágvasárnap előtt mind elapadtak, s ami keveset év közben csurgattak, azt mind felemésztette, kicsalogatta zsebünkből az aszaltkörtét árusító tót, meg a sárkányeregetéshez szükséges zsineg beszerzésével felmerült kiadás. Nem lehetett takarékoskodni, így aztán virágvasárnap után, amikor már csak egy rövid hét választott el a rózsavízre fordítandó tetemes költségek napjától, új kereseti források után kellett kutatnunk. Volt is két erős bázisunk, amikre építhettünk: egyik Blumenthál, az ócskavasas, a másik a patika. Lázas igyekezettel kutattuk fel a házak környékét meg a házak mögötti szemétdombokat, s összeszedtünk mindenféle rozsdás vasat, kihajított pléh fazekat, szögeket, abroncsot. Némelyikünk — szerencsésebbek — egy-egy lehullott lópatkót is zsákmányolt, ami nagy érték volt Blumenthál Gyula úr szemében. (Talán innen ered a babona is, hogy a patkó szerencsét hoz, nekünk legalább hozott.) Csontot, rongyot ugyancsak összekapartunk, s csak úgy nyögtünk a teher alatt, amikor az „áru”-val beállítottunk az ócskáshoz. Blumenthál úr fürkésző szemmel vizsgálta át a megvételre ajánlott portékát, javarészt megvetéssel lökte félre, s az így lecsökkent mennyiségért — mérés nélkül — megajánlotta a négy krajcárt. Nem volt alkunak helye, s kénytelen-kelletlen megkötöttük az ügyletet, amire Blumenthál úr egy szakajtókosárból (tetejest volt rézpénzzel) kiolvasta a vételárat, de ráadásul velünk hordatta ki az udvara közepén álló ócskavashegyhez az eladott portékát, aztán azzal a biztatással bocsátott el, hogy rezet hozzunk, azért többet ad... Isten bocsássa meg bűnünket, ilyenkor tűnt el mindig az ablak rézgombja meg a konyhamérleg súlyai közül az ötdekás... De hát mit tehettünk? Négy krajcárért nem adott Víg patikus úr rózsavizet. Sőt a lidércnyomásos álmokat okozó rézeltüntetésekből sem állott elő a szükséges alaptőke, miért is a másik forrást nyitottuk meg. Spejzból, padlásról összeszedtük az egész évben összegyűlt orvosságos üvegeket, amelyeket Víg gyógyszerész úr darabonkint két krajcárért megvett tőlünk, ha elég tisztára sikerült kimosnunk. Nagyszombatra aztán akármilyen keservesen is, de együtt volt a pénz.
Most következett aztán a befektetett tőke gyümölcsöztetése. Húsvét hétfőjén — az előző évek tapasztalatai alapján — sorra jártuk azokat a házakat, amelyekben kellően honorálták az öntözőket.
Ötféle honoráriumra számíthattunk: piros tojás, kalács, sonka, virág és készpénz.
Első helyen — természetesen — a készpénz állott, és legjobban megvetettük a virágot, mert ezt még csak meg sem lehetett enni. A pirostojást, sonkát, kalácsot mérsékelt tiszteletdíjnak tartottuk.
Estefelé aztán, teljesen kimerülve az egész napi csavargástól, mérleget csináltunk. Az üzlet mindig jónak bizonyult. Sokszorosan behozta a befektetett tőkét már a pénzbeli adományokkal, hátha még a kapott ennivalókat is felértékeltük!... Rózsavizes régi húsvétok... A nagyhéten — négy évtized után is — érzem még a régi rózsavíz illatát...

Fiatal ügyvédbojtár koromban hétfőn reggel a szokottnál mindig korábban kellett bemennem az irodába, de bármily korán is érkeztem, már foglalt volt a kliensek részére kirakott valamennyi szék a folyosón. A legforgalmasabb napunk volt ugyanis a hétfő, noha akkor még hetipiacot sem tartottak e napon, sem a perfelvételeket nem tűzték e napra. Hogy miért kuporgott mégis minden széken egy-egy szipogó, sápítozó idősebb asszony, vagy egy sötéten maga elé meredő, tisztes korú, őszbe csavarodott gazdaember, akkor, abban az időben, idestova három évtizeddel ezelőtt bizony ezen nem volt semmi feltűnő, semmi csodálkozni való. Mert hát (nem mondok ezzel semmi újat és meglepőt) a hétfő reggelt vasárnap éjszaka előzte meg. Akik pedig emlékeznek még a huszonöt-harminc év előtti Szolnokra, nagyon jól tudják, mit jelentettek a vasárnapi éjszakák. Akkoriban hangos volt minden korcsma vasárnap. A Lopocsi, Rőtökör, Negyvennyolcas, Nagylábú, „tisztelt” Deutsch, Gólya, Jó-kakas, Gyuri bácsi, Görbe, Bunkó stb. stb. korcsmák, melyek közül egyiknek másiknak ma már a híre is alig él, vasárnaponként már a kora délutáni órákban népesedni kezdtek. Ezüstgombos ünneplőben, szűkszárú ragyogó csizmában, hegyes asztragán süveggel fejükön (kissé balszemre húzva) gyülekeztek a legények. Valamennyinek bőrszivar füstölgött a szájában, kezükben vékony nádpálca hajladozott, de ólomból volt a feje, s még a kevésbé ügyes kézben is veszedelmes fegyverül szolgált. A feszes csizmaszárban pedig — a jó szem azonnal észrevehette — hosszú pengéjű kés lapult itt is, ott is. Csendesen kezdődött a szórakozás, egy-egy „spriccer” vagy hosszúnyakú sörös üveg állongott csak a festett asztalon, s még hangos szó is alig hallatszott. Úgy négy óra felé aztán megszínesedett a társaság. Szűk pruszlikban, suhogó, bő selyemszoknyában, csikorgó talpú cipőben, széles színes selyem „másni”-val befont hajukban megérkeztek a lányok is táncra viszkető lábakkal. Persze, nem volt velük a „gardedám”. Nem is mentek be az ivóba, hanem csak kívülről, ablakon-ajtón leselkedtek befelé, várva, reménykedve, hogy valamelyik legény szemének egyetlen intésével táncba hívja.
Lassan-lassan valamennyi lány bekerült a „táncterem”-be, ahol a kármentő közelében meghúzódva dolgozott a banda. Lassú meg friss csárdás járta, de ez a csárdás nem olyan volt, mint ahogyan az úri bálakban táncolják. A legény rogyadozó léptekkel halad előre, a lány pedig ugyanilyen módon hátrál. A legény a lány csípején tartja két kezét, míg a leány a legény vállain nyugtatja tenyereit... A levegő túlfűtött, a hangulat egyre emelkedik, innen is, onnan is hangos kurjongatás vág a muzsikába. De még áll a rend. Nincs veszedelem, az indulatok nem szabadultak el. Egyszerre azonban hirtelen megáll a tánc, a muzsika riadtan hallgat el, a cigányok behúzott nyakkal, hónuk alá kapott szerszámmal iszkolnak a kármentőn keresztül kifelé... Mi történt? Az egyik legény elhúzta valamelyik lányt a táncosától (mai szólással: lekérte!). De ez magában véve még nem lett volna olyan nagy baj. A megbocsáthatatlan sérelmet azonban az okozta, hogy a merénylő nagyvárosi legény volt, míg a lány katonavárosi!... Az egész katonavárosi fiatalság ellen elkövetett sérelem történt tehát. Ezt nem lehet megtorlatlanul hagyni!
Hangos szitkok között levegőbe emelkednek az ólmos botok, a csizmaszárak mellől kirepül a kés... a következő pillanatban éles sikongás, jajveszékelés hasítja át a levegőt. Nőttön nő a zűrzavar, miközben valaki készakarva, vagy véletlenül leüti a petróleumlámpát. Vak sötétség borul az ivóra, s lárma, szitok, hörgés, sikoly, üvegcsörömpölés, rohanó lábak dobogása... botok puffogása... feldöntött székek, asztalok recsegése közben tülekedik mindenki az ajtó felé... De a szabad levegőn sem ér véget a harc. Sőt, csak most kezdődik igazán. A nagyvárosiak meg a katonavárosiak külön-külön összeverődnek, s aztán indulnak egymás keresésére, a nagy leszámolásra. Nem bújva vagy lopakodva kurgatják egymást, hanem nagyon is hangosak. Sőt a katonavárosiak messzehangzóan bőgik a kihívó nótát:
„Gyertek ide nagyvárosi legények!
Magam vagyok, százatoktól se félek...”
Végre a Tabán, vagy a Burgyin valamelyik szűk utcáján szembekerülnek egymással... s néhány súlyos — sokszor halálos — sebesült marad a csatatéren...
S mindez egy lány miatt!...
Persze, még az éjszaka folyamán összefogdossa a rendőrség a tetteseket, s becipeli őket a fogdába.
Másnap — hétfőn — kora reggel aztán az aggódó szülék: sápítozó anyák, dohogó apák ott toporognak az ügyvéd úr folyosóján, hogy féltett gonosz csemetéjüket kihúzza a csávából...
Régi békebeli vasárnapi éjszakák! Csúnyák voltak, de mégis a békeidők szülöttei! A háború, meg az azt követő nehéz idők nyomtalanul kipusztították ezeket a régi vasárnapi éjszakákat. Hiszen 1914 óta éppen elég harcunk volt és van az élettel. Kinek jutna eszébe egy lány miatt véres ütközetet vívni?...
... És most váratlanul és meglepően azt olvasom a helyi lapokban, hogy vasárnap éjszakai mulatozás után az egyik legény megbicskázta a másikat azért, mert éjjeli zenét adott annak a lánynak, akinek ő udvarolt... És amíg olvasom a néhány soros hírt, úgy érzem, mintha a régi Szolnok ébredt volna fel egy kis időre... Szinte hinni kezdem, hogy mégiscsak visszatérnek a boldog békeidők...