Ha már lop az ember (ha csupán egy egyszerű újságcikk címét is), kipróbált jó helyre menjen lopni. Ez az elv vezet engem is, amikor Körmendi Ferenc nagysikerű regényéhez hasonló címet lopok e kis cikkem fölé. Persze, itt egész másról lesz szó, mint a „Via Bodenbach”-ban. Arról a vonatról akarok írni, amelyik este 8 óra 20 perckor indul Budapestről, a Nyugati pályaudvarról. Hogy a sok közül miért éppen erről? Nem véletlen. Ez ugyanis az a vonat, amelyet annak ellenére, hogy egész a keleti és északkeleti határig fut, méltán nevezhetünk a „szolnokiak” vonatának. Mert akik a kora reggeli és délelőtti személy meg gyorsvonatokkal a fővárosba rándulnak különböző ügyeik lebonyolítása végett, csaknem valamennyien ezzel a 8.20-as vonattal térnek vissza Tisza-menti otthonukba. Este 8 óra körül úgy érzi magát az ember a budapesti Nyugati pályaudvaron, mintha a Gorove- vagy Szapáry utcán sétálna, mert bármerre néz, ismerős szolnoki arcokba ütközik tekintete. Sietnek a szolnokiak a 8.20-ashoz, amely, mint valami kotlós a csibéit, összeszedi őket, és hazahozza. Ebben magában azonban nem volna még semmi megírásra méltó érdekesség. De figyelemre és elgondolkozásra méltó tünet az, amit a beszállás után észlel az ember. Azt látjuk ugyanis, hogy nagyon kevés, szinte elenyésző kivétellel rangra, nemre és társadalmi osztályra való tekintet nélkül valamennyien, mintha csak egy nagy-nagy demokratikus érzésben olvadtak volna össze, s mintha leomoltak volna a válaszfalak, harmadosztályú kocsiba szállnak. A fapados egyszerű kocsikban összetalálkoznak a doktor úr, meg az ügyvéd úr, meg a mérnök úr, meg a kis- és nagykereskedő, vállalkozó, iparos, tisztviselő, a vendéglős, a nagyságos asszony és a nagyságos kisasszony. És ha már ily szépen egy fedél alá kerültek, oly meghitt beszélgetésbe elegyednek a jó kétórás út alatt, annyi közös beszédtémájuk akad, hogy aki idegen hallgatja, szentül meg lehet győződve, hogy ezek az urak és hölgyek mindennapos vendégek egymásnál, kebelbarátok, puszipajtások. Pedig, pedig...
Vajon — támad fel a kérdés bennünk —, miért csak a 8.20-as vonatnál lehet így, s miért nem máskor is, mindig? Az éjszakába futó esti vonat miért tudja egy fedél alá hozni, szívélyes, megértő felebarátokká tenni azokat, akiket a nappali fényben egy világ választ el egymástól? A gazdasági helyzet teszi-e, amely takarékosságra kényszerít, s a legolcsóbb osztályú vasúti jegyet váltatja velünk, avagy a sötétség, amely visszaadja az embert önmagának, levéteti vele az álarcot, s őseredeti jóságában, a bibliai felebaráti szeretetben mutatkozhatik meg mindenki. Nem tudom.
De ha kiírnának valami nagy díjjal pályázatot az örök béke és felebaráti szeretet megteremtésének ötletére, az én pályázatom úgy szólna, hogy csak este indítsanak vonatokat, mégpedig csupa harmadosztályú kocsikból összeállítva. Talán egy „boldog emberöltő” alatt (már megint Körmenditől lopok) úgy összemelegednénk, hogy senki nem látna különbséget ember és ember között soha többé...
Ajánlom e sorokat a hágai békekonferencia szíves figyelmébe.

Üzenetet kaptam csütörtök délelőtt. A Tisza-parti szálloda portása tudatta velem, hogy X. úr megérkezett Pestről, s kéret, hogy minél előbb keressem fel.
Mint aki tűbe ült, úgy pattantam fel a hírre, mert hiszen X. úr, aki most ilyen váratlanul érkezett hozzánk, kereken harmincöt évvel ezelőtt járt Szolnokon! Három és fél évtizeddel ezelőtt hosszabb ideig lakott nálunk, de aztán másfele vitte a sorsa, s azóta csupán hírből hallott egyet s mást arról a Tisza-parti városkáról, amelyben fiatalságának legszebb éveit töltötte. És most egyszerre itt termett, egy — mondhatjuk — boldog emberöltő eltelte után!
Nosza, siettem is hozzá, nemcsak azért, hogy újra lássam, és megszoríthassam kezét annyi év után, hanem mert dicsekedni is akartam neki városunkkal. Dicsekedni, és megmutogatni mindent, ami harmincöt év alatt épült, szépült, változott, fejlődött e városban... Szinte már előre élveztem el-elcsodálkozó arcát, meglepődéseit, s már fülemben csengtek elismerő, dicsérő szavai, amelyeket én úgy könyvelek el, mintha csak saját személyemnek szólnának.
A szálloda halljában várt már a vendég, s amint megpillantott, szinte repülve esett a nyakamba.
— Egy hajszálnyit nem változtál! — áradozott felém.
Én bizony nem mondhattam ugyanezt róla. Sőt, ha nem számítok a vele való találkozásra, talán meg sem ismertem volna. Megőszült, megöregedett. Egészen megváltozott. De hát az ember mégsem mondhat meg ilyesmit régi barátjának, aki annyi év után újra eljön ide. Ezért hát hízelgőre fogtam a szavam:
— Te sem igen változtál. Azonnal felismertelek — mondtam. — Node most arról beszélj inkább, hogy mi hozott ide ilyen váratlanul, annyi év után?
— Hát, tudod — kezdte magyarázni —, valami leküzdhetetlen vágy fogott el, hogy újra lássam azt a várost, amelyben boldog ifjúságom gondtalan éveit éltem.
— Értem, értem — bólogattam. — Én pedig boldogan állok rendelkezésedre. Megmutogatok neked mindent, hogy lásd, mivé fejlődtünk! — jelentettem ki büszkén, és elindultunk.
— Látod — mutattam legelőször is —, ez itt a már országos hírűvé lett Tisza Szálló a neves gyógyforrásával, ez pedig a parkunk, ahol hetenként 3–4-szer szabadtéri hangverseny van... Mit szólsz hozzá?
— Igen, igen — szólt barátom elmerengve —, itt az én időmben puszta térség volt, ahol longamétáztunk, meg füleslabdáztunk.
— Ez meg — vezettem tovább — a Tisza-híd... a pesti Erzsébet-híd mintájára készült... Tetszik, mi?
— Ó — sóhajtott az általam forgatott idegen —, széles, rozoga fahíd ívelt át valamikor a Tiszán, s azon a fahídon jártunk a Móric-ligetbe, ahol a majálisokat tartottuk...
— Azok meg a strandfürdők — mutattam széles, büszke mozdulattal a túlsó part aranysárga foltjaira, ahol színes dresszekben nyüzsögtek legszebb hölgyeink. — Ugye, pompás? Hja, haladunk a korral! Meglepő, nem?
— Igen... de hol van a Viszlay-féle uszoda? — kérdezte barátom, s réveteg tekintetét fürkészve futtatta végig az innenső parton, és hogy nem találta, amit keresett, határozottan nagyfokú levertség és csalódás tükröződött arcáról.
— És mit szólsz ezekhez a villaépületekhez? — dicsekedtem tovább.
Barátom egy pillanatig elgondolkozott, mint aki emlékei között keresgél, aztán hirtelen felragyogott az arca.
— Te — mondta különös lelkesedéssel —, itt, ezeknek a helyén állott a színház, ahol Gerlaky Hermin játszott, akibe én szerelmes voltam. Diákhelyre jártunk tíz krajcárért, legtöbbször engedély nélkül. Egy pohár sört kapott a pedellus, hogy be ne áruljon! Hová lett a színház, meg a primadonna, meg az én első szerelmem!
Alig tudtam rávenni, hogy tovább menjünk. A Gorove meg a Baross utcákra fordultunk, ahol sorba mutogattam az azóta épült új palotákat.
— Nézd csak ezt meg azt a házat... — figyelmeztettem.
— Látom — lehelte mintegy álomban. — Ez a Gyuri bácsi kis kocsmája, ahová hátulról szöktünk be, itt meg a Görgécs-cukrászda van, ahol fél délutánokat lebzseltünk... itt, ebben a kis sárga sarokházban ölték meg Moller-pékéket, itt meg a vásártér van, ahol sárkányokat eregettünk...
Nem látta a palotákat, nem látta a parkokat, nem vette észre a sima aszfaltutat, semmit sem látott abból, ami van, amikkel büszkén, dagadó kebellel dicsekedtem, s amikor körutunk végén kissé rezignáltan tettem neki szemrehányást amiatt, hogy egyetlen csodálkozó, egyetlen elismerő nyilatkozatot sem hallottam tőle, könnyel fátyolozott szemmel mentegetőzött:
— Ne haragudj, barátom — mondotta —, de... de én a fiatalságomat jöttem keresni... És bizony, alig találtam rá. Elrontottatok mindent a fejlődéstekkel. Kár, nagy kár! Most látom csak, hogy megöregedtem...

Csúnya velejárója az emberi természetnek a hazugság. Azonban vannak fokozatok a hazugságban is, s e fokozatok szerint lehet súlyosabb, enyhébb — sőt menthető is. Az aljas indokból, nyereségvágyból, embertársunk megkárosítása végett elkövetett hazugság nagyon aljas, szinte bűncselekményszámba megy, amit semmivel sem lehet menteni. Ennél valamivel enyhébb a l'art pour l'art hazugság, vagyis amikor magáért a hazugságért hazudik valaki, mert ez bizonyos gyönyört, élvezetet szerez a hazugnak. Az ilyen természetű emberről azt mondjuk, hogy betegesen hazudozó, s mint minden beteg ember, úgy ez is némi elnézésben, esetleg sajnálkozásban részesül csak a társadalom részéről, de nem ítélik meg szigorúan a hibáját.
De van végül a magasabb, sőt magasztos cél érdekében elkövetett hazugság, amely ugyan végeredményben szintén hazugság, de elkövetőjét rendszerint felmenti a társadalom ítélőszéke.
Ebbe az utolsó kategóriába sorozható az a hazugság is, amelyet én követtem el a napokban, s amelyet most — íme — a nyilvánosság elé tárok, nem is annyira a magam mentésére, mint inkább okulás végett.
Úgy történt, kérem, hogy idegen helyről érkezett vendégem volt a napokban. Mi sem természetesebb, hogy — mivel roppant szívemen viselem városunk idegenforgalmának növelését — vendégemet karon ragadtam, s körülhurcoltam a város ama pontjain, amelyekkel dicsekedni lehet.
Így jutottunk el a Szapáry utca végére, az úgynevezett román-parkba. Vendégem, hátat fordítva a Tiszának (azt már előbb megszemlélte), belemeredt a nyílegyenes, széles, tiszta Szapáry utca perspektívájába. Én lopva figyeltem arcán a hatást, s dagadt a keblem a büszkeségtől, kiolvasva az elragadtatást és teljes megelégedést vendégem tekintetéből.
Sajnos, az örömöm csak néhány másodpercig tartott, mert máris látnom kellett, hogy az idegen arcvonásai eltorzulnak, mint amikor valaki illatos rózsának vélt virágot emel orrához, de az utolsó pillanatban észreveszi, hogy rossz szagú nadragulyát tart a markában. Nem mertem kérdezni a hirtelen változás okát, de vendégem e nélkül is megszólalt, sőt durván rám támadt:
— Hogyan lehetett ilyesmit eltűrni, megengedni! — kiáltotta oly hangosan, hogy a járókelők is odafigyeltek. Hát ebben a városban nincs mérnöki hivatal, nincs szépészeti bizottság? — ömlöttek ajkairól a feddő kérdések. Nézd csak — magyarázta heves gesztikulálások között —, itt van egy gyönyörű, széles utca, amely szinte ordítva követeli a nyújtózkodást a város túlsó széléig, hogy párját ritkító pompás sugárúttá fejlődjék. És ily nagyszerű lehetőséget tönkretesztek azzal, hogy alig 150-200 méterre keresztbe engedtek építeni egy stílustalan épületet, amivel valóságos zsákutcát csináltatok ebből az útból?
Így az idegen.
Én hosszú percekig válaszolni sem tudtam, ehelyett átrohant emlékezetemen a több mint harminc év előtti idő, amikor még a Tiszavidéki helyén az alacsony, görbe, sárgára meszelt házikó állott a kis púpos Mayer korcsmájával. S emlékeztem arra a nyári kora délelőttre, amikor e házikó redves zsindelyteteje kigyulladt, s emlékeztem — hajh! —, emlékeztem azokra a viharos közgyűlésekre, amelyeknek egyetlen fontos tárgya volt, hogy mi történjék a leégett kis ház telkével. Volt egy csoportja a közgyűlésnek, amely a kort megelőző szépérzékkel és jövőbe látással azt követelte, hogy ki kell sajátítani a telket, s azon keresztül megnyitni a Szapáry utcának a további fejlődés lehetőségét. De volt egy másik csoport, amely a Tiszavidéki építkezési tervét pártolta. Kemény és heves harc folyt a néhány négyszögölnyi terület sorsa körül, amely harcra lélegzetét visszafojtva figyelt fel az egész város.
Végül is a jó ízlés — mint annyi sok esetben — ezúttal is csúfosan megbukott, s a Tiszavidéki odakönyökölt az út végére, hogy belevigyorogjon a csonkán maradt utcába.
Persze, vendégem előtt elhallgattam ezeket az emlékeket, mert annak bevallása, hogy igenis, voltak, akik több mint három évtizeddel ezelőtt is látták már azt, amit ő most észrevett, de elbuktak, még szégyenletesebb lett volna.
Ehelyett egy ártatlan hazugsághoz folyamodtam, s így dadogtam:
— Igazad volna kérlek, ha úgy állanának helyi viszonyaink, mint ahogyan te innen e parkból képzeled... De hát, sajnos, a helyzet az, hogy közvetlenül ama keresztben álló épület mögött kanyarog a Zagyva a maga rendezetlen, bozótos, szakadékos partjával, s elzárja a továbbfejlődés lehetőségét. Sőt éppen ezért is volt szükséges annak az épületnek emelése, hogy elzárja a kilátást a zavaros, piszkos, mocsaras Zagyvára.
Így már értem — bólintott megnyugodva az idegen.

Mire e sorokat olvassák… (jaj, de szomorúra koptatták az öngyilkosok e mondatkezdést!), Kuna P. Andris bátyánk örökét betölti Kunszentmárton. Mezey Lajos doktort, tisztelt és nagyra becsült barátomat, akit tollforgató tudománya különösen szívemhez forrasztott, már mint a legfrissebb honatyát üdvözölhetem. A közszeretet és a közbecsülés minden harc és küzdelem nélkül, egyhangú lelkesedéssel nyújtotta neki mandátumát.
Nagy dolog ez meg szép is, nem mindenki dicsekedhetik vele, de — akik emlékeznek, hit alatt bizonyíthatják — az se' vót utolsó dolog, s annak is megvoltak a különös ízű gyönyörei, amikor két egyformán kiváló és közbecsülésnek örvendő jelölt állott egymással szemben, és küzdött a kerület mandátumáért.
Szolnokon talán az utolsó ilyen értelemben vett választási küzdelem az volt, amelyben az akkor még fiatalember-számba menő dr. Kiss Ernő, és az élete delén már jóval túljáró Kreutzer Balázs állottak egymással szemben. Nem is személyek harca volt ez, hanem — legalábbis így látom én a hosszú évtizedek távlatából — a hagyományok, a konzervativizmus küzdelme a demokráciával, s a harc pikantériáját éppen az adta, hogy a hagyományokat a fiatal Kiss Ernő doktor, míg a demokráciát a már öregszámba menő Kreutzer Balázs képviselte e küzdelemben! Igaz, hogy Kiss Ernőnek az apja a földbirtokos Kiss Ferenc, Kreutzer Balázs pedig üllőt veregető lakatosmester volt, aki annyira szerette e foglalkozását, hogy akkor is odaállt egy-egy órára a satupad mellé, amikor a Nagytakarék (így hívták valamikor a Tiszavidéki Hitelintézetet) pénztárnokává választotta meg.
De talán éppen ez a végtelen és párját ritkító szerénység tette olyan népszerűvé Balázs bácsit (csak így hívta a város apraja-nagyja), hogy amikor Kiss Ferenc visszavonult a politikai porondról, a helyébe lépő fiával szemben őt jelölték.
Padfaricskáló diákgyerek voltam még abban az időben, de se azelőtt, se azóta nem érdeklődtem még olyan teljes szívvel és lélekkel választás iránt. Mondanom sem kell, hogy bizony én Balázs bácsiért lelkesedtem és „drukkoltam", s a választás napját megelőző korteskedés minden mozzanatát feszült érdeklődéssel figyeltem. Első voltam, aki a pártirodában piros tollért kunyorált, s minden kortesverset kívülről megtanultam. Mert abban az időben nem utolsó eszköze és fegyvere volt a küzdelemnek a kortesnóta. Csak úgy öntötték a nyomdák e versezeteket. Hogyan születtek, ki írta? Nem lehetett tudni. Csak egynek ismertem a szerzőjét. Ma már pirulás nélkül árulhatom el, hogy egyik reggel beléptem a Kreutzer-pártirodába, s annak az öregúrnak, aki megítélésem szerint valami vezető férfi lehetett a pártban, átnyújtottam egy saját gyártmányú, tíz strófából álló kortesverset. Az első négy sorára ma is emlékszem:
Háromszínű a nemzeti lobogó,
Rajta Kreutzer neve olyan ragyogó.
Ragyogjon is Kreutzer neve örökre.
A pártjának igazi örömére...!
Még aznap délután meg is jelent a vers, de amilyen boldoggá tett az irodalmi siker, annyira lesújtott, hogy ugyanakkor a másik párt is kiadott egy kortesverset, amely így kezdődött:
Politika nem kalapács,
Nem ért ahhoz Kreutzer Balázs!...
Be kellett látnom, hogy ezt a verset jobban felkapták. Pedig szentül hittem, hogy az én versem dönti el a küzdelmet.
És amikor felvirradt a választás napja, már kora reggel talpon voltam. Lestem a falvakból érkező kocsikat, amelyek a választókat hozták. Mert akkor több környékbeli falu tartozott a szolnoki választókerülethez, s a falusiaknak be is kellett jönniök szavazni a városba. Rekedtre éljeneztem és abcugoltam magam, már aszerint hogy piros vagy fehértollasok ültek-e a kocsin...
Rettenetes nehéz küzdelem volt. Késő estig csaknem teljesen egyformán álltak a szavazatok. Nem bírtam kivárni az eredményt, lefeküdtem. Reggel aztán arra ébredtem, hogy megbuktunk. 81 szavazattal kapott többet Kiss Ernő. Izgalmasan szépek voltak ezek a régi választások a pártvacsorákkal, borjúpörköltökkel, borokkal, rövid szivarokkal, piactéri programbeszédekkel, Makai bácsi megjelenésével (majd letört alatta a Lékó bácsi fiákerje).
Mindez hiányzott a te választásodnál, kedves Mezey barátom, de azért szívem minden melegével kívánok szerencsét neked!

Olvasom a helyi bűnügyi krónikában, hogy az egyik jómódú, ismert szolnoki gazda, aki egyébként vagyonát féltő, és a tulajdon szentségét feltétlenül tisztelő, rendes ember, kissé kapatos állapotában megfeledkezvén a parancsolatról, ettől is, attól is eltulajdonított egyet s mást. Röviden: lopkodott.
Legtöbben, akik olvasták ezt a kis hírt, csodálkozva és értetlenül csóválták fejüket, mert kevesen tudják, hogy vannak úgynevezett kétéletű emberek, akik bizonyos körülmények között annyira kicserélődnek, hogy még a szülőanyjuk sem ismer reájuk.
Sokakat a viszonyok kényszerítenek ilyen kettős élet élésére. Magyar specialitás például, hogy a művészek nagy része — főleg az írók és zeneszerzők —, nem tudván művészetükből megélni, kénytelenek valami polgári foglalkozást is vállalni. Így aztán nappal pedáns, pontos hivatalnokok, akik a leglelkiismeretesebben teljesítik hivatali kötelességeiket, a hivatalos órán túl azonban egyszerre átváltoznak művészekké, s magukra öltik a bohémia minden bájosságát, kedves felületességét, s más mértékkel mérik a dolgok jelentőségét.
Mondanunk sem kell, hogy ez az egy emberbe szorult két ember azután gyakran kerül — ha nem is komoly — konfliktusba a polgári élet rendjének kívánalmaival, s ugyancsak sok fejtörést, sokszor bosszúságot okoz azoknak, akik a hivatalos órán túl is a polgári élet szabályainak betartását kívánják a kétéletű művésztől, és sokszor csak bravúros leleményességgel sikerül céljukat elérni.
Egy ilyen bravúron nevetnek mostanában sokat a szolnoki zsurnalisztika bennfentesei.
Egyik országos nevű zeneszerzőnk, aki a polgári életben királyi végrehajtói tisztet tölt be, mégpedig példás pontossággal és kifogástalan kötelességtudással, az egyik helyi lapnak is munkatársa, a zenerovatot vezeti, s mint ilyen, a város zenei eseményeiről szokott nagy szakértelemre és alapos zenei tudásra valló cikkekben beszámolni. És miután — főleg a téli szezonban, amikor élénkebb a zeneéletünk — gyakorta adódik alkalom és szükség zenekritikára, a fentemlített végrehajtó-zeneszerző teljesen nélkülözhetetlen az illető lapnál.
Ily körülmények ellenére történt az, hogy a zenekritikus úr napok, sőt hetek óta nem mutatkozott a szerkesztőségben. Érthető zavarban volt tehát a lap főszerkesztője. Egyik levelet a másik után menesztette a zenekritikus munkatárs után, sürgetvén jelentkezését, majd mikor a levélbeli hívogatások eredményteleneknek mutatkoztak, futárokat küldözgetett érte. Ámde ez a kísérletezés is meddő maradt, a munkatárs nem jelentkezett.
A főszerkesztő úr most már kétségbe volt esve, annál is inkább, mert veszedelmesen közeledett egy nagyobb zenei esemény napja, s ennek előkészítésében, majd részletes ismertetésében a főszerepet a zenei munkatársnak szánta a lap.
Hogyan lehetne előkeríteni a renitenskedő munkatársat? — töprengett naphosszat a főszerkesztő úr.
Hosszas fejtörés után végre mentőötlete támadt. Hozatott egy tízfilléres váltót, azt kitöltötte tíz pengőről, lejárt dátumra, s mint elfogadó aláírta. Aztán becsengette segédszerkesztőjét, s odatartotta elébe a váltót.
— Tessék ezt kibocsátóként és forgatóként aláírni! — parancsolt a segédszerkesztő úrra.
A segédszerkesztő úr nem tudta mire vélni a dolgot, de — mint fegyelemhez szokott ember — engedelmeskedett, s a kívánt aláírásokkal ellátta a tíz pengős váltót.
— Na most — szólt ekkor a főszerkesztő úr — e váltó alapján én tartozom önnek tíz pengővel...
A segédszerkesztő álla majd leesett.
— Nekem?!... — hebegte, mert lehetetlen volt nem gondolni a fizetését sokszorosan túlhaladó előlegekre.
— Igen. Én. Önnek — jelentette ki a főszerkesztő úr kemény, rövid szavakban. — Most tehát fogja Ön ezt a lejárt váltót, elviszi a legközelebb lakó ügyvédhez, s megbízást ad neki, hogy e váltó alapján a legsürgősebben pereljen be és végrehajtson engemet! Ha lehet, akár huszonnégy óra alatt is!
— De főszerkesztő úr!... — próbált védekezni a segédszerkesztő.
— Semmi ellenkezés! — dörgött rá a főszerkesztő. — Ha nem engedelmeskedik, azonnali hatállyal el van bocsátva!
Az ügyvéd erélyességet dicséri, hogy már másnap délután a zeneszerző-végrehajtó aktatáskával hóna alatt igen fájdalmas, de hivatalos arccal beállított a főszerkesztő úrhoz.
— Nagyon kellemetlen... — kezdte hímezve-hámozva —, de a kötelesség... ugye meg tetszik érteni... nagyon kellemetlen... azonban, mint királyi végrehajtó, kénytelen vagyok...
— Miről van szó? — kérdezte a főszerkesztő úr, alig tudva visszatartani a kirobbanni készülő nevetését.
— Az ön segédszerkesztője javára tíz pengő tőke és járulékai erejéig el van rendelve a végrehajtás a főszerkesztő úr ellen... azt kell foganatosítanom... — magyarázta a végrehajtó.
A főszerkesztő úr megnyomta a segédszerkesztőhöz szóló csengő gombját, s egy másodperc múlva már ott is állott előtte sápadtan, remegő térdekkel a segédszerkesztő.
— Ragaszkodik ön a végrehajtás foganatosításához? — kérdezte tőle a főszerkesztő úr.
— Dehogyis ragaszkodom! — sietett kijelenteni boldog fellélegzéssel a segédszerkesztő.
Most aztán a végrehajtó-zeneszerzőn volt a csodálkozás sora.
— Mi ez, kérem? Nem értem! — mondotta.
— Nagyon egyszerű — magyarázta most már hahotázva a főszerkesztő úr. — Önt sehogy sem tudtam megkapni, hiába írtam, hiába küldtem önért. Kénytelen voltam tehát ehhez a trükkhöz folyamodni. Most tehát megbeszélhetjük a legközelebbi hangverseny ügyét, amely már ugyancsak a körmünkre égett.
A segédszerkesztő agyában végre világosság gyúlt. Csak most értette meg a dolgok állását. De bármennyire is örült a dolgok ilyetén szerencsés fordulásának, nem felejtette el kihasználni az alkalmat.
— Főszerkesztő úr, kérem —, mondotta most szokatlanul határozott hangon — legalább a tőke 50 %-át tessék előlegképpen adni. Megérdemlem. Egész éjjel nem aludtam bánatomban.
Az már nem tartozik a krónikához, hogy megkapta-e a segédszerkesztő úr az öt pengő előleget...

Hetekkel ezelőtt, szinte a bitófa alól, megszökött egy halálra ítélt fogoly, amit úgy tett lehetővé, hogy előbb leütötte őrét. Persze azonnal megindult az országos hajsza ellene, s ez az embervadászat már egész amerikai méretűvé nőtte ki magát, mert ahány csendőr meg rendőr van az országban, mind ez után az egy ember után vetette magát, míg ott fogták el egy csendőrgolyótól halálosan sebezve, ahol mindig is volt.
Minket, szolnokiakat annyiban érdekel közelebbről ez a nem mindennapi vadászat, hogy a napokban Ehrlich szerkesztő úr jóvoltából az egész országban elterjedt a hír, hogy a gyilkos szökevény Jászkarajenő felől Szolnoknak vette a menekülés irányát. Egész csendőr- és rendőrállományunk mozgósíttatott, megrazziáztak minden fát, minden bokrot, sőt minden fűszálat is a Móric-ligetben és a Tiszaparton. Hatalmas gyűrűbe fogták a Szolnok és Jászkarajenő között elterülő síkságot, az embergyűrű percről percre szűkült, s amikor illetékes helyen kijelentették, hogy csak órák kérdése a szökevény kézre kerítése — ami örök dicsőségére válna városunknak —, ugyanakkor érkezett a hír, hogy néhány száz kilométerre innen, valahol Szekszárd vidékén lelőtte egyik rokonát az üldözött, akit mi akartunk elfogni!
Érthető, hogy e tapintatlanságot Szabó Barna szerkesztő úr direkt személye és zsebe ellen irányuló támadásnak és sértésnek minősítette, és Fercsula néven becézett közismert kiváló kávéházi magánjogászunkkal már komoly értekezést is tartott ama per tárgyában, amelyet e szökésben levő gyilkos elfogatása esetén az Est-lapoknak nyíltan, a többi pesti lapoknak pedig stikában küldendő tudósításokért járó, de így elmaradt honorárium összegének erejéig szándékozik indítani a renitenskedő magatartásával kárát okozó szökevény ellen. A perindításnak egyelőre csupán az az akadálya, hogy az alperesítendő egyén momentán ismeretlen helyen tartózkodván, pontos lakhelyének perrendszerű megjelölése hiányában a kereset nem volna kézbesíthető.
Node nem kell csüggedni a kudarc miatt. Ami késik, nem múlik. Fogtak már Szolnokon országosan, sőt Európa szerte körözött gonosztevőt is. Papakosztára és társaira gondolok, akik koruk leghírhedtebb kasszafúrói voltak, pedig akkor a technika még az elemi iskolába járt, a villanyfúrókat hírből sem ismerték, mégis megnyílt minden acélszekrény Papakosztáék ördöngös keze alatt. Nem is csoda tehát, hogy a rendnek és közbiztonságnak akkori őrei egyébről sem álmodtak, minthogy nekik jusson a szerencse, hogy bilincset rakhassanak Papakosztáék veszedelmes kezeire.
Talán csak éppen Szolnokon nem ábrándoztak ilyen szerencséről. Tapossy Marci bácsi, az akkori rendőrkapitány már sokkal idősebb volt, semhogy ilyen babérokra pályázzék, Hajduska rendőrbiztos úrnak pedig éppen elég baja volt az itthoni bicskásokkal. Mégis itt csípték el a zagyvaparti Klein-korcsmában gyanútlanul eszegető Papakosztáékat, talán éppen azért, mert éppen itt, Szolnokon volt a legkisebb üldözési láz, itt beszéltek a legkevesebbet Papakosztáékról, s így itt érezték magukat a legnagyobb biztonságban.
Ez a példa pedig azt a régi igazságot erősíti, hogy nem lehet dobbal verebet fogni. (Nem is volt akkor még négy hírlap, meg huszonöt riporter Szolnokon, akik elriasztották volna a csapda felé ténfergő vadat.) Nem tartom célszerűnek ezt a túlzott hangosságot a teljes nyilvánosság mellett folyó hajsza körül, mert így a legügyesebb detektív — a Véletlen — is tehetetlenül és megbénultan áll. Az az érzésem, hogy az üldözött az első, aki megveszi az esti meg a kora reggeli lapokat, s addig nem is folytatja menekülő útját, míg el nem olvassa, hogy Ehrlich szerkesztő úr meg a többiek hol jelölik ki aznapi tartózkodási helyét, tehát az ország mely pontjait kell kerülnie.
De más hiba is van itt. Megtanulhattuk volna már a régi népszínművekből, hogy betyárt csak az útszéli csárdában, a tűzről pattant csaplárosnék ölelő karjai között lehet leginkább elfogni, lévén a szerelem a legjobb csapda.

Hordárok. Az ember csak óvatosan örüljön mindennek. Mert ha indokolt az öröme, az óvatosság nem ront rajta. De bizony, ha elsietve örvendezünk, nagyon keservesen esik a csalódás. Tudom magamról, mert éppen most ért ilyen csalódás a korai örvendezés után.
Ugyanis a hordárokról van szó. Néhány nappal ezelőtt, hirtelen, mintha csak a földből nőttek volna ki, egész csapat piros sapkás hordár tűnt fel a szolnoki aszfalton. Minden forgalmasabb ponton látható volt belőlük egy-kettő, munkára, megbízásra várakozva. Fejükön az egészen új, élénkszínű sapka, rajta ragyogóra fényesített számtábla...
Kellemesen ható új színt hozott ez a piros sapka az utca szürkeségébe. De nemcsak a szemre volt ez jó hatással, hanem valami biztató jelenségre magyarázta az optimista lélek a hordárok feltűnését. Hiszen — emlékszünk — még a boldog békeidőkben is csupán egyszer próbálkozott egyetlen hordár boldogulni ezen a pályán, de igen rövid idő alatt megelégelte a konkurencia nélküli mesterséget, s hamarosan eltűnt a Nemzeti előtti „stand”-ról.
És most egyszerre több hordár is feltűnt! Mire másra is magyarázhatná ezt a bizakodó ember, mint arra, hogy városunk metropolisi lendületet vett a fejlődésben.
És hogy vélekedésünkben még inkább megerősíttessünk, sietve fordultunk az 1-es számot viselő közszolgához, hogy megkérdezzük, mi indította őt és társait az új pályára.
A felvilágosítás azonban kissé kiábrándító volt. Mert a válaszból nem az tűnt ki, hogy világvárosi fejlődésünkből virágoztak ki a piros sapkások, hanem egy új rendelkezésből, amely megszüntette és eltiltotta a „köpködő” sarkon való ácsorgást és alkalmi munkára várakozást. Most már csak iparengedéllyel és uniformizált fejjel szabad köpködni és — ha akad — alkalmi munkát vállalni. Hát ezért...
Petróleumlámpa. Megyek a Baross-utcán, az egyik legnagyobb üveg és porcelánkereskedés előtt, s látom, hogy a legszembetűnőbb kirakatot átrendezik. Behordják a drága sévres-i és herendi porcelánokat és a finom metszésű üvegvázákat, s a megüresedett polcokat lámpákkal rakják tele. Még pedig petróleumlámpákkal. Olyanokkal, aminőkre csak gyerekkoromból emlékszem: porcelánernyős, körégős lámpákkal, meg egyszerűbb asztali lámpákkal, de van köztük falra akasztható, tükrös hátú olcsó konyhalámpa is.
Továbbmegyek s elhaladok a norinbergi és rövidáru nagykereskedés előtt. Éppen akkor kiáltja a főnök úr valamelyik alkalmazottjának:
— A kisraktárban csináljon rendet. Egy vagon lámpa érkezett, szükség van a helyre.
Mi ez? — tűnődöm megdöbbenve. Álmodom, vagy hirtelen visszafordult az idő kereke negyven évvel?
Odasomfordálok a kirakatrendezéshez, s bátortalanul tudakolom:
— Kinek, minek ez a sok petróleumlámpa?
Mert az bizonyos, hogy nem cél és ok nélkül történik, ami történik. A kereskedőknek van egy hatodik érzékük, amellyel jó előre megérzik, hogy mi kell a közönségnek, s idejében beszerzik azt a portékát.
— Hát kérem — árulja el az üzleti titkot a kirakat-átalakítást figyelő tulajdonos —, a napokban bejött az üzletembe dr. X. úr, és asztali petróleumlámpa után érdeklődött, majd Á-né őnagysága keresett nálam ilyen lámpát. Olcsóbb fajta egyszerű lámpát elég sűrűn adtunk el eddig is, mostanában azonban szokatlanul emelkedik a forgalom ebben a cikkben... Hát, kérem, valami van a levegőben. A gondos kereskedőnek pedig fel kell készülnie. Úgy látszik, már villanyvilágításra sem telik a szűkös jövedelmekből!
Cselédkorzó. Vannak kényes kérdések, amelyeknek szőnyegre hozásában nem szívesen vállaljuk a kezdeményező szerepet. Ezek közé tartozik a vasárnap délutáni cselédkorzó ügye is. Demokraták vagyunk, s valljuk, hogy az utca mindenkié. Nem szeretnők tehát, ha halk megjegyzéseink félreértésre adnának okot és alkalmat. De éppen a napokban olvastuk, hogy az egyik nagyobb vidéki városban megrendszabályozták a közforgalmat veszélyeztető vagy legalábbis zavaró cselédkorzót, így hát mi is szóvá tehetjük ezt a kérdést, annál is inkább, mert az idő nyílásával erősen időszerűvé vált.
Vasárnap délután — különösen jobb időben — abszolút lehetetlen a közlekedés a szolnoki főútvonalakon. Négyesével-ötösével összefogózva, a gyalogjárót teljes szélességben elfoglalva sétálnak itt a háztartási alkalmazottak áttörhetetlen rajvonalakban. (Ez a katonás kifejezés egész helyénvaló, mert egy-két vitéz úr is akad rendszerint a sorokban.) Akinek tehát sietős az útja, vagy nem akarja agyontapostatni magát, bizony le kell szorulnia a kocsiútra, ahol mégsincs olyan veszélynek kitéve, mert hiszen az autóbusz csak öt-tíz percenkint közlekedik, tehát kisebb a valószínűség a gázolásra. De ez még csak hagyján! Az igazi merénylet azokban a zaftos és nem reprodukálható kiszólásokban van, amelyekkel a nép eme egyszerű gyermekei kedélyeskednek egymással sétaközben. Isten őrizz, hogy serdülő leánykáddal csak egyszer is végig merészelj menni, nyájas olvasó, egy ilyen vasárnap délutáni korzón!
Talán rendet kellene tenni. Hogy pl. csak párosával szabadjon sétálni, vagy csak a kevésbé forgalmas túlsó oldalon...
Az illetékesek bizonyára megtalálják a módját.

Ifjúkorom ködbevesző emlékeiből néha-néha, valami erősebb gondolattársulás folytán, elővillan egy-egy elmosódó figura. Így jutott eszembe a napokban Marci bácsi is.
Marci bácsi öreg, görnyedt hátú, csoszogó járású, reszkető hangú koldus volt, akinek a Mária utca és környéke volt a koldulási kerülete. Marci bácsi minden szombat délelőtt pontosan ugyanabban az órában benyitott kapunkon, a konyhaajtó elé csoszogott, ott megállt, levetette zsíros, fakult posztókalapját, s csendesen mormolni kezdte a „Miatyánk”-ot, vagy a „Hiszekegy”-et. Még a közepéig sem ért az imának, amikor jó anyám markomba nyomta a rézkrajcárt vagy a karéj kenyeret, s biztatott:
— Add oda, fiam, Marci bácsinak...
Mert az öreg Marci bácsi a mi rendes koldusunk volt. Egyszer jött egy héten, s ha megkapta heti járandóságát, továbbállt, s a legközelebbi szombatig nem láttuk. Rajta kívül nem is ismertünk más koldust, de viszont őt annál alaposabban ismertük. Egész élete olyan nyitott könyv volt előttünk, mert gyakorta beszédbe elegyedtünk vele. Így aztán Marci bácsi is tudott rólunk mindent, figyelemmel kísérte a gyerekek fejlődését, aggódott betegségünkön, orvosságot ajánlott, tanácsokkal szolgált, s e bizalmas viszony folytán hitelezett is a legközelebbi szombatig, ha történetesen nem volt aprópénz, vagy kifogyott a kenyér, s a frisset még nem hozták haza Moller pékéktől...
Ilyenek voltak a régi koldusok, és így ment hajdanán a koldulás.
Mindez pedig azért jutott eszembe, mert mostanában, ha kimegy az ember az utcára, alig tesz néhány lépést, máris egy csapat apró toprongyos, mocskos gyerkőc szegődik nyomába, s utcahosszat kísérve nyivákoló hangon kunyorálnak „egy kis kenyérre való”-ért, s alig rázzuk le őket, máris másik csapat intéz támadást ellenünk, hogy a legközelebbi sarkon ismét újabb csapat állja utunkat. Csupa apró gyerek. Hat-nyolc évesek. Honnan kerülnek elő, nem tudható. A régi Marci bácsik eltűntek, de annál többen vannak ezek a gyerek-koldusok.
Mi ez? Talán ezen a pályán — és csak ezen! — már érvényesült volna a kor jelszava, hogy: „helyet az ifjúságnak”?