Először történt velünk (egy-két kisebb jelentőségű alkalomtól eltekintve) a Verseghy-szobor leleplezésekor, hogy komoly méretben, országnak-világnak leendő bemutatás céljára filmre vettek bennünket.
Bármily fenséges is, minden figyelmet lekötő is volt a szoborleleplezési ünnepség, bizony azokban a percekben, amikor a felvevőgép sajátos berregése felhangzott, nem tudtam sem a szónokokra, sem az énekesekre figyelni, sőt még a nagyon bájos Tóth Lenke asszonyról is el-elröppent a tekintetem, ha csak egy-egy perctöredékre is.
Hogy miért és hol kalandozott ilyenkor a szemem? Mi lehetett az, ami még a lenyűgöző ünnepségtől is elvont egy kis időre?
Megmondom, kérem. Az embereket néztem. Az embereket, akik hirtelen másokká lettek, annyira másokká, hogy meg sem ismertem őket, még a legjobb barátomat sem, mintha mindannyian egyszerre kicserélődtek volna.
Először is az ünnepi merevségből minden átmenet nélkül a bakkecske természetére tértek át sokan, s ide-oda ugráltak aszerint, hogy merre, hová célzott a felvevőgép lencséje. Aztán az alacsonyak csodálatos módon megnyúltak, a magasak pedig érthetetlenül összezsugorodtak, így igazodva — holmi újfajta mimikrik módjára — a felvevőgép helyzetéhez, hajtva, kényszerítve az öntudatlan ösztöntől, hogy le ne maradjanak a filmről.
De nemcsak a testek helyzete, és méretei változtak meg a felvétel percei alatt, hanem — sőt legfőképpen — megváltoztak az arcok és tekintetek.
A hírhedt pipogya arcára napóleoni önbizalom és elbizakodottság ült ki, a papucs alatt sínylődő alázatos férj, aki meg nem tudná mondani, hogy otthonában milyen színű a plafon, mert soha oly magasra nem merte még vetni tekintetét, most egy diktátor, egy despota, egy oligarcha külsőségeivel kérkedett.
No, és a hölgyek! Konyhaillatú ötgyermekes családanyák Greta Garbót szenvelegték, a kartonruhás varrólányok pedig nem adták alább Eggerth Marthánál (jó, hogy énekelni is nem kezdtek), de sokan Liane Haidot vagy Iréne Dunnt, mások meg Kay Francist kopírozták azzal a nem is titkolt reménységgel, hogy okvetlenül felfedezi valamelyik hollywoodi (nem is a pesti Hunnia!) filmgyár igazgatója, s egy szép napon megérkezik a messzi tengeren túlon feladott levél a nagyszerű szerződtetési ajánlattal... És soha annyi Ramon Navarro nem szaladgált a világon, mint amennyi ott szorongott azon a néhány négyzetméteren, a Verseghy-szobor körül...
Istenem, milyen keserű csalódás következett be, amikor a szolnoki felvételeket a napokban lepergették!
Csalódtak azok, akik minden nyaknyújtogatás ellenére is lemaradtak, de még keserűbben csalódtak azok, akik hunyorgó szemmel, ráncolt homlokkal, talán éppen orrukat fújva, avagy vakarózva véletlenül rákerültek. Csalódott a Greta Garbóról álmodó sokgyermekes családanya, mert a vetítésnél vette észre, hogy termete éppen nem Garbói, sőt! És keserű csalódás fogta el a varrótű tündéreit is, mert a nagyszerűnek képzelt filmarc helyett egy sötét pacnit találtak csak, s csupán a kalapról sejtik meg, hogy az a fekete folt a világhírre számító arc akart lenni!...
Néztem ezeket a hirtelen megváltozott embereket és — ördög vigye el! — úgy elbámészkodtam, hogy elkésve kaptam ölbe és nyomtam a gép felé a kislányomat!... Le is tagadtam otthon, hogy mikor vetítették a szoborleleplezés felvételeit, mert bizonyos, hogy örökös szemrehányást kapnék ügyetlenségemért, ami miatt nem lehetett a lányomból híres filmcsillag.

Verseghy Ferenc szobrának leleplezése a szolnoki parkban Filmhíradó

A fővárosi lapok színházi rovata az utóbbi időkben izgalmas olvasmányul szolgál nekem. Mind sűrűbben hoznak hírt ugyanis a lapok a vidéki színházak eredeti bemutatóiról. Szeged, Debrecen, Pécs, Miskolc, és még ezeknél kisebb városok színházai is, programszerűen tartanak minden idényben legalább egy eredeti bemutatót, de némelyik társulat — felbuzdulva az ily bemutatók anyagi és erkölcsi sikerén — második, sőt harmadik premierrel is kiáll. És ami a legfeltűnőbb, ma már a fővárosi lapok nem olyan vállveregető, szűkszavú, utólagos regisztrálással emlékeznek meg a bemutatókról, mint régente, hanem legtöbbször a fővárosi színházak bemutatóinak kijáró részletességgel foglalkoznak velük, attól a pillanattól kezdve, amikor a vidéki direktor előadásra elfogadja a darabot.
Ezt a decentralizálódást nem tudom tisztán azzal magyarázni, hogy Budapesten egy csomó színház becsukta kapuját, mások meg csak a hét bizonyos napjain tartanak előadást, s így jelentősen megszűkült a lehetősége annak, hogy a vidéken élő és dolgozó író fővárosi színpadra kerülhessen. Hanem inkább azzal kell magyaráznom ezt a feltétlenül helyes és egészséges jelenséget, hogy egyrészről a szerzők is, meg a közönség is kezdenek felhagyni azzal az avult felfogással, hogy csak az az érték, ami a fővárosból jön, másrészt a vidéki direktorok is belátják, hogy nem zárkózhatnak el a vidéken élő tehetségtől csak azért, mert vidéki. Mert hiszen — nagyon sok példa van most már reá — a közönség is sokkal szívesebben és melegebben fogad egy jó darabot, ha szerzője mindjárt vidéki író is, mint egy fővárosból elindulót, ha az közönséges fércmű, esetleg ízléstelen tákolmány, amelyet csak a kellékiparosok leleményessége tart össze, de amely széthull a vidéki társulat szegényes ruhatára mellett.
Csak őszintén örülni tudunk ennek a felfogásváltozásnak, mert innen már csupán egy rövid lépés, hogy az igazán jó és sikert jelentő darabok után kétségbeesetten kutató fővárosi színházigazgatók is felfigyeljenek a vidéki premierekre, személyesen is megtekintsék azokat és — ami külföldön már évtizedes gyakorlat — a vidéki színpadról a fővárosira plántálják át az ott is helytállóknak ígérkező darabokat.
Mindezeket pedig abból az alkalomból tesszük szóvá, hogy nálunk most kezdődött a tavaszi színi szezon, s remélhetjük, hogy a fentemlített vidéki társulatok mögött a szolnoki sem marad el abban a nemes versenyben, hogy a kerület egy-egy tehetségesebb szerzőjének értékes és érdemes munkáját a közönség elé vigye, és ne kívánja a helyi szerzőtől azt az abszurditást, (mint ezelőtt) hogy bizonyos tekintélyes bevételt biztosítson a direktornak, avagy vegye hóna alá az egész jegypakettet, és házaljon vele!
Minden szerénytelenség nélkül hirdethetjük mi szolnokiak — akik a legutóbbi szerzői esten tanúbizonyságát adtuk képességeinknek —, hogy magát becsüli meg a vidéki társulat, ha hébe-hóba egy-egy vidéki szerző arra való darabját bemutatja. Erkölcsi kötelességet teljesít ezzel, mert útját egyengeti egy tehetségnek, de szolgálatot tesz vele a közönségnek is, mely mindig örömmel fogadja a helyiek megmutatkozását, végül üzletileg sem jön ki rosszul, amint azt az eddigi kevés számú eredeti bemutatók bizonyították.

Meggyes László Vendel rajza

Egyszer már írni kell erről...
Ezernyi apró bosszantást kell eltűrnie napjában az embernek csak azért, mert nincs elég erélye és bátorsága, hogy felvegye a harcot, irtó hadjáratot indítson ezek ellen a szúnyogok módjára körülötte dongó kellemetlenségek ellen. Pedig a védekezésnek nincs más módja, minthogy egyenként sorjába veszi az ember, s ha kell, szóval, széppel is, gorombával is, ha kell, írásban nyilazza le őket. Ha kissé hosszadalmasnak is ígérkezik ez a harc, a vége mégis csak a győzelem lehet, s jutalma az ezernyi bosszúság megszűnése.
Itt van, például, ezzel a tűzadással.
A dohányos ember rá akar gyújtani, s még amikor csak egy tétova mozdulattal indul el keze a jobb oldali mellényzseb felé, ahol a cigarettatárcáját tartja, máris akad valaki a közelben, aki sietve gyufát ránt, vagy megpergeti öngyújtójának acél kerekét, és a rágyújtani készülő ember orra alá nyomja a lángot. Mert ő egy „udvarias” ember! Tartja magáról.
De nézzük csak közelebbről ezt a dolgot. Mit is csinál ez az úgynevezett „udvarias” ember? Bosszúságot, még pedig nagy adag bosszúságot a dohányosnak.
Mert hát miben áll a dohányzás? Legtöbben, a lélektanban járatlanok azt hiszik, hogy a dohányzás nem más, és főleg nem több, mint a parázsló dohány füstjének beszívása és kifújása. Vagyis, hogy a dohányzás ott és azzal kezdődik, amikor a dohány parázslani kezd.
Nos, itt van a gyökeres tévedés. A dohányzás adta gyönyörök már ott kezdődnek, amikor a kezem — szinte még öntudatlanul — elindul a cigarettatárcám felé. Folytatódik a tárca kinyitásában, a cigaretták közötti válogatásban (különösen, ha több darab és többféle cigaretta is van a tárcámban), a tárca becsattintásában, a mellényzsebbe bújtatásában, tűzáldozatra szánt cigarettának az áldozáshoz való elkészítésében, ami ismét több mozzanatból áll, így a lassú, milliméterről-milliméterre való végigtapogatásában, hogy a dohány lehetőleg egyforma sűrűségben helyezkedjék el a papírhüvelyben, ami az egyenletes szívás szempontjából nagyon fontos, aztán a nyomkodás folytán kibújt felesleges dohány lecsípésében, a cigaretta szopókájának körmünkhöz veregetésében, hogy a dohányport kirázzuk belőle, sőt a rendesebbek ebből a célból még bele is fújnak. De ezzel még nincs vége! Most jön a cigarettának megfelelő végével való elhelyezése két ajkunk között, ami különösen nagy gondot és alaposságot igényel, mert éppen nem mindegy, hogy beljebb vagy kijjebb vesszük-e be a cigarettát. Az eddig elmondottak a dohányzás első szakaszához tartoznak, mint előkészítő cselekmények. Ezután következik a második, nevezhetjük: középső szakasz. Közelebbről: a rágyújtás. Ez sem valami egyszerű, egyetlen mozzanatból álló ténykedés. Sőt! Figyeljük csak: első, hogy nyúlunk a gyufásdobozért, megrázzuk a dobozt, amelyet balkezünk hüvelyk és középső ujja között tartunk gyengéden, s mutatóujjunkkal kinyomjuk a doboz fiókját, jobbunk mutató és hüvelyk ujjával kiemelünk egy ép fejű gyújtószálat, s kellő, nem túl heves, nem túl lágy, de nem is túl durva mozdulattal végigdörzsöljük a doboz kevésbé kopott oldalán, aztán bevárjuk, amíg a lángra lobbant fejtől meggyúl a faszálacska, s ekkor óvatos lassúsággal, nehogy a hevesebb mozdulattal támasztott légáramlat eloltsa, a legyezős lángpillét a cigaretta végéhez közelítjük, s szép egyformán megperzseljük a dohányt, miközben mélyen beszívjuk az első füstöt, amelynek kifújásával aztán eloltjuk a gyufát, illetve az öngyújtó lángját...
Ezekből a mozdulatokból és mozzanatokból egyetlen egyet sem akar elengedni a dohányos, mert ezek teszik az apró mozaikjait annak a gyönyörkomplexumnak, amelyet dohányzásnak nevezünk, és mert ezek az apró mozzanatok foglalkoztatnak, szórakoztatnak, vagyis a felnőtt emberben is meglevő játékos kedvtelést elégítik ki. Amikor tehát az „udvarias” ember — kérés nélkül — gyufát ránt, e kedvtöltő mozzanatok egész légiójától rabolja meg a dohányos embert, tehát nemhogy szívességet tenne neki, hanem éppen ellenkezőleg: bosszúságot szerez. És növeli a bosszúságát még az is, hogy a rágyújtás előtti fentebb felsorolt mozzanatokat sem végezheti el a dohányos a megszokott és szükséges módon, mert hiszen az udvarias ember ujjai között már akkor ott lángol a gyufa vagy öngyújtó, amikor még csak a cigarettatárcánk után nyúltunk, s így ha azt nem akarjuk — bár megérdemelné —, hogy a körmét elégesse, sietnünk kell, elnagyoljuk a legfontosabb előkészítő cselekményeket, cigarettánkban csomós marad a dohány, a szopókából a torkunkra szalad a dohánypor, derékig kapjuk be szánkba a cigarettát, s végül oldalról kapja meg a tűz a cigaretta végét, s így egész hosszában féloldalasan fog égni, aminél nagyobb bosszúságot dohányos ember el sem tud képzelni.
... Ne adj tehát, kérlek, tüzet!
De ne adj más okból sem. Mert előttem hiába akarod az udvariast ravaszkodni! Én nem hiszek neked! Én beléd látok! Én tudom, hogy nem az udvariasság indít a tűz adására. Nem! Hanem, mert tudod, hogy a tűzadás viszonzása nem lehet más, mint egy cigaretta! Cigarettát akarsz, udvarias barátom! Tönkre akarsz tenni! Uzsorakamatot szedsz. Egy szál gyufáért hat filléres memfiszt akarsz! Vagyis annyi ellenszolgáltatást, mint amennyiért egy egész doboz gyufát vehetek! Nem szégyelled magad?! De jó! Ha nincs cigarettád, kérj. Szívesen adok, ha van. Csak ne adj tüzet! Mert úgy csak egy cigarettámtól fosztasz meg, de ha tüzet is adsz, egy csomó bosszúságot is okozol.
Érted?
Tehát még egyszer kérlek, ne adj tüzet!

Meggyes László Vendel rajza

Két megállapítást is kellett tennem a közelmúlt napokban, éspedig mindkettőt ugyanabból az ügyből. S mindkettő meglehetősen lesújtó volt.
Az egyik megállapításom az volt, hogy az emberek nem tudnak olvasni, illetve mindig mást olvasnak ki a nyomtatott betűkből, mint amiről azok szólnak. A második — még lesújtóbb — megállapításom pedig az volt, hogy sosem ott és azért éri az embert elismerés, ahol és amiért várja.
Az történt ugyanis, hogy az elmúlt napokban valami novellám jelent meg az egyik (mert hál' Istennek, van néhány) szolnoki folyóiratban. Én magam nem tulajdonítottam valami nagy jelentőséget az egész dolognak, s el is feledkeztem róla, ami érthető is annál, aki fővárosi kiadók felé sandítgat. Ámde — őszinte csodálkozásomra — röviddel az elbeszélés megjelenése után úton útfélen elfogdostak az emberek, sokszor egészen ismeretlenek is, és gratuláltak! Az első pillanatban zavarba jöttem, mert el nem tudtam gondolni, miért illet az elismerés, de hamarosan elárulták a gratulánsok, hogy ama bizonyos novellával érdemeltem ki a meleg kézszorításukat és vállveregetésüket. Hát zsebrevágtam a gratulációt, miközben bizonyos keserűséggel gondoltam arra, hogy a tucatot meghaladó könyvem megjelenését dermesztően hideg közönnyel fogadta a publikum, noha lesve lestem és vártam minden könyvem megjelenése után a dicsérő elismerést, vagy legalább is a tudomásulvétel legegyszerűbb megnyilvánulását. De bizony, hiába. A legszűkebb családi körön kívül csak azok vettek tudomást irodalmi eredményeimről, akiknek magam mutattam meg a fővárosi neves kiadócégnél megjelent művem egy-egy „véletlenül” nálam volt példányát.
És most — íme! — egy jelentéktelen, két-három oldalas novellámért, amely egy vidéki kis nyomda meglehetősen kis igényű és külsőségeiben sem valami versenyképes kiadványában látott napvilágot, izomlázt kap a jobbom a sűrű kézrázogatástól!
Mint kissé gyanakvó ember, azonnal arra gondoltam, hogy itt valami nincs rendben, valami végzetes félreértés lehet az annyi elismerésben részesített novella körül. S azonnal ki is tűnt, hogy a gyanúm nem volt alaptalan. Mert mindegyik gratuláns, amikor végre sikerült kiszabadítanom kezemet szorongató markából, bizalmaskodó suttogással hajolt fülemhez, úgy árulta el az általa megfejtett titkot:
— Nemdebár X.-ről szól az elbeszélés?!
Mint akit hidegvízzel öntöttek váratlanul nyakon, annyira meglepett ez a kérdés, amely egyben kijózanító magyarázatául is szolgált a csőstül jövő gratulációknak.
Tehát — eszméltem a szomorú és kiábrándító valóságra — nem a novella meséje, nem a fordulatos cselekmény, nem a nyelvezetbeli kiválóságai, nem is a megírás ügyes technikája volt az, ami a szokatlanul nagy érdeklődést kiváltotta az olvasókból, akik miatt már a másik oldalra kell átmennem, hogy megszabaduljak a szerencsekívánataiktól, hanem egyszerűen az a balhiedelmük, hogy a novellát X.-ről írtam!
— Honnan veszik ezt a hiedelmüket?! — kérdezgettem ettől is, attól is kétségbeesve.
Mert ismerem X.-et és az esetét, s hogy most utólag összehasonlítom a kérdéses novella tartalmával, sorjában megállapítom, hogy semmiben sem hasonlít egymáshoz a kettő. Más a novellában szereplő személy neve, más az esemény színhelye, és főleg egészen, de egészen más az esemény, részleteiben is, meg csattanójában is.
De hiába hoztam fel ezeket az ellenvetéseket mintegy védekezésül, sőt írói reputációm érdekében, argumentumaimat halomra döntötték egy fölényes megjegyzéssel, hogy ne akarjak én okosabb lenni náluk! És éppen az a körülmény bizonyít legjobban az ő megállapításuk mellett — mondották —, hogy a novella semmiben sem hasonlít X. esetéhez.
Hát tessék itt kiokoskodni! Én nem tudok. Ez már pszichiáterek dolga lenne. Az olvasó elhatározza, hogy ebből vagy abból az írásból ezt vagy azt kell kiolvasni, s akkor hiába írja az író, hogy „fekete”, azt mégis „fehér”-nek olvassa.
Kiben van a hiba? Az íróban, aki nem tud írni, vagy az olvasóban, aki nem tud olvasni? Azt hiszem, az íróban. Mert nem elég érdekesen és szépen írni. Hanem úgy kell írni, hogy az olvasó azt olvassa ki belőle, amit az író tényleg közölni akar vele. Ez azonban olyan speciális tudomány, amellyel kevés író dicsekedhetik.
Csak most értem meg, hogy miért van oly kolosszális sikere az úgynevezett „kulcsregények”-nek.
Ha újra kezdeném az írást, csak kulcsregényeket írnék. Mert ez az írásmű tud még érdeklődést kelteni. Hiszen ott is kulcsosan olvas a közönség, ahol semmiféle zár nincs.
Fiatal kollégáim, akik most indultok el az írás rögös, tövises útján, írjatok kulcsregényt! Csak azt! Jól jártok!

Meggyes László Vendel rajza

A naptári elnevezés mellett lassan-lassan minden nap kap egy-egy más nevet is. Van már gyermeknap, hősök napja, az iskolában ismerik a fák és madarak napját, öt év óta pedig valamennyien megismertük a könyvnapot. E most említett „napok” rendszeresítése kétségtelenül azt célozza, hogy az illető napon minden gondolatunk, és — amennyiben ez is szükséges — minden anyagi tehetségünk annak a mozgalomnak álljon szolgálatába, amelyről a nap elneveztetett.
A könyvnapon tehát, amely az idén négy napra nyúlt, minden szabad gondolatunkat és minden felesleges fillérünket a könyvnek illett szentelnünk.
A szolnoki négy könyvsátorban is megállapíthattuk, hogy a „könyvnap”-rendszer nem volt céltalan. Határozottan több könyvet adtak el kereskedőink e napokon, mint e propaganda nélkül. Az a kérdés azonban, hogy mi okozta, mi idézte elő e napokon a könyvvásárlási kedv és készség fokozódását? Érdemes és érdekes ezt az okot kutatni és keresni, mert a kutatás eredményeként — már előre is elárulom — oly megállapításra juthatunk, hogy a könyvnapihoz hasonló vásárlási kedv könyvnap nélkül is előidézhető volna. A könyvnapok sikerét ugyanis általánosságban azzal szokták és szeretik magyarázni, hogy bizonyos vásárlásra kényszerítő szuggesztív hatása van annak, hogy a könyv az üzletek polcbörtöneiből kikerül az utcára, ahol mindenki közvetlen közelről megnézheti, megtapogathatja, lapozgathat bennük, szemtanúja lesz, hogy X is, Y is vásárol...
Így a közfelfogás.
De mélységesen hallgatnak arról a másik okról, amelyet a közfelfogással szöges ellentétben egyedüli oknak tartok, ami a vásárlási kedvet megnöveli.
Ez az ok pedig nem más, mint az, hogy a könyvnapi kiadványok — anélkül, hogy az előállítás csak hajszálnyival is silányabb lenne — jelentősen olcsóbbak!
Rendületlenül hiszem és vallom (tessék csak megpróbálni!), hogy ha könyvnapi alkalom nélkül is oly áron kerülnének forgalomba azok a könyvnapi kiadványok, mint a kiválasztott könyvnapon, éppen oly nagy lenne a kereslet irántuk. Ezek a könyvnapi akciók szerintem csak arra alkalmasak, hogy a kiadók iránt növelje a könyvvásárlók bizalmatlanságát. Mert én például, aki a tucatot is meghaladó könyvem megjelenése folytán némi betekintéssel bírok a könyvkiadásnak mások előtt kissé misztikus mesterségébe, semmiképpen sem tudom megmagyarázni magamnak, hogy miért lehet egy könyvet olcsóbban adni a könyvnapon, mint máskor, illetve — helyesebben — miért ne lehetne más napokon is éppen olyan olcsón adni, mint könyvnapon? Hiszen nem lettek olcsóbbak a bérek, nem lett olcsóbb a papír, nem kér kevesebbet a könyvkötő munkás, nem kap kevesebb honoráriumot az író (nem is kaphat, mert olyan alacsony), sőt még a forgalmi adó sem kisebb, márpedig ezekből tevődik össze a példányár. Így minden napon egyformáknak kellene lenniök az áraknak, s hogy mégis magasabbak az év 361 napján, méltán hiheti a vásárló, hogy a könyvkiadó érdemtelenül nagy haszonra törekszik, s vagy nem vesz könyvet jogos felháborodásában, vagy vár a könyvnapig, s akkor szerzi be azt, amit egyébként egész évre elosztva vásárolna meg.
Ezért nem tudok én a könyvnapi eredményeknek hozsannázni.

Nemcsak Balogh professzor úr, de — hiszem — minden szolnoki polgár néhány nap óta, amióta megnyílt a városi könyvtár, egy jó fokkal magasabban hordja a fejét. Felpeckelte a büszkeség, amely eltölt valamennyiünket a kultúra eme legújabb templomának megépülése óta. Mint bennszülött szolnoki polgár, negyedszer érzem ezt a büszke örömet. Először jó negyven évvel ezelőtt dagadt így a keblem, amikor eltűntek az utcáról a kétes világítású petróleumlámpák, s helyükbe villanykörték kerültek. Megyére szóló nagy esemény volt ez akkor.
Szinte húsz évig kellett várni ezután a büszkélkedés újabb alkalmára. Ez volt az, amikor a hepehupás utcák durva gránitkockáit felbontották, és sima aszfalt burkolatot öntöttek a belső város utcáira. Emlékszem, óraszámra állingáltunk akkoriban még sürgős dolgunk ellenére is azokon az útszakaszokon, ahol a burkolás munkája folyt, és boldogan szívtuk magunkba az aszfaltolvasztó üstök nekünk ámbraillatnak tetsző kátránybűzét...
Harmadszor akkor voltunk ilyen büszkék, amikor a régi csirkepiacon felépült az első kőszínház. Kimondhatatlanul büszkék voltunk kultúránk e pompás bizonyítékára, és még az sem fájt, hogy a megnyitás ünnepségéről az idesereglett sok idegen az idevalósiak javarészét kiszorította úgy, hogy csak a helyi lapokból értesülhettünk a magasztos ünnepség lefolyásáról...
És most itt van a negyedik, a könyvtár...
Nem tudom, hogy azért-e, mert ez a legfiatalabb gyermekünk, avagy mert úgy sejtem, hogy az én életemben már nem igen adódik hasonló jelentőségű kultúresemény szülővárosomban, vagy azért-e, mert mint néhány kisigényű könyv íróját, az átlagosnál jobban fűt a könyv szeretete, de tény, hogy a legbüszkébb a könyvtárunkra vagyok.
Akárhányszor azon kapom magam rajta, hogy töröm a fejemet, miként lehetne e könyvtár iránti érdeklődést a maximálisra fokozni, és ezen a fokon állandósítani is. Mert nem titkolhatom el éppen az őszinte és mély szeretetemből és rajongásomból fakadó aggodalmamat, hogy a könyvtár megnyitását megelőző munkálatokkal és fáradozásokkal legalább is egyenrangú — ha ugyan nem nagyobb — lesz az azon való fáradozás, hogy a könyvtár iránti lelkesedés ne csak ne lohadjon, hanem hatványozottan növekedjen az idő haladásával. Egy természetes és érthető gyengéje van ugyanis kultúránk eme új csarnokának, ami előtt nem hunyhatunk szemet.
Ez a gyengéje pedig, hogy aránytalanul sok benne a tudományos, exakt tárgyú mű, aránytalanul sok nemcsak a könyvtár darabjainak számához, de a számításba vehető olvasóközönség számához és műveltségéhez viszonyítva is. Ez az aránytalanság pedig csak egyféleképpen tüntethető el (és ebben rejlik egyúttal az érdeklődés növelésének és állandósításának kulcsa is), hogy t. i. szaporítani kell a szórakoztató, modern művek, regények mennyiségét.
Itt jön aztán a nagy kettős kérdés: hogyan és miből?
Mert nem kétséges előttem, hogy a könyvtár érdemes vezetősége is látja és érzi azt a gyengéjét könyvtárunknak, amelyről fentebb írok, de a „hogyan és miből” súlyos kérdése előtt kénytelen megtorpanni, annyira zsebbe, még pedig — sajnos jelenleg — üres zsebbe vágó kérdések ezek.
Ne tekintessék szerénytelenségnek azonban, ha én e kérdésekhez hozzá bátorkodom szólni, és előadom elgondolásomat, amely nem levegőre épített, sem nem naivul fantasztikus, hanem azokból a megbeszélésekből táplálkozik, amelyeket alkalomszerűen egy-két nagyobb, sőt legnagyobb fővárosi könyvkiadó és könyvkereskedő céggel folytattam a közelmúltban.
Úgy tudom, hogy a városi könyvtárnak már ezidő szerint is kb. 200 tagja van. Az ezek által fizetendő tagdíjak és a városi támogatás pesszimisztikus számítás szerint is mintegy 1000 pengő évi bevételt jelentenek a könyvtárnak és a múzeumnak.
Ha már most — tekintve, hogy a könyvtár bért, fűtést, villanyt, takarítást nem fizet — ebből az 1000 pengőből bőségesen számítva 500 pengőt veszünk fel évente a könyvtár és múzeum berendezési és felszerelési költségeire, még a mai legalacsonyabb bevételek mellett is marad évi 500 pengő a folyóiratok beszerzési költségén felül modern könyvek vásárlására. Ez pedig a jelen gazdasági viszonyok mellett oly tekintélyes összeg, hogy ennek felajánlása ellenében bármelyik nagy könyvvállalat — akár az Athenaeum, akár a Singer-Wolfner vagy a Franklin-Társulat — nemcsak az összes, eddig megjelent modern, értékes, irodalmi becsű művekkel lesz hajlandó könyvtárunkat kiegészíteni, hanem készséggel fogja kötelezni magát, hogy a jövőben megjelenő újabb műveket is megküldi időről-időre.
Azt pedig, hogy az így felszerelt könyvtár taglétszáma ugrásszerűen fog növekedni, s ezzel arányban növekedik bevétele is, még csak vitatni sem lehet!
Szerény véleményem szerint semmi esetre sem árthatna ilyen irányban tárgyalásokat kezdeni.

Néhánysoros írás is lehet izgalmasabb és hajmeresztőbb, mint a legvérengzőbb „grand guignol” darab. Szomorú példa erre az a rövid statisztika, amelyet a Szolnoki Újság legutóbbi számában olvastam a nagyon komoly és nagyon alapos, tehát száz százalékban szavahihető Dr. Elek István úr tollából. Azt a megdöbbentő és lélegzetelállító tényt tárja elénk a főorvos úr, hogy a több mint negyvenezer lakosú városban a természetes szaporulat az elmúlt hónapban 1, azaz egy volt!
A halálozási arány — hál' Istennek — nem rosszabbodott az előző hónapokhoz képest, a kegyetlenül fájdalmas eredménynek, vagy jobban mondva eredménytelenségnek oka és magyarázata az, hogy a születések száma csökkent ijesztően.
Mi ennek az oka? — merül fel a kérdés minden gondolkozó emberben.
A statisztikus azzal az agyonkoptatott válasszal felel erre is, mint amivel minden más nem kielégítő eredményt magyarázni szoktak néhány év óta: a gazdasági helyzet!
Hiszen magyarázatnak ez is magyarázat, de engedje meg a halk szavú és megfontoltan nyilatkozó főorvos úr barátom, hogy ezt a magyarázatot a magam részéről ne fogadjam el, vagy legalább döntő oknak ne tartsam. Hiszen, ha a népesedési statisztikát részletesebben vizsgáljuk, azt kell megállapítanunk, hogy a születési arány éppen a szegényebb néposztálynál volt minden időkben a legmagasabb. Ez pedig amellett bizonyít, hogy a rossz gazdasági helyzetnek édeskevés befolyása lehet a szaporodásra, vagy ha van is, az éppen ellenkező irányú, mint ahogyan a főorvos úr a csökkenést magyarázza.
És még egyet nem lehet figyelmen kívül hagyni, nevezetesen azt, hogy — mint általában az országban — Szolnokon sem volt soha a régi időkben annyi, a születések arányának emelését szolgáló intézmény, mint mostanában.
A Stefánia, a bábaképző, az O. T. I. — mind hiányoztak a régebbi időkben. A szegényebb szülőnő sem olyan orvosi ellátásban, sem olyan nagymérvű anyagi támogatásban nem részesült, mint most a fentebb nevezett intézetek és intézmények útján. Aki ismeri ezeknek az intézményeknek pontosságát és mind a szülés előtti, mind a szülés utáni időre kiterjedő gondosságát, az előtt meg éppen érthetetlen a csökkenésnek gazdasági, és egyedül csak gazdasági okokkal való magyarázása. Mert ezek az intézmények sokkal nagyobb mértékben segítik elő a szaporodást, mint amilyen mértékben a gazdasági helyzet csökkenthetné.
Máshol kell tehát a siralmas és sötét jövőt festő csökkenés okát keresnünk, mert csak akkor tudunk némileg is kedvezőbb helyzetet teremteni, ha tényleg a valódi okot sikerül megtalálnunk.
Én persze sokkal kevésbé vagyok szociológus, semhogy fel mernék tolakodni a kutatók közé, s már az is nagy merészség tőlem, hogy az eddigi magyarázat ellen szót emelek.
Mondjam azt, hogy talán ma nem olyan bensőséges a családi élet, nem olyan szoros a házastársak lelki és testi kapcsolata, mint régebben, s aminek érthető és természetes következménye a többke helyett a mai egyke, sőt egyse? Mondjam azt, hogy a megszaporodott olcsó szórakozási lehetőségek, mint pl. a mozi, rádió stb. degradálták azokat a gyönyöröket, amelyeket a bensőséges házasélet nyújt, s a házastársak ma nem egymásban, hanem házon kívül keresik a szórakozást?
Oly problémák ezek, amelyek e szűk kereteken belül még csak nem is érinthetők. Annyit azonban én is, és itt is merek állítani, hogy a szomorú statisztikának nem annyira gazdasági, mint sokkal inkább lélektani okai vannak.
Más volt a gondolkodás, a felfogás régebben a gyerekről, arról is, amelyik még nem született meg, s pláne arról, amelyiknek nefelejcs- vagy bogárszeme belecsodálkozott a nagyvilágba.
Régebben — legalábbis én úgy tapasztaltam — közkincs volt a gyerek. Úré, cigányé — mindnyájunké volt. Mondhatnám, régebben kalákában nevelték a gyereket. Ha az én édesanyámnak véletlenül dolga akadt a szoptatási időben, minden további nélkül átvitt a szomszédba, Rigó nénihez, akinek velem egy időben született aprósága volt, Ilonka. És Rigó néni szíves-örömest táplált meg engem is Ilonkával együtt. És viszont. Így lettem én, az Ábrahám-szövetségbeli, tejtestvére a hithű katolikus Rigó Ilonkának. (Ma már talán nem is tudják, mi az a tejtestvér!)
Tessék ezek után a fajelméletnek érvényt szerezni.

Meggyes László Vendel rajza