Amióta a válópereket zárt tárgyaláson intézik, kénytelen-kelletlen fogyókúrát tart a pletyka, mert a legzsírosabb falatoktól, amelyek éppen a válóperi tárgyalásokról kerültek ki, törvényes intézkedés folytán elesett.
A szigorú diszkréció ellenére mégis kiszivárgott annak a válópernek előzménye, amelynek szereplői az egyik környékbeli városka előkelő társaságához tartozó házastársak.
A válópert a férj indította a bájos fiatalasszony ellen. Ok: a házastársi kötelesség súlyos megsértése. Hogy idáig jutott a dolog, annak tárgyilagos megállapítás szerint főleg a férj, helyesebben a férj féltékenysége volt az okozója.
A férjnek ugyanis egy napon feltűnt, hogy a nála jóval fiatalabb felesége mindennap ugyanabban az órában különös gonddal felöltözködik, aztán eltávozik otthonról, és csak két-három óra múlva tér haza.
A férj, aki okos, higgadt, és mindenekfölött kitűnő önismerő volt, morfondírozni kezdett:
— Jóval idősebb vagyok a feleségemnél, a férfiszépségdíjra sem pályázhatnék, ráadásul kora reggeltől késő estig elfoglalnak üzleti, közéleti és egyéb ügyeim, s este holtra fáradtan dőlök az ágyba, hogy a következő percben már hangos horkolással aludjam. Egyszóval: a legteljesebb mértékben elhanyagolom feleségemet. És mindezek ellenére egyetlen panasz-szava sincs, hanem... hanem mindennap, ugyanabban az órában, veszedelmesen kicsinosítva magát elmegy otthonról, de sohasem számol be arról, hogy hol, merre, kinél járt, mit csinált. A józan logika szabályai szerint tehát kétségtelen, hogy nejem őnagysága megcsal a házon kívül töltött titokzatos órákban... Persze — ismerte el a higgadt férj — a logika nem elegendő ahhoz, hogy felléphessek az asszony ellen. Bizonyíték kell!
De mivel nagy elfoglaltságában arra nem volt ideje, hogy személyesen járjon felesége útjai után — ízlése is tiltakozott ez ellen —, egy magánnyomozó irodát bízott meg az asszony megfigyelésével.
A nyomozó iroda — tisztességes honorárium ellenében — vállalta is a megbízást, és lelkiismeretes munkát végzett, egyik alkalmazottjára bízván, hogy nyomon kövesse a megbízó feleségének minden lépését, és észleleteiről kimerítő jelentéseket küldjön a féltékeny és gyanakvó férjnek.
De most adjuk át a szót a férjnek, aki a jó nevű válóperi specialistának jegyzőkönyvbe diktálta a „tényállás”-t:
Naponta pontosan érkeztek a jelentések a nyomozó iroda megbízottjától. Itt vannak, kérem, ügyvéd úr, ezek a jelentések, időrendben... Első nap: „Őnagysága otthonról eltávozván, a varrónőjéhez ment, ahol két órát töltött. Innen a cukrászdába tért be, ott egyedül meguzsonnázott, aztán hazasietett...” Második nap: „Őnagysága másfél órát töltött a manikűrszalonban, utána ugyanaz a cukrászda, ugyancsak egyedül, aztán hazatérés...” Harmadik nap: „Látogatás egy barátnőnél... cukrászda... uzsonna egyedül... hazatérés...” Negyedik nap: „Nőegyleti gyűlés... cukrászda... uzsonna... még egyedül..., de a szomszéd asztalnál egy csinos, jóvágású fiatalember tűnik fel...” Ötödik nap: „...cukrászda... uzsonna... a szomszéd asztalnál ugyanaz a fiatalember... melegen érdeklődő pillantások váltása...” Hatodik nap: „...cukrászda... őnagysága és a fiatalember egy asztalnál... összedugott fejek... suttogó, elmélyedt beszélgetés...” Hatodik nap: „Ugyanaz, mint előző nap...” Nyolcadik nap: „Helyzet változatlan...” Kilencedik nap: „Cukrászda. Előbb a férfi érkezett. Izgatott várakozás. Tíz perc múlva őnagysága is megjelent. Egyenesen a fiatalember asztalához ült. Igen hosszú, izgatott, halk beszélgetés. Végül őnagysága feláll. Búcsúzik. Meleg kézszorítás, miközben a férfi érthetően ezt mondja: Tehát holnap!...”
A tizedik napról — érkezik a befejezéshez a férj — nincs jelentés. E napon a feleségem nem jött haza. De másnap Budapestről egy távirat érkezett tőle. Íme a távirat: „Ne várj vissza stop. Útban vagyok Abbázia felé stop. Útitársam Ervin stop...”
— Ki az az Ervin? — kérdezte az ügyvéd a távirat szövegének megértése után.
— Ervin?... — mondotta a férj vontatottan, miközben megvakarta kopasz feje búbját. — Ervin a nyomozó iroda megbízottja, aki a feleségem megfigyelését végezte...
Stop...

Sokirányú és tárgyú olvasmányaim között kétségtelenül egyik legérdekfeszítőbb és legizgalmasabb volt az a statisztikai kimutatás, amely arról számolt be a „Szolnoki Újság” hasábjain, hogy városunkban kereken kilencszázezer pengőt füstölnek el egy év alatt a dohányosok. Nemcsak ama következmények miatt volt izgalmas ez a leleplezés, melyeket nejem őnagyságától kellett elszenvednem, akinek ezek után hiába esküdözöm, hogy napi cigarettaadagom nem rúg többre 5-6 darabnál, hanem nagyban fokozta az érdekességet az a titok, hogy ha hivatalos adatok szerint ennyit füstölünk el, mennyit tehet ki a valóságban füstbe ment érték?
A statisztika adatainak helyességéről ugyanis — bocsásson meg nekem dr. Kenéz Béla kegyelmes uram, mint főstatisztikus — sohasem volt valami nagy véleményem, de hogy az elfüstölt dohánymennyiségre vonatkozó statisztikai adatok éppen nem fedik a valóságot, arra habozás nélkül mérget, sőt nikotinmérget merek venni!
Mert a lelkiismeretes adatgyűjtő — mindjárt észrevettem — valamit elmulasztott számításba venni, olyasvalamit, ami jelentősen befolyásolja a végeredményt. Ez a valami pedig nem egyéb, mint a szűzdohány! Már pedig komoly dohányfogyasztási statisztikában nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a dohánymennyiséget, amely elplántáltatott, szépen ki is levelezett, aztán leszedetett, megsimíttatott, csomóztatott, szárító petrencéken is lógott kellő időkig, meg is vágatott, el is füstöltetett, csak éppen fináncot nem látott...
Hogy mennyi lehet évente a szűzdohányfogyasztás, arról nehéz még halvány fogalmat is alkotni, mert csak nagyon kis töredéke a forgalomnak az, amely különösen így télidőben, amikor a sokféle bíbelődés után végre élvezhető dohány lesz a dohányból, „dohányjövedéki kihágás” címen az illetékes törvényszéki bíró úr elé kerül. Pedig ugyancsak népes ilyentájt a bíró úr előszobája, sőt még a folyosóra is szorul jócskán a népekből. Jászszentandrás vidéke — ahol a messze földön híres apró levelű, sáfrányszínű dohány terem — csak úgy ontja a bíróságnak a kuncsaftokat így beváltás idején...
De hát hiába a légiónyi finánc, hiába a törvény szigora, a dohánytermés tekintélyes része „szűz”-en tölti be földi rendeltetését. Mert minden tilalmat fumigál, s minden akadályt leküzd az, aki szűzdohányra áhítozik, sőt, ha kell, dupla árat is fizet, csakhogy ne trafikdohány füstölögjön az öblös, históriás tajtékpipában! Miért ez a nagy lelkesülés a szűzdohány után? Olcsóbb? Jobb? Nem lehetne mondani. Vagy mert tilos? Ki tudná megmagyarázni. De letagadhatatlan tény, hogy nagy-nagy, sokszor leküzdhetetlen csáberő van benne, aminek akárhányszor azok sem tudnak ellentállni, akiknek jó példával kellene elöljárniok.
Ezt bizonyítja a K. bíró úr esete. (Nem írom ki a nevét, mert ha ő már az égi mezőkön termett dohánnyal tömi is elmaradhatatlan csibukját, utódaiból még élnek néhányan Szolnokon.)
Hogy tehát szavamat ne felejtsem, szenvedélyes nagy pipás volt földi életében K. bíró úr, aminek látható bizonyítéka volt az a gyönyörű pipatórium, amelynek csodájára jártak a megyebeli pipások.
Ébredéstől elalvásig ki nem került a pipa K. bíró úr szájából, de még álmában is úgy csücsörített, mintha a csutorát szopogatná. Persze, hivatalában, tárgyalás közben is füstölt, olyan felhőt eregetve, hogy a vádlott sokszor csak sejtette, hogy jelen van, de nem látta. Mert K. bíró úr büntetőbíró volt a törvényszéken, és pedig a dohányjövedéki kihágásokban ítélkezett, amint mondták, vasszigorral.
Így került elébe Ballagó Csősz Mihály, jászszentandrási adófizető polgár is.
K. bíró úr két hosszú szippantás között (mert most is pipázott) közölte a vádat:
— Az a vád kend ellen, hogy tíz kiló kincstárilag nem kezelt dohányt vásárolt. Megértette a vádat?
Kurtanyakú, egészben is kurta, tömzsi kis ember volt Ballagó Csősz Mihály. Zsíros tokája alatt Kossuth-szakáll szaladt körben, vastag bajusza hegyesre volt pöndörítve, baloldalán tömött tarisznya lógott, két kezében zavartan forgatta pörge, rozsdabarnára vedlett kalapját, úgy mondta:
— Mögértöttem...
— Bűnösnek érzi-e magát? — firtatta a bíró úr.
B. Csősz Mihály egy pillavillanásig habozott, s máris válaszolt:
— Mán hogy bűnös vónék, azt nem vállalhatom!
— Hát hogy volt a dolog? — kérdezte K. bíró úr, s hátradőlve székében lenyomkodta középső ujjával a hamut pipájában, úgy készült a hallgatásra. Mert tudta már, hogy hosszú magyarázkodás következik.
Ballagó Csősz Mihály pedig teleszítta tüdejét, aztán hozzákezdett a mentegetőzéshez:
— Hát az úgy van, fölkéröm szépen a magas törvénybíró urat, hogy ha dohányt adott a Teremtő, mög pipát —, hát dohányozni köll... De münk, szentandrásiak, különösen élvezzük a pipát, mivelhogy ott terem a falu alatt, a szömünk láttára a világ legjobb dohánylevele. Azt nekünk teremtötte az Úristen jutalmul. Nem illik nekünk másfajtát szívni, oszt honnan tuggyam, hogy a zöldpakliba', amit a trafikba' adnak, millen dohány van?... Úgy igaz-e? Löhet tán, hogy a' se kivetni való —, de mégse szentandrási! Mer' annak a földkereksígen sincs párja! Teccik tunni, apró a levele, mint a kisjány tenyere, oszt vékony erezetű, mint a rózsaszirom. A színe mög mint a kikericsé... Szép, apró kockára löhet vágni, ami úgy pörög az embör kezibe', mint a valóságos arany... És hogy' ég! Amiko' möggyúttya az embör, ecceribe mögdagad. Olyan parazsa van, hogy gyönyörűség nézni, amíg egy morzsányi dohány van a pipába'. No, osztán a füstje! Kékeslila, mint az égboltozat, oszt úgy csavarog, bodorodik, hogy elfelejti tűle az embör minden búját-baját, vele száll a gondolattya, vissza a jó üdőkbe, amikó' még nevetős szömű jányok mög hamis zúzájú mönyecskék körül legyesködtünk... Hát még az illattya! Rózsakertbe érzi magát az embör, mögremegteti az orrcimpáját... Az íze mög külön nótát érdemöl. Nem csíp, nem mar, nem kapar, nem köhögtet, nem csuklat... Úgy löhet nyelni, mint a pergetett mézet...
Hallgatja K. bíró úr, kimered a szeme, száraz lesz a szája, aztán meg hirtelen összefut a nyála, nagyokat nyel, rángatózik ősz bajusza alatt az ajka, kitágulnak az orrlikai. Éppen kiürült a pipája is.
Ballagó Csősz Mihály pedig mindezt látja. Különösen, hogy üres a pipa. Huncut mosoly bujkál, csillog mogyorónyi apró barna szemében. Közelebb csosszan a bíró asztalához, aztán hátranyúl a farzsebhez, ahonnan kilóg a dohányzsacskó cifra sallangja a furcsán csavart rézdrót pipaszurkálóval. Tempósan kihúzza a zacskót, megcsavarja a nyakát, széthúzza a korcát, beledugja kezét a zacskó széles szájába, s kimarkolva egy bő pipára való dohányt, lassan pergeti a bíró úr szeme előtt, aztán suttogóra fogott hangon folytatja:
— Amit eddig mondtam, az csak szálló szóbeszéd vót. De itt a bizonyíték. Győzőggyék mög a tekintetes bíró úr... oszt ha nem mondtam igazat, üttesse le a fejömet!
És ezenközben már meg is tömte K. bíró úr pipáját, sőt már sercen is a bádog gyufatartó fenekén a kénes gyufa, s parázslik a jóféle szentandrási szűzdohány a bíró úr pipájában, melynek csutoráját — úgy bizony — K. bíró úr cuclizza olyan élvezettel, mint valamikor anyja emlőjéből az édes, langyos tejet.

Mostanában sok szó esett a fotográfusokról, sőt egyik újságcikk a másik után látott napvilágot, jobb ügyhöz méltó buzgalommal tárgyalván e nemes, és a művészettel közeli rokonságot vitató ipar körében tapasztalt kifogásolható eljárásokat. Rövid egymásutánban ugyanis két eset is adódott, amelyek tollragadásra indították a szenzációszomjas riportereket. Egyik volt az egymásra licitáló Baross utcai dömpingfényképészek ügye, a másik pedig a gyermekfelvételek és vetítés címén megkopasztott szülők kesergése. Mind a két eset amellett tanúskodik, hogy a pénzszerzésre vonatkozó ötletek erősen fogytán vannak, s ezért a pénzéhes emberek most a fényképészetre mint szűz területre vetették magukat.
Egy csöppet sem csodálkoztam tehát, amikor a jelen krónikám tárgyául választott szerencsétlen fotográfus esetéről értesültem, mely esetben nem is az a tulajdonképpeni szerencsétlenség, hogy a fotográfus ellen a szolnoki királyi járásbíróság mint büntető bíróság előtt csalás vétsége miatt eljárás indult, hanem — amint a végén ki fog tűnni — egész más okból érdemelte ki hősünk az eleddig csupán a „flótás”-t megilletett „szerencsétlen” jelzőt...
A „tényállás” ugyanis — hogy jogászosan fejezzük ki magunkat, ha már bűnügyről van szó — a következő:
Néhány héttel ezelőtt egy szánalmasan kopott, sovány, szikár, magas termetű, művésziesen bozontos fekete hajú fiatalember járta a városszéli meg a közeli tanyaházakat, amelyekben jóhiszemű, ártatlan lelkületű magyar családok laknak. A különös idegen fekete szövetkendőbe burkolt szögletes ládikót, meg gólyalábú fényképezőgép állványt szorongatott a hóna alatt, s minden házhoz bekopogtatván illendően bemutatkozott (persze a nevét senki sem értette meg), s aztán megejtő hangon előadta, hogy ő a Tolnai Világlapjának fotóriportere, aki a szerkesztőség megbízásából érdekes, fajtiszta magyar típusokról — lehetőleg népviseletben — felvételeket gyűjt, amelyek aztán sorjában megjelennek az említett képes hetilapban. Engedelmet kért tehát, hogy a családfőről vagy annak hites társáról, esetleg a gyerekekről egy-egy felvételt készíthessen.
Miután pedig a hiúság a legártatlanabb lelkekben is ott rejtőzik (éppen erre számított hősünk), a legtöbb helyen megadták az engedélyt, ünneplőbe öltözve gép elé állott a kiszemelt családtag, s amikor elkattant a lencse zárója, és ezzel a felvétel művelete a sok igazgatás után befejezést nyert, habozás nélkül nyújtották át itt is, ott is a művész úrnak az „anyagköltség” címén követelt szerény összeget, amely 20 fillértől egész két pengőig terjedt a lencse elé került modellek anyagi tehetsége szerint.
Így történt ez B. gazdáéknál is, ahol gazd' uram, meghallgatva hősünket, azonnal kikiáltott az udvarra, ahol a hét év körüli, szöszkefejű, búzavirágszemű egyetlen kislánya éppen ocsút szórt az aprójószágnak:
— Gyere csak be, Marika lelkem, gyöngyvirágom... hamar vedd fel a bérmálási ruhádat, oszt állj ide, majd levesz a fotográfus úr... úgy sincs még rólad semmiféle fénykép...
Marika serdült-perdült, jószagú szappannal megmosta almakerek arcocskáját, kalászszínű haját meggereblyézte egy foghíjas öreg fésűvel, felhúzta fátyolos, patyolat bérmaruháját, s máris ott állott napsugaras tekintettel a furcsa masina sötét szeme előtt...
Persze mondani sem kell, hogy sem egyik, sem másik „felvétel” nem jelent meg sehol, hiába várták a jámbor magyarok. De azért senki sem ment panaszra, és soha ki nem sül a turpisság, ha...
No, de tartsunk rendet.
Egy napon B. gazd' uram, akinek Marikája szintén állott a felvevő masina előtt, kétségbeesett arccal, halálos szomorúsággal szemében, kimondhatatlan fájdalomtól görnyedten állított be a rendőrséghez, és egész hatalmas testét rázó zokogással könyörgött, hogy kerítsék elő neki azt a fotográfust, aki az ő kislányát, a Marikát lefényképezte. Mert ő — B. gazd' uram — hiába írt a képes újság szerkesztőségének, ott nem tudnak róla semmit, már pedig mindenáron beszélnie kell vele.
Szó szót követett, kérdést kérdés után tett fel a detektív, amiből aztán lassanként kibontakozott a bűnügyi tényállás, hogy ugyanis B. uram is, meg a többiek is egy apró, garasos szélhámos áldozatai lettek. Meg is indult a kutatás a ravasz fotográfus után, akit sikerült is valahol a harmadik falu határában — éppen munka közben — elcsípni.
Diadallal vitték a delikvenst B. uram elé, aki — a detektívek legnagyobb ámulatára — ahelyett, hogy összeteremtettézte volna, nyakába borult a rettenetesen beijedt, remegő embernek.
— Csakhogy végre előkerült, drága, jó uram! — kezdte B. gazda az áradozást. — Nem akarom én felakasztatni azért, mert a kislányom képe nem jelent meg az újságban... nem is azért kerestettem... hanem azért, hogy nekem készítsen arról a felvételről egy szép nagy képet... Mert... mert — zokogta el magát a fájó, szörnyű emlékezésre — pár napra, hogy nálunk járt az úr, elvitte a torokgyík az én egyetlen, drága bogárkámat, és nincs róla más felvétel, csak amit az úr csinált. Ez a kép lenne az én vigaszom hátralévő szomorú napjaimban. Csinálja meg minél előbb, nem sajnálok semmi költséget... száz pengőt is adok érte!... Ó, csak most örülök, hogy hallgattam magára, és engedtem lefényképezni az én szép gyöngyvirágomat! Legalább ez marad utána emléknek!
A szerencsétlen fotográfus ezeket hallva, csak lezuhant egy padra, s kezébe temetve arcát, sírta:
— Ó, én szerencsétlen! Egyszer lett volna alkalmam becsületes úton nagyobb summát keresni, s azt is így elszalasztottam!... Mert hát most már bevallom — tekintett fel a detektívre —, még csak lemez sem volt a gépben!

Nagyon a szájam íze szerint való törvényszéki riportot olvastam a napokban a Szolnoki Újságban. Arról szólt, hogy egyik törvényszéki büntetőügyes bíránk pirongatja az elébe került ismeretlen notórius betörőt megátalkodott életmódja miatt, s lelkére igyekezvén hatni, megkérdezte:
— Miért nem választ valami rendes, becsületes foglalkozást?!
Mire a betörő önérzetesen vágta ki a megnyugtató választ:
— Szoktam én, kérem, borcsempészéssel is foglalkozni!
Ez a kis eset is bizonyítja, hogy az Igazság bekötött szemű istenasszonya nem olyan rideg és szigorú arcú, amilyennek a róla készített klasszikus szobrok és képek mutatják, hanem gyakran húzódik mosolyra, hogy másokat is megmosolyogtasson.
Néhai való Tóth Móric, a volt szolnoki kiváló kir. ügyészségi elnök (akiről a „Móric” ligetet nevezték el) idejében történt az alábbi eset, amelyen országszerte mulattak akkoriban.
Pénzhamisító banda garázdálkodott a környéken, s Tóth Móric szigorú utasítást adott a csendőrőrsöknek a tettesek kinyomozására, mert igen nagy szégyennek tartotta volna, ha ilyen bűncselekmény felderítetlenül marad.
Neki is láttak derék kakastollasaink a nyomozásnak, s a fokozott buzgalmat rövidesen siker is koronázta. Az egyik szomszédos községhez tartozó tanyán felfedezték a hamisító bandát, tagjait éppen munka közben csípték fülön, egykettőre vasban állott valamennyi, a gépeket és valami ezerkétszáz forintnyi hamis bankót lefoglalták a csendőrök.
A sikeres fogásról az őrsparancsnok azonnal elkészítette a jelentést, hogy mielőbb megérkezzék az ügyészségre. Szólott pedig a jelentés imígyen:
„Tisztelettel jelentem, hogy a pénzhamisító bandát elfogtuk, s előzetes letartóztatásba helyeztük. Bűnjelként lefoglaltuk a gépeket és ezerkétszáz forint hamis bankót. A bűnjelt képező pénzt egyidejűleg postautalványon elküldöttük a tek. Kir. Ügyészség címére.”
A dolog csattanója az, hogy a pénz tényleg meg is érkezett. Persze, kifogástalan osztrák-magyar bankjegyekben...
Ugyancsak Szolnokon történt ez is.
A békeévekben volt itt egy Novák nevű fegyőr. Kissé nehéz mozgású, idősebb ember volt, akit éppen ezért csak a fogház szükségleteinek bevásárlására használtak. Ő járt reggelenként a piacra, üzletekbe. Ilyenkor mindig kapott egy foglyot, aki az összevásárolt holmikat cipelte.
Egy alkalommal valami ravaszabb foglyot osztottak be mellé, s amikor útközben egy péküzlet elé értek, a fogoly rimánkodni kezdett:
— Őrmester úr, olyan éhes vagyok. Engedje meg, hogy egy zsömlét vehessek itt a péknél.
Jó szíve volt Nováknak, megindította a rab könyörgése.
— No, menj be — mondotta.
A fogoly besietett az üzletbe, Novák pedig kint várakozott reá az üzlet előtt. Vár, vár, perc perc után telik, sőt már egy negyedóra is elmúlt, de a fogoly még mindig nem jött ki. Végre is megunta a várakozást Novák őrmester úr, s benyitott a péküzletbe, körülnéz, de nem látja ott a reábízott rabot.
— Hol van az a fogoly — kérdezte a péktől csodálkozva —, aki az előbb jött be zsömlét vásárolni?
— Már régen elment itt, a hátsó kijáraton — magyarázta a pék, s rámutatott egy kis ajtóra.
Novák vakarta a fejét, s egyedül tért haza a vásárlásból. Jó ideig nem is küldték vásárolni, de aztán elfeledték ügyetlenségét, s mivel nagyon fogadkozott, hogy ezentúl óvatosabb lesz, ismét megbízták a bevásárlással. Boldogan indult el a segítségül kapott fogollyal, s szándékosan ama péküzlet felé vette útját, ahol legutóbb megszökött mellőle a fogoly, mert sejtette, hogy ez a rab is élni kíván az alkalommal, hiszen nem maradt titok a többi fogoly előtt múltkori ügyetlensége. De éppen ezt akarta most korrigálni.
És tényleg, amikor a kétkijáratú péküzlet elé érnek, azonnal kérlelni kezdi a fogoly:
— Őrmester úr, olyan éhes vagyok. Engedje meg, hogy bemehessek egy zsömlét venni.
Novák már előre mosolygott magában.
— No, menj! — mondotta.
De amint eltűnt a fogoly a boltajtó mögött, Novák őrmester úr olyan gyorsan, mintha csak puskából lőtték volna ki, rohant a hátsó kijárat felé.
Nem fogsz ki rajtam! — lihegte önelégülten maga elé, s lesbe állott a hátsó ajtónál.
És várt, várt, amíg csak meg nem unta a várakozást. Akkor aztán becsörtetett a boltba.
— Hol a foglyom?! — kérdezte felháborodva.
A pék csodálkozva meredt rá.
— Hol lenne?! — mondotta. Már régen elment.
— Merre? — hűlt el Novák úr.
— Amerre bejött!
Novák e második kudarc után alig mert hazamenni, s amikor mégis rászánta magát, egész testében remegve számolt be az ügyészségi elnöknek újabb szerencsétlenségéről, amely — szerinte — a kellő óvatosság ellenére is érte.
Az ügyész nem tudta, hogy dühöngjön-e vagy nevessen, s végre úgy határozott, hogy másnap újra Novákot küldi ki vásárolni, hogy helyrehozhassa hatemeletes ostobaságát.
Esküdözött is Novák őrmester, hogy többet túl nem jár az ő eszén egy fogoly sem.
Természetesen, a fatális péküzlet előtt most is megismétlődött a szokásos jelenet, s a fogoly megindító hangon kérlelte őrét, hogy egy zsömléért bemehessen.
Novák azonban ráripakodott:
— Nem csapsz be, gazember! Szó sincs róla, hogy beengedjelek! Hanem add ide a két krajcárt. Majd én magam megyek be!...