Amikor harmincon felül nyújtózkodott a hőmérő higanyoszlopa, és sorfalat kellett állni az olasz rendszerű fagylaltszalonok előtt, hogy tízért egy tölcsérnyi üdítőt szerezhessünk, amikor a vízzel takarékosságra kezdett inteni a hatóság, és amikor megjelent a plakát a hasi hagymáz elleni védekezésről, mindenki hirdette, hogy itt van, megérkezett a nyár. Különösen, hogy szemtanúk is akadtak, akik Róth Móric bácsit felöltő nélkül látták volna sétálni.
Mindezek a külső jelenségek azonban engem nem vezettek félre, és talán egyedül álltam az általános felfogással szemben véleményemmel, hogy még nincs itt az igazi nyár.
Ma azonban már én is hirdetem, hogy Szolnokon is nyár van, noha nemcsak a rádió, de a valóság is erős lehűlést bizonyít, s észak-nyugati légáramlás cibálja felöltőnket.
Mert nekem akkor kezdődik a nyár, amikor a Nemzeti teraszán, pontosan délután hat órakor először tűnik fel Fényes bácsi galambősz hajú, klasszikus művészfeje...
Jó néhány évtizede vagyok csendes, távoli, de annál őszintébb bámulója Fényes bácsinak, ennek az istenáldotta tehetségű művésznek, aki az év legnagyobb részét vagy a fővárosban, vagy külföldön tölti (s csak a lapokból értesülünk útjairól s egy-egy jelentősebb sikeréről), de amikor eljön a nyár, bárhol is legyen, visszatér hozzánk. Nem tudnám megmondani, hogy mióta lett Szolnok második hazája, de az bizonyos, hogy a régi-régi Viszlay-féle uszodában is találkoztam már vele, pedig ez nem tegnap, sőt még nem is tegnapelőtt volt.
Akkor is nagyszélű, szürke puhakalapot viselt, akkor is cvikkert hordott, s akkor is Fényes bácsinak szólította mindenki. Közben eltelt egy teljes emberöltő, volt boldog béke, boldogtalan háború, sötét emlékű forradalom, végzetesen csonkító Trianon, volt biztató konjunktúra és minden reményt fosztó gazdasági válság. Amerre csak nézünk, mindenütt megváltozott minden a felismerhetetlenségig, csak Fényes bácsi maradt mindig és minden körülmények között külsőleg is, belsőleg is változatlanul ugyanaz: első tekintetre megnyerő, kedves külsejű, ízig-vérig művészember, aki nemcsak örökre magához tudja láncolni azt, aki egyszer két szót válthatott vele, hanem ő maga is változatlanul tud ragaszkodni ahhoz, akit vagy amit egyszer megszeretett.
Ezért jön el a világ végéről is minden nyáron hozzánk, s ettől a jó szokástól a világvárosokban aratott dicsőségei sem tudják eltéríteni.
Igen, most már itt van a nyár minden boldogító szépségével és előnyével, mert megérkezett Fényes bácsi, s délután hat órakor, olyan pontossággal, hogy órát lehet utána igazítani, beül a Nemzetibe, elfogyasztja az uzsonnakávéját, elolvassa az esti lapokat, s aztán kimegy a művésztelepre. Nem is igen látjuk egész nap többet ennél az egy-másfél óránál. De ez éppen elegendő arra, hogy higgyünk az Élet boldog változatlanságában és abban, hogy nem lehet rossz, csúnya nyarunk, mert hiszen itt van ismét köztünk Fényes bácsi.

Ültünk a Nemzeti Kávéház előtt...
A leveleinkre akkor ezt a dátumot írtuk: 1914. július...
A fülledt nyári estében alig rezdült meg a falevél. Csak néha-néha indult el a szandai rét felől egy kis szellő, átlopakodott a Tiszán, s a Szapáry utca házsorai között végigsuhanva megtorpant a keresztben álló banképület sima falánál. A mélykék égen miriádnyi csillag szikrázott, de mi nem néztük az eget, nem figyeltük a csillagokat, nem hallgattuk a szellő suttogását, hanem ültünk a kerek márványasztalnál, s jelentéktelen semmiségekről beszéltünk egymásnak, jókedvűen, gondtalanul, mintha nem is volna fontosabb dolog a világon, mint ülni a kávéház előtt és elmondani egymásnak, hogy reggeltől estig mi történt velünk, körülöttünk...
Ültünk és beszélgettünk, közben-közben nagyokat nevettünk, és — ha nem is fejeztük ki nyíltan és hangos szóval — lelkünk mélyén őszintén haragudtunk, amikor egyszer csak jött valaki, és félig informált zavarossággal kezdett beszélni Szarajevóról, merényletről, Principről... Bosszankodtunk magunkban, mert a hír elvágta a jóízű diskurzus fonalát, és gondolkozásra kényszerítette agyunkat... Ki tudhatta ugyanis, hogy mit jelent a zavarosan elmondott esemény?! Mondom, kellemes júliusi este volt, és 1914-et írtunk leveleink fölé...
Hogy aztán mi jött, az emberi őrület miket produkált, nem kell, de szinte lehetetlen is itt elsorjázni...
... Ülünk a Nemzeti Kávéház előtt...
A leveleinkre ezt a dátumot írjuk: 1931. július...
A fülledt nyári estében alig rezdül a falevél, csak néha-néha indul el a szandai rét felől egy kis szellő, s átlopakodva a Tiszán, végigsuhan a Szapáry utca házsorai között, míg bele nem ütközik a keresztben álló banképület sima falába. A mélykék égen miriádnyi csillag szikrázik, és mi ülünk a kerek márványasztalnál, s alig másról beszélgetünk, mint... mint húsz évvel ezelőtt, ugyanitt, ugyanilyen estén... És egyszer csak jön valaki, és beszél: A rádió... Bécs... Dollfusst... agyonlőtték...
A jóízű diskurzus fonala most is megszakad, és — ha nem is hangos szóval, de — bizonyos, hogy némán valamennyien imádkozunk:
— Isten, légy irgalmas... és ne vígy minket a kísértetbe...

A sokféle nyelv-, orvos-, jog-, természet-, vegyi, fizikai stb. stb. tudós után végre találkoztam a haditudóssal. A különös csak az a dologban, hogy ez a találkozás nem a világháború idején a mazuri tavaknál vagy a gorlicei áttörésnél vagy a Piave mellett, vagy a San Michele tövében Doberdó közelében, sőt még csak nem is a Száva mentén, avagy az Avala előtt elterülő síkságon, sem a Lovcsen meredek oldalán, vagy a déltiroli havasok csúcsán történt, hanem — ki hinné?! — itt, Szolnokon, közelebbről a Szapáry utcában, még közelebbről a Kádár-cukrászda teraszán, és pedig az elmúlt vasárnap délelőttjén, amikor egy frissen töltött indiáner élvezetet nyújtóan lassú fogyasztása közben bús szalmaözvegységemben az ünnepi korzó szépein andalgott ábrándos tekintetem.
Egyszóval: teljes békehangulat lengett körülöttem, hiszen 1934-et írunk, másfél évtizeddel vagyunk túl a békekötésen is, és még lidércnyomásos álmunkban sem jönnek már elő a Kárpátok és a Dolomitok rémségei.
És egyszerre csak a mindig kitűnőnek talált Kádár-féle tejszínhab íze keserű lett a számban, mert az egyik szomszédos asztalnál — mint derült égből a villámcsapás — váratlanul emlékembe kényszerítették a boldog feledésbe merült húsz év előtti napokat.

Valaki ugyanis hadi dolgokról kezdett beszélni. Azaz nem is beszélni, hanem magyarázni, sőt előadni és pedig a tudás, szakértelem, hozzáértés és beavatottság oly szédítő határozottságával, hogy gallérján legalább is három arany cserfalevelet, pantallóján pedig tengernyi széles vörös lampaszt kellett elképzelnem. Csak elképzelnem, mert a beszélőt — háttal ülvén neki — nem láthattam, azonban egy pillanatig sem mertem volna kételkedni, hogy az előadó a legmagasabb és legtitkosabb vezérkar legmagasabb rangú tagja. Mert amit beszélt, és ahogyan magyarázott, azokból nem is következtethetett mást egy magamfajta, egyszerű, harctereket végigbarangolt, s csupán főhadnagyságig emelkedett halandó.
A haditengerészetről folyt a magyarázat ezúttal (mert egyes megjegyzésekből meg kellett állapítanom, hogy a gyalogság, a tüzérség, lovasság, légiflotta, sőt a műszaki csapatok ismerete szintén a kisujjában kell legyen az előadó úrnak). Véletlen csak, hogy most a haditengerészet került „szőnyegre”. Flották, flottillák, vezérgőzösök, torpedók, torpedónaszádok, torpedórombolók, tengeralattjárók, tengeri csomók röpdöstek a levegőben, indiánerem minden falatjával egy-egy véres tengeri ütközetet nyeltem, percek alatt tizedestörtnyi pontossággal értesültem valamennyi állam hajóegységeiről. Nincs az a hadi kémszervezet, amelyik pontosabb számadatokkal szolgálhatna akár Anglia, akár Franciaország, Japán, Kína, Oroszország, az Egyesült Államok stb. stb. hajóiról, tonnaméreteiről, az egyes hajók ágyúinak számáról, kaliberéről, gyorstüzelő képességeiről, hordtávolságairól, találatainak precizitásáról, legénységeinek mennyiségéről, tiszti létszámáról, a hajók koráról és állapotáról, harcműveleteiről, védelmi és támadási metódusairól, mint az én cukrászdai szomszédom. Szédültem és ámultam, és önkénytelenül is haptákban ettem a habos indiánert ennyi haditudomány hallatára, s oly nagy tiszteletérzés töltötte el egész valómat, amilyent a háború idején még a szakácsok iránt sem tápláltam.
Nem is bírtam tovább a kíváncsiságommal. Meg kellett fordulnom, hogy lássam ezt a három cserfaleveles, tenyérnyi lampaszos haditudóst.
Rút dolog a kíváncsiság. Meg is bűnhődtem eme emberi gyöngeségem miatt. Rémségesen csalódtam. Mert az előadó úr gallérján nem volt arany cserfalevél, pantallóján nem piroslott széles lampasz. Nem. Sőt. Egészen egyszerű civil ruha feszült rajta. A kora után ítélve pedig a gerundiummal és gerundivummal viaskodhatott csak, amikor milliók véreztek odakint a harctereken. A foglalkozása pedig... Ejh, hagyjuk. Sok volna a csalódásból. Elég annyi, hogy tíz óra elmúlt, amikor már bezárták az üzleteket...
De azért nyugodt lélekkel adta a haditudóst. Miért ne? Próbálja valaki megcáfolni adatait. Nagyon jól tudta, hogy milyen féltve őrzött titka minden államnak különösen a tengeri hadi felkészültsége. Miért ne mondhatna hát ő házszámokat itt Szolnokon, a Kádár cukrászda előtt Japán hadiflottájáról?! Igaz?

Hogy ez a kettő miként kerülhet össze? Azonnal meg méltóztatnak érteni. Hízelgek ugyanis magamnak azzal, hogy az írásaimat, ha mindjárt nem is az elején, de legalábbis a végén meg szokta érteni az olvasó. Kétségtelen tehát, hogy a centerhalfnak, a futballjáték eme nagyfontosságú egyéniségének a tüdővész bacilusával való vonatkozásba hozását is meg fogják érteni.
Ülök a kávéházban a törzsasztalnál, amely a szokott órában úgy benépesedik, hogy Jancsi, az örök pikoló nem győzi a pótszékeket hordani. Különös asztal ez, különbözik minden más törzsasztaltól, mert — eltérőleg más törzsasztal természetrajzától — a legkülönbözőbb rendű, rangú, foglalkozású és korú emberek foglalnak helyet körülötte. Persze, sok a duma, és kevés a rendelés, s ezt az arányt nem változtatja, annál kevésbé fordítja meg a pincéri buzgalom, mely ötpercenként frissel cseréli ki a tálca vizet.
Most is áll a vita, azaz nem is áll, hanem folyik, sőt dübörög, csattog, viharzik egyre növekedő hévvel és hevességgel. Onnan indult ki, hogy azt mondja a vitarendező:
— A „Bocskay” az egy vidéki csapat.
— Tagadom! — vágja rá a másik. Mert a „Bocskay” profi csapat lett, már pedig ezzel elvesztette vidéki jellegét.
Viharmagnak ennyi bőségesen elegendő. Megindul a disputa, érvek és ellenérvek sorakoznak fel az igazság diadalra vitele érdekében, hogy hát vidéki csapat-e a „Bocskay” vagy sem?!
Ebből aztán fokról-fokra kiszélesedik, terebélyesedik, szétárad, hullámzik a vita. A csapatról egyénekre tér át. Nevek röpködnek a levegőben, nevek, hogy ki, mikor, melyik csapatban, mit játszott, mily körülmények és előzmények után lett centerhalfból hátvéd, hogyan szipkázta el Kökörcsint, a kapust a G.B.M.-től a B.u.é.k., mikor rúgta Bibicz a hatodik gólt, miért volt hibás Fütyök lefutása 1930. szeptember 16-án, amikor a K.K.N.S-ben balvédet játszott az N.M.T.E. ellen és hogy Könyök miatt esett ki a bajnokiból a T.T.K., mert nem jól driblizett, holott Térdkalács nagyszerűen passzolt neki, bár a Buksi fejelése elmaradhatott volna, mert emiatt csinálta Golyva a „gyertyát”, amiből Tüdő tizenegyest rúgott, ez pedig „cornert” eredményezett a félidő hetedik perc huszadik másodpercben, de Portás későn vágódott, így sikerült aztán Kalmárnak kapu mellé cselezni, ámha Bordás átadja Gyűrűsnek, akkor sikerült volna Pacsirtának a kilencedik percben egyenlíteni!!
Ezután az atlétikára került a sor, s ezzel újabb légiónyi név, rekordok, időben és méretben tizedmásodperces és milliméteres meghatározásokkal s ijesztően pontos dátumokkal.
Mindenki beszél, mindenki hozzá tud szólni mindenhez, mindenki tudja, hogy Pneu Mátyás mikor ugrotta a 2.16 1/2-et, hogy Ponty a 100 méteres mellúszásban 1.16794 perces rekordidővel verte Csukát, aki ezt a távot gyalázatos módon 1.16795 perc alatt úszta meg, hogy Izom Lázár 7 méter 17 cm és 2 millimétert dobott, mint két évvel ezelőtt, és hogy a 400 jardos síkfutásban Szaladi Gál Lehel 3 perc 8 másodperc és 6 tizedmásodperces idővel győzött Szufla Gerő előtt a kupánvágás küzdelemben.
Mindenki beszélt, csak én hallgattam szédülten a címtárnyi név, idő, táv hallatára.
Végre beláttam, hogy nekem is illenék már valamit szólni abban a társaságban, ahol ennyit tudnak. El is kezdtem.
— Kérem uraim... — próbálkoztam magamra terelni a figyelmet.
De háromszor is ismételnem kellett a megszólítást, amíg sikerült áttörnöm a vita zaját, és felém fordíttatni a tekinteteket. Csodálkozás, sőt megbotránkozás volt e tekintetekben, mintha csak azt akarta volna mondani mindenik, hogy mit akar ez a sportanalfabéta?!
Ez azonban nem riasztott vissza engem, s hogy végre szóhoz juthattam, megkérdeztem:
— Kérem, uraim, nem tudnák véletlenül azt is, hogy ki fedezte fel a tüdővész bacilusát?
Nem kaptam választ. Mindenki mélységesen hallgatott. S a sportvitának is vége szakadt.
Legalább most már tudom, hogyan kell elhallgattatni a hangos sportvitázókat...

Eseménytelen, vagy legalábbis komolyabb események nélküli életünkben érthetően sok szóbeszédre adott okot és alkalmat a napokban az a megszakítás nélkül teljes 48 óráig tartó kártyacsata, melynek résztvevői a társaság közismert tagjai voltak, s mely küzdelem — a sors iróniájaként — éppen a fukarságig menő takarékosságáról nevezetes úrra végződött gyászos eredménnyel, mert többezer pengővel könnyebbedett meg pénztárcája.
Minden oldaláról megtárgyalták a ráérő emberek (akikből manapság igen sok van) ezt a távkártyázást. Volt, aki csodálta, és elismeréssel adózott a ritka teljesítménynek; volt, aki felháborodott, volt, akit hidegen hagyott; volt, aki közgazdasági szempontból bírálgatta, akadtak — úgynevezett nagyképűek —, akik a pszichológia szemszögéből boncolgatták stb. stb. Csak egyet nem hallottam: nevezetesen azt, hogy valaki a bohémiát kereste volna benne. Ennek pedig az az egyszerű magyarázata, hogy a mai kártyásokból teljesen hiányzik, kihalt a bohémia. Ma jórészt úgy kártyázik a kártyás, mint ahogyan a rőföskereskedő a vásznat méri, ahogyan a hivatalnok a rubrikát tölti, ahogyan az orvos aszpirint rendel, s ahogyan az ügyvéd pergátló kifogást emel: lélek nélkül, szellemesség nélkül, hivatásszerűen. Sőt ismerek kártyást, aki szabályos könyvelést vezet kártyanyereségéről és veszteségéről.
De hát ma hiába keressük a kártyás ember eme metamorfózisát. Nem találjuk. Sokan nem is tudják, hogy régen még a kártyások is mások voltak, mint ma.
Talán néhai való anyai nagyapám volt az utolsó bohém-kártyás. Felidézett nagyapám — mit kerteljek — a suszter mesterségét űzte a szomszédos Törökszentmiklós nagyközségben. Igen becsült ipar volt ez akkoriban, mert e szakmában nem ismerték a gépi üzemet, ami elrontotta volna hírnevét. Becsült ember volt nagypapám is, főleg, hogy tíz segéddel és számon nem tartható inasgyerekkel dolgozott. Nagy üzem volt ez akkor, s bizonyára szép jusst is hagyott volna az unokákra nagyapám, ha a piactér sarkán nem állott volna a „Fehér bárány” vendéglő, ahová nagyapám egyetlen este el nem mulasztott „benézni”. Ez a „benézés” pedig kivétel nélkül egy kis parázs ferblivel végződött, s amit a tíz segéd nappal összekalapált, bizony éjszaka elúszott a Fehér bárányban...
Egyszer azonban csoda történt, Fortuna istenasszony rámosolygott néhai nagyapámra, s éjfélig kerek hatszáz pengő forintot nyert! Nem is próbálom megértetni a mai emberrel, hogy milyen borzalmasan, lélegzetelállítóan nagy összeg volt ez a hatszáz forint. Nagyapám meg is emberelte magát. Összeseperte a bankókat, zsebébe gyűrte, s otthagyta a társaságot. Sietett haza. De míg máskor csak lopakodva nyitott be a hálószobába, nehogy boldogult nagyanyám felébredjen (pedig mindig ébren várta az áldott lélek, csak színlelte az alvást), most legényes hangossággal csörtetett be, s költögetni kezdte feleségét:
— Hanikám, lelkem — szólingatta —, ébredj csak fel... mondani akarnék valamit...
— No, mi az? — kérdezte nagyanyám, nagyot ásítva.
— Hallod-e, hatszáz forintot nyertem a Fehér bárányban...
Erre már fel is ült nagyanyám, s hitetlenkedve nézett nagyapámra.
— Nézd, itt a pénz — mutatta nagyapám. — Hát most ide figyelj! Reggel az órással bemegyünk Szolnokra, és Löwingernél, a bőrösnél kifizetjük a tartozásunkat, s bevásároljuk az egész télre való bőrt... Hát négy órakor költs fel. El ne aludj! Csak ezt akartam mondani. Addig is jó éjszakát!
Nagyapám levetkőzött, s elfújta a petróleumlámpát, miután előbb a feje alá dugta a pénzt. Nagyanyám pedig sietve elaludt, hogy hajnalban fel tudjon ébredni.
De nem így nagyapám. Nem hagyta nyugodni a párnája alá rejtett vagyon. Izgett, mozgott, forgolódott, hánykolódott. Végre is — észrevéve, hogy nagyanyám mélyen alszik — óvatosan lecsúszott az ágyról, felöltözködött, vette a pénzt, s halkan kilopózott a házból. Ment vissza a Fehér bárányba, ahol még együtt volt az egész ferbliző társaság. Nagyapám elfoglalta előbbi helyét, s két óráig az utolsó fillérét is elvesztette. Ekkor az előbbi óvatossággal hazalopakodott, s visszabujt ágyába.
Hajnali négy órakor áldott emlékű nagyanyám felkelt, meggyújtotta a lámpát, felöltözködött, aztán költögetni kezdte mélyen alvó, horkoló nagyapámat:
— Kelj fel, Jónás... Jónás fiam, kelj fel!
Nagyapám felriadt.
— Mi az?! Mit akarsz?! — méltatlankodott.
— Négy óra elmúlt! Készülj, mert lekéssük a vonatot.
— Miféle vonatot? — álmélkodott nagyapám.
— A szolnokit... Azt mondtad, hogy bemegyünk Szolnokra, hogy Löwingernél bevásároljunk télire.
— Ugyan, miből vásárolnánk?! — fakadt ki nagyapám.
— Hát abból a hatszáz forintból, amit éjszaka nyertél.
Nagyapám minden álmossága mellett is szívből kezdett nevetni.
— Ugyan, Hanikám — mondotta aztán —, álmodtad te az egészet! Menj csak vissza az ágyadba, s hagyjál engem is aludni!
És máris befordult a fal felé. Nagyanyám egy percig álmélkodva állott az ágyánál, aztán lassan vetkőzni kezdett. Elhitte a drága lélek, hogy tényleg álmodta az egész történetet a hatszáz forintról...
Hol vannak ma már az ilyen bohém kártyások?...

Ennek az esetnek csak annyiban van köze Szolnokhoz, hogy az illető, akivel megtörtént, hosszú évek óta itt él közöttünk, közismert ember, s általános megbecsülésnek örvend. Éppen ezért akkor sem nevezhetném meg, ha kifejezetten nem is kért volna diszkrécióra, mert bár oly régen történt vele a különös história, hogy még a büntetőtörvények sem üldözhetnék miatta, a társadalmi üldözés azonban nálunk különösen nem igazodik a Btk.-hoz, s indiszkréciómnak feltétlenül kellemetlen következményei lennének krónikám hősére. Aztán meg vagyok győződve, hogy ha nem lett volna oly megejtően szép a nyári éjszaka, és nem dolgozott volna benne már a hatodik pohár vermut, bizonyára ma is őrzi titkát köztiszteletben álló barátunk.
Arról vitáztunk ugyanis a kávéházi asztalnál ezen a csillagos nyári éjszakán, hogy mennyire hitelérdemlők a valóságban megtörténteknek vallott csodálatos történetek.
Ekkor szólalt meg az eddig mély hallgatásba merült, s csupán a vermutos poharak ürítgetésével foglalkozó meg nem nevezhető hősünk:
— Higgyétek el — jelentette ki általános meglepődésünkre —, történnek még csodák. A saját esetem szolgálhat döntő bizonyítékául állításomnak — tette hozzá, amikor itt-ott a kétkedés tényét látta felvillanni a szemekben. — Ha érdekel benneteket, elmondhatom...
Mondanom sem kell, hogy valamennyien kíváncsi várakozással fordultunk feléje, annál is inkább, mert szavahihető embernek ismertük.
„Fiatalember voltam akkor, s egy nagyobb vállalatnál pénztárosi állást töltöttem be. Kicsit könnyelmű életet folytattam, lumpoltam, lóversenyekre jártam, barátnőket tartottam, s bizony ezekre a passziókra nem volt elég a csekély fizetésem. Így aztán — csábítván az alkalom is — bele-belenyúltam a kasszába, s mire ráeszméltem bűnömre, kerek ezer pengő hiányzott. Egy ideig abban bizakodtam, hogy majd nyerek, s visszateszem a pénzt, mielőtt még rájönnek a visszaélésre, de bizony nem kedvezett a szerencse, sőt az erőszakolásra további ötszáz pengő ment rá, persze ugyancsak a vállalat pénzéből... Rettenetes napokat éltem át folytonos remegésben, hogy mikor lepleznek le. Egyelőre még tudtam takargatni bűnömet, mert a vállalatnál meglehetősen felületes volt az ellenőrzés, egy napon azonban valami nagyobb üzleti tranzakcióból kifolyólag utasított a főnököm, hogy csináljak pontos kasszazárlatot, mert másnap be óhajt tekinteni a pénztárba az az idegen vállalat, amellyel együtt csinálták a tranzakciót. Szörnyű órák következtek reám. A pénztárkönyvből megállapítottam, amit különben is tudtam, hogy tizenötezer pengőnek kellene lenni a kasszában, de valóságban csak tizenháromezerötszáz volt. És a pótlásra a legkisebb reményem sem volt. Szédülten, mint álomban csavarogtam késő éjszakáig, de amikor holtra fáradtan lefeküdtem, akkor sem tudtam elaludni. Rendőrség... letartóztatás... börtön... Ezek a gondolatok foglalkoztattak egész éjjel. Ébren talált a hajnal is, s akkor testben-lélekben összetörve feltápászkodtam, felöltöztem, s ismét az utcára menekültem, így kerültem a Duna-partra, s a széles folyó láttára az öngyilkosság mint egyedüli megoldás érlelődött meg bennem. Már indultam is lefelé a lépcsőkön, amikor egy szemfüles rendőr — észrevéve szándékomat — elkergetett. Éppen ekkor ütötte a Bazilika órája a nyolcat. Ilyenkor szoktam hivatalba menni, s a megszokottság úrrá lett rajtam, és elindultam. Ekkor már mindennel leszámoltam, így érkeztem a hivatal elé, amikor egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a kapu előtt nagy tömeg ácsorog, rendőrök jönnek-mennek s főnököm is izgatottan futkározik a tömegben. Közelebb siettem, hogy megérdeklődjem a zűrzavar okát. És megtudtam. Az éjszaka betörtek a vállalatnál, s az utolsó fillérig kirabolták a kasszát!... Meg vagyok mentve! — sikoltott fel bennem az öröm, s a következő pillanatban ájultan zuhantam sajnálkozó főnököm karjaiba.”
— Nagyszerű! — tört ki belőlünk a csodálkozás. Így aztán — mondotta egyikőnk — sohasem jöhettek rá a hiányra.
— Hát azért csaknem megjártam — jegyezte meg rejtélyes mosollyal hősünk —, ugyanis a betörőket elfogták, s kihallgatásuknál azt vallották, hogy — a pénztári kimutatással szemben — csak tizenháromezerötszáz pengőt találtak a kasszában. Erre újra kezdődött a kálváriám. Én tanú voltam a bűnügyben, de hajszálon lógott, hogy én is a vádlottak padjára kerüljek a betörők vallomása alapján. A főtárgyaláson azonban szembesítésre került a dolog. S a vádlottak, akik az egész nyomozás és vizsgálat során kitartottak a tizenháromezerötszáz pengő mellett, amikor a főtárgyalási elnök felhívására szemembe kellett volna mondaniok állításukat, nem tudom, mit olvashattak ki tekintetemből, de egyszerre visszavonták addigi vallomásukat, és beismerték, hogy tizenötezer pengőt raboltak.
Eddig szólt hősünk története. Kár, hogy annyira életízű, hogy nem írhatom meg novellának, mert bizonyos, hogy azt mondanák az olvasók, hogy kiagyalt mese az egész.