»Érdekes levelet kaptunk az amerikai Texasból két ott időző művészünktől. Illés Antal festőművész és unokahúga, özv. Bihari Sándorné tartózkodik ott a messze világrészben, ahol az indiánok és cowboyok életét tanulmányozzák. Illés Antal már több éve él Amerikában. Húga, Bihariné, most a nyáron Londonból utazott ki hozzá, hogy művészi tanulmányait New-Yorkban folytassa. Ötletesen írja le Bihariné, hogyan kerültek el Texasba:
„A bátyám Taft elnöktől jó ideát nyert, hogy fessen az amerikai népéletből képeket, — s megígérte, hogy ha Washingtonba hozza a képeket, ő személyesen nyitja meg kiállítását. Ezért jöttünk ide, Mexico határáig, ahol úgy Old- mint New-Mexicoban évekre való szép festői anyagot találtunk. De bátyám válogatja a legérdekesebbet, a legszebbet.
Most itt vagyunk a mescalero indiánok földjén. Az Indian Agency feje, Mr. Carol hivott meg bennünket. Mesésen élünk itt. Hegyek között, 6000 láb magasságban. Reggel, este hideg, de nappal verőfényes szép idő, s szinte vakít a havas napfény. Az indiánok sátraikban laknak s azokban főznek és tüzelnek. Elejtett állatok húsát eszik. Érdekes viseletben járnak, színes tarka sálokba burdolódznak reggel-este. Idegent látva elfordítják arcukat s fél kezükkel eltakarják, de a sátrukban igen barátságosak. Az ágens megérttette velük, hogy mi festeni akarjuk őket, én pedig leírom az életmódjukat. Van itt is ősi emberi hiúság! Most már szívesen ülnek modellt, no meg a pénznek itt is van hatása. Az öreg asszony a modellpénzen kávét vesz s én élvezem azt az esti képet, amint modern kávédarálóval kezében ül az indián sátor előtt. Megszerettek bennünket s már előre nyújtják a kezüket, és énekelnek ős indián dalokat. A pici gyermeket a hátukon viszik az asszonyok mindenfelé.
Ha nagyobb lesz a gyermek, elveszi tőlük az állam, és angol módszer szerint nevelik a munkás életre.
Szorgalmas, szófogadó okos gyermekek. Válogattunk közülök modellt, de mind szerette volna lefestetni magát. A szemeikben annyi mélabú, annyi báj. A leányok közt sok a beauty, mind egy-egy Madonna, fekete színben. Mind jól beszól angolul. Amely szóra ők megtanítottak, azt megkérdezték: hogyan mondják magyarul. és most olyan kedvesen köszöntének magyarul!”
Illés Antalék jelenleg Texas El-Paso városában vannak a cow-boyok hazájában. Illés már több bikaviadalt lefestett, és a mexicoi népéletet is szeretettel tanulmányozza.« (Pesti Hírlap, 1909. dec. 1.)

1. rész

I.
Három hónappal ezelőtt adtunk hírt [a Pesti Hírlapban] arról, hogy Illés Antal festőművész és unokahúga özv. Bihari Sándorné, az ismert jeles művész özvegye, aki maga is művésznő, Amerikába utaztak s ott művészi kóborlásuk közben Texasba, a cow-boyok ősi földjére is eljutottak.
Özv. Bihariné most Mexicoból érdekes levélben írta meg élményeit, melyet itt közlünk:

Mexico, Chihuahua.
Hotel-szobában ülök. Festett tanulmányok lógnak a falon. Látásukra vágy fog el, hogy én is a tollammal, akárcsak az ecsettel: szélesen, frissen fessem le impressioimat és levélkeretben előreküldjek egy-egy skizzet.
Otthon majd részletesebben beszámolok, ezért is jól megfigyelek, megnézek mindent.
Ide már vissza nem kerülök még egyszer! Már csak azért sem, mert nem olyan közel Amerika. „Nem lehet innét tisztálkodni is hazajárni!" — jegyezte ezt meg talpraesetten a magyar paraszt.
Sok volna mindazt leírni, amire a körülöttem levő képek inspirálnak. Emlékeztetnek: az amerikai és ős-indián népek életére, sőt már újabb képek a mexicán-typusokat és utca-részleteket tárják elénk. Ablakomon át is látom a város képét s Charthagó jut eszembe. Vagy inkább Jeruzsálem ez!? Ha szomorú fekete asszonyait nézem, mintha mindannyian együtt gyászolnának a fiát-vesztett fájdalmas Madonnával...
De emlékezetem egy pillanatra visszaszáll New-Yorkba. Ez az európai-természetű világváros, felhőt karcoló házaival és zajos életével nem inspirált. Ott minden business! — business és megint business, még a vallás is business! ... Nem művészembereknek való!
— Bátyám első perctől kezdve nem szerette! Pedig, ha csak azt akarta volna itt elérni, amit búcsúzáskor barátainak mondott: „Addig nem hagyom el Amerikát, míg annyi pénzem nem lesz, hogy lábbal is rúghassam a dollárokat!" — ezt az alkalmat szerencséje a kezére játszotta. Megfestette President Taft-ot és ott élt a „Négyszázak” körében.
De művészlelkét, szabadságát nem tudta eladni dollárokért! — „Csak szabadulni ebből a business világból!“ — mondotta. Nem hiába az Alföld fia! Ezért itt is a ranch-re, pusztára vágyott, ahol Amerikának híres cow-boyja, a tehénpásztor él s a marha, ló, juh ezrével. Vágya volt életökből képeket festeni, kinn, a szabadban, hol minden inspirálja a művészt és a napsugár segíti nehéz munkájában.
Olvastam már a cow-boy életéről Newyorkban, ahol moving-pictures-ben is mutogatják. De ezek modelljei csak színészek! Az igazi cow-boy-t akartuk látni, hogy közöttük élve, igazi képét adhassuk életöknek.
Tíz napig kellett utaznunk New-Yorktól hajón New-Orleansig; majd négy napig száguldott velünk a Pacific vasút Texason keresztül: El-Paso-ig, mert e város környékén terülnek el a legnagyobb ranch-ek. Texas háromszor akkora, mint Magyarország. Sivár homok-puszta, kizárólag baromtenyésztésre alkalmas. El-Paso a szíve. Ez igazi amerikai ízű város, a Rio-Grande választja el Mexicó-tól.
Utcáit színessé a föld majdnem minden népfajának nyüzsgő élete teszi!
Minket minden érdekelt, de vágyunk csak az volt, a cow-boy-t láthatni már! El-Pasó-ba bejártak vásárolni, Cow-boy-Salon-okban mulatni és bemutatják itt is pusztai virtusukat, ünnepségek alkalmával.
Megismertük mindjárt a puszták fiait. Gyalogosan útjukat álltuk. Jó fogás volt! — Megkérdeztem: ki a gazdájuk? Mr. G. I. Hall, amerikai milliomos, ki maga is, fia is, kitűnő cow-boy. Megismerkedtünk a gazdával s ő szívesen hívott meg a ranch-ére. Másnap már indultunk is!
New-Mexicoban terül el a ranch; két napig kellett hát Pacific-kal, majd kora hajnaltól késő estig még kocsin utazni.
Én már reményt vesztettem, mert kocsisunk mexicoi volt, szót sem értett angolul. Gondoltam, irányt tévesztett az úttalan Szaharán!
November hónap, a bokrok színe leghalványabb olivzöld, nagyfejű kaktuszok futnak a homokban, közben embernagyságú pálmák. Szanaszét legelnek a nagy pusztaságban tarka tehenek; hellyel-közzel családikép: a hatalmas bika; gyönyörű kis bornyúk fürödnek a homokban; anyjuk szeme őrzi csak, napestig nyaldossa őket. Bonheur Róza képei!
Bohémosan indultunk útnak, egész nap csak vágyunk táplált és a napsugár; megérkeztünk! Erősen hűvösödött. A szél hozott felénk bőgő állati hangokat... A porfelhőből kivált egy hatalmas, eleven kép, s e valóság megfelelt álmunknak!
Igazi munkájukban láttuk a cow-boy-okat, óriás marhacsordát tereltek felénk; a kép háttere volt az égboltozat s minden színezve a lemenő nap sugarától. A fő cow-boy, Mr. Hall fia, vágtatott elénk.
— „Itatóra hajtjuk a marhát, eltörött a szivattyú a ranch-en“ — szólott. Fáradtságot látva arcunkon, mutatott a tanya irányába, hol már látszott a nagy szélkerék. Szíverősítővel is megkínált — s így jó hangulatban érkeztünk a ranch-házhoz, melyben a gazda együtt él cow-boyjaival.
Csak későn este kerültek elő a legények: Mr. Jac Mac Daniel, Mr. J. Tilip és Mr. Kholmann stb., stb. Leültünk a cow-boy főzte jó vacsorához: tandelinstake, nagy darab sült marhahús asztalra tálalva, ki-ki szelt belőle, amilyen étvágya volt. Hozzá friss cake és az amerikai dobozokból kikerült vegetables: zöld-borsó, spárga, kukorica. Végül tea, kávé és whiskey.
Vacsora után mindenik a magasodorta cigarettára gyújtott, nyitott tűz elé ültünk, megindult a parázs beszélgetés... Képeket mutattam a magyar puszta életéből. Hová el nem kerülnek a ,,Könyves-Kálmán“-féle reprodukciók!
Olyan szép volt ez a tűztől világított kép! Míg bátyám azt nézegette, melyiket fogja majd először festeni, addig én is válogattam, melyik a legszebbik legény?! S izgatottan foglalkoztatott az a gondolat: melyiknek tetszettem meg?! Sokat hallottam már a cowboy szerelemről.
Ha csak rájuk néztem is, elpirultak, még mélyebben, mikor a sweet-heart-juk, a szeretőjük felől kérdezősködtem. Erősek, bátrak a szabadban, de gyöngék, félénkek a házban a nővel szemben!
Kértem, dalolnának egy cow-boy nótát, de előbb ők akartak tőlem nótát hallani. Magyarosan eldaloltam:

Illés Antal fényképen (Művészet, 1911.) és Fényes Adolf festményén (MNG).

Nem tudom mi hatott, a nóta-e vagy én? De a legszebbik barna legény gyuladozni kezdett!
Szívesen mentem aludni, hogy tovább álmodjam a cow-boy szerelmét.
Másnap lovon láttuk ismét a cow-boyokat, mintha mindenik a lóból nőtt volna ki. Nemcsak festő szemében érdekesek ezek a legények, de az amerikai nő szíve is nagyot dobban, ha a szép cow-boy-t látja.
Festői a ruházatuk is: nagy, széleskarimájú kalap, nyakukon tarka kendő; színes ing; övükben pisztoly. — Bőrnadrágot, vagy gyapjú-szőrös lagench-et hordanak, a szúrós tövisek, kaktuszok ellen.
Mr. Simsen, a nyolc láb magas rely-cow-boyra esett bátyám választása; büszkén állott pózba lassó-val, hosszú kötéllel kezében, de hova-tovább lankadt az erős legény a fáradtságtól.
Szavaival élve: „Nehezebb munka modellt állani, mint a legvadabb bikával elbánni”. Készen volt a kép, megelégedéssel nézte. „All right!“ — mondta amerikai szokás szerint, aztán lovára kapott, s a felvert por betemette a pusztába...
Az én művészkedésemet még nagyobb kitüntetés érte, mert mikor modellem ábrázatja készen volt, még meg is kérdezte: „How-much?“
— Nothing! — feleltem — taníts meg chely-t főzni s neked adom!
Mindegyre szívesebben voltak modellek, ők maguk vetélkedtek azon, hogy minden szokása, virtusa a cow-boy-nak meg legyen örökítve. Idejök volt elég! Mert a cow-boy nem őrzője, csak gondozója a csordának. Őrzi az Isten szeme! Különben is ajtók nyitva, minden künn hál, nem szokás itt lopni! — Olykor a farkas- és rókakomák garázdálkodnak.
Mentünk csillagos estéken farkasra vadászni. Milyen szép a puszta csendélete! ... Bársony István jutott az eszembe, aki oly igazán elleste és oly gyönyörű nyelven megírta.
Tanultam tőlük lovagolni. Köztük elfelejtettem a félelmet, a legvadabb bika elé — a csordába ültem skizzelni.
Leggyakrabban egymagamban vagy lóháton elbarangoltam a pusztába messze-messze, ahol már az emberi életnek semmi nyoma. Úgy tetszett, mintha utolsó élő egyénnek én maradtam volna a kopár világban! Fejem felett a ragyogó égnek minden csillaga, de más állásban, más irányban, mint otthon. Itt is itt a Kaszásba Kis Göncöl, a Fias-tyúk... Istenem, de melyik irányban lehet az én két csillagom, melyeken át szeretteim lelki szemei néznek le, őrködnek felettem?!
— Minden este megújuló hittel nézek fel rátok csillagok milliói, ti másvilág fényei! Amíg szemeim el nem homályosítják a könnyek. Vajjon beteljesülnek-e vigasztaló szavaid, áldott Gárdonyi: „A fájdalom, a bánat e könnyei: a viszontlátás örömkönnyei lesznek egykoron!“ ...
Sokat kellene még az átélt eseményekből, a puszta hangulatából elmondani, de erről majd más alkalommal.
Még csak a cow-boyok erényeit akarom felsorolni.
— A legfőbb, hogy a világon ők a legnagyobb tisztelői a nőknek. És ez életökből önként folyik, mert a legtöbb ranchen női cow-boyok is vannak, akik épp oly férfias bátorsággal és ügyességgel élnek közöttük hasonló életet.
Aki nőt megbánt, azt meglincselik, de más tekintetben is,a közülük való bűnös fölött maguk bíráskodnak. Jó lovasok, lasso-val lóháton fogják el a száguldó bikát, majd mozdulatlanná teszik pár másodperc alatt; a ló segít a gazdájának, mert amint leszállt róla, nyomban mereven megáll és a nyerge kápájához kötött lassoval feszíti, fogva tartja a marhát, míg gazdája meg nem kötözi.
Jó lövők: sokszor megesik, hogy a látogatók alól kilövik cipőjük sarkát, csupán tréfából.
Jólelkű fiúk, víg cimborák.
Nagyon megszerettek bennünket, a gazda alig akart elengedni. De időnk lejárt! Következő utunk, a Mescaleró-indiánok közé vezetett, ahová sietnünk kellett a közelgő hideg miatt.
Előállt a kocsi. Good bye! Good bye! Fájó szívvel hagytuk el a helyet, hová oly sok szép emlékünk fűz.
Mindig hálás szívvel gondolunk vissza! De önkénytelenül is összehasonlítottuk a mi magyar pusztai életünkkel, s a szívünk azt sugallja:
„Szebb otthon! Jobb otthon!"