2. rész

II.
Tehuantepec, [1910.] június hóban.
Az amerikai pásztoréletről, a cow-boy-okról szólt az előbbi levelem, bár már akkor sokat láttam Mexicoból, de készakarva halogattam az írást, hogy most az igazat írhassam meg, mert későbbi megfigyeléseim megváltoztatták első impresszióimat.
Öt hónap alatt keresztül-kasul utaztuk Illés Antal bátyámmal együtt Mexicót és most egészében látom magam előtt e szép országot.
Kezdetben csak csábítgatott, portyáztunk kisebb városaiban és pusztáin, haciendáin, de végre is visszatértünk El-Pasóba felszedni sátorfánkat és innét mondtunk búcsút Texasnak.
Be sokszor elhallgattuk hotelünkben, ahogyan esténkint hét órakor a vonat indulását elénekelte a Nigro: „Mexicano Central”, de gondoltam: fújjad csak! azért mi mégis San-Franciscoból Japánnak megyünk haza! Én szerettem volna ezúttal látni Ázsia népeit, különösen Japánt. De bátyám érvelése meggyőzött. Mert igaz ugyan, hogy szokásaiban érdekes, vidám, kedves nép úgy a japáni, mint a chinai; de eléggé megismertük őket New-Yorkban, ahol már majdnem úgy élnek, mint otthonukban: vannak külön iskoláik, templomaik, színházuk. A ruházatuk színes, festői, de typusuk — jegyezte meg bátyám — engem nem inspirál; monoton viaszképük, sülthal-szemük van, mind egyformák! Kellemes üdülni menni az országukba és tájképfestőnek is elképzelhetlen szép, érdekes színei és változatai miatt, ellenben Mexicot minden tekintetben festő számára teremtette az Isten; mert színt és növényzetet, állatvilágot is produkál trópusaiban kicsinyben úgy, mint Brazília.
Voltak már ekkor Mexicoban barátaink és ajánlólevelünk egyenesen Porfirio Diaz Presidentehez, nem gondolkodtunk hát sokáig, hanem rábíztuk magunkat a Pacificra, mely nagyot lélegzett és száguldott velünk négy napon át: El-Paso-tól Mexico fővárosig. Csak elgondolni is sok, de a látottakat átélvezni, elmesélni gyönyörűség, gyorsan tűnő álom.
Az örökös nap, az örök, tavasz hazája. Mexico, télre csak a Popocatepetl emlékeztet havasaival, de ha megfigyeljük növényvilágát északtól délig, megjelölhetjük vele a négy évszak határvonalát. A vízhiány miatt északon a talaj csak szúrós cactusokat terem: ez sivárságával az ősz; hellyel-közzel még kukoricát termelnek, sőt újabban még szőlőt is akarnak tenyészteni, kísérleteznek a magyar kormány ajándékából magyar szőlővesszőkkel. Bánó, mexicoi főkonzul fia, Józsi, a borászat professzora, mint az itteni minisztérium kiküldöttje utazza, be a köztársaság területét; és szakértelme, energikus munkájának eredménye, hogy kedvező jelentések érkeztek be mindenfelől, pedig itt, Mexicoban a szőlőnek több az ellensége és főleg azért, mert ha méternyire leásnak, talajvíz fakad, elrothad a vessző; hozzájárul még sok helyen a tartós esőzés, míg másutt öt-hat hónapig sem esik, ahol meg a termés sikerrel megérhet, ott ellenségei a nagy hangyák. Óriási a küzdelem, de van reménység mégis, és főleg a magyar szőlővesszőkkel.
Lassan elmaradtak az állati-ranchok és Chihuahua környékén már egyre nagyobbodnak a cactusok, levelük, mely eddig tányérnyi volt, most óriási; a bokorból terebélyes fa lett. Még fél napi út: már áldott fekete a föld, melyben magától nő minden, úgy hogy az ültetvényt megvédni csak nagy munkával lehet. Erre felé már a cactusnak azt a fajtáját, — mely szeszes italukat, a pulque-t adja — művelik, három méter magasra nő, közepében kifaragják, beleáll a mexicoi és bőrtömlőjébe szívja. fel nedvét, mely édes mézital; erjedve 12% szeszt tartalmaz és savanyú káposztalé ízű; víz helyett isszák, mindig kábultak, lusták tőle. Itt már az igazi tavaszban vagyunk! Itt látjuk a Chinampas-okat, úszókerteket, ezekben termelik a zöldségféléket és virágokat. Vízzel körülárkolt földek, melyeket fatörzsekből kivájt csónakokon közelítenek meg és faágakkal taszítanak tovább-tovább. Kanálisokon óriási munkával vezetik be földeiken a vizet: ezzel példát mutat a mexicoi! Csak Egyiptomban láthatunk még olyan szép úszókerteket, mint a főváros határában Xochimileo-n. Ez kis indián telep, néhány sátorból, egy nagy tó partján; milyen erős, nagy faj élhetett itt századokkal ezelőtt? Nagyságuk emlékét őrzi egy-egy régi rom vagy templom; e mélabús képet visszatükrözi a tó, melynek mélyén látni egész vízivilágát a sok-sok szigetet tele virággal. Ezeket követik az uszókertek, mint hasonló ezernyi kis sziget, körülkígyózva a tó vizétől, mindenik olyan színű, amilyen a virága: liliom, szekfű, pipacsok, nefelejts és más, sosem látott virágok, ragyogó színekben. Napokat csónakázhatunk virágszigetek között. A tó vize iható, ellátja Mexico fővárosát, levezeti az emberi kéz ásta nagy Vigacsatorna, melynek élénk színes a képe: csónakokon szállítják rajta a virágot, zöldséget. Egy-egy nagy kalapos mexicoi evez vagy indiánok, hosszú hajjal, hiányosan öltözködve: festői képek!

Márciusban jártam itt, de már decemberben északabbra: Chihuahua és határában General Terrazas haciendáin, a hegyek oldalán szedtünk akác, bodzafa és jázminbokor virágot. Itt minden időben mindenütt van virág, minden házban virágos kert, mert Mexico a virágok országa, felülmúlja a Bella Firenzét és egész Itáliát. Itt semmi nem csoda, a kívánságok valóra válnak. Meleg forrásban fürödtem decemberben, mint otthon nyári éjszakán, minduntalan meleg forrás, sőt hegyek alatti aknautakban áldásos ásványforrások; de primitívek a bányosz-ok, fürdők, ezekből egy élelmes amerikai milliókat csinálna; de itt nem kell a pénz, a bankok sem adnak rá kamatot. Mexico az arany országa! A gazdag népeknek annyi az aranya, hogy hordókba rakják. Úgyszólván rajta ülnek, míg a szegény nép csak a centavos-okat ismeri, igénytelenül, megelégedetten él tortilla-n, kukoricalisztből készült lángosfélén és frijoles-en, babon. Nem sokat dolgozik, szívesen halasztja dolgát mannanára, holnapra és nem végzi el soha. Szavajárása: „mucho trabajo“, sok a dolog; holott virágmagok, cukorkák mellett elüldögél sok család a haláláig, csak cím legyen a semmittevésre.
Nagyobb városokban az iskolák tanítják őket házi-iparra, és ahol a vonat megáll, mindenütt árulják speciális munkájukat a turista amerikaiaknak: szép hímzéseket, szálhúzással kidolgozott vásznat, egész ruháknak valót, eredeti mintákkal. Leleményesek játékok készítésében: faragják, mintázzák népéletük alakjait, öltöztetik a katonát, a Charro-t, a nép lovasait, a nagy urak szolgái, testőrei is Charrók, gazdagon öltöztetve; továbbá a vaquerost, pásztort, Noviájával, menyasszonyával egy lovon ülve; a táncoló indust, a kígyóbűvölőt, a pulque-, virág- és gyümölcsárusokat, a teherhordó állatukat, a burro-t, szamarat, mely nélkül mexicoit elképzelni sem lehet. Egy másik állomáson Mexico sajátos ételeit ízletesen készítve, melegített tálakkal együtt szolgálják fel: .,Ninna, Ninna!“ így szólítják itt a legöregebb asszonyt is kedveskedve „leánykának". „Carne con chile, ensalada, papas y huebos:“ különböző vágott-húsok paprikával, salátával, burgonya és tojás zsírban pirított tortilla-n tálalva. Fatörzsekből szép virágtartókat készítenek, és fehér-vörös kaméliákkal és exotikus gyümölcsökkel: Pinnya, ananász; Mango, mama-ja, papa-ja, cocus stb. megrakva árulják és pár centavosért adják, sőt ők maguk licitálnak az árral lejjebb: un reál: 12 centavos y medo: 6 centavos, y cuartilla: 3 centavos, y ultimo: una: 1 centavos! Árulják különféle színes madaraikat is: a papagályt, s ezeknek ragyogó tollaikból készítenek tűfestéshez hasonló művészi munkákat: a sast Mexico címerében, a kakast, baglyot, egész képeket üveg alá elzárják. Eredeti, értékes a munkájok.
Az állomások egyúttal vásárhelyek is: mindenütt láthatjuk a mexicoi edényeket, melyek a mi túri edényeinkhez hasonlók.
Híres itt a majolika-cserép: az azteca-indiánok találmánya; templomaik kupoláját, belső falait és palotájukat díszítik vele kék, sárga, húsvörös színekben. Motivumjok pedig a mi magyar iparművészeti modern mintáink; sőt edények, bútorok, falaik festésénél is a szekfűt, tulipántot, kalászokat, leveleket természetesen és stilizálva használják, magyaros színezéssel, mert nemzeti színük nekik is a piros-fehér-zöld, csak megfordítva. Dédanyáink keresztöltéses munkáit ruháikon, sáljaikon kivarrva újra láttam. Múzeumukban is a mi díszmagyarunk: Mária Terézia korabeli ruháink formáit és díszítéseit. Művészi munkájuk, még a bútoriparuk is utánzása a réginek, tele faragásokkal; itt is látható régi magyar stílus. Szegény boldogult művészünk, Horti Pál, gyűjtötte össze a mintákat és formákat. Érdekel, hogy ő, aki mélyebben foglalkozott e dolgokkal és kutatott: vajon miben találta meg nyitját e sok rokoni hasonlatosságnak?
Háziiparuk még a szalmafonás. Az indián az úton megy és szájával fonja a kalapokat, kosarakat. Házilag kitünően dolgozzák ki a legvastagabb bőröket. Híresek a nyergek, kivésve mintákkal és még arany, ezüst, drágakövekkel is kirakják. A caballeros, úrlovasok nyerge vagyont ér.
Sok mexicoi férfi dolgozik lenn a bányákban. Annyi itt még a kihasználatlan kincs, mert vasutak hiányában nem tudják megközelíteni, így is 12 napig is elmennek lóháton. Sót, szenet, grafitot és nemes érceket, drágakövet, kristályt találnak és az öblökben gyöngyöt. De míg ezelőtt a nép kezében volt minden, most állami kézben van és ezenkívül a spanyol, az amerikai és a sok bevándorolt chinai használja ki a népet.
Ősfajuk, az indiánok, már-már kihaló félben. Még létező nagyobb törzs, a Jaqui-indiánok, ezeknek még főnökük is van, de azért időnként adóznak a Prezidentnek, hogy ezáltal megmutassák, hogy elismerik fennhatóságát. Hegyvidékükön járni félelmetes, mert csoportosan támadnak. Körülfogták már őket katonasággal, de mire a gyűrű közepére értek, már nem találtak indiánt: rejtekükbe vonultak. Az elszórtan élő fajok mind külön nyelvet beszélnek. Sapotéka nyelven pl. „Danetinde“: adj valamit! „Squi sipili“: köszönet! „Si-reu-nala?“: hová megy? Inkább huhognak, mint beszélnek és egymást sem értik. Festőileg szépek a Sierra-Madren lakó Tarahumara indiánok. Chihuahuaban láttam őket, bejártak ide kéregetni, és a közeledő húsvét alkalmával a templomokba táncolni, így adva kifejezést vallásos érzésüknek. Nincs ruhájuk: az asszonyok egy sált, a férfiak meg kis övfélét tekernek maguk körül. Hosszú hajjal jár férfi és asszony, és lekötik homlokukon át vörös vagy fehér kendővel. Nagyon szép a termetük: nagymesterek álmai, megelevenedett bronzszobrok! Egy egész család járt be hozzánk modellt ülni. Míg bátyám az anyát festette, játszottam kis gyermekével. Ösztönszerű okossága meglepett! Mindent az őstermészet ad nekik, és csak ez tanítja. Az egész életük csak egy álom! Szép a lelkük, megszólal művészi munkájukban. Kőből szobrot faragnak, mintáznak, állati bőrökre festenek, saját maguk készítette hangszereiken játszanak. Ami szépet a természet magában foglal, megértik és szavát, a madárdalt, a virágsóhajt, a szellőt, a vihart és azt az érzést, mely felemeli szívöket, mely által sejtve érzik, hogy erős, de majdan porladó formájukba a Természet nekik is lelket lehelt, mindent megszólaltatnak húrjaikon, dalaikban. „Akiben Isten lakik, az dalol vagy énekel“ — mondja Madách —, és csak a természet tanította őket!
Csinálnak ezekből is kultúrmunkásokat a hittérítők. Gyermekeiket elszedik és nevelik, sőt némelyik férfinép is megindul a szavukra. Kalapot nyomnak a fejükbe és beküldik a városba dolgozni. Alábbvaló szolgája lesz a mexicoinak a burro-nál. Terhet hordanak a fejükön, míg össze nem rogynak.
Vonatunk kisebb-nagyobb városok mellett elhaladt; ezek mind egyformák. Egy sűrű facsoport, erdőnek hihetnők még közelről is, mivel a nagyobb házak is alacsonyak, laposak és a kis bethlehemi casá-k meg éppen összeolvadnak a földdel, mintha csak az imént lett volna földrengés. De kiemelkednek és ragyognak a bazilikák, iglesiák. Kupolájuk alá hordja a mexicoi földi és lelki kincseit. Nincs a világon együtt annyi templom, mint Mexicoban.
Megálltunk Queretaro-nál. Ez egy kis városka, és mégis negyvenkét temploma van, és még egy külön kis kápolnája a hegyen, a szabadságharcuk mártírjának, Habsburg Miksa császárnak emlékére emelve. Itt lövette őt agyon Juarez. aki az első köztársasági elnök lett. Maximilano császár holttestét azonban Bécsbe szállították.
Szép formájú hegyláncok kísérnek utunkban és amikor a nap a buenos-diazt mondja, színük kék arannyal glóriázva; a buenos tardes-t már lila árnyak jelölik és a buenos noches előtt narancssárga, majd vörös, de annyira, hogy bíborvörös a víz és minden a reflexektől.
Végre megérkeztünk este 8 órakor a fővárosba. Az amerikaiak vígan ugrálnak le a vonatról. Nem is csoda: hét napja ültek, New-Yorktól jövet. Kit-kit a business vagy turista vére hozott gyönyörködni Mexicoba. Mindjárt kiabáltak: „It is splendid, how beautiful!“ — pedig még semmit sem láttak, de különben sem kritikus a természetük.
Itt már két emeletesek a házak, de stilszerűn csak lapos tetővel; nagy a forgalom; széles utak, és van olyan villasor is, mint, a mi Andrássy utunk. Ez az „El paseo de la Reforma“ szobrokkal: Laestatua á Carlos IV. Monumento á Colon és monumento á Cunauhtemoc. Itt is sok a templom (221) és nagy reklámos áruházak. Drága bennök minden, mert importált francia holmikkal vannak tele; a magyar árukkal is csinálnak itt jó forgalmat. Évenkint több ezernyi koronát mutat ki Paczka Sándor, kereskedelmi tanácsos, aki már tizenhét év óta él itt Mexicoban s testvéröccse jeles festőművészünknek, Paczka Ferencnek.
Legszebb épülete a fővárosnak a posta (Correo). Még New-Yorkban sincs ilyen szép, csak nagyobb; a most épülő Thiatro de Nacianal, melyet Maróthy Géza mesterünk fog díszíteni, s a Jockey-Club palotája is szép, egészen borítva majolika-cseréppel. Érdekes, hogy a város milliomos urai nem a kényelmes palotában, de a kapuban ülnek egész napestig és vannak közöttük olyan urak is, kik hasonlóknak feltűnni akarnak. Sok a sétakert (az Alamedák). Környékével együtt szép Mexico fővárosa, de bizony mégsem egészen „kis Páris“, mint ahogyan előttem Sennor Luis Creel, a jelenlegi külügyminiszter fia, és barátai vetélkedve nevezték. Mindannyian világlátott fiatalemberek, és mégis a legnagyobb lelkesedéssel beszéltek fővárosukról. — A puszták és kis városok hangulata után nagy is itt a változat, de igazi szellemi élet nagyon csekély van; belőlük csak a patriarchális szeretet beszélt, azért megbocsátok nekik! Bár csak a mi magyar ifjaink is mindig a legnagyobb szeretettel, a legszebbnek látnák Budapestet, amikor valóságban is nagyon szép! És szellemi életével, tudományos és minden tekintetben legmagasabb célú törekvéseivel, túlzás nélkül is kis — Páris. Ez az igazság és szerénységünket kárhoztatom a látottak és tapasztaltak után.
Idegenben milyen semminek csinálnak olyan reklámot, hogy napokig utazunk, csak megláthassuk e csodát, és megérkezve, csak mérgelődünk, mert a mi csekélyebb értékű pénzünkkel még felülfizettük.
Mennyi igazi, művészi szépet láthatnának a világjáró, a szórakozást, a szépet kereső amerikaiak Budapesten és egész szép hazánkban; de milyen reklám indítsa őket hozzánk? Talán az egyetlen Hunyady János keserűvíz?
Mindig mondtam tudatos büszkeséggel: „I am Hungarian", sokan gondolkodni látszottak, mások meg tréfásan mondták meg az igazat: „I know only the Hunyady János!" és átlag nem is tudnak többet Budapestről. Csak akit a véletlen sorsa juttat el hozzánk, beszél lelkesedéssel, felejthetlenül rólunk.
Írott könyvek, reklámok kellenek az amerikaiaknak! Ezt látja, olvassa a napi programmját, mielőtt reggel útnak indulna. Ebben a tekintetben élelmes a mexicoi is és írja: „Very beautiful Chapultepec!" Ez az elnök nyaralója és palotája, parkja az előkelők találkozóhelye, hol művészi zenekar játszik. „San Angel" a gazdagok nyaralója, nagy kertekkel, régi márványpalotákkal és klastromokkal, a legszebb kiránduló hely; majd a „Villa de Guadalupe" búcsújáró hely, hol a csodaképet látni, melyen a Szűz Mária bizonyságul megjelent az Őt jelentő indián-pásztor sarape-ján, takaróján: ez a Guadalupe-Mária, Mexico védőszentje. Guadalupe-n a képet gyönyörű templomban őrzik és reprodukálva mindenütt látható. Érdemes megnézni Mexicoban minden templomot; az egyik szebb és régibb, mint a másik. Jellegzetesek a doros-oltárok. Még a legszegényebb templomban is a főoltár aranyozva van, s ezenkívül is aranylemezekből csinálnak kis zászlókat az oltárra, melyek káprázatosan csillognak. A Catedral-templom impozánsan szép: Miguel Angel, Velasquez, Rubens eredeti nagy olajképeivel. A százhúsz éves freskója ma is ragyogó színű, mesteri munka. A dorosoltáron tizenkilenc kilónyi arany van felhasználva.
Feltűnő az a hatásvadászat, mit a papok űznek: visszaélés a keresztény vallás szokásaival. Oka: hogy itt manapság nagyon szegény az egyház, elvették birtokaikat, az állam nem fizeti a papokat, az iskolában a hittant sem tanítják. Így csak a nép filléreiből élnek, szükségük van tehát hívőkre! Azért borzalmas látni, milyen fájdalmas Máriákat öltöztetnek és véres megcsonkított Krisztus-Jézust fektetnek koporsóba a fanatizmus fokozása végett. Hűsvétkor az egész Kálváriát kiépítik az oltáron: csontvázak és koponyák százai égő fáklyákkal világítva; színjáték-dekoráció, nem pedig a történtekre kegyes emlékeztetés! A falusi templomokból meg gyakran nevetve kell kifutni. Zombory Piri, egy magyar mérnök felesége mesélte, hogy földmérések alkalmával sok kis faluba elkerülve, miket látott a templomokban. Pl. Pachucan a Szűz Mária girardi-kalapban, strucctollal díszítve van öltöztetve, és a kis Jézuska is. Mi is láttuk San-Jacobot egy kegyetlen nagy hintalovon lovagolni.
Megható azonban az ájtatos imádságuk. Az asszonyok az elmaradhatlan fekete sállal, a férfiak meg a sarape-val mennek a templomba és letérdelve karjaikat szétterjesztik, majd két középső ujjukat feltartva imádkoznak. Előttük nagy szál gyertya ég a földön. És a kis ninnák, muchachák, a főoltár előtt térdepelnek, névszerint: Panchita, Chaparita, Chulita, Mamacita, Mária-Dolorosa, Mária la Risa: Mária mosolya. Olyan szép nevük van! A fiúk, a muchácsó-k: Papacito; Jozé és Jézusok, mindannyian fehér ruhában; a leánykák fátyollal virágot szórnak, majd összeteszik ártatlan kezecskéjüket.
Vallásos és erkölcsös a nép. Itt ha legény leányt megcsókol, beviszi a Sennor Guardian de order publico, a rendőr.
Szokásuk, hogy a templomba beviszik a halottjaikat, házban is mondatnak gyászmisét és zeneszó mellett sírnak. De a temetőbe a pap nem megy ki a nagy messzeség miatt, és a temetés az e célra külön berendezett villanyos kocsikon történik. Szépek a spanyol és francia temetők, a sírboltok nagy márványpaloták.
Meg kell nézni Mexicoban a muzeumot, az aztéca-indiánok műkincseivel, melyek emlékeztetnek az egyiptomiakra, ha gúláikat, a napórákat, pogány isteneik szobrait, a síremlékeket, edényeiket és eszközeiket látjuk. Nagy volt az Azték-ok irodalma s tudománya, miket pergamentek őriznek. A legrégibb idők óta keresztények: kutatások útján következtetnek emlékeikből arra, hogy már Kolumbus előtt léteztek itt keresztények.
A történelem szerint Hernando Cortez, spanyol király mikor meglátta ezt a gazdag és szép országot, felégettette a gályákat, hogy vissza ne fordulhassanak és meg is hódította 1526-ban.
0’ Dónju spanyol király volt az utolsó, amikor 1810-ben egy Hidalgo nevű pap kikiáltotta a szabadságot. Szobrával van tele az egész köztársaság. Ezután császárság lett. Iturbide, az utolsó császár 1824-ig élt és később még két évig Maximiláno, de őt nem szeretik császárnak nevezni.
A legyőzöttek átvették a spanyol nyelvet is, de a mexicoi mindig megjegyzi: „Io mexicano, hablo Espanyol“: mexicoi vagyok, csak beszélek spanyolul. Könnyű volt a spanyol nyelvet eltanulniok, ritmikus zenéje miatt, mely különösen érvényesül énekük és szónoki beszédeik alkalmával és a népet is válogatott, udvarias kifejezései által szimpatikussá teszi. Már ha nevét kérded, mindjárt hozzá mondja: „Jo Fernandez, servidor de Usted“, szolgálatodra! Az előkelőbbek is bemutatkozáskor egyúttal megmondják lakásukat is, és ha meglátogatjuk, kedves szavakkal fogad: „Mi dulce corazon!
Mi alma!“ „Édes szívem! Édes lelkem!" „Mi casa és casa de Usted!“ „Házam a te házad is”, és mindenét felajánlja! — Egy amerikai szó szerint vette, s hoteljével nem lévén megelégedve, mindjárt be is költözködött. — De valójában is szívesek, csak viszont kedves- s leereszkedőnek kell lenned és mindig ismételni: „Muchas gracias!“, sok köszönet. Óvakodni kell a megsértésüktől, mert nagyon boszúálló nép, még évek múlva is.
Egymással is udvariasak; a nők búcsúzáskor mélyen meghajolnak, olyan mozdulattal, mintha kezet akarnának csókolni. Viszontlátáskor a férfi a nőt is átöleli: „Que tal Chico?“ Hogy vagy kicsi? és megveregetik egymás hátát percekig. Mindent kedveskedésből kicsinyíteni szokásuk. A gyerekekre mondják „chico hombre“, emberke; chicita, chicititita; ha valamit kérünk, ígérik: „una poco tiempo”, egy kevés idő múlva, mutatja a kisújján is, de egy óra múlva sem kapod meg. Szokásuk beszédjüket mimikával kísérni, mindjárt mindent mutatnak is, nagyszerű, mulatságos ez a néma beszédjük! Leveleikben szertartásosak, nagy frázisokkal, pl. még férfi a férfinak is azt írja: csókolom a kezeidet!
Családi életük szentélye oltárán áll a férfi, a ház ura, ki minden körülmények között a legjobb: neki minden meg van bocsátva és az úrasszony maga dicsekszik el vele, hogy van az urának egy „chico casa”-ja, külön kis háztartása. Ide meghívja férfi barátait is, de úri házában idegen férfivendégét családjának be nem mutatja, sőt férfitől a legnagyobb sértés itt nőnek még kezet csókolni is.
Hogyan kötődnek hát ismeretségek és házasságok?
A legkisebb falu közepén is van Alameda. A rezesbanda szól itt Domingóra, vasárnap. Megkezdődik a séta: férfiak a külső, nők a belső körben keringenek, mindig az ellenkező irányban, így könnyebb észbontó pillantásokat váltani. Megengedett most egy-egy jól talált ruhafogás is, de semmi több!
Nagyobb városokban több az alkalom: a Salon de Cinematografo, színházak, kocsikorzók, a legszűkebb utcákon mindig virágcsatával egybekötve s így ki-ki rátalálhat ideáljára igen könnyen, mert általában vonzók is, szépek! Kicsiny a termetük, de formás, arcuk behízelgőn kedves, be kár, hogy bársonyfinom, patinás arcbőrüket rizspor alá rejtik és pirosítják. Kékes-fekete a hajuk, szépen megrajzolt, ragyogón fekete a szemük is, orrukat pikánssá teszi felfelé hajló orrnyílásuk.
Ha az ideál kiválasztása megtörtént, akkor a fiatalember megtudja a lakását és csak ezután jön a dolog nehezebb része. Mert: „megismerkedni Ővele“, mint odahaza mondják, igen bajos, nagy türelmet, odaadást igényel. Mindez már a vén Európában kiveszett. Mert melyik fiú tenné meg anélkül, hogy ideálját ismerné és beszélhetne vele, két-három hétig leselkedni — egy emeletnyi magasságba is — és mégsem láthatni Őt! Sőt biztató jel sem adatik. Közben a férfiú leveleket küld: olyan trópusi szerelem van ebben, hogy európai leány hideglázt kapna tőle. Végül már a kétségbeesett halálra szánja magát és meg is írja: megy az ős-erdőkbe, hol ezernyi a veszedelem, kígyók marhatják, vadállatok eszik, vérét szívja az „aranna grande”, a nagy pók, mely fél méter nagyra is megnő. (A múzeumban látható egy nagy példány, — ez állítólag megölt, megevett egy szegény szerelmes mérnököt mindenestől. Tréfából meg is kérdeztem, vajon a cirkli még most is a pók gyomrában van-e?)
Végül valami csak hat, mert mégis megjön a felelet, s ha kedvező, akkor holdvilágos estén gitáros szerenád:
Ezután megnyílik az ablak, és a balkonon megjelenik Ő. Így beszélgetnek továbbra is. Természetes ez, nem tűnik fel, s ha megnyerik egymás szívét, oltárhoz vezetheti Noviáját. De esküvőig a vőlegény a házba be nem mehet, a szülőket közben nem is ismeri és még most is csak az ablakon át vagy az utcán beszélgetnek.
Európai fiatalember nagyon csalódik, ha azt reméli, hogy itt vizitelgethet, csak a, legelőkelőbb családok tesznek kivételt. Pedig szeretnek európai embert férjül, mert azt tartják hűségesnek! Kérdem, nem volna-e rosszlelkűség megtántorítani a hívőket, mikor különösen magyar fiúk iránt nagy a szimpátia!
A magyarok iránti barátságukat egyébként is megmutatják, mert érzésben, temperamentumban közel egymáshoz a magyar és mexicoi. Nem így az amerikai, ki munkájáért, tudásáért becsüli a magyart, de érzésben „muy lejos“, messze, mondja a mexicoi. Egyszer egy elkeseredett magyar fonográf-kagylója előtt bús magyar nótán sírt, látva ezt egy amerikai, a halántéka körül mutogatott, jelezte: „crazy”, bolond. — A mexicoiak zenéjében szintén annyi a bánat, a himnuszukban lelkesedés, harci riadó, hasonlít a Marseillaise-hez. Az iskolákban itt imádság helyett ezzel kezdik az előadást, és kibontják a zászlójukat is. Megértik, szeretik a magyar zenét: a Fráter-nótát zenemű-kereskedésből kihallottam az utcára, a Víg özvegy előadása itt is megérte jubileumát, és most nagy reklámokon örömmel hirdetik, jön októberben a magyar cigány-banda, ekkor lesz a szabadságharcuk századik évfordulója: „Centenario de la Independancia”. Az üstfoltozó, vándor spanyol-cigányt itt is magyarnak tartják, hasztalan ujságcikkeztek ellene a magyarok. Mikor haciendán voltunk, a szomszédos kis Hulimusból jelentették a vaquerosok, hogy a magyarok megöltek egy mexicoit. Átlovagoltunk megnézni híres rokonainkat, de vígan sátorozó spanyolcigányokat találtunk. Ezek tiszták, nem rongyosak, sőt némelyik gazdag is, bíborlila selyemsál a fejükön, ékszerpénz a nyakukban. A férfi európai módra öltözködik s nagyobb szimpátia kedvéért szeretik magukat magyarnak mondani. Hála a Cinematografó-nak, mely gyakran mutat be magyar életképeket. Ilyenkor zsúfolásig megtelnek a mozik, mert a magyar és párisi élet jeleneteit még képekben látni is legszebbnek tartják itt a világon.
A mexicoi nemzeti tánc indus jellegű: „Jarabe Tapatio”, de van egy másik szép táncuk, amit én neveztem el: „Tolokának". Ha vidulni akartam, mentünk közéjük táncolni a bálba. Bátyám alig tudott még spanyolul, de a szép mujerok-kal és ninyák-kal szeretett volna táncolni. Ezért röviden elmondta, amit tudott: „Io le gusta á Usted, Usted me gusta mi? bamos á bailar!“ Én szeretlek, te szeretsz? menjünk táncolni! S vitte őket táncba, egyiket a másik után. Megtanult már itt mindenféle táncot. Amerikában a „two-steeps“-et oly szépen táncolta a ladyk-kel, hogy Prezident Taft megölelgette örömében.