2. rész A TEMETŐ NEVEZETESSÉGEI
A háromhajós Szentlélek templom 1934 és 1937 között épült Fábián Gáspár
olasz ihletésű terve alapján. Az altemplomban 340 kriptafülkét
készítettek. Sok jeles szolnoki polgár kapta meg itt a végtisztességet.
A templom szentélyétől indul a 3. út, mely végigvezet a sírkert teljes
hosszán. Az út elején az 1960-as években készült kálvária stációfülkéi
között (A. parcella) haladunk. A fülkékben Jézus keresztútját ábrázoló
domborművek láthatóak.
A
kör alakú C. tábla közepén
áll egy nemrég felújított feszület. Az 1858-ban emelt, eredetileg
vörösmárvány alkotás, mely — a város régi temetkezési helyei egyikének
tanújaként — talapzatának hátoldalán a következő vésetet tartalmazta:
„a búzapiaczi temetőből áthozatott 1954. szeptember 15-én”. Közelében,
a 8. tábla szélén áll egy 1989-ben avatott csonka oszlop, mely a II.
világháború során elpusztult szolnokiaknak állít emléket.
A B. táblát elhagyva jobbról a szovjet hősi temető ligete mellett
haladunk. Az avatáskor írták: „a temető egyszerű fejfái és díszes
kriptái között impozáns 6 méter magas, vörös lepelbe burkolt oszlop
emelkedik, körülötte a hősi temető parcelláiban háromszáz orosz hősi
halott alussza örök álmát”. A lepel természetesen lehullt a fehér
kőről, de a vörös csillag ma is ott fénylik a tetején.
Az 5/B. parcella sarkán feszül az égnek a Szent István Király
Temetkezési Egyesület által „az Isten dicsőségére, élők vigasztalására,
holtak iránti kegyelet jeléül” 1897-ben emeltetett kőkereszt.
Az út végén balra fordulva jutunk a Hősi temetőbe. 1914 és 1919 között
760 magyar hősi halottat temettek ide. Már 1915-ben felállítottak egy
emlékművet. Ennek helyén áll ma az az 1831-ben készült kő feszület is,
melynek hátoldalára vésték: „feltámadunk”! Az 1924-es áthelyezéskor
írták: „A Szolnokon állomásozó katonai zászlóalj parancsnoksága a város
tanácsával egyetértésben elhatározta, hogy a szolnoki katonai temetőben
ideiglenesen elhelyezett főemlék helyére egy kőkeresztet állítanak. A
régi római katolikus temető egyik kőkeresztjét a katonai parancsnokság
már át is szállította, s azt a hősök temetőjében fel is állíttatta. A
halottak estéjén tartani szokott katonai gyászünnepség már a feszület
előtt fog megtartatni.” (A feszület eredetileg a mai ravatalozó
környékén állt.)
1929-ben hét turulos oszlopot készített Martinelli Jenő szobrászművész.
Ez az emlékmű mára sajnos megsemmisült. 1988-ban a vöröskatonák kaptak
egy emléktáblát.
Itt porlad kb. 200 kolera- és spanyolnátha járvány következtében
elpusztult I. világháborús orosz hadifogoly is, kiknek tiszteletére
kettős kereszttel jelölt, cirill- és latin betűs felirattal ellátott
obeliszket állítottak 1930-ban. Felirata: „Megemlékezésül a magyar
földben örökké nyugvó bajtársainknak, akik utolsó óráikban is
szeretettel gondoltak hazájukra. Az orosz honfitársak. Szolnok
1914-1918”.
2003-ban az önkormányzat és tíz
nemzet nagykövetségei, katonai hagyományőrző szervezetei közösen tíz,
márvánnyal borított gránittömböt emeltek a szolnoki kórházban, a
sebesültszállító vonatokon elhunyt cseh, horvát, lengyel, magyar,
német, olasz, orosz, osztrák, román és szerb katonák emlékére.
A második világégés idején 1246 német, 92 magyar és 2 román katona
holttestét hantolták el itt. Rájuk emlékeztet az 1949-ben emelt turulos
oszlop, tövében a szűrös öregember koszorút elhelyező alakjával. A II.
világháború utáni években állítottak néhány kőkeresztet és oszlopot a
hősök emlékére, ám valószínűleg ez az egyetlen szoborba faragott
mementó országunkban a rendszerváltás előtti időkből. Ezt is minden
hírverés nélkül, csendben készíttették el a főtéren álló, 1945. május
1-én ledöntött Horthy István-szobor — a haza elesett fiait gyászoló —
mellékalakjából, s (valószínűleg) a Martinelli-féle emlékmű
maradványaiból. Azt is érdemes számontartani, hogy a szolnoki Hősi
temető hazánk második legnagyobb német katonatemetője!
A 4. számú út mellett, a 23.
parcella szélén találjuk a Szamuely Tibor
különítménye által 1919. május 3. és 7. között kivégzett szolnokiak
sírjait. Ma már csak néhány kő felirata olvasható. Közöttük áll a Római
Katolikus Temetőbizottság által 2005-ben állíttatott emlékkő, illetve a
Jobbik által 2011-ben állított két kopjafa. Mögöttük több száz gyermeksír
szívszorongató
látványa tárul a látogató elé.
Az 1. kapunál kezdődik a 7. számú út, melynek jobboldalán, a 2. tábla
szélén magasodik a szabadságharc 50. évfordulóján emelt gránit
obeliszk, mely alatt az 1849. március 5-i szolnoki csata hős honvédjei
nyugszanak. A hősök sírja sokáig jeltelenül állt. Nyokó Mihály, a
csatában résztvett egykori honvéd kereste fel később az emlékhelyet, s
egy felirattal ellátott, egyszerű fakeresztet állított. Így találtak rá
1898-ban, s az exhumálás után 4 koporsóban, az emlékmű alatt helyezték
el a maradványokat.
Az út végén, a sírkövesek kapuja közelében áll egy márvány obeliszk,
mely „a régi temetőből áthozottak közös sírja" feliratot viseli”. (Régi
temető alatt ez esetben a mai sírkert keleti része értendő.)
A kaputól jobbra és balra — az 1. út mentén, a kerítés tövében — sorakoznak a régi szolnoki családok kovácsoltvas kerítéssel körbevett kriptái.
TEMETKEZÉSI SZOKÁSOK
Igen kevés a temetkezési szokásokra utaló adat, illetve leírás. Ezért
fontos számunkra a következő, az 1920-as években lejegyzett
megfigyelés, melyet Vörös István gimnáziumi tanárnak köszönhetünk:
„Nem a fényes temetés, 2–3 celebráló pap, ugyanannyi, vagy több kántor, se a hosszú, szívhez szóló, könnyfakasztó búcsúztató ragadja meg a nem bennszülött figyelmét. Ilyet máshol is látni, hallani. A temetés pompáját a mód szabja meg máshol is. Mi hát itt a speciálisan szolnoki? Megkönnyezik, elsiratják a kedves halottat máshol is. De oly fájdalmasan, oly megindító, oly hangos zokogással talán sehol el nem siratják, mint itt. Ráborulnak a koporsóra máshol is, de fájdalomtól annyira megtört, a koporsót ölelő, átkulcsoló, szinte ráfekvő gyászolókat máshol nem találni. Mindezt szemléltetni, leírni megközelítőleg sem lehet; látni, hallani kell ezt. Vannak itt sirató asszonyok is, de szinte más természetűek, mint egyebütt. Csupa szokásból felkeresik a halottas házat, hogy kisírhassák magukat. Ott vannak a temetéseken, együtt zokognak a gyászolókkal, sőt, túlharsogják azokat. Nem hívta, nem fogadta őket senki, nem is várnak fizetést senkitől. A sírás náluk úgy látszik, lelki szükséglet, a zokogás lelki gyógyszer. Ha egymást életükben úgy szeretnék a szolnoki atyafiak, mint ami-lyen szívetrázóan meg tudják siratni földi pályát végzett rokonukat, ide jöhetne Csonkamagyarország minden lakója egyetértést, kölcsönös megbecsülést tanulni és remélni. Sajnos, a valóság és a látszat nagyon távol esik egymástól.” A következő hírlapi tudósítás
1908-ból származik: „Síró muzsikaszó
mellett, koporsóját két oldalt sorfalat képező pajtások kardjuk végére
szúrt citrommal és rozmaringgal kísérték ki szegény Pintér Kálmánt. Egy
szép leány vitte koporsója után a rozmaringból fonott koszorút. Talán
jegyese volt? Édesanyja szívszaggatóan zokogott, hogy egyetlen fiától —
kinek szerelme adott életet — ily fiatal korban, gyalázatos módon
fosztották meg. Egy hitvány tégladarabbal ütötték agyon. A szolnoki
suhancok duhajkodásának újabb áldozata.” Nagy Lajos, a vidékünket járó
vármegyei tisztviselő emlékiratában
Szolnokon általános, de máshol ismeretlen szokásként szólt a legények
kardhegyre tűzött citrommal történő búcsúztatásáról. Sóskúti Margit
viszont a leányok temetésével kapcsolatosan jegyezte fel: „Hosszú
sorban fehér ruhás lányok vitték a koszorút meg menyasszonyi fátyolt, a
ragyogó koporsó mellett pedig szép szál legények kivont karddál, a kard
végén egy-egy citrom, a báránybőr süveg mellett pedig rozmaringszál. A
banda pedig húzta.”
Bizonyára feltűnt az olvasónak, hogy eddig csak a katolikusokról esett
szó. A 19. század harmadáig Szolnok csaknem színkatolikus volt.
Ennek egy adminisztratív és egy lelki okát lelhetjük fel. A város a
kamara tulajdona volt, katolikus tisztviselők irányították. A lelki
tényező a ferencesek jelenléte: a néppel közelségben élő barátok
ugyanis jelentős hatást gyakoroltak környezetükre. (Gondoljunk a
székelységi „szentföldekre”: a csíksomlyói ferencesek katolikus hiten
tartották, esztelneki és a mikházai rendtartásaik visszatérítették
hatókörük lakosságát.)
A város hírét jellemzi a
következő, Táncsics Mihály naplójában leírt eset 1849.
évi utazásáról: „Fuvarost kerestem, ki Szolnokra vigyen. Kedvező
körülménynek látszott, hogy egy derék polgártárs különben is Szolnokra
készült, hogy a pap fiát oda vigye, mert még azt a várost sohasem
látta, pedig igen vágyott azt a tisztán katholikus községet látni…” Ez azonban akkor már nem volt teljesen igaz.
A PROTESTÁNS TEMETŐK A szolnoki reformátusság —
egy-egy rövid életű török-, illetve kuruckori kísérlet után — csak a
19. század második felében tudott megszerveződni. Legrégebbi sírkertjük
— a mai katolikus temető 19. táblájában volt — megnyitásának idejéről
nincsenek adataink, de 1840-es évekbeli sírköveket is találtak ott. Az
1860. évi tagosítás alkalmával 750 négyszögölnyi földet kaptak a
protestánsok temető céljára. Valószínűleg ez a „belső”-nek nevezett
temető alapja.
Még az 1881. évi kataszteri
térkép is csak a mai terület felét jelöli. A református templom építése
idején (az 1890-es évek első fele) bővítették, majd 1906-ban újat
szereztek. A területet a város vásárolta meg, de ennek s az építkezésbe
fektetett tőkének ötven év alatt történő törlesztését az
egyházközségnek kellett magára vállalnia. Ezt a távolabb lévő sírkertet
1927-ben bővítették a mai nagyságúra. A Béke utcai szép székely kapun
léphetünk be ebbe az újabb, „külső” református temetőbe. A sírkert
egyetlen útjának végén balra fordulva elénk tárul az I. világháború 72
áldozatának különös formájú, lefelé fordított tőrrel jelölt sírköveit
magába fogadó ligete.
A múlt század elejétől gyarapodó evangélikus közösség tagjai a református halottak között várnak a boldog feltámadásra.
IZRAELITA TEMETŐK Az első izraelita temetkezési
hely — az ó-temető — szintén a mai katolikus sírkert területén, a 21.
tábla sarkában volt. Az 1860-as évek végén kialakított második odébb, a
Szivattyú és a Hoksári János [ma Küry Albert] utca által befogott négyszögben található.
A Hoksári János utca felől
juthatunk be a katolikus temetőtől ma már kerítéssel elválasztott zsidó
sírkertbe, ahová régóta nem temetkeznek. Központjában találjuk a város
életében jelentős szerepet játszó zsidó családok gránit síremlékeit.
Itt állnak (részben ledöntve fekszenek) a kommün idején Szamuelyék
által kivégzett zsidók sírkövei is. Az I. világháború zsidó áldozatai a
Hoksári utcai kerítés mellett, egymás közelében kapták meg a
végtisztességet.
1927-ben vették használatba
legújabb sírkertjüket, mely a Hoksári utca másik oldalán terül el.
Heves Kornél rabbi így emlékezett az avatásra: „böjti vezeklések közt
sereglett oda községünk apraja-nagyja. Előbb az ó-temető süppedt
hantjai alól kiemeltük a több mint 70 éve ott porladó hamvakat, hogy
szentséges ereklyeként vigyük át az új pihenőhelyre, hol Isten
rendelése szerint előbb, vagy utóbb nekünk is ágyat bontanak”. Itt
található az 1941 és 1945 között, munkaszolgálatban és deportálásban
elhunyt mártírok emlékműve. Az egyik sarokban pedig áll egy tábla: „Az
1944. évnek barbársága idején a szolnoki gettónak és cukorgyárnak
borzalmai közepette elpusztított ismeretlen véreink nyugosznak e
tömegsírban”.
|
Vissza az 1. részhez! | Tovább a melléklethez! |
Kezdőlap | Irományok |