A már említett török- és kuruckori kezdemény után sokáig nem volt lehetőség református gyülekezet kialakulására. A Szolnokra helyezett vasutasok (1847 után) és tisztviselők képezték alapját annak a közösségnek, melyet a megyeszékhellyé válás után történt betelepedés gyarapított tovább. 1867-ben vált leányegyházzá, 1887-ben anyaegyházzá a szolnoki gyülekezet. Először a tószegi, majd az abonyi lelkész látta el szolgálatukat. Első rendes lelkipásztoruk Csekey István volt 1887-től 1911-ig. A Nemzeti Filmszínház helyén állt első, lakóházból átalakított, szerény imaházuk 1869 és 1894 között. A téglagótika hagyományait követő mai templomukban 1894 szilveszterén tartották meg az első istentiszteletet. Az első világháború során elszenvedett veszteséget nehezen viselték, de 1923-tól komoly fejlődés mutatkozott: egyházi vegyeskart szerveztek, két vasárnapi iskola, női bibliakör, középiskolai diákegyesület alakult. Az asszonykör  rendezvényekkel, színházi előadásokkal, karácsonyi vásárral gyűjtött bevételeiből az 1930-as évek végén felépült az “ifjúsági otthon”, a mai gyülekezeti terem. 1962-ben emléktáblát avattak a templomban nagy elődjük, Szegedi Kis István szolnoki fogságának emlékére. Legrégebbi sírkertjük — a mai katolikus temető területén volt — megnyitásának idejéről nincsenek adataink, de 1840-es évekbeli sírköveket is találtak ott. Az 1860. évi tagosítás alkalmával 750 négyszögölnyi földet kaptak a protestánsok temető céljára. Valószínűleg ez a "belső"-nek nevezett (Kőrösi úti) temető alapja. Még az 1880-as kataszteri térkép is csak a mai terület felét jelöli. Az 1890-es években bővítették, majd 1906-ban újat szereztek. Ezt a távolabb — a Béke és a Hant utca között — elhelyezkedő sírkertet 1927-ben bővítették a mai nagyságúra.

Izraelita vallású személyek csak az 1840-es évek elejétől kaphattak letelepedési engedélyt Szolnokon. 1851-ben, az anyakönyvvezetés kezdetekor már 300 körül volt a lélekszámuk. Az évtized közepén történt kísérlet a hitközség megalapítására. Ekkor épült az első zsinagóga (a Pelikán Szálloda helyén) s ekkor alakult meg a Szentegylet (Schevra Kadisa) is. Klein Elkánt, a négy évig működő első rabbit csaknem három évtized múltán követte dr. Friedliber Ignác. 1898-ban választották meg Heves Kornélt, aki 1945-ig töltötte be ezt a tisztséget. Ekkor épült az új zsinagóga, melyet 1899. augusztus 29-én adtak át hivatásának. Ezután írhatta Heves Kornél az alábbi sorokat:

Az 1868-ban alakult Szolnoki Izraelita Nőegylet célja az általános jótékonykodáson kívül az özvegyek és árvák, a szegény sorsú menyasszonyok erkölcsi és anyagi támogatása volt. A “Menóra” Ifjúsági Önképzőkör, valamint az Ifjúsági Kultúregyesület 1936-ban alakult. Hitélet címmel “zsidó szépirodalmi és társadalmi folyóirat”-ot jelentettek meg 1933-tól 1939-ig.

1932-ben adták át rendeltetésének a “Mártírok Templomá”-t, 1935-ben a kultúrházat. Mára a régi zsinagógát lebontották, az új a Galériának ad otthont, a kultúrházban a Tisza Mozi kapott helyet. Egyedül a filmszínház épületéhez simuló Mártírok Temploma látja el eredeti feladatát a maroknyira fogyatkozott zsidó közösség szolgálatában.

Az első izraelita temetkezési hely — az ó-temető — szintén a mai katolikus sírkert területén volt. Az 1860-as évek végén kialakított második odébb, a Szivattyú és a Hoksári János utca által befogott négyszögben található. A Hoksári János utca felől juthatunk be a katolikus temetőtől ma már kerítéssel elválasztott zsidó sírkertbe, ahová régóta nem temetkeznek. 1927-ben vették használatba legújabb temetkezési helyüket, mely a Hoksári utca másik oldalán terül el. Heves Kornél rabbi így emlékezett az avatásra: "böjti vezeklések közt sereglett oda községünk apraja-nagyja. Előbb az ó-temető süppedt hantjai alól kiemeltük a több mint 70 éve ott porladó hamvakat, hogy szentséges ereklyeként vigyük át az új pihenőhelyre, hol Isten rendelése szerint előbb, vagy utóbb nekünk is ágyat bontanak".

Századunkban újabb lendületet vett a katolikus templomépítés is. Szandaszöllős — ahol 1775-ben kezdte a szőlőtelepítést 211 szolnoki gazda — az 1800-as évek harmadik harmadában, a parcellák megváltása után kezdett benépesülni. 1910-ben már 1.400 volt lakóinak lélekszáma. 1911-ben építették fel adományaikból a “szőlőhegyek védőszentje”, Szent Orbán pápa oltalmába ajánlott kápolnát, melyet 1934-ben megnagyobbítottak. Korabeli megállapítás szerint a megáldáson “Szandának úgyszólván egész lakossága megjelent.” A harangok nem toronyban, hanem fém haranglábon állnak a templom mellett.

1920-ban a belvárosban is mozgalom indult a templomtól távol élő hívek körében. A következő évben történt parcellázáskor adott is a város megfelelő területet a “Gólya” melletti víztoronynál. A templom a mai napig sem épült fel. Áthidaló megoldásként az 1925-ben épített korszerű szegényház egyik helyiségét kápolnának rendezték be, s a következő évben felszentelték. Ugyanekkor a szegényház saját lelkészt kapott Majsai Mór, majd Radvánszky József, a nótaszerzőként is jól ismert pap személyében. A templomépítés ügyének elakadását látva a szegényházi kápolna kibővítéséről határoztak, s 1933. október 1-én Hanauer István fel is szentelhette Szent József tiszteletére.

Az egyre növekvő Újváros — nevezték Szent János-városnak, Gyárvárosnak is — századunkra kinőtte a kicsiny Szent János kápolnát. Az üzemek adakozása segítette a Szentlélek templom felépítését. A temető mellett álló, klinkertéglából készült épület tervezője, Fábián Gáspár ezt mondta róla: “Legszebb és legsikerültebb alkotásom a Szolnokon épült templom.”

A világháború előtt mindössze 70 evangélikus élt a városban. A trianoni országcsonkítás után a menekülők duzzasztották fel lélekszámukat 300-ra. 1923. október 21-én tartották az első lutheránus istentiszteletet, s ugyanakkor alakult egy kis missziói tanács, mely az egyházközség megalakulását vette tervbe. A további istentiszteletekre a református templomban, majd a Verseghy Gimnázium rajztermében került sor. Hamarosan gondoskodtak oltárról, harmóniumról és szent edényekről is. 1928-ban templomépítő bizottságot hoztak létre, mely helyi és országos gyűjtést indított. 1931 végén a gyülekezet telket kapott a várostól, s tekintélyes összeg gyűlt össze ekkorra. 1931-ben kaptak állandó lelkészt Viszkok (Vető) Lajos személyében, s megalakult az önálló missziói egyházközség. Gerey Ernő budapesti műépítész tervét fogadták el felépítésre, melyet a wittenbergi vártemplom ihletett. 1932. október 30-án búgott fel először a harmónium, s szárnyalt az ének a Tisza-parti templomban. A berendezést az Evangélikus Nőegylet és a Teázó Társaság gyűjtése segítette.

Ezzel csaknem teljessé vált a napjainkban is látható templomok sora. A teljesség érdekében meg kell emlékeznünk még a bizánci szertartású keresztényekről. Francois-Xavier de Feller, a belga utazó 1767. évi látogatása után így írt: “Többször találkoztam Szolnokon görög kereskedőkkel. Ez volt az első eset, hogy kevés görög tudásomnak hasznát vettem. E kereskedők között találtam egyet, aki okos, szellemes és tapasztalt ember volt. Vallja ő is, hogy a Szentlélek az Atyától és a Fiútól származik. Szaloniki származású volt. Örömmel olvastam nála katekizmusukat és más műveket. A katekizmus címe: Orthodoxa confessio catholicae et apostolicae Ecclesiae orientalis. Breslauban nyomták 1751-ben.” A bizánci keresztényeknek kápolnájuk és temetőjük is volt. Ennek maradványai az Eötvös tér környékén, egy kutató szerint a Közgazdasági Szakközépiskola tornaterme alatt rejtőznek. A görögkeletiek ma már nem alkotnak helyi közösséget, ellenben a katolikus egyházhoz tartozó, de bizánci szertartásukat őrző görög katolikusokkal. Ők 1989-ben kaptak szervező lelkészt, ekkor alakultak egyházközséggé. Jelenleg egy felvonulási épületből Isten házává nemesedett, Szent György tiszteletére szentelt dísztelen, kettős kereszttel jelzett faházban tartják istentiszteleteiket, s kőtemplom építésére készülnek.

A város képéhez és vallási életéhez hozzátartoznak a vallásos tárgyú szobrok és a feszületek is. Legrégebbi a Zagyva torkolatánál 1747 előtt emelt, alföldi városainkban ritka, barokk Szeplőtelen Fogantatás szobor. Leghányatottabb sorsa az utazók védőszentjét, Nepomuki Szent Jánost ábrázoló szobornak volt. Ezt 1804-ben állították fel a Tisza-hídnál. 1910-ben, az első vashíd építésekor helyezték át a Művésztelep dél-keleti sarkához. Itt ábrázolja Fényes Adolf 1925-re datált festménye. Innen száműzték mai helyére az ateizmus tombolása idején. A talapzaton felismerhető a Szent Flórián-dombormű, ám a két volutáról már eltűntek a szárnyas angyalok. A füzéres díszítésű, hengeres oszlopon még mindig viszonylag épen áll a vértanú szobra.

A szolnoki katolikusok legfontosabb búcsújáróhelye Máriaradna volt. A trianoni határok meghúzásáig minden húsvét utáni hatodik vasárnapon elzarándokoltak a kegyhelyre. A nagytemplomnál gyülekeztek, szentbeszédet hallgattak (az akkor még) a Tisza-híd mellett álló Szent János-szobornál, majd gyalog és lovaskocsival indultak útnak. Az idők során kicsiny fülkével védett Mária-szobrot állíttattak a radnai templom közelében. 1929-ben P. Trefán Timót így köszönte meg a felújításra küldött pénzt: „Hálás köszönettel vettem a Rózsafüzér-társulat szorgoskodásából gyűjtött 260 pengőt. Majd a tavasz, vagy nyár folyamán megejtem a javítást, s akkor referálok a dologról. … Ennél szebb és szentebb célra nem adakozhattak volna, mert Mária legtisztább Szíve százszorosan fizeti vissza, mit az Ő érdekében teszünk és áldozunk. Szeretettel: P. Timotheus”.

Az 1920-as évektől Mátraverebély-Szentkút vált a szolnokiak legfőbb búcsújáróhelyévé. Itt saját szálláshelyet is fenntartottak. 1935. július 6-7-én két különvonattal 2.000 zarándok utazott e kegyhelyre. Ugyanebben az évben 400-an vettek részt az egri fájdalmas búcsún is. Természetesen a helyi templombúcsúk is népszerűek voltak.

Kevesen tudják, hogy ki a város védőszentje. A szolnokiak 1749-ben fogadalmat tettek, hogy Xavéri Szent Ferenc napját (december 3.) évente munkaszünettel és az oltalmába ajánlott — 1733-ban épült — kápolnához zarándoklással ünneplik. XIII. Kelemen pápa 1767. január 21-én  kelt brévéjében búcsút engedélyezett ezen kápolna látogatóinak. “Az öszve sereglett, és zászlók alatt az említett egyházatskához léptető nép megindulással űli a’ Pestises időben ki-veszett szerentsétleneknek emlékezetét, kiknek tetemei a’ templomotska körül (mert akkoriban itt volt azoknak temetőjök) nyugosznak, és tele hálával emelkedik fel a szív a teremtőhez, hogy a’ várostól a’ tsapást végre el-fordította. A’ lakósok meg-tartóztatják ezen a’ napon magokat minden munkáktól, sem a’ Kalmárok’ bóltjai ki nem nyittattanak, sem az el adásra valók a’ piatzon ki nem rakattatnak; tsupán az énekek zengedeznek, és tsak a butsúsokat szomorú kongással kísérő harangoknak zúgásai hallatnak” — írta Gorove László 1821-ben. Az 1831. évi országos kolerajárvány után Szolnok város bírája, vezetői és közönsége — Nádasdy Ferenc váci püspök jóváhagyásával — a város védőszentjévé választotta Xavéri Szent Ferencet, és külön helyi ünneppel tisztelték meg, elhatározva, hogy minden augusztus 6-án, vagy az azt követő vasárnapon is a kápolnához zarándokolnak. Az említett napokon szabadtéri szentmisét tartottak, mert a nép nem fért be a kápolnába. Századunkban ez a szép ünnep feledésbe merült. Napjainkban a szandaszöllősi Szent Orbán búcsú a legnépszerübb. Ezt a környékbeli településekről is sokan látogatják.

A ferences atyák jóban-rosszban kitartottak híveik mellett. Templomi szolgálatukukon kívül tanítottak, 1831-től 1887-ig ők vezették a Verseghy Gimnázium elődét is, 59 tanárt adva a tanintézetnek. 1927-ben ők látták el rendtartományuk legnagyobb lélekszámú plébániáját, ahová 30.400 katolikus tartozott, és 5.369 gyermek és fiatal hitoktatását végezték. 1924-től két évtizeden keresztül szerkesztették és kiadták, részben írták a Katolikus Élet című hitbuzgalmi és társadalmi lapot. A szerkesztők között híres ferencesek voltak: Majsai Mór, Unyi Bernardin és Szabó Polikárp. Az utolsó házfőnök Szabó Polikárp, a nemzetközileg is elismert zeneszerző, egyházzenei doktor volt. Minden bizonnyal neki is köszönhető, hogy 1948-ban egy nemzetközi versenyen első díjat nyert a jó hangú szolnokiakból álló Ferences Énekkar.

Az első világháború után női szerzetesrendek is működtek Szolnokon. Az Isteni Megváltó Leányai Kongregációjának tagjai 1920-tól a Vármegyei Közkórházban ápolták a betegeket. Nemcsak a testi gondozást tekintették feladatuknak, hanem a lelki egészség fenntartását is. 1926-ban 14 szerzetbeli és 9 világi ápolónő látta el a 272 ágyas kórház betegeit. A város lakói olyan elégedettek voltak munkájukkal, hogy 1925-ben ettől a szerzettől kértek ápolónőket a Városi Szegényházba is. A Szegénygondozó Nővérek Társulata 1931-ben kezdte szolgálatát Szolnokon, előbb külső gondozást végezve, majd egy évvel később — az Isteni Megváltó Leányait felváltva — 30 nő és 30 férfi belső gondozását is vállalták a Városi Szeretetházban. 1950-ben, a szerzetesrendek erőszakos feloszlatásakor 9 ferences szerzetespap (páter) és 4 laikus testvér (fráter), valamint 23 nővér (18 a kórházban, 5 a szegényházban) tevékenykedett a városban.

Szolnok város jelentős egyházi személyiségeket adott a világnak. Az közismert, hogy Verseghy Ferenc Szolnokon született, Tóth Tihamér neve azonban feledésbe merült. Ő a rádió által is közvetített beszédei, valamint 23 kötetben közzétett, számos nyelvre lefordított írásai révén közismert és -kedvelt volt itthon és idegenben is. Magyary Gyulát elfeledni sem kellett, pedig a filozófia, a teológia, a politikai tudományok, az egyházjog és a kánonjog doktoraként a pápai egyetem, a mai Pontificia Universita Urbana jogi karának dékánja volt, s Rómában, a Máltai Lovagrend sírboltjában helyezték örök nyugalomra.

A II. világháború után egyre szűkült az egyházak működési területe. 1950-től a templomokba szorultak, a vallásos embereket is hátrányos megkülönböztetés súlytotta. Ez csak a rendszerváltozás után szűnt meg. Azóta az egyházak ismét szabadon működhetnek, helyreállt a vallásszabadság, de az évtizedek nem múltak el nyomtalanul.