Tóth Tihamér 1889. január 14-én született Szolnokon, a mai Táncsics Mihály utcában. Nem sokkal később a Baross utcába költöztek szüleivel. A Konstantin-iskolában kezdte, 1898-tól 1904-ig a Verseghy Ferenc Gimnáziumban, majd Egerben, a budapesti papneveldében s a bécsi Augustineumban folytatta tanulmányait. 1911. június 27-én szentelték pappá Egerben, s a következő évben szerzett teológiai doktorátust Bécsben. Hevesen káplánkodott, hitelemző volt a gyöngyösi polgári leányiskolában, majd az egri érseki líceum tanára lett. A világháború első másfél évét a harctéren töltötte tábori lelkészként. 1918 őszén Budapestre hívták: a központi papnevelde tanulmányi felügyelője, majd 1930-ban rektora lett. 1925-ben bevezették a nyilvános rendes egyetemi tanárok karába, s 1934-ben tanszéket kapott a Pázmány Péter Tudományegyetemen. XV. Benedek pápa titkos kamarássá nevezte ki. 1938-ban veszprémi segédpüspökké szentelték, s Rott Nándor halála után, 1939. márciusától az egyházmegye minden gondja Tihamér püspök vállaira nehezedett.

Fiatalkori éveihez visszatérve: szerény, csendes, hallgatag, komoly gyermek volt, de szelíd vidámság ült arckifejezésén. „Kreolos arcszínének valami különös meleget adott csillogó és mindig mosolygó szeme”. Gimnazista társai gyakran fordultak hozzá ügyes-bajos dolgaikkal. Ilyenkor készségesen, a legnagyobb türelemmel élte magát helyzetükbe, hogy a megfelelő tanácsot tudja adni — mondták később diáktársai. Ez a beleélés vezette tanulmányi felügyelőként, hitoktatóként, szónokként, gyóntatóként, sőt íróként is.

1926-tól csaknem kétszáz élő szentbeszédét közvetítette a rádió. „Elsőnek ismerte fel a rádió lehetőségeit, zseniálisan számította ki annak lélektani hatását... Ha ma a templomon kívül is száz és százezer ember hallgat katolikus prédikációt, az első sorban Tóth Tihamér érdeme!” — írták 1940-ben.

1919 őszén jelent meg első, azóta is leghíresebb műve, a Tiszta férfiúság. A világháború, s a forradalmak viharában megrendült, lelki vezérfonalat kereső olvasók úgy elkapkodták, hogy még abban az évben kétszer kellett újranyomatni. További művei is hasonló sikert arattak. Írásos életművét huszonhárom kötetben gyűjtötték össze.

Néhány év múlva már öt földrész lakói olvashatták huszonkét nyelven. A legnagyobb svájci könyvkiadó kirakatában főhelyet foglaltak el Tóth Tihamér művei, s azt üzenték a szerzőnek, adjon ki minél több prédikációs kötetet, mert a svájci papság abból él. Újgörög nyelvre az alexandriai görögkeleti pátriárka fordította írásait. Egy külföldi nevelő azért tanult meg magyarul, hogy „Krisztus dalosmadarának” fordítója lehessen. Spanyol nyelvterületen legalább annyira ismerték, mint hazájában. 1943-ban, a világháború kellős közepén biblia-papíron, díszkiadásban tették közzé összes műveit. A két hazai monográfia után Spanyolországban írtak róla életrajzot, s nem lehet véletlen, hogy a Tóth Tihamér szenttéavatását előkészítő bizottság éppen az Ibériai félszigetről kapott legtöbb aláírást.

Sikereinek titkát talán az az ismeretlen tollforgató érzékeltette legjobban, aki így írt: „Vannak szónokok, akik csak szenteket és elkárhozottakat ismernek, és csak a Sinai-hegy dörgései és fenyegetései közepette tudnak az emberi lelkek előtt megjelenni. Tóth Tihamér számolt az esendő és gyengeségektől gyötört átlagemberekkel. Ő nem követelőző, hanem biztató volt, nem villámokkal hadonászó, hanem szeretettel csalogató. Ő nem nehezebbé akarta tenni az emberek számára az Isten igáját, hanem megkönnyíteni azt; s mert tudta, hogy az iga csak addig teher, ameddig igának nézzük, vonzóvá akarta azt tenni mindenki számára”.

Legmélyebb emberi tulajdonságaira a Prágai Magyar Hírlap cikke világított rá: „közvetlenség, egyszerű emberség, jóság sugárzik az arcáról, a szép férfiarcról, amelyet az alig kopaszodó, de kopaszra nyírt fej kezdődő szürkületei határolnak. A mélytüzű, örökifjú szem mozgalmas sugárzása és játéka érezteti velünk a tehetség rendkívüliségét; modorának, hangjárásának egyszerűsége nyugalmat és melegséget áraszt: baráti, testvéri közelséget”. És ez akkor is így volt, midőn már lábfájása, lázas betegségei gyötörték, s éppen ezért illik rá püspöki jelmondata: „a tűzben égő tömjén”.

Bokros teendői között, elismertsége csúcsán sem feledkezett meg szülőhelyéről, családjáról. Szolnokon, a ferencesek templomában (ma: Belvárosi templom néven ismert) tartotta első miséjét 1911. július 3-án. Tizenegy évvel később a román ostrom által megrongált, majd helyreállított Vártemplom felszentelésén ő mondta a szentbeszédet. Nyaranta heteket töltött a városban. Sokat beszélgetett Einzig Miklóssal, a Verseghy Gimnázium tanárával, evangélikus presbiterrel, aki hét munkáját fordította német nyelvre. Végrendeletében pénzt hagyott „Szolnokon letelepülendő, nőneveléssel foglalkozó apácarend berendezkedésére”.