A „dicsőséges 133 nap” eseményeiről sokat lehetett tanulni és olvasni az elmúlt évszázad második felében. Emlékművek és -táblák, utcanevek sora figyelmeztetett a Tanácsköztársaság eseményeire, illetve az oldalán harcolók „hőstetteire”. Ugyanakkor csak a legidősebbek tudtak arról, hogy a kommün is az áldozatok hosszú sorát szedte.

1919. május 2-án a románok elől visszavonuló Vörös Hadsereg kiürítette Szolnokot, s a 68-as gyalogezred vonta felügyelet alá a várost. Elkezdődött a helyi polgárőrség megalakítása is, de már május 3-án visszatértek a vörösök, s túlerővel leverték a rövid életű lázadást. A fehérek szerencsésebb része a román internálásba menekült, míg a többiek Szamuely Tibor Budapestről idevezényelt tengerészkülönítménye kezére kerültek.

Már az utcai harcok során sokan elestek. Szikszay György, 45 éves törvényszéki elnököt hátulról lőtték le, s még a cipőjét is lehúzták a lábáról.

Ösztreicher Nándor szesznagykereskedőt a saját lakásában, a családja szeme láttára verték agyon a vörösök a hozzájuk csatlakozott helybéli martalócok közreműködésével. Sztankovics Sándor csendőr tiszthelyettest, Tornay Lajos, Osbáth Gyula őrmestert és még két csendőrt laktanyájukban, betegágyban fekve lőtték agyon.

A fogságba esettek fölött Szamuely vésztörvényszéke ítélkezett. A sietve meghozott határozatoknak fegyvert nem viselő áldozatai is voltak. Legkirívóbb Mellinger Ede, 17 éves kereskedelmi iskolai tanuló esete, aki az apját kereste a fogva tartottak között, s felindultságában — mint a szemtanúk állították, szemtől-szembe — vadállatnak nevezte Szamuelyt.

A május 3-tól 7-ig tartó „ítélkezés” áldozatait a temető árkába lőtték bele, s ott földelték el.

Dr. Váry Albert koronaügyész-helyettes országos viszonylatban 590 mártír adatait gyűjtötte össze. Dunapataj 64 vértanúja után Szolnok városa második e szomorú listán. Jász-Nagykun-Szolnok megye 87 áldozatából Szolnokon 49, Jászberényben 13, Tiszafüreden 6, Szelevényen 5, Mezőtúron 4, Jászladányban és Karcagon 2-2, Fegyverneken, Jászapátiban, Kengyelen, Tiszaroffon, Tiszavárkonyban, Zagyvarékason 1-1 férfi halt meg.

Eme vérengzés után történt — talán bosszúból, de semmiképpen sem bocsánatosabb bűnként — a vésztörvényszék ítélkezésében és a kivégzésekben egyébként vétlen 18 szolnoki kommunista és szocialista meggyilkolása 1920. április 28-án, az abonyi Vigyázó kastélyban.

Az igazsághoz tartozik, hogy a törvénytelenségekben szolnokiak is részt vettek — a fentebb említett eseten kívül pl. László Imre MÁV detektívet a rögtönítélő bíróság felmentette, s vasutas haragosai gyilkolták meg a temetőben, köztük K. Bozsó Károly, aki 1979-től 1992-ig egy szolnoki utca névadója volt —, de a munkások túlnyomó többsége is elítélte Szamuelyék mészárlásait, s Szabó Károly, a megyei direktórium egyik vezetője (saját állítása szerint) közbenjárt Landler Jenőnél a fogva tartottak érdekében.

A tömegsírból csak 1919. augusztusában kezdték exhumálni a halottakat, s az azonosítás és halotti anyakönyvezés is csak ekkor kezdődött. Jellemző példa erre Stőgermayer Antal, 55 éves halászbérlő és halkereskedő esete, aki a római katolikus plébánia halotti anyakönyvében — ifj. Zelei János 25 éves ügyvédírnokkal és Tövis Béla 31 éves MÁV forgalmi tisztviselővel együtt — augusztus 22-i dátummal van bejegyezve, annak ellenére, hogy a május 8-án elhunyt feleségét, Kalina Máriát május 11-én már az özvegyeként anyakönyvezték.

A 43 éves árvaszéki ülnököt, Simonyi Pált augusztus 25-én, László Imrét és a 42, illetve 46 éves Zakariás testvéreket, Mihályt és Istvánt augusztus 26-án írták be az anyakönyvbe. Az exhumálások azonban tovább tartottak, hiszen a 22 éves hadnagy, Zalán Zoltán temetését szeptember 25-i dátummal jegyezték be.

A húszas évek elejétől kezdve országszerte megemlékeztek a diktatúra áldozatairól. Így volt ez Szolnokon is. A ferences háztörténet kéziratos bejegyzései bizonyítják, hogy minden év első májusi vasárnapján gyászistentiszteletet tartottak. A helyi sajtó minden évben beszámolt a városi megemlékezésekről.

1919 őszén történt az első kezdeményezés, mégis csak 1922-ben készültek az első emléktáblák, köztük a zsidó hitközség és Szentegylet által a Zsinagóga előcsarnokában állíttatott, 8 vértanú nevét tartalmazó tábla. A Vártemplom előtti csonka keresztet — melyet 1919-ben ért találat — 1934. május 5-én látták el emléktáblával, majd a mai Kellner Gyula utcai csendőrlaktanya falára szereltek táblát a csendőráldozatok nevével.

A Tisza Szálló és Gyógyfürdő árkádjai alatt szintén 1934-ben helyezték el a kommün áldozatainak emlékművét. Ez a kígyóölő férfit ábrázoló szobor Füredi Richárd Budapesten felállított szoboregyüttesének mellékalakja — pontosabban annak olajfestékkel preparált gipszmodellje volt. Talapzatára 32 kivégzett személy nevét vésték. (Az alkotásról dr. Cseh Géza írt részletesebben a Jászkun Krónika 1993. május 8-i számában.)

Az emlékművet és a táblákat 1945-ben sietve eltávolították. A katolikus temető 23-as parcellájában, a 4. számú út mellett azonban ezután is dacolt az idővel néhány szürkülő fehér kő. Legfeltűnőbb, s legjobban gondozott Király Árpádé, a 24 éves korában elhunyt tüzérfőhadnagyé, jó állapotban van Palesco Jenő, a 38 évesen megölt huszárőrnagy és Tallósi Vámossy István, a 24 éves főhadnagy síremléke. Stögermayer Antal és László Imre nevét még ki lehet betűzni. A többi sírjel azonban ma már névtelen. Csak a kövek azonos alakja, s a rajtuk látható, lefelé fordított tőr különbözteti meg őket a körülöttük lévő kicsiny gyermeksíroktól. A zsidó vértanúk sírkövei közül több ledőlt, az Ösztreicher Nándoré, Berger Alberté és Spiller Aladáré azonban ma is áll, Sugár Miklós neve a ledőlt kövön is jól olvasható.

Végezetül álljon itt a zsidó áldozatok márványtáblájára vésett szöveg, mely méltó minden mártír emlékének megőrzésére:

Ti a honszerelem,
Vértanúi vagytok,
A nemzeti ügyért,
Élethalál harcot,
Vívtatok egykoron.

Úgy tekintünk rátok,
Mint fénylő napokra,
Vigyázzatok reánk,
Szegény magyarokra!