Vezéry Ödön: Petőfi Zoltán színész akar lenni

Ekkor szerződött Debrecenbe Blaháné, Szabó Róza, később Erkel Sándorné, Vízváriné Krecsányi Sarolta, Térei Antónia, Szakál Róza, Odry Lehel, Fektér, Dalnoki, Együd, Vízvári, Mándoki, Zöldi, Rónai s a vidéki színészet jobbjai. Azidőben e társulattal a debreceni színház fénykorát élte. A város házilag kezelt színháza intendánsává Kiss Sándor takarékpénztári igazgatót, Bem honvéd tábornok egykori adjutánsát választotta meg.

Debrecenben a művészi siker meghozta a fényes eredményt, abban az időben a debreceni társulat sok tekintetben a fővárossal versenyezhetett. Nagyvárad volt a nyári állomása, mely a babérok mellett szép jövedelmet hozott. A társulat elsőrendű tagjainak dupla gázsit jövedelmezett.

Az 1868. évi nagyváradi nyári saison* után Debrecenben újult erővel kezdetét vette a téli idény. Egy hűvös őszi délután Együd, Odry, Szabó ott üldögéltünk a színház bejárójánál a Petőfi szobortól balra elhelyezett padon, amidőn három borotvált arcú, kopott külsejű, az út porától belepett foszlányos öltözetben, a fáradtságtól kimerült alak közeledett felénk, már mielőtt köszöntek volna, felismertük, hogy Kont paródiájának három alakja elevenedett meg előttünk:

— Petőfi hősszerelmes és bonviván, Zengi intrikus és apa, csekélységem Újvárosi karakter és burleszk-komikus. Tagjai voltunk a nyírbátori társulatnak, de mivel igazgatónk Ripacs úr gázsit nem fizetett, a proporciót* pedig mindig deficitnek számolta el, kiléptünk a jövedelmetlenség miatt züllésnek indult társulat kötelékéből, és mint vándor apostolok, saját lovainkon elindultunk jobb hazát és magunkhoz méltó igazgatót keresni, mire mint elsőrendű művészek, bizton számíthatunk. Azonban költségünk útközben elfogyott, a kollekta* a publikum szűkkezűsége miatt sehol nem sikerült, Bolond Istók gyanánt betekintettünk tehát Debrecenbe, hol kollegiális szeretetre és továbbutazásunk költségeinek fedezésére remélünk számítani.

Miután Együd a vándorművészekkel Kállay mamához távozott, elbeszéltem Petőfi Zoltánnal való esetemet Szarvason, felvetettem a kérdést: mégsem volna szabad megengedni, hogy Petőfi fia így kóborogva a végleges elzüllésre jusson, addig is, míg kedvezőbb helyzetbe kerülhet, itt kellene valamely alkalmazást nyújtani számára.

— No ja! — ez volt a szava járása. — Rajtam nem múlik. Itt most — a szoborra mutatva — várakozással tekint le reánk, kell tennünk valamit. Menjen el az intendánshoz, maga legjobban tud tárgyalni vele, beszélje meg a dolgot! — utasított Szabó. — Egy kórista-fizetést majd csak kiszoríthatunk a fiúnak.

Azonnal indultam is, Kiss Sándort lakásán felkerestem. Élénk színezésben elébe tártam a helyzetet. Örömmel, a legnagyobb készséggel fogadta tervemet. Sőt, amikor elbeszéltem, hogy a Petőfi fia minő állapotban került Debrecenbe, könnyek jöttek a szemébe.

— Szegény Sándor! A táborban is, amidőn Bem apó körül összegyűltünk, rajongó atyai szeretettel mindig az ő büszkeségéről, Zoltán fiáról ábrándozott. Menjen, öltöztesse fel! Szerezzen neki valami jó helyet! Holnap megbeszéljük a többit.

Újvárosi és Zengi Nándor művész urak, miután fáradalmaikat kipihenték, fejenként 10 pengő forint kollektával a zsebükben boldogan útra keltek a bizonytalan jövő felé.

Zoltánt pedig másnap az általa választott új olajzöld vadászos kosztümbe felöltöztettem. Sőt az uraságoktól levetett, jó karban levő frakk öltönyökből Silberstein úrnál beszereztem egy színpadi szalon öltözetet számára, mely kis termetére igazítva valóságos szalonhőst csinált belőle. Szállását, pompás jó kosztját egy hóra biztosítva, elláttam jótanáccsal is. Elmondtam neki: Zoltán, ha komolyan színész akar lenni itt, tanulnia kell. Tartózkodjék a gyakori éjszakázástól, iparkodjék hajlama szerint tehetségét érvényesíteni.

Elmondta, hősszerelmes szeretett volna lenni, de belátja, hogy arra alakja nem alkalmas. Így majd szalon hősökre, bonvivánokra és komikusokra fog vállalkozni.

— Mi többnyire népszínműveket adtunk. Játszottam Csikósban Asztolfot, Cigányban Petit. Ott nem lehetett válogatni. A Peleskei nótáriusban öt szerepem is volt.

Többször panaszkodott, hogy nem kap szerepet. Vigasztaltam. Annak is megjön az ideje. Végre kísérletképpen eljátszattuk vele Cigányban Petit, az ábrándos cigányfiú szerepét, de bizony Zoltán nem vált be. Egészségi állapota is már-már hanyatlóban volt — de miért?

Azért, mert Debrecennek annak idejében nagyon barátságos és vendégszerető publikuma volt, különösen kedvelt színészeivel szemben. Ott még ma is sokan rajonganak Petőfiért. Ott írta egyik legszebb versét, a sok szép között Fiam születésekor címűt.

Midőn Zoltánt megismerték, és vele az előadás után összejöttek, nem válogatták módját és mértékét a barátkozásnak. Zoltán belekerült a mulatságokba, a tivornyákba — amire már gimnazista korában is hajlama volt —, rászokott a dínomdánom életre, az éjjelezésre, s annyira rabja lett ez átkos szenvedélynek, hogy magát attól visszatartani sem bírta többé, míg a betegség leverte lábáról, és elerőtlenedve szállították fel a fővárosba családjához.

Itt átadom a szót Ruttkay Sándornak, a Kossuth családdal rokonságban állott nyugalmazott salgótarjáni lutheránus lelkésznek, az egykori szarvasi diáknak, ki két osztállyal lejjebb járt Zoltánnál. Ez haláláról a következőket írja:

»Másfél év alatt az életerőtől duzzadó ifjú roskatag vázzá töpörödött. Beesett, sápadt arca, kiülő szemei, ziháló melle, tompa, hörgő köhécselése sejtették küszöbön álló enyészetét. „Ifjú vagyok — mondá megtörve, halk, fulladozó hangon halálos ágyán —, s mégis, mint vén ember halok meg, végelgyengülésben...” Birtokomban van meg tőle, s kegyelettel őrzöm Jókai „Üstökösé”-nek 1867-ik évfolyamú néhány számát s költeményfüzetének címborítékát, melyen ez áll: „Kísérletek. Írja Petőfi Zoltán.” A boríték túlsó felén pedig ez a vallomás: „Hiszem, hogy van Isten, és hogy Krisztus ember volt!” Ha tehát hitt Istent és ismert Krisztust, felfoghatatlan önkéntes pusztulása!?«

A nagy költő sejtelme az elmúlásról csakhamar megvalósult. Ő, hazánk ragyogó csillaga Segesvárnál letűnt, Zoltán fia, kis mécses volt, amelynek hamar kiégett életolaja.