Egyfelől a szőke Tisza öleli át a régi várat, s az ősi templom és Sághy főtisztelendő úr virágillattól terhes és csendes parókiája naphosszat bámulja magát a víz tükrében. Másfelől a kanyargó Zagyva hömpölyög szelíden, a túlsó parton apró, falusias házak fehér foltjai integetnek; s ami a kettő között van, zöld lombok között, tűlevelű fenyők és terebélyes topolyafák árnyékában, szinte szívében, s mégis oly távol Szolnok zajától, a portól és a zörgő szekerek és dübörgő autóbuszok lármájától: maga a Művésztelep.

A kapuban egy öreg-öreg, toprongyos cigány üldögél szomorúan. Mintha Bihari festette volna. Alázatosan köszön és hálásan kap a bagó után. Valóban ő az, a szolnoki művésztelep legvénebb modellje, akit Bihari ecsetje oly sok vásznon megörökített. Most panaszosan kesereg:
— Meguntak kérem, mán én ném kellek itt senki művés urnák!

A nap most delel, köröskörül minden ragyog és a templom keresztje izzó arany, mely szinte olvad. Az ég csodálatosan kék, s habos bárányfelhők úszkálnak alatta. A fák zöldje, a messzi tarlók sárgája, a víz partján lustán döglődő disznók sárosbarnája, a gágogó libák és récék fehér pöttyei, egy-egy rózsaszínű, vagy skarlát szoknya és a mindenütt elszórt piros, kék, meg lila virág megannyi gyönyörűséges kép, mindjárt be is tudnám osztani. Ez Fényes Adolfnak való, ez a falu vége itt; az a sok gyerek, aki kézen fogva kergetőzik, az a Pólya Tiboré; amott a strand, százszámra fürdőzőkkel, nini: Zádor István már rajzolja is! Ökrösszekér ballag: Zombory Lajos ökrei, s a méla füzek, a Zagyva kiöntésben, mintha csak a Szlányi-képekből lennének kivágva és kifaragva...


Benyitok az egyik műterembe. Kényelmes karosszékben fehérhajú szolnoki magyar gazda üldögél. Az arca ünnepélyes, az öltözete is. (Fekete, zsinóros kabát, szűk nadrág, mely a térden alól rámás csizmába bújik.) Ő a modell. Ketten festik egyszerre Pólya Tibor és Radnay Miklós. Mind a két kép más és más. A felfogásuk különbözik. Pólya Tibor portréja elmés, derűs és mulattató. A Radnayé elmélyülő, robusztus, majdnem komor. S mégis mind a kettő Bárkány bácsi hasonmása, testestől-lelkestől. Örül is a modell, mikor a két jól sikerült portrét látja és megígéri, hogyha szükség lesz rá: elküldi az asszonyt is a művész urakhoz.


Pólya Tibor [ebben az évben – KK] három hete dolgozik már a szolnoki művésztelepen. Több mint tíz képet festett, melyek közül Udvarháza, Dél a pusztán, Halászcsárda, Vihar, de különösen a »Perzsa hercegnő« a legszebbek. A »Perzsa hercegnő«-höz a felesége volt a modell, akinél türelmesebb, jobb modell nincs az egész művészkolónián.

Most Zádor István is őt kérte fel, hogy üljön neki. Zádor ugyanis (aki Szolnokon arról is nevezetes, hogy a leggyorsabb úszó és legfürgébb evezős a Tisza-strandon), miután kiegészítette néhány tökéletes rajzzal magyar rézkarc-sorozatát, most női portrékat fest, s éppen akkor fejezte be a feleségéről készült képet a farkaskutyával, mikor az Újság munkatársa meglátogatta.


Szlányi Lajosnak, aki a szolnoki művésztelep legrégibb lakója, külön szerencséje volt az idén a nagy áradás. Vásznai, melyek a Tisza és a Zagyva kiöntéseiről készültek, csodálatos egyszerűséggel varázsolják elénk a néma vizeket, amint szerelmesen föléjük borulnak a méla füzek, s a Szlányi Lajos egyszerűsége mégis mindent kifejez. Az ő nemes művészete a legigazibbak közül való.


Pólya Iván dolgozik a szomszédságában, aki a művésztelep egyik leghasznosabb lakója. Napközben ugyanis szorgalmasan dolgozik. Ez a mostani nyár jelentős állomás a folyton fejlődő fiatal piktor pályáján. Tájképei, magyaros motívumokkal tarkított hangulatai komoly feltűnést keltenek majd, ha összepakol, és haza hozza Pestre. Az elismerés bizonyára nem fog elmaradni, bár Pólya Iván ma is megkapja nap-nap után az elismerést művésztársaitól – zeneművészetéért. Ő ugyanis a szolnoki művésztelep karmestere. Egyben a zenekar egyik fele. A másik – jelentősebb fele – a felesége, Pólya Sári. Hangszerük: két harmonika. De ezzel aztán oly tökéletesen bánnak, hogy akár magyar nótát kíván a munka utáni esti hangulat, akár modern táncmuzsikát óhajtanak a párok: mind a kettőt készséggel szolgáltatja a Pólya Ivánék zenekara.

Az este még messze van. Fényes bácsi még nem jött haza túl a Tiszáról, ahová már kora hajnalban kiballagott, s csak későn jön meg, de a világért sem árulná el, hogy hol és merre járt és mit dolgozott?
— Majd télen! – mondogatja mosolyogva. – Egyszerre az egész galériát! Akkor meglátjátok, hogy mit termelt az idei szolnoki nyár!


Zombory Lajos is fáradhatatlan gyalogló. Egy-egy szépszarvú bika kedvéért, vagy egy tarka tehénért elmegy akár a hatodik határba is! Most is az állatmotívumokat kedveli, több terve és vázlata van, mint az összes fiataloknak együttvéve. Azért nem lett hűtelen az ő kedves huszárjaihoz sem. Ő és a huszárok úgy szeretik egymást és úgy összeillenek, hogy kár is volna, ha Zombory bácsi megfeledkezne róluk!


A fiatal Áldor László épp a Zagyva partján! dolgozik, mikor találkozunk. Az évek számára nézve gyermek még, de máris komoly, jelentős festő. Hogy ezt külsejével is reprezentálja, örökösen pipál, mint a Vezúv. Az idősebbek, a »nagyok« azt mondják róla, hogy az ifjú gárda egyik legszebb reménysége. Új szolnoki képei is ezt árulják el.


Akárcsak a két Miklós: Radnay és Szolnoki-Czinóber. Az előbbit már bemutattam, most Czinóber van soron, akinek érdeklődését főleg a halászélet és a sok halászattal járó furcsaság kötötte le. Néhány jelentős képet festett már ebből a témakörből és megtanult – kecsegét sütni. Mondanunk sem kell, hogy mindkét tudományért őszinte elismerés illeti. Ő egyébként arról is nevezetes, hogy dacára szelíd külsejének (vékony-dongájú legényke, sápadt, sovány arccal és az orrán lovagoló szemüveggel), az elmúlt héten minden nap felkötött egy embert Szolnokon. A művésztelepen.

Az esetnek híre ment, már-már a hatóságok is beavatkoztak, mikor kiderült, hogy csak »műkeresztrefeszítésről« van szó. Az áldozat ugyanis: modell, akiről Krisztus-kép készül. A kedves, tehetséges Czinóbert sokat ugratják e miatt kollegái: csak a mindig finom és előkelő Zádor István vigasztalja, hogy ne búsuljon, hiszen Munkácsy harakirit követett el és önmagát akasztotta fel, mikor Krisztusát festette.


Moller Pálnak az a külön specialitása, hogy ő látja el a művésztelepet borral (kitűnő, saját termésű bora van), és ő az egyetlen, aki a szabadban fest most aktot. (Kitűnően csinálja ezt is!) Mikor olvasta, hogy a Fränkel-műkereskedés kirakatából a rendőrség elkoboztatta néhány kitűnő művészünk aktját: elszomorodott és abba akarta hagyni az aktfestést. De Pólya Tibor megvigasztalta:
— Sose búsulj Pali, a te képed nem kerül a kirakatba A te képed egyenesen a múzeumba kerül!
Ami pedig nem is olyan valószínűtlen.


És végül (bár az illendőség szabályai szerint először kellett volna róla szólanom) a telep egyetlen festőművésznőjét mutatom be az Újság olvasóinak.
A neve:
Nem is tudom, hogy e pillanatban mi a neve?
Mikor eljöttem Szolnokról, akkor volt a keresztelője. Fényes Adolf adott neki művésznevet.
Csendes. Így nevezte el. Fényes bácsi kedves tanítványát, aki az első fiús, azaz »Eton«-frizurás nő, nemcsak a telepen, nemcsak Szolnokon, hanem egész Magyarországon.
Csendes Marianne.
Mikor aztán hazajöttem, már várt a szerkesztőségben egy sürgöny: »Kérem Péter néven megemlékezni rólam: Marianne.«
Úgy látszik azóta újból »művésznevet« változtatott. Állítólag ez lenne már a tizenharmadik neve.
Nem baj. A fiatal, fiúshajú Marianne, akár Péter, akár Csendes, mint festőművésznő nagyon tehetséges, s mire meglesz az első kiállítása – bizonyára talál majd egy végső nevet is, mely azután híres-nevezetes lesz országszerte...