Nyáridőben, ha betér a fáradt vándor Szolnokra enyhülést keresni, szomorúan látja, hogy nem jó helyre jött. Olyan sivár, olyan vigasztalás nélkül való ez a város, mint egy tüdővészes kishivatalnok, íróasztala fölé görnyedve. Pedig van benne élet, van még idegenforgalom is. Halad is. A piacteret beszegő aszfaltról rikkancsforma gyerek szedegeti az elhullatott csirke-bárcákat egy nagy drót egérfogóba. Azonban egyebütt vegyes hulladék tarkítja a buja porréteget. Aztán a szegény Tisza! Ez az álmosan csúszó szürke lé volna Petőfi Tiszája? Partját fű helyett forgács, téglapor vagy szénsalak borítja. Gőzöst nem látni, de annál több tutajt.

És mégis szeretnek itt lenni a piktorok nagyon. Forró Nílus-vidéki képet buja zöld skóciai tájat is festenek a sok szürkeség láttára.

De lássuk csak a város, sőt a vármegye legérdekesebb pontját, a művésztelepet. Takaros rácsos kapun jutunk be a fiatal, de elég jól gondozott parkba. Lehet vagy tíz hold. Kár, hogy az utakat megint csak szénsalakkal szórták be, ami erősen gyártelepre emlékeztet. Ezeket az unalmas szürke szalagokat a piktorok rózsaszínűre szeretik festeni. Tanú a furcsa állítás igazolására a parkot ábrázoló sok kép és vázlat. Két kellemesen színes, vadszőlővel befuttatott földszintes épületben sorakozik hat-hat műterem, a hozzátartozó művészlakásokkal. Az ízléses bútorzatot villanyvilágítás és központi fűtés egészíti ki. A lakás-és műterembér olyan jól van megszabva, hogy a lakóknak egyhamar nem jut eszébe a boykott. A telepet a város ajándékozta telken, állami támogatással a Szolnoki Képzőművészeti Egyesület építette. A kert pedig Kohner Adolf bőkezűségét dicséri.

Kísérletképpen, ez idén először, tizenhét Képzőművészeti Felsőiskola-i növendéket és rajztanárjelöltet küldött le a kultuszkormány háromhavi gyakorlatra. Csupa válogatott, sokat ígérő legény. Vagy tízen egy modellről festenek a szabadban. A modell (és nem akt, mert nincs levetkőztetve) egy fiatal, barna leányzó. Szegényke olyan lankadt és bágyadt, hogy majd eldűl. De azért csak áll rendületlenül, a perzselő napfényben (délelőtt 10–11 óráig) s kutyába sem veszi, hogy nyaka, homloka meg a keze szára pecsenyévé sült. Délután az ifjak szabadon választott tájat festenek. Vezetőjük Fényes Adolf és Szlányi Lajos.

Pólya Tibor fiatal ember, akit az élclapokban és az „Est”-ben megjelenő pompás rajzai után is ismerünk. Erősen forr, keres és kutat. Párizsban az új francia irányt szívta magába. Különcködő. Szereti a bizarr témákat. Kétszer is megfestett egy vak legényt zöldesszürke tónusban. Most pedig egy púpos, démon szemű leány képét veti vászonra, vörös és sárgában, feketével kontúrozva. Azt vallja, hogy a művész magának fessen, ha mindjárt szembe kerül is a publikum ízlésével. Asztalán uralkodó hagyományos művészi rendetlenség közül diszharmóniával sivít egy acélból való angolos gyűjtőpersely. Alkalmas pillanatban megrázom ... csend! Persze, persze hisz nem bankban, hanem műteremben vagyok.

A szomszéd lakás ajtaján Illés Antal* (* Mikor e sorok íródtak, akkor még valóban egyik erős reménysége volt a magyar művészetnek Illés Antal, aki azóta a szolnoki művésztelep és a magyar kultúra gyászára oly tragikus véget ért. Egy szolnoki szekér ment keresztül rajta s vetett korai és brutális véget egy értékes művészkarriernek. Szerk.) nevét látom. Zömök, keménykötésű legény fogad. Mosolygó fekete szemei villognak. Vidám és hangos beszédét élénk gesztus kíséri. Ilyen a művészete is. Műtermének falait rengeteg kép borítja. Valamennyi tüzes, mozgalmas. Elkábul az ember a sok szín láttán. Csupa exoticum mindenfelé. Felkavarodnak a diákkori izgató olvasmányok emlékei a Sólyomszem, Nagymedve utódai és sok más rézbőrű notabilitás portraitjaitól. Bájos indiánus leányzók képei mellett lassos cowboyok, félvér lovas pásztorokat ábrázoló akvarellek pompáznak. Nagyobb vásznak ismét a nap perzselte pusztát vagy égővörös színben tartott sziklahegység panorámáját varázsolják elénk. Illés mester mintegy ötödfél esztendeje abban a neki kedves meglepetésben részesült, hogy New York-ban lakó barátja, aki magyar plébános, a Patrona Hungariae-t ábrázoló oltárkép megfestésével bízta meg temploma számára. A művész egyet gondolt és átkelt a nagy vízen. Odakünn a Magyar Egyesület megfesteti vele Taft elnök arcképét. Mi sem természetesebb, mint hogy a jó svádájú piktor összebarátkozik az „ülés alatt” modelljével. Az elnök biztatására leutazik Texasba, Észak-Amerika szívébe. Majd New-Mexikót és Spanyol-Mexikót kalandozza be. A kerületi főnökök, „sheriffek” és független farmerek egyforma respektussal teszik ki a bagót Taft ajánló levelének láttán. Persze, hogy főúri módon volt ellátva és vígan kocsizott egyik farmról a másikra. De hát neki nem megművelt terület kellett, hanem a Prairie és a félvad pásztor élet, meg az indiánusok. Tehát nyeregbe száll: még pedig olyan alaposan, hogy heteken át véres a nyereg is meg lába szárainak külső része is. Később eltanulja a bennszülöttektől, hogy a kaktusz tövisei ellen csak hosszúszőrű bőrnadrággal védekezhetik a lovas. Vezetője mindig akad egy-két napi járóföldre. Jólelkű vidám fickók, csakhogy szeretnek a „sápadt arc” rovására tréfálni. Eszeveszett vágtában nyargalnak tüskön-bokron keresztül. Illés mester hátán lötyögő hátzsákban őrült táncot jár a festőláda, majd kiveri a lelket belőle. De ez a csekélység, no meg a szomjúság abszolúte nem zavarja meg a fanatikus művészt abban, hogy amikor neki tetsző képet lát azt nyomban vászonra ne rögzítse. Két és fél évet tölt a vadonban. Aztán nemhogy kimerülten, de még keményebbre edzetten — testben, lélekben egyaránt — Veracruzban hajóra száll és hazatér. A magával hozott kollekció 300-nál több képből és vázlatból áll. Hozzá hasonló nincs a kontinensen. Amerikai tárgyú semmi esetre sem. Már csak az etnografia szempontjából is büszkék lehetünk e pompás gyűjteményre. November hóban Budapesten eddig először megnyitandó kiállítására nagy szorgalommal készül Illés Antal.

Szlányi Lajos műterme nemcsak artisztikus, de elegáns és barátságos is. A művész külseje tévedésbe ejti az embert. Nehéz elhinni, hogy ez a minden ízében nagyvilági sima ember festi azokat a nagyon magyaros, nagyon falusias tájképeket. Vásznairól a fű illata vagy a Tisza-part iszapjának jellegzetes szaga árad felénk. Szinte tudományos komolysággal és következetességgel ragaszkodik kedvenc sujetjéhez. Tiszai tájképei olyanok, mintha a minden poezist legázoló pénzszerzés nyoma még messzi járna a magyar víztől.

Zombory Lajos az európai hírű állatfestő széles ecsete alól pompás hatökrös ekék, lovak kerülnek ki. Képei wagneri erővel hatnak, élénken mély színei nagyszerű harmóniában illenek össze. A magyar paraszt legkedvesebb jószágait viszi be a művészetbe. Szántás, szénahordás és a Tisza kompján átkelő kocsik vagy álldogáló parasztok ragadják meg figyelmét. Most egy hat négyszögméteres vászonra majdnem természetes nagyságú vadkant fest, abban a pillanatban, amikor a kopófalka lefüleli. Tavaszra elfoglalja saját házában épülő műtermét s abban iskolát nyit, állatfestők számára. Szürke szemeiből gyermeteg vidámság mosolyog, ellentétben robusztus alakjával és mély basszus hangjával.

Vidovszky Béla szőke, igen komoly fiatalember. Virtuozitással rajzol, de színei túlságosan üdék. A kollégák „csöpp léleknek” hívják, de az erős versenytársat illető aggodalommal figyelik fejlődését. Nagy sportsman és még nagyobb tisztelője a szépnemnek.

Kléh János szintén fiatal mester; azért kedveli Szolnok vidékét, mert bőségesen válogathat egyszerű magyar tájékban. Más nem is igen érdekli. Képei közvetlenek és őszinték és azért olyan bájosak, mint a magyar nóta.

Fényes Adolf a telep nestora. Nagy tekintélynek örvend a művészek közt is. Műtermének küszöbét a takarító inason kívül senki emberfia át nem lépi. Egyik gonosz tanítványa, kajánul mosolyogva, súgta meg, hogy „az öreg bagoly vérből meg denevér epéből keveri színeit”. Ez a nyári műterme, az őszi és tavaszi Pesten van, a téli atelierje pedig Párisban. Hát bizony bajos volna gyönge munkával a háromszoros házbért összeszerezni. Nem sok kép kerül ki ecsetje alól, de azok aztán súlyosak! Jávor Pál most érkezett vissza baba-feleségével külföldi körútjáról.