Szolnok, februárban

Mint egy birkózás. A közönség a padsorokban ül, az állami apparátus most a sovány, szikár fekete asszonnyal verekedett, akit a csendőr kiemelt a faluból; a fegyőr felhozta a börtönből, apját, anyját ölte meg s estére kötelet kapott. Fekete fejkendősen, kezében keszkenővel, görnyedten ül a padon, csontos, merev parasztasszony, mindhalálig tagadásban, mögötte a fegyőr, balra az ügyvédek, az ügyész, szemben a bírák rákezdik.

Az elnök értelmes, jó magyar beszédű ember, érti ennek a népnek a beszédjét, az ő szavaikkal szól, simán jön szájából a jóízű, kerek, kimért magyar beszéd, néha le kell fordítani az ügyvédek, vagy az ügyész városi beszédét magyarra, hogy a tanúk megértsék. Ezek az emberek, másfélórányira Pesttől, a síkság közepén, a Duna és Tisza között, mindezt a csodálatosan tiszta, érintetlen magyar nyelvet beszélik, mely e lapos szigeten, nemzetiségektől elkülönített, idegenségtől nem érintett szűz magyar területen érett meg, jászok és kunok beszélik, idegen vagy csinált, hanyag, városi szó nem tapadt ehhez a nyelvhez. Ez a legtisztább magyar vidék. Kunság, magyarság, jászság. Idegent itt a statisztika is legkevesebbet mutat ki. A vádlott tiszakürti.

A vádlott Lidi néni, atyafisága, komái s ismerősei künn állanak a folyosón. Lidi néni felel most a bíró kérdéseire, a tiszakürti atyafiság hegyes báránybőrkucsmában, csizmásan, ködmönösen állong a folyosón, várja, hogy tanússágra hívják, az asszonyok mind fejkendősen, feketében. A tárgyalási teremajtóhoz egy öreg ember odaszorítja a fülét, ez a Lidi néni férje. A többi áll, türelmes pislogással, órákon át.

Aztán szólítja őket az elnök, sorra bejönnek a terembe, „elmondják az igazat”. Tucatnál többen vannak, mind paraszt, s a községi orvos is eljött tanúnak.

Egymásután érkeznek Lidi néni rokonai Tiszakürtről, a férfiak feszesen, katonásan állanak a bíró elé, az asszonyok nyelvelnek, csípőre tett kézzel. A férfiakban van valami megfélemlített. Az asszonyaiktól félnek. Ez a nép a matriarchátus egy primitív alakulatában él.

Az asszony a család. A férfit elvitte a háború, visszaengedte szörnyű fogai közül, vagy ott tartotta. Az asszony maradt a sovány földön, verekedett a munkával, ínséggel, jegyzővel, barmokkal. Az asszonyok világa alakult ki ezekben a falvakban, az asszonyok szövetsége. A férfit használták, mikor visszajött, döntöttek sorsa fölött, élete s halála fölött. Sexuális és szociális szempontból megmérték, kell-e még, a küzdelem az élettel egyre nehezebb volt, megzavarta látásukat, a bába tanácsa kéznél volt, uralkodtak.

Lidi néni öreg szüleit küldte el teás arzénnel a másvilágra, szélütött, elnehezedett embereket, akikhez „gondozót” kellett fogadni, egy falubéli parazita házaspárt, akiknek az öregek a házat ígérték oda ápolás fejében. Hogy ez be ne következzen, hogy az öregek a házat át ne írathassák, meg hogy a szőlőhöz hamarább hozzájussanak, Lidi néni egy este bejött a szőlőből, reggelre teát főzött az öregeknek, akik negyednapra meghaltak.

Ezt a drámát hámozza ki a bíró a tanúkból. A peranyag átlátszó, hazugságaik világítóak, Lidi néni egy öreganyóra keni a gyilkosságot, aki bort küldött az öreg szülőknek, ezen vitáznak, volt-e bor, hát pálinka vagy mégis a tea.

Nyelvelnek a tanúk, de valahogy egy fölösleges szavuk sincs. Minden szó a helyén van ebben a szapora beszédben, minden jelző odavaló a helyére. Mint egy nagy dráma közepén a sűlyesztőből, úgy lépnek elő egymás után a magyar élet színfalai mögül, az ismeretlenből, a maguk világmögötti, törzsi életéből, néhány szót mondanak, a világosság egy pillanatra reájuk esik, eltűnnek megint.

Nincs író, aki ezt leírja, ami egy népről, egy törzs életéről itt pillanatokra megvilágosodik. Aki a szolnoki pert hallgatja, érti, hogy ennek a népnek még nem volt írója, papirost írtak róla, népszínművet, sallangot. Tragédiáját még nem írták meg.

Magas, őszhajú ember, hetvennégyéves. Nyugodtan áll, öregemberes vasárnapi ruhában, fejelt csizmában, kezében tartja kucsmáját. Mentőtanú, komája a vádlottnak.

Gondolkodás nélkül mondja, hirtelen, ahogy a szó a szájára esik. Ahogy egy élet megtanította rá, egy hetvennégyesztendős élet. Ezt a szócskát, ezt a „csak” szócskát, amit „foglalkozása” elébe biggyeszt, nem lehet meghatározni. A hang a mélyből jön, évszázadok lebunkózott öntudatából. Úgy mondja, mint egy előnevet, valamit, amit felismert, belátott, amibe belenyugodott. Néha fellázadt ellene, lebunkózták, visszanyomták. Aggastyános, ijedt pislogással néz a bíróra. Minden kérdésre gondolkodás nélkül felel. Öregbátyám (neki, a hetvennégyesztendősnek, öregbátyja volt az áldozat, Lidi húgom apja) bejött a piacra, aszalt gyümölcsöt árult, mondta neki, hogy... — itt elismétli öregbátyám gorombaságát, amit a „gondozónak” kívánt. Hogy felélik a gondozók. A gorombaságot, durva gyakorló igét, olyan természetességgel ejti ki, a nagy teremben, a bírák, a publikum előtt, hogy, az elnök rendre se utasítja, senki nem mosolyog, s az öregnek eszébe se jut, hogy másként is mondhatná. Szó, hát szó. Honnan vegyen más szót? Igenis, felel mindenre. „Csak paraszt.” Ebben nincs gúny, nincs ötlet, nincs vád, csak alázat és beismerés.

Ősöreg asszonyok jönnek, daganattal a hasukban, eltorzultan, botra támaszkodva, meg fiatalabbak, a vádlott rokonai, a gondozó felesége. Az asszonyok éppen oly öntudatlanul felelnek, mint a férfiak, nyilvánosság előtt ugyanolyan nyers szavakkal, melyekből az élet maró sava kiszítt minden frivolt. Az egyik így tudja, a másik úgy, három, évre vissza kell emlékezniök napokra, meghogy 1926 októberében volt-e pálinka a házban, küldött-e csütörtök este bort Mari néni? Hogyna, ők emlékeznek, küldött, nem küldött, emlékeznek ők jól, három évre vissza. Egy szobában laknak, két család is, írni, olvasni alig, vagy semmit, a vádlott a Hiszekegyet-se tudja. A Miatyánkot, igen.

A vádlott ül a padján, figyel. Az életéért verekedik itt, de van benne méltóság. Nem siránkozik. A szembesítéseknél tanú és vádlott nem néznek soha egymásra. Egymás mellett beszélnek el, merev kézmozdulatokkal. Hát maga, Lidi néném, hát én, lányom, a szemedbe mondom, nem mondasz igazat. De nem mondja a szemébe. Egyetlen pillanatra sem néznek egymás szemébe. A levegőbe néznek, üresen. A vádlott férje, ha jön, a vádlott nem emeli fel kendős fejét, a férj, a fiú nem néz reá, úgy állnak egymás mellett, se bejövéskor, se elmenetelnél, a világ kincséért nem pillantanak egymásra. Mintha a tekintet valami olyan nagy, szemérmes dolog lenne, amit idegenek előtt nem szabad. Egymásról beszélnek, halállal vádolják egymás fülehallatára, egy lépés távolban a vádlott előtt, de mint az elbűvöltek, kerülik egymás pillantását.

Jön a falu, Lidi néni faluja, vall, tanúzik, vádol, ment, esküszik, és a vádlott s a tanú nem pillantanak egymásra. Mintha tanult játék lenne ez. Az ösztönük diktálja, valami nagyon finom szemérmesség. Az asszony nem néz föl férjére, fiára, rokonaira, kik hónapok óta nem látták. Csak a hangjukkal érintkeznek.

Ez a visszás, ez a lehetetlen benyomás, ami kialakul abban, aki hallgatja őket. Egy törzs magánügye. Külön, törzsi törvények, melyeket az élet faragott, dagasztott e magányos lelkekben. Egyes szavak nyomán a totem és tabu impressziója. Ott éltek magányosan, a magyar szigeten, másfélórára Pesttől. Senki nem törődött velük, soha. Megcsinálták, a törvényeiket, ahogy az élet hozta. Tanúk, hogy Lidi néni szerette a szüleit. Persze, szerette; de aztán elöregedtek, terhére estek e közösségnek, a családnak, hát elküldte őket. A falunak volt egy pár magánügye. A bíró azt mondja Lidinek, mikor tagadja, hogy hallott a mérgezésekről: »Egész Európa hallott róla, csak maga nem?« Mikor ebben a teremben, a vádlott, a tanúk előtt ez a szó »Európa« elkongat, körülnéz az ember. A tanúk arcán közöny. Mi köze az ő magánügyükhöz Európának?

Ezek az asszonyok úgy gyilkoltak, mint a termeszek. Ami felesleges volt, azt kiselejtezték az életükből. Öregszüle felesleges volt, rokkant férj, iszákos szerető felesleges volt, megölték. Most figyelik a bíró száját, hallgatják a vádat, mely magánügyeikből drámát csinál.

Sok „csakparaszt” után egy úr, a községi orvos. Ezt hívatta el, egy nappal a halál előtt Lidi néni, hogy vizsgálja meg a mérgezett haldoklókat, s elterelje a gyanút a mérgezésről. Részben sikerült is; három esztendeig nem beszélt a dologról senki.

Az orvos negyvenes ember, sovány, nem nagyon egészséges külsejű, deres halántékú, óvatos. Fekete kabát, sokszor mosott, gondosan tiszta szarvasbőrkesztyűk, melyeket vallomástétel közben sem húz le. Őt hívta el Lidi néni, hogy vizsgálja meg a haldoklókat, s a súlyosan mérgezetteknél, kik néhány óra múlva elpusztultak s egyebekben „belső fájásról” panaszkodtak, mindössze a szivet hallgatta meg s szívtágulást konstatált. Jódkálit írt meg csöppeket. Elfogódott, ünnepélyes ember, akinek persze csak az a fontos, hogy igazolja itt orvosi tekintélye csorbátlanságát, neki nem panaszkodtak hányásról, hasmenésről, honnan tudja ő?

Amíg hallgatom, végtelen szomorúság fog el. Ez már „úr”, a bíró urazza, az ügyész, a védő a kabátos ember szolidaritásával kerül hozzá a sok paraszt előtt. Ez is egy élet, gondolom. Pesten tanult, orvos Tiszakürtön, a paraszt a disznajához elébb hív orvost, mint szülejéhez, egy élet, szegényes, lassan az alkohol, az elmerülés, a semmi felé.

Kun paraszt, alacsony ember, nyomott a homloka, vörhenyes gyér bajsza tatár-mód lelóg. Ravasz és degenerált. A szeme fürge együgyűséggel jár, ő nem tud semmit, őket csak megfogadták, hogy ápolják az öregeket, a házat ígérték, igenis, de nekik nem kell a ház, kétmilliót kaptak a temetés után, igenis, ők tudják biztosan, hogy Lidi néni mérgezte meg, de három esztendeig nem szóltak a teáról, Lidi néni a gyilkos.

Visszaül a felesége mellé. Kis, nyúzott, beteges, korcs ember. Az asszony fölényesen hat mellette. Csak lenéz a férfira, a szemével igazítja, egy ilyen korcs, egy ilyen férfi, s most már élni fog mellette, most sokáig nem lesz arzén Tiszakürtön.

A bábaasszony fejkendős, de ez már urasabb, félcipőben fekete harisnyában. A szőlőszomszéd. Egy másik kétes ember, akitől a vádlott férje évekkel előbb, kocsmai beszélgetés során megkérdezte, milyen büntetés jár azért, ha az ember megmérgez, vagy megfojt valakit?

A bíró berekeszti a tárgyalást. A tanúpénzeket állapítják meg, a tiszakürtiek sorba állanak s lebaktatnak a fogházirodába a pénzért.

Se férje, se fia nem szólnak hozzá elmenőben. Ők sietnek elsőnek a pénztárhoz, tíz pengő nagy pénz egy délelőttért. Mind ez emberek, férfi és asszony, akik az elébb halálos vádakkal vallottak egymás ellen, békésen baktatnak együtt a pénztár efé, mintha mi sem történt volna. A törzs, a család, Ők tudják. Minek beszéljenek róla? A férj nem tesz szemrehányást a terhelő tanúnak, a fiú segíti a lépcsőn a legsúlyosabb tanút anyja ellen, a kövér, százesztendős Mari nénit.