Szolnok megye déli csúcsánál, ott ahol a Körös befolyik a Tiszába, van egy félszigetszerű zug. Ebből a zugból és annak két falujából, Nagyrévről és Tiszakürtről az utóbbi időkben olyan iszonyatos hírek érkeztek, hogy azokra fel kell figyelnie az egész nemzetnek, de különösen azoknak, akik a magyar nemzet fejlődéséért elsősorban felelősek. Az anya a termékenység szimbóluma, a magyar anyák adják a hazának a jövő nemzedéket, — de a nagyrévi és a tiszakürti asszonyok nem akarnak anyák lenni, nem akarnak a hazának gyermeket szülni, s itt még nem is állnak meg, hanem meggyilkolják a férjeket, akik őket anyává tehetnék. Iszonyatos! Az asszony, akinek hivatása, hogy életet adjon, nem vállalja az anyaság fájdalmát és gondját, megöli a férjet, élet helyett halált oszt. Az, akinek hivatása lenne, hogy az élet nemtője legyen, a halál elesett angyalává züllik.

A harmincéves háború során 1664 nyarán Conndé herceg megrohanta Freyburg várát. Visszaverték és 6000 halottat vesztett. Mazarin francia miniszter sírva fakadt, mikor a francia vérnek ilyen bőséges omlásáról értesült. Maga Condé, a kemény katona nem fogta fel ilyen szentimentálisan a helyzetet: »Egyetlen párizsi éj — mondotta Condé — több embernek ad életet, mint amennyi emberéletbe ez az ütközet kerül.«

Én alföldi barátaimnak mindig azt mondottam: ne eresszétek át az egykét a Tiszán, és most megdöbbenve látjuk, hogy a tiszaparti éjszakák is meddővé válnak. Ha ez így megy tovább, akkor mi magyarok nem élhetünk Condé vigasztalásával, nem remélhetjük, hogy a világháború szörnyű vérveszteségeit a magyar éjszakák pótolhatják. Pedig arra is állandóan gondolnunk kell, hogy a szerbek és románok természetes szaporodása rendkívül kedvező, ami a számbeli erőviszonyoknak a mi rovásunkra való eltolódásához vezet.

Ilyenféle kínos tapasztalatokat még a háború folyamán, tettem. Akkor gróf Tisza István a rokkantügyi hivatal élére hívott meg, amelyhez a hadivakok intézete is tartozott. Gróf Dessewffy Emilné vezetése alatt működött ez a gyönyörű intézmény, ahol a vak katonákat ápolták és különféle foglalkozásokra tanították. Egyik ilyen rokkant katona alig várta, hogy feleségét viszontláthassa és mégis arra kért bennünket, hogy előbb csináltassuk meg üvegszemét és műlábát, mert nem akarná feleségére emberroncs visszataszító benyomását tenni. Mikor megvolt az üvegszem, megvolt az új cipővel borított műláb, akkor pénzt küldtünk az asszonynak, hogy fel tudjon jönni Budapestre férje látogatására. A feleség érkezésének a híre új életkedvet öntött a szerencsétlen emberbe, megtakarított pénzéből még kis meglepetést, ajándékot is vett feleségének. Képzeletében előre is átélte a viszontlátás örömeit. Az asszony megérkezik, a vak katona tétova léptekkel közeledik hozzá, feszülten várjuk, mit mond a hitves neki vigasztalásul. Megdermed bennünk a vér, mert bántó éles hangon elsikítja magát: »Neked is jobb lett volna — mondja —, ha a gránát egészen széttép. Mit kezdjek egy ilyen nyomorék emberrel?«

Olyan mélyen vésődött emlékezetembe ez a kivételesen kínos jelenet, hogy mihelyt a »jóljárt« hadivak megmérgezéséről olvastam, mindjárt eszembe jutott ez a másfél évtizedes történet. Mindnyájan olvastuk, hogy Nagyréven és Tiszakürtön is kibontották a »jóljárt« hadivaknak a koporsóját; koponyáján még rajta volt a fekete szemüvege s mellette ott feküdt a botja. A botja — s hullájában a gyomor és a has körül az arzénméreg félre nem ismerhető maradványai. Nyilván az ő felesége is úgy okoskodott, mint az a másik asszony a hadivakok intézetében, hogy jobb, ha egészen elpusztul. Nem is egy, hanem két eset. Iszonyatos ez a refrén!

A magyar leány a magyar feleség, a nagyasszony olyan gyönyörű típusok, hogyha történelmünket szemléljük, sokszor az a benyomásunk, hogy a magyar asszony talán a nemzet értékesebb felét alkotja. És most egyszerre megjelennek ezek a bestiák, akik nem akarnak gyermeket és ölik a férjet! Kétségtelenül elszigetelt szörnyűséges csoporteset ez a tiszazugi, de mégis, különösen az egyke terjedése, aminek a lényege mégis csak az, hogy az asszonyok egy része nem vállalja az anyaság felelősségét, kell, hogy gondolkodóba ejtsen, és ellenintézkedésekre indítson.

A konzervatív egyházpolitikának egyik lényeges eleme az a felfogás, hogy az állam avégből, hogy erkölcsi egészségben megtarthassa a nemzetet, nem nélkülözheti az egyházak segítő munkáját. Ennek az alapfelfogásnak a következése ezután, hogy az állam nagy összegekkel járul a történeti egyházak papságának és tanítóságának a fizetéséhez; hogy ezeket az egyházakat mint testületeket különös jogokkal ruházza fel. De a konzervatív államnak, amely a maga részéről ekkora áldozatokat hoz, hogy az egyházak a maguk erkölcsápoló munkájukat kifejthessék, viszont jogában is áll ilyen esetben megkérdezni, hogy hát hol voltak a papok? Nem látták, hogy a nép elmarad a templomból, hogy a születések száma ijesztően hanyatlik, a férjek pedig ijesztő rendszerességgel halnak el aránylag korán? A temetési szertartások alkalmával a halottasházaknak megfertőzött erkölcsi atmoszféráját látni, érezni kellett volna. Adtak-e vészjelet? Ráterelték-e a mutatkozó bajokra a felettes egyházi és állami hatóságok figyelmét, ha már a lelkészkedés normális eszközeivel, papi szavakkal a népet az Isten házához, Istenhez, az erkölcsökhöz visszaterelni nem tudták? Mert mégis csak erős dolog az, ha két faluban ilyen szélesre terjed és ilyen mélyre hat le az erkölcsi rothadás.

A légypapírról az arzént egy bábaasszony olvasztotta le és ő mérte ki pénzen a pokoli folyadékot. Egyes bábákkal — különösen egykés vidékeken, de máshol is — volt már baj. Megint csak elszórt jelenségekről van ugyan szó és tudjuk, hogy a magyar bábák túlnyomó többsége becsületesen teljesíti kötelességét. Mégis az eddig tett tapasztalatok arra indítanak, hogy az alattam álló bábaképző tantervében erősíteni fogom a valláserkölcsi nevelést. Nem elég, ha a bábának ahhoz, hogy a szülésnél segédkezni tudjon, egészségügyi ismerete és kézügyessége van, hanem ennek a hátterében vallásos alapon nyugvó erkölcsi komolysággal telített tisztes magyar nőszemélynek kell állnia.

Szolnok megyének ez a déli része túlságosan messze is esik a központtól, és talán jobb lenne a Tiszazugot Csongrád megyéhez csatolni, melynek fővárosa, Szentes, egészen a közelben van. Mert nem érhetjük be a bűnösök szigorú megbüntetésével; egészen új viszonyokat, új atmoszférát kell azon a vidéken teremteni. A hírhedt hódmezővásárhelyi Jáger Mari visszatérő szellemét végleg vissza kell hessegetni a sötétség birodalmába.

Sok igazság van abban a nálunk is tanított államtani elméletben, hogy a nemzetek hasonlók az egyes emberekhez, azok is organizmusok, mint az egyén, van fizikumuk, erkölcsük és különféle szerveik. Joggal beszélhetünk tehát a nemzet testéről, testi egészségéről, erkölcséről, értelmességéről. Ezért kell felvenni a harcot a tömegbetegségek, különösen a tuberkulózis és a vérbaj ellen. Ezért kell küzdenünk az analfabétizmussal, azért kell védenünk a nemzet erkölcsét és minden eszközzel megakadályozni olyan női típus kifejlődését, amely nem akar gyermeket és gyűlöli a férjet. Bárminő szomorúak is az egyes jelenségek, nem szabad általánosítanunk és a bajt felfújni, de elég sok már a szimptóma arra, hogy viszont a felelősek felfigyeljenek, és tétlenségben ne maradjanak.

Pár hónappal ezelőtt elhunyt nemes költőnk, Vargha Gyula atyai jóbarátom volt. Költői fantáziával olvasta ez a poétastatisztikus a számoszlopokat. Egy alkalommal egyes vidékek születési arányszámait vizsgáltuk. Az öregúr, akinél mélyebben kevesen szerették a hazát, és akiről azonkívül köztudomású, hogy nagy pesszimista volt, felállt és bús, búgó hangon elszavalta Kölcsey egyik legkomorabb költeményének, Zrínyi második énekének utolsó strófáját, ahol a megszemélyesített sors odadörgi a költőnek: »Törvényem él. Hazád őrcsillagzatja szülötti bűnein leszáll... És máshon áll a négy folyam partjára, más szózat és más keblű nép«. Mi más ez, mint a Vörösmartytól is említett »nagy temetkezés«? Én azt tartom, hogy az optimizmus az élet oxigénje, de amikor azt hallom, hogy áteresztették az egykét a Tiszán, amikor azt hallottam, hogy kezdenek terméketlenek lenni az.alföldi éjszakák, akkor egy pillanatra a fülembe búgott a Vargha Gyula vészjós szavalata: »Máshon áll a négy folyam, partjára, más szózat és máskeblű nép«.