Egy igaz kuruc-ivadék — Hellebronth Géza — nagy könnyen kicsalt Magyarország gyöngyéből (most kánikulás sütőkemencéjéből) Puszta-Gyendára, hol „hegyre" rakta sasfészkét, mely épp oly merészen, mint okosan kitekint a messze távolban kéklő Mátrára, Kunhegyes két tornyára s a kanyargó Tisza nyárfás ligeteire.

Török-Szent-Miklóstól északnak vitt az út Fegyvernek felé, melynek „csonka tornya" tövében az egykoron sváb telepes ma már lobogós ingben, bő gatyában ereszti a kaszát a búzatáblába, a bajusz alól eregeti a hamisítatlan magyar szót — egész valójában ma már annyira magyar, hogy az, aki a telep negyven éves históriáját nem tudja, akár meg is ütközik azon, hogy nem egy tagbaszakadt ember „Frigyik" vagy „Fridrik" keresztnévre hallgat.

Fegyverneken túl s a Tisza bal partján északnak haladva, a „Tisza"-prédikátumos, tiszta magyar helységeknek egész sora következik: Tisza-Beő, Tisza-Roff, Tisza-Bura, Tisza-Abád-Szalók (melyre Gyulai Pál a „magyar géniusz" miatt oly rettenetesen haragszik), Tisza-Szent-Imre, Tisza-Igar, Tisza-Füred.

A rozs már keresztekbe van rakva; a pirosló búzatáblák éppen ki vannak kezdve; izzad a kaszás, a marokrakó, a kévekötő, — most végzi a magyarság azt a munkát, amellyel „megcsinálja az esztendőt", s amelyet rajta kívül senki sem bír úgy ki, éppen mint a kubikolást.

Az úttól balra itt-ott kifehérlik az új gát; tövében, szabályos közök szerint, a rőzse-, karó-, gazrakások: a védekezés eszközei, mert itt szakadt ki legutoljára a gát; és hogy a fékevesztett áradat mennyit borított el, azt a búzatáblákra vetett pillantás legott megmondja, mert a búzát fölverte a „lenge-nád", sás, itt-ott fészkesen a „szittyén kóró" (Euphorbia palustris) is. Néhol a gyomok erőt is vettek a vetésen s itt a kalász egy-két szorult szemmel búsítja a gazdát. Helyen-közön, kivált a táblák belsejében, mintha violaszín szőnyeg volna kiterítve: virágzik az „aszat" (Cirsium), jeléül annak, hogy nem győzték tavaszkor ,,kiaszatolni"; millió tüskéjét megsínyli majd a szegény marokrakó.

A „surgyé-madárnak" (Emberiza miliaria) azért jó dolga van: mindenütt talál magasabb kórót, amelyen lesheti a bogárságot; az „őrgébics" (Lanius minor) teljesen civilizálódott, mert következetesen a telegráfdrótokról kandikál lefelé; csak a pacsirtamadár nem változtatott élete módján, ilyenkor — már ritkán ugyan, mert hiszen kikelt a fészekalja — de mégis csak szárnyra kap, magasra száll (a kis feleség mondja, hogy most is a régi dalt énekli, mely így kezdődik: „dicső, dicső kikelet" stb.)

Nem mintha a jómadarak közé tartoznék, de a kép hűsége kedvéért csak itt kell állnia (vagy inkább jönnie) a két magyar királyi szemlésznek, jó magyarul „fináncnak" is, mert Fülöp Pali otthona táján már benne vagyunk az egykoron országos hírű „Roffi dohány" birodalmában; ebből a híres fajból készült valamikor a „Kossuth" az „Engedje"-cigaró; ma már addig válogatják, pácolják és „kezelik", míg mind egyforma rosszá válik.

A Paliék kúriája táján hosszan fut egy széles kákás-gyékényes és részben mocsaras ér, s a mint a kocsiutat megközelíti, a hintó fenekén meglapult Csóri kutya fölveti a fejét, orracimpája működni kezd: „Vigyázz !"

Az ér fölött kormos csélák (Hydrochelidon) lebegnek; de nem ezek nyugtalanítják az ebet, másnak kell itt lenni. Egyszerre szárnyra kap két sneffmadár, keringeni kezd s evvel elárulja, hogy fészke táján van. Hamar ki a fegyverrel.

Az egyik madár leszállott a kákásba, de tisztán látom vöröslő nyakát. A lövés dördül, az üléshez láncolt eb akkorát ránt, hogy kettészakad a nyakravalója; de egy fél perc alatt kezemben van egy pompás „lotyó" (Limosa).

Ez a madár nekem már gyerekkoromban imponált; nemcsak azért, mert orra hosszabb még az erdei szalonkáénál is, hanem azért különösen, mert Izland szigetén, tehát messze éjszakon is költ.

„Tromsö, poláris kör 69º 38' éjszaki szélesség. Reggel az eső elállott, a hőmérséklet mindössze + 8º Celsius szerint; a táj télies, az árnyékos helyen fekvő hó elbírja az embert. De azért a borosrigó, a kékbegyűmadár és a kis zsezse-madár buzgón kotol stb. stb."

Ezen a napon keltünk át a Tromsö Sundon, elmentünk a híres Tromsdálba, a lappok tanyája tájára; bejártuk az arktikus nyíres ingoványait; jártunk-keltünk, vártuk az estét; de csak nem alkonyodott — mert ez már az éjféli nap tájéka. A mi derét, jóságos korcsmárosnénk éppen fontolgatta; elvetheti-e már a hónapos retket az udvar legverőfényesebb oldalán álló, gondosan védett melegágyba? Még ma is látom arca ragyogását, amikor azután egy szép júliusi napon tíz retket hozott be, akkorát, mint egy satnya mogyoró; biztatott, hogy csak együnk, mert így még csak ritkán sikerült; hát ettünk, olyan volt, mint a víz, a csípősségnek semmi nyoma; de azért csak megdicsértük a norvég hagyma édes, ízetlen testvérét, amelyből 10–16 darabot kellett aprítanom, hogy kiadja valahogyan a magyar paprikás zamatját s enyhítse az emberben föl-föltámadó honvágyat.

Itt Gyendán pedig ilyenkor aratás ideje; peng a kasza, zizzen a sarló, fürge, vidám aratóleányok a búza válogatott kalászából kötik a koszorút; az akác — ezidén — már másodvirágzásnak indul s aki teheti, a hegységbe menekül a 35–40 foknyi meleg elöl.

Mai közlekedés csodái! Amikor úgy ezelőtt vagy százhúsz esztendővel (1768. április 28-án) két magyar csillagvizsgáló: páter Hell és páter Sajnovics elindult Bécsből, hogy a dánok királyának pártfogása alatt Vardöbe menjen, s ott 1709. június 3-án megfigyelje a Vénusz-csillag átvonulását a nap korongja előtt, az út, minden királyi pártfogás dacára, öt hónapig és tizenegy napig tartott; és amíg ismét Bécsbe vergődtek vissza, letelt 1768, 1769 s reájok virradt 1770. augusztus 12-ike; ekkor írta páter Sajnovics naplója legvégébe: Te Deum laudamus!

Én egy év leforgása alatt bejártam Vardőt, hazajöttem, összeszedtem az eredményt; mellesleg belékeveredtem a ,,lázító" címbe; a politika mennyboltozatán az a szerep jutott, hogy megfogyasszam azt a miniszteri napot, amely tizenhét éven át tűzdelt Gyenda s a „Roffi dohány" tájaira. Nem lehet ám így — unatkozni!

Gyenda táján az egész síkság igazán kerthez hasonlít, s még hamvaiban is dicséri azt és azokat, akik útszélre, meddő helyre fát, fát és fát ültettek; régen kezdték, mert nem egy ákác töve-dereka ugyancsak meg van teremve, vastagodva. Hellebronth Géza pedig a fészkét övedző ifjú parkkal beremekelt; az arborétum skálája kezdődik a szabadban termő délszaki fügebokorral s végződik a rendkívül vígan tenyésző havasi gyalogfenyővel. A hármas ormú tágas ház egyfelől rózsás tisztásra, másfelől ifjú fenyvesre s a Mátrának lehelletszerű domborulataira tekint; — a levegő üde és még a delelő nap behatása alatt sem tikkasztó.

S a ház fedett, nyílt folyosóján várt az a kép, amelyet magyar földön kívül seholsem lehet föltalálni: nyíltszívű magyar ember, tűzről pattant életepárja, épséges, mosolygó gyereksereg nagyanyához simulva... hát ilyen csoport akadhat másfelé is, de a szemekből kitörő öröm, bearanyozva a vendégszeretet melegével; az a nyíltság, szíves készség, mely abban a percben otthonná változtatja a házat, amelyben az idegen beteszi a lábát, az csak magyar földön terem. Ki is kaptuk belőle részünket teljes mértékben.

Puszta-Gyenda a kerületben most olyan, mint San-Marino kis köztársasága az olasz egységben. A Hellebronth, Véghess és Fülöp triumvirátus a függetlenségi elvet vallja, a nép élén jár, anélkül, hogy átvinné a pártharcot a társadalmi élet terére, aminek úgy is kell lennie. Arról a rideg, visszautasító magatartásról, mely Magyarország nem egy kerületében elkeseríti a közéletet, itt általában szó sincsen. A legoszloposabb ellenfél is szíves tisztelettel fogadja és vissza is adja a látogatást — így a társaság össze is tud jönni.

Passzió szerint itt a „könyvesek” uralkodnak. Az öreg Véghess, ki sohasem vetkőzött volt ki a magyar ruhából s patriárkális megjelenésével, melyet majdnem övig érő szakálla kiválóan emelt, tipikus alakja volt a tudományos vándorgyűléseknek, meggyökereztette a könyvgyűjtés nemes szenvedélyét. A szomszéd Véghess-kúria falai tele vannak aggatva, különösen a szabadságharc vezetőinek egykorú, ma már nagyon ritka arcképeivel, a folyosók régi kiadású magyar földabroszokkal. Az öreg saját ültetésű akácos erdejébe temettette porhüvelyét.

A Hellebronthék könyvtára, gondosan kezelve, kitűnő és felöleli a magyar klasszikus szépirodalom, úgy a tudományos irodalom nagyrészét; az ékes szekrények, lombfűrészelésű díszítéssel, mind a tulajdonos művei — hosszú téli unaloműző, türelempróbáló munkája.

Kitűnő lovak játszva röpítik a könnyű hintót, kocsit a szomszédba; a közösen fenntartott postajárás estére meghozza a fővárosban reggel megjelent lapokat, s így a köz folyásával való kapcsolat teljes és közvetlen; az udvari cselédség, mesteremberek és kukások gyermekei számára a családok tanyai iskolát tartanak fenn. Szóval, egy kis státus a státusban, melynek mi, háziuras-nyűgös fővárosiak csak irigyei lehetünk, s amelyből ők — nagy okosan — ki sem kívánkoznak. Merő csendélet!

*

De a legboldogabb teremtés most itt mégis a Csóri kutya: se szájkosár, se lánc, se, felügyelet; finom homokon pompás verőfény, amelyen oly kutyaédesen esik a nyújtózkodás, hangos ásítás és különösen a legyek kapkodása. Nem szól itt senki: ma „sintérnap” van, a szájkosarat egész nap nem szabad levenni!

Kora hajnalban elbúgja magát a seregeszínű galambpár, mely elszakadt a galambdúctól s a veranda esőcsatornájába hordta meg a fészkét; a szarka, mely a kerítő akácokon fészkel, leszáll a nyírfára s cseregés közben azokat a sajátságos hangokat hallatja, amelyeknek révén a népmesébe jutott. Ugyanis: a galamb megkérte a szarkát, tanítaná meg fészekrakásra, amelyben a szarka mester. A szarka elvállalta a tanítást, s amint a gallyacskákat rakná, egyre mondogatta:

Mialatt ez a páros beszéd foly, megszólal az aranymálinkó fuvolaszerű hangja is; a hím szép füttyel hívogat, a tojó oly hanggal felel, mely élénken emlékeztet a kis cicáéra, mikor valaki a farkára hágott. Az öregek hernyózni indulnak, mert az ákác villaágába épített remek-fészekből három sárga szájszélű málinkó poronty kelt ki; már tokos létére szép sorban kiült az ágra s ugyancsak csipog az éhségtől. Különösén az öreg hím úgy villan az üdezöld gyepes fölött, mint valami színarany kelevéz.

De mindezeknél szebb a füsti fecske ébredése és viselkedése. A fészek karnyújtásnyira van az eresz alatt; az öregek mellette — a gerendán — háltak, mert a kiköltött három fecskefiú már kis híja anyányi s betölti testével azt a kis otthont. Virradatkor kiül a két öreg a csatornára a elmondja reggeli dalát:

„Kicsit a kicsinek, nagyot a többinek” stb. Megismétli húszszor is, közbe-közbe egyengeti a tollát, majd egyet kering. Mikor már a nóta is elfogyott, a tollazat is rendben van, az anyamadár előveszi a porontyokat; ezen is bök egyet, amazon is, ez is kifelé fordul, amaz is; az anyamadár pedig egyenkint kipelenkázza, messze hordja ki azt, ami nem tartozik a fészekbe. Ezután egyet kering, besurran az előszobába, egy pillanatra leül a befelé nyitott ajtóra, ki és a fiakhoz röpül: nyilvánvaló, hogy szólítgatja, hívogatja.

Erre a porontyok is keringenek egyet, besurrannak, szép sorban letelepednek az ajtóra s azzal a bizalmas fecskenaivsággal nézegetik a ki s bejáró emberfiát, kinek feje alig arasznyira van tőlük. Amint azután javában tollászkodnának, a keringő anyamadár vészt kiált: czia! czia! a sárga cicus kibújt a bokorból, hol éjen át imposztorkodott, s a gyepen át a konyha felé veszi útját; amíg csak látható, a vészkiáltás folyton tart, a fiak szárnyra kapva keringenek; azután beülnek a fészekbe s kezdődik az etetés:

A kakas kivezette háremjét a gyepre; lesi a hessegetést, udvariaskodik, csintalankodik; kukacot találva édesen hívogatja a jércéket.

Lenn az udvaron megszólal az üllő a kovács kalapácsa alatt; a kis kondás nagyot csattan karikásával, mire megszólal az öreg emse kolompja is: indul a csürhe a búzatarlóra kalászt szedni, turkálni. A béresné kipányvázza a kommenciós malacot, a kis pendelese utána, bozontos kutyust cipelve; a gyerek megbotlik, ráesik a kutyusva s kész a reggeli koncert.

Azalatt a kotlóstyúk alól kikelt aranyos kis kacsák észrevették, hogy a malacok fertője üresen áll: hiába hívogat, berzenkedik a kotló, azok bizony bemennek. Amíg az a vén, bolond tyúk a parton jajveszékel, ide-oda futkos, addig az apró lapkók kéjesen vetegetik a szennyes vizet, fejről-hátra; utóbb belefognak a tótágasba, hogy a lábuk csak úgy kalimpál a levegőben.

A ludak is elindulnak a szérű körüli gyepre, elől a vénség, utána a pelyhes sereg. Amint a cafatos farkú komondor megközelítené, előre nyújtott nyakkal nagyokat sziszegnek rája. A gyepen azután járja a pelyhesek dolga: egyet tép, elfeneklik, ismét tép, elfeneklik — órákon át se unja meg, mert pelyhes libánál is úr a gyomor.

A sövény melletti csanálosból kinyújtogatja nyakát az anyapulyka, míg a kicsinyek az alsó csalánlevelekről elcsipdesik az odatelepedő legyeket. Ezek között nagy a diskurzus, mely pulykanyelvről magyarra fordítva így foly:

Ezalatt a pulykakakas a csanálos melletti tisztáson „sátoroz”, földhöz feni a szárnyát, vörös pötyögője a mellsertéig leér, lebernyegje minden percben színt változtat, s mikor már elunja a jérce sopánkodását, odavágja neki gőgösen, hogy:

*

A kocsis megnyergelte a csikót, amelyet a Béla gyerek alá tanít; járatja. Mikor a veranda elé ér, nagy az öröm, mert az mindenkinek „a mi csikónk”. Ehhez képest még a kis barika is csak olyan semmi.

Becézi, kényerezi, simogatja, veregeti mindenki; a legkisebbik leányt föl kell emelni, hogy ő is megveregethesse a jámbor jószág nyakát: „mert olyan kedves, olyan jámbor, olyan okos és a — miénk”.

Ekkor tér haza a gazda; künn járt az aratóknál; nyomában a csűrbíró, hosszú sártapogató bottal, kezében a granárium kulcsa; kiveszi a napi rendeletet. Ezek a csűrbírák mindenütt tisztes öreg magyar emberek, nem egy ősi soron tartozik a birtokhoz; a tekintély a bizodalomban, józanságban, ősz hajban és a nagy csizmában gyökerezik. Nyalka csizmás vagy bocskoros csűrbíró abszolút képtelenség.

Megreggelizünk; elszéledünk a málnásba, azután hüselünk, mert van ám hol. A kis lányok árnyas helyen kertet csinálnak, majd homokból főzik a krémet, tortát, kompótot, de a kertbe nem virágot, hanem karalábét ültetnek; így növekedik a jó gazdasszony.

Ebédre vendég jön Török-Szent-Miklósról: rektramék és az ekék nagymestere, Lábassy, ki arról nevezetes, hogy mindig nyertes, soha egy krajcárt sem adott ki hirdetésre, reklámra, mégis vagyont gyűjtött ekéi után; maga mondja: „a jó bornak nem kell cégér”.