GYÖRFFY ISTVÁN A NÉPHAGYOMÁNY ÉS A NEMZETI MŰVELŐDÉS Budapest, 1939. 11–15. fejezet |
|||
11. A díszítőművészet (Tárgyi népművészet) A
magyar beszédnyelven, zenei nyelven, — a kifejező mozgásokon kívül a
formanyelv is kifejezésmód, amelyen a magyar népi művészet megszólal. A
nagyközönség hibásan a díszítőművészetet érti a népművészet alatt.
Tulajdonképpen nem a személytelen nép a művész, hanem ennek művészi
tehetségű egyénei, akik a maguk gyönyörűségükre művészkednek, de nem
egyéni, hanem közös stílusban. Szabadon használják más népművészek
díszítőelemeit, de viszont művészetük elismerését nem követelik. A
magyar díszítőművészetet Huszka József fedezte fel a múlt század 80-as
éveinek elején. Leginkább a szűcs- és szűrhímzéseket, a székely
kapufaragásokat, népi kerámiát tanulmányozta. Az
európai, nemzetközi nagyművészet tiszteletében felnőtt középosztály
észre sem vette és figyelemre sem méltatta volna a népi ornamentikát,
ha Huszka egyben fel nem fedezi annak honfoglaláskori, sőt
"szasszanida-perzsa", de még azontúl is menő délnyugat-ázsiai több
évezredes kapcsolatait. Mihelyt a magyar történelmi dicsőség
bizonyítékai közé be lehetett a "parasztság által megőrzött ősi"
ornamentikát iktatni, a történelmi középosztály is szívesen vallotta
magáénak a paraszti szűcs, szűr és egyéb díszítő elemeket. Ilyenformán
hamar "magyar ornamentika" lett belőle. Ma
már tudjuk, hogy általános, anyagtól független magyar ornamentika
nincs. Minden anyagnak megvan a maga anyagszerű díszítőeleme, mely
vidékről-vidékre, időről-időre meg is változhat-e. Az újabb kutatások
azt is kiderítették, hogy elemi motívumok is vannak, melyek
létrejöhetnek egymástól függetlenül, különböző helyen és időkben. De ha
elfogulatlanul nézzük a Huszka-motívum bizonyítékait, azt is
megállapíthatjuk, hogy csak Huszka nagy művészi képzelőtehetsége
láthatott, és nagy tekintélye láttathatott oly messzemutató
hasonlóságot. A diéták korát a honfoglalástól több évezred, — a
honfoglalást pedig a múlt század végétől ezer év választja el. Ezt a
tenger sok időt Huszka bizonyítékai nem tudták áthidalni s a
díszítőelemek folytonos használatát sem tudták igazolni. Újabb
kutatásainkból az is kiderült, hogy a hímzett szűcs- és szűrornamentika
a múlt század elején keletkezett természetes virágokból elstilizálódás
folytán és a honfoglalás fémornamentikájához nincs semmi köze. "Ha
ilyen fiatal is ez az ornamentika, megközelíthetetlen eredetisége és
kétségtelen szépsége jelent akkora értéket a magyar alkotó géniusz
számára, mint amekkora érték volna 1400 éven át változatlan konzerváló
ereje, ha ugyan ilyen erőt módunkban volna kimutatni", jegyzi meg
találóan Viski. [1. Néprajzi Értesítő. 1926. 27. l.] Huszka
egy fél évszázadon át megfellebbezhetetlen tekintélye volt a magyar
ornamentikának s megalapítója a turanizmusnak. Jelentéktelen néprajzi,
vagy népművészeti, esetleg nyelvi hasonlóság folytán rokonná vált Ázsia
minden számottevő népe. Építészeink szabadon válogathattak Kelet
épületformáiból. Csak cserépből készült szűrvirágot kellett reárakni,
mindjárt készen volt a magyar nemzeti építészeti stílus. Az építészeket
a belső berendezők is követték. Történelmi stílusban készült bútorokat
csodálatos egyszerűséggel megmagyarosítottak: pirosra vagy kékre
mázolták, aztán Huszka-féle hímzésmotívumokat festettek reájuk. Huszka
iskoláját követte Grooh István, az Iparművészeti Iskola igazgatója is,
aki 1929-ben a vallás- és közoktatásügyi minisztérium és a főváros
költségén adta ki "Új magyar díszítések" című, fényes kiállítású
könyvét. Ez volt a Huszka-féle irány utolsó fellobbanása. Grooh már
teljesen elvetette a magyar népi díszítőelemeket, ellenben egyéni
átdolgozásban mintakönyvet adott ki indiai és perzsa motívumokból. A
néprajzi szakemberek lesújtó kritikája aztán kivégezte a könyvet is, a
Huszka-féle irányt is. A díszítőművészet tanulmányozását a
néprajztudósok vették a kezükbe, akik a múzeumok díszítőelem-anyagát
legjobban ismerték, hiszen ők gyűjtötték! Grooh
távoztával azután az Iparművészeti Főiskola elvileg is elszakadt a
népművészettől. Növendékei azóta nem látogatják a Néprajzi Múzeumot. A
népművészetnek szaktanára sincs a Főiskolán. Meg is látszik a magyaros
iparművészeten, melyeknek termékei nem egyebek, mint egyéni
művészkedések, némi népies sallanggal. Pedig az iparművészetben az
egyéni művészi termékeknek ma nem nagy keletük van. Úgy a külföld, mint
a nemzeti öntudatra ébredő magyar középosztály a népművészetet keresi. Az Iparművészeti Főiskolán ellanyhult népművészeti irány másutt kelt életre. A
háború után igen sok idegen fordult meg nálunk, aki főként a magyar
egyéniséget kutatta és leginkább a magyar népművészetben találta meg.
Nagy kelete lett a magyar népművészeti termékeknek. A kereskedők alig
tudták a szükségletet fedezni. Mikor már nem kerültek elő régi darabok,
régi minták után újakat kezdtek csináltatni. Azért voltak kénytelenek a
hagyományos mintákhoz ragaszkodni a készíttetők, mert az idegenek
mindegyike megnézte előbb a Néprajzi Múzeumot, így bizonyos
hozzáértéssel lépett alkuba a kereskedővel. A
nagy kereslet és a nemsokára kialakuló kivitel jelentőségét a
nőipariskolák vezetői rögtön megértették és helyes ösztönnel a
hagyományos népi hímzés tanítására tértek át, és teljesen háttérbe
szorították az idegen eredetű divatlapok hímzéseit. Tanárnőiket a
Néprajzi Múzeumba küldték anyagot gyűjteni s az itt gyűjtött anyag,
továbbá a Múzeum által kiadott hímzésminta-füzetek és könyvek alapján
feltámasztották a pusztulás szélén álló népi hímzést. Sőt a
középosztállyal is annyira megkedveltették, hogy most már csaknem
minden budapesti úriházban találunk néhány jó népi hímzést. A
"magyarosinak nevezett hagyományos népi hímzést a polgári leányiskolák
is országszerte terjesztik, s nemsokára leszáll oda — ahonnan feljött
—, a néphez. A nőiskolák minden
vonalon eredeti népi minták után tanítanak, hogy a magyar népi
stílusérzék vérébe menjen át a tanulóknak. Terveznie akkor szabad, ha
ezzel a készséggel már rendelkezik. De csak a hiteles díszítő elemek
más elrendezéséből állhat a tervezés is. A motívum-anyagot
megváltoztatni nem szabad. A rajztanárok által régebben "tervezett",
vagy "átdolgozott" "magyaros" motívumok — mint a népművészet
meghamisításai — teljesen hitelüket vesztették. A
népi hímzés feltámasztása világosan megmutatja az utat, hogy kell egyéb
népművészeti hagyományunkat is feléleszteni. Budapestről, az ország
fővárosából kell kiindulnia minden kezdeményezésnek, akkor talaja lesz
a vidéken is, mert a vidék Budapestet követi az újítások terén. A
nőipariskolák tehát ösztönösen meglátták, hogy kell a néphagyományt a
középosztályban új életre kelteni s a magyar nemzeti kultúra szerves
részévé tenni. De megtalálták a módját annak is, hogy kell a magyar
népművészetet a külfölddel úgy megismertetni, hogy abból ne csak
erkölcsi, hanem anyagi haszon is háramoljon hazánkra. A hímzések mellett a szövőművészetet kell megemlítenem. A
mintás népi szőttes egyelőre még messze áll a hímzésektől. A
Felső-Tisza mentén, Zemplén; Szabolcs, Szatmár megyékben a századok
elején kapott latba, hova Ung megyéből jött át. Azon kevés népművészeti
ág közé tartozik, mely most van kialakulóban és terjedőben. A Dunántúl
(Sárközben) otthonos szőttesművészet az elpusztult takácsművészet
maradványa. Erdélyben is terjedőben van a szövőművészet. Itt a székely
festékes szőttes, az ú. n. székely szőnyeg feltámasztása
figyelemreméltó, mert ezt már szinte a sírjából támasztották fel lelkes
székely úriasszonyok a megszállás óta. A
népi szőttesművészet egyelőre nincs tudományos irányítás alatt. A nép
magárahagyatva csinálja, másrésze régi, gyakran idegen eredetű
takácsminták után dolgozik. Szükséges
volna, hogy az Állami Szövőipariskolák, — melyek ezidő szerint
egyáltalában nem foglalkoznak a népi szőttesekkel — ezen népművészeti
ágat gondozásuk alá vennék. Hiszen a házi szövés feltámasztását az
újabb időben többen megpróbálták éspedig nem minden siker nélkül. A
Néprajzi Múzeum gazdag anyaga szolgálhatna mintául. A népművészet sikerein felbuzdulva, iparművészek egyéni tervei után "magyar csipkék" támadtak, melyek elég nagy kelendőségnek örvendenek. Ezek azonban az iparművészeti termékek közé sorolhatók, nem hagyományosak, így nem szólok róluk. Valószínű, hogy díszítő
művészetünk legősibb ornamentumait ma is élő pásztorművészetünk őrzi. A
pásztorok szarufaragásán a Felső-Tisza vidékén, de még inkább Somogyban
olyan karcolt díszítő elemeket találunk, amelyek a honfoglalás kori
leletek motívumaival egyeznek. Ebben a nemben a legkiválóbb művész
Kapoli Antal juhász és fia. Az öreg Kapoli két év előtt a somogymegyei
Buzsákon tanfolyamot tartott a dunántúli pásztoroknak. Ilyen
tanfolyamot tavaly a Hortobágyon is tartottak. Mivel
a pásztorművészet még él a Dunántúl, sőt a Tiszántúl is inkább
éledőben, mint pusztulóban van, ennek nagyobb arányú megszervezését
szükségesnek látjuk. A kisebb-nagyobb
fafaragást részint maga a falusi férfinép, részint barkácsoló, vagy
ácsmesteremberek végzik hagyományos minták szerint. A
famegmunkáló-díszítő hagyományos népművészetet az építő- és a
faipariskolákba kellene bevinnünk, mert tudomásom szerint ezekben az
iskolákban sem tanítanak népművészetet. De az elemi fiúiskolában is
tanítani kellene a fafaragást a helyi minták alapján. Az
újabb időkben a magyar középosztálynál a népi hímzéssel együtt
polgárjogot nyert a parasztbútor is, ami tulajdonképpen nem egyéb, mint
a 100–200 évvel ezelőtti úri bútor utóda. Különösen előszobákat, vagy
nyaralókat rendeznek be vele. Ez a divat Budapesten meglehetősen el van
terjedve. A népi hagyományt értékelők egyenesen régi parasztbútorral
rendezkednek be. Akik nem akarnak ócska bútort, azok többnyire
iparművészekkel csináltatják. Sajnos, az iparművészek, mivel
népművészetet nem tanulnak, többnyire fantáziájuk után tervezik meg a
népi bútort, melyen a népiességet rendesen a rikító tulipántok, szívek,
stb. jelzik. Egyébként a népies-magyaros bútor már a vidéken is terjed,
de egyelőre az úri házaknál. A paraszt inkább eladja az uraknak, ha
őseitől van még ilyen a birtokában. A
díszítőművészetek közül utolsó helyen említem a népi
fazekasmesterséget. Ezt a múlt század 90-es éveiben maga a kereskedelmi
minisztérium tette tönkre, ugyanis vándor "tanárok"-at küldött ki a
vidékre, akik új formákat, díszítő elemeket, színeket és festésmódot
honosítottak meg a fazekasok között. A
szarajevói kincstári fémipariskolában gyártott bosnyák rézvázákat
vették edénymintának, erre a Huszka-féle magyar szűcshímzés-mintákat
festették fel díszül. Megtanították a fazekasokat új színeket keverni.
A festéket a szaporátlan íróka (csorgató) helyett a széles foltokkal
dolgozó ecsettel kenték fel. A néphagyomány értékét nem ismerő "tanárok" tudatlansága így csaknem mindenütt tönkretette a hagyományos fazekasművészetet. A
híres mezőtúri Badár Balázs fazekas a legutóbbi időkig is csinálta a
bosnyák rézvázákat cserépből, melyre szűcs- vagy egyéb hímzésmotívumot
festett. A festékkeverést, meg az ecsettel való festést ma már minden
fazekas űzi. A széles ecsettel persze nem lehet a régi csorgatott
ornamentikát kihozni, ezért aztán a fazekasok mindenütt áttértek a
természetes virágelemek festésére. Ez
példa lehet arra is, hogy milyen pusztítást tud véghezvinni egy
dilettáns, aki tudatlanul nyúl hozzá a népművészetekhez. Mennyire
szükséges volna, ha a minisztériumokban is a népművészeti kérdésekben,
a néprajzban jól képzett szakemberek irányítanának! Az
iparművészek kerámiai munkásságáról a népművészet keretében nem
beszélhetünk. A régi paraszti kismesteremberek díszítésmódját nem
utánozzák, mert a csorgatót sem tudják kezelni. A hagyományos formákat
nem tartják művészinek. Stílusuk nem hagyományos, hanem egyéni vagy
idegen. A fazekasak nagy része még őrzi a hagyományos formákat, de a
hivatalos támogatással meghonosított idegen színek és díszítmények
miatt gyártmányaik a hagyományi szempontból teljesen értéktelenek. 12. A népviselet A
viselet is egyike a nemzeti jelleg kifejezésének. A XVIII. század,
végén II. József császár elnémetesítő törekvései ellen egyebek közt a
magyar viselettel tüntettek. Pár évtized múlva már érdeklődéssel
fordult a nemesség a népviselet felé is, de persze a rendiség korában
szó sem lehetett arról, hogy a népviseletet, vagy annak akár egyes
elemeit is átvegye. Később ellanyhult
a magyaros öltözködési kedv, de a szabadságharcot követő elnyomatás
alatt újra feléledt a Bach-rendszer elleni tüntetésképen. Ekkor az úri
rend már népi motívumokat is vett fel. Vachot Imre pl. szűrben járt. Az
úri osztály, férfiak-nők, pörge paraszt-kalapokat viseltek. A
kiegyezéssel megint lelohadt a magyar viselet divatja s a felsőbb
osztály egyszerűbb magyar úri viselete a népre szállott. A zsinóros
ruhák, a sarkantyús csizma, mente, az úriasszonyok pruszlikja, bő
szoknyája, topánkája népi divattá vált. Emellett azonban a nép
hagyományos viselete is fejlődött; díszesebb, cifrább lett. A
jobbágyságból való felszabadulás, a búza nagy értékesítési lehetősége
ugyanis gazdaggá tette a népet. Vagyont érő műremekeket csináltak a
magyar szűcsök, szűrszabók a jobb módú parasztság részére. E
század elején azonban a hagyományos és kifinomodott népviselet
hanyatlásnak indult, majd a világháború legtöbb helyen megszüntette a
messze múltban gyökerező népviseletet. A
Gyöngyös Bokréta előadásain látható viseletek nagy része már nem él. A
ládák fenekéről keresik elő a fiatalok apáik, nagyapáik örökségét s
csak pesti szereplésük idejére öltik magukra. Ahol pedig még ma is
viselik, az már nem az ősi népviselet, hanem a múlt század végének úri
hagyománya: selyem, bolti portéka. Van
ezen kívül még egy romantikus népviselet, jobban mondva népies jelmez,
melyet a népviselet nélkülivé vált vidékek ifjúsága, továbbá az iparos
elem ölt magára olykor-olykor, főleg szüreti mulatságok alkalmával. Ez
a viselet a legényeknél nemzetiszínű szalaggal díszíttet bő gatya,
lobogósujjú ing (a múlt század közepének népviselete után), a lányoknál
ugyanazon kor európai népviselete: ingváll, pruszlik, szoknya, melyen a
magyarságot a pruszlik arany zsinórozása és a dúsan alkalmazott
nemzetiszínű szalag jelképezi. Felesleges mondani, hogy ez a női
viselet nem hagyományos, mégis az iskolákban nagyon el van terjedve,
mint "magyar ruha". A középosztály
előkelő férfitagjai ünnepélyes alkalmakkor még felöltik a nemesség
hagyományos viseletét, a "díszmagyart", a hölgyek azonban nem. Ezt a
hagyományos úri viseletet mai céljaira a jövőben is fenn kell
tartanunk, azonban szükség volna az olcsóbb, egyszerűbb, a kor
igényeinek jobban megfelelő magyar viseletre, melyet magyarságának
hangsúlyozására minden alkalomra felvehetne az egyszerűbb viszonyok
között élő magyar középosztály, főként a hölgyek. A
nőipariskolák is készítettek magyaros ruhákat, amelyek között
elismerésreméltó darabokat is bőven találunk. A nemzetiszínű
szalagokat, zsinórokat, paszomántokat, flittereket s egyéb álmagyar
népi díszeket kevéssé alkalmazzák, ellenben — igen helyesen — annál
nagyobb szerephez jut a ruha díszítésében a népi hímzés. Így a ruhákon
nemcsak a hagyományos szabás érvényesül, hanem a táji követelményeknek
is eleget lehet tenni. Az ország úri közönsége saját vidékének
jellegzetes hímzésével ellátott viseletben járhat, emellett ez a
népies-nemzeti viselet az európai divattal is lépést tarthat. Ha a
vidék úri közönsége közt is elterjed, nemsokára megkezdi az útját
lefelé a nép közé s új népviselet lesz belőle. Ehhez azonban elsősorban
az kell, hogy a magyar középosztály átvegye. Sokkal
rosszabb irányban halad azonban az iskolai magyar viselet ügye. A fiúk
nyugat-európai szabású öltözetén némi zsinórdísz, a lányokén az
aranyzsinór, flitter, nemzeti-színű szalag jelképezi a magyarságot. Nem
különb az egyetemi hallgatóság magyar viselete sem. Az ifjúság magyaros
viseletének kérdésében is a népi-nemzeti viselet kérdéseivel tisztában
levő szakembereknek kellene dönteniök, nem dilettánsoknak. A
magyar viselet kérdése is a nemzeti művelődés és a magyarságért való
kiállás kérdése. Azonban nem a magyar ruha teszi a magyar embert!
Magyar lélek nélkül a magyar ruha csak magyarkodást jelent, amire nincs
semmi szükségünk. 13. A magyaros építkezés A
magyaros népi építkezés kérdésével először Herman Ottó foglalkozott,
aki szakított azzal a balhiedelemmel, hogy az ősmagyarok télen-nyáron
sátor alatt élő népek voltak s azt állította, hogy a magyaroknak igenis
volt házuk. Ennek, szerinte, két ősformája is volt, egyik a putri,
másik a cserény. Ezekből alakult ki a magyar ház. Vele szemben Jankó
János azt vitatta, hogy a magyarság itt e hazában vette át a házat, az
itt lakó népektől s az alaprajza és tűzhelye szerint felnémet ház volt
s ma is az. Ezt az állítást elfogadhatóvá tette az ezredéves kiállítás
néprajzi faluja, melynek legújabb divatú, fejlett parasztházai
csakugyan ezt a típust mutatták. A házakat felállító vármegyék ugyanis
azt akarták, hogy az idegeneknek ne az elmaradott hagyományos
parasztházakat mutogassuk, hanem azokat, amelyek már "modern"-ek,
európaiak, amelyeket tehát "nem kell szégyellnünk". Jankó
állításaival szemben Bátky Zsigmond foglalt állást, aki bebizonyította,
hogy a magyar már az előmagyar korban is házban lakott, mert építészeti
szókincsünk ugor elemeiből egy egyszerű tűzhelyes ház minden lényeges
alkotó része kikerül. A mai fejlettebb parasztház azonban ebben a
hazában lényeges változásokon ment keresztül. Bátky
Zsigmond negyvenévi néprajzi munkálkodása a magyar népi építkezés
eredetét és az ősi típusait tisztázta, azonban a fejlettebb házak
kifejlődésével, népművészeti értékelésével nem foglalkozott s azt
építészeti technika és stílus szempontjából nem vizsgálta, így a magyar
népi, nemzeti építőstílus kialakítására építészeink az ő munkáiban nem
találtak elég anyagot. A nemzeti
építészeti stílus megvalósítására a múlt század végén indult el az első
mozgalom. Az első emlékei ennek a szárnypróbálgatásnak Lechner Ödön
ilyen irányú alkotásai. A mozgalom a Huszka-féle turáni elgondolás
alapján vélte célját elérni. A keleti stílusú épületekre
szűcsvirágokat, vagy egyéb cserépből előállított hímzésdíszítményeket
rakott, ezzel azután azt hitte, hogy kész a magyar építészeti stílus. E
század elején azonban egy-két építész gondolkozóba esett. Úgy látták,
hogy a népi épületeket — bármilyen nehéz is ezekből emeletes házakat
tervezni —, mégsem lehet teljesen mellőzni, ha magyarosan akarunk
építkezni. Mivel még megdönthetetlennek látszott Huszkának az az
elmélete, hogy a székely ház a magyar házak legősibb és
legjellegzetesebb típusa, ebből indultak ki, és a székely fatemplomok
és fatornyok építészeti motívumainak felhasználásával megteremtették az
erdélyi magyar építészeti stílust. Ennek Erdélyben Koós Károly,
Magyarországon pedig Thoroczkay-Wiegand Ede volt a mestere. Ez a
"székely stílus" a faépítkezés jellegét viselte magán, így az erdőtlen
vidékeken még Erdélyben sem volt tájszerű. Magyarországon pedig,
egy-két kisebb épülettől eltekintve, nem tudott meghonosodni. Jó idő óta a népi-nemzeti stílus kialakítására nálunk nem történt semmi további lépés. A
népi-nemzeti építészet kérdése azonban ma már elodázhatatlan. Azonban a
hagyományokhoz jól értő, de a jelennek, sőt a jövőnek is a hagyományos
stílusban dolgozó építészszakemberünk alig van. Szükségesnek tartanám,
hogy a Műegyetemen a népi építkezés tanulmányozására tanszék
létesíttessék, ezenkívül a hagyományos népi építkezést az
építőipar-iskolákban is hozzáértő szakemberrel elő kellene adatnunk. A
vidéki építőmesterek számára pedig vidékük hagyományos stílusának
megőrzésére és továbbápolására az építkezés minden ágára kiterjedő
szakkönyvet kellene íratni hozzáértő etnográfus-építész szakemberrel.
Építkezési engedélyt pedig csak akkor adjon ki a helyi hatóság, ha a
terv egyébként megfelel a helyi népi stílusnak. 14. A magyar konyha Utolsó helyen említjük a népművészetek közé sorolva a konyhaművészetet. Az
utóbbi években kétségbe vonták a magyar parasztasszony főzési
tudományát. Ezt így könnyelműen kimondani nem lehet. Kétségtelen, hogy
népünk táplálkozási viszonyai rosszabbodtak, de a főzés tudománya nem
hanyatlott, csak ritkábban kerül jobb ételekre, néhol pedig egyáltalán
a főzésre a sor. A parasztasszonyok
főzésbeli járatlanságát már maga, az a tény is cáfolja, hogy úri
házaknál parasztlányok, asszonyok dolgoznak, mint mindenescselédek.
Sokszor pedig mint önálló szakácsnők működnek az úri háztartásban, így
bőven van alkalmuk magukat a főzésben gyakorolni, sőt elsőrendű
szakácsokká kiképezni. Európa
ételkultúrájában a magyarnak jelentős szerepe van. Magyar ételeink a
külföldön is népszerűek. Magyar eledeleket ma már a külföldi vendéglők
étlapjain feles számmal találunk, s ételeink nyugatra napról-napra
terjednek. A külföldiek előtt félelmes hírű paprika — mely hozzánk a
törökvilág alatt jött a törököktől — a világháború alatt ismeretessé
vált nyugaton is, ma pedig már egyre fokozódó kivitelünk van belőle. A
gulyás pedig nemzetközi katonaeledellé vált a világháború óta. A
néphagyományaink között a magyar konyha az, amelyet a nyugat-európai
kultúra legkevésbé veszélyeztet, sőt ha szakácsművészetünk
fejlettségének tudatában lennénk, e téren a tőlünk nyugatra eső
országoknak tanítómesterei lehetnénk. Sajnálatos, hogy nincs magasabb
fokú szakácsipari szakiskolánk, melynek növendékei — ha idegen
nyelveket is tanulnának — külföldön terjesztői lehetnének a magyar
ételnek és italnak s minden magyar élelmiszernek. 15. A népi tudás A
magyar népművészet megértéséhez és értékeléséhez csak esztétikai érzék
kell, ezért a népi művelődés ezen a síkján közelíti meg leghamarabb a
művelt embert. Másként vagyunk a
hagyományos népi tudással. A tanult ember többnyire el sem akarja
hinni, hogy van olyan népi tudás is, ami nem felülről szállt le a
néphez, hanem a nép önmagából termelte, vagy ősi hagyományként őrzi. Pedig van! Az
egyedül élő vadász-halász-pásztor nép is bőven ráér szemlélődni s
leszűrt tapasztalatai tudássá érlelődnek benne. A tudás idővel
hagyománnyá válik s a népi társadalomban nemzedékről-nemzedékre száll. Szinte
meggyőződéssé vált már az a téves hiedelem, hogy az a paraszt, aki nem
járt iskolába, tudatlan és műveletlen. Tudást a közelfogás szerint csak
az iskola és könyv nyújthat. Ebből következik, hogy amit a paraszt a
gazdaságában nem úgy csinál, ahogy a tan- és szakkönyvekben meg van
írva, nem lehet jó. Nem veszik tudomásul, hogy a népi tudást
évszázadok, olykor évezredek tapasztalata szentesíti s a paraszt nem
butasága miatt maradi, hanem a jól bevált tapasztalat óvja minden olyan
újítástól, amelynek egyelőre még nem látja hasznát vagy jó kimenetelét. A
Teremtő a tehetséget úrnak, parasztnak egyformán adja. Csak a sors
mostohasága s társadalmi berendezésünk fogyatékossága az oka, hogy
annyi népi tehetség kallódik el. De csak a középosztály számára vész
el. Tehetsége a maga, társadalmi körében érvényesül. Esze a népi tudást
gyarapítja, művészete önmagát és népi közösségét gyönyörködteti. Azt
is figyelembe kell vennünk, hogy a hagyományos népi műveltség kerek
egész — a falusi élet minden vonatkozására kiterjedő — művelődés. Nem.
8–10 tantárgya van, mint az iskolának, hanem száz meg száz. Ha csak egy
kicsit is foglalkozunk a népi tudással, csodálattal látjuk annak
sokoldalúságát. A parasztember a
legapróbb részletekig ismeri háziállatait, a talajnemeket, az
időjárást, tud szerszámot csinálni, házat építeni, halászni, vadászni,
állatot tenyészteni, földet művelni, embert, állatot gyógyítani. Ismeri
a füveket, fákat, madarakat, bogarakat és azok természetét, hasznát,
kárát. A nap áldásából, a csillagok járásából megmondja az időt. Tud
mesélni, dalolni, táncolni, játszani, fonni, szőni, varrni, főzni, stb.
Se vége, se hossza nem volna, ha mind felsorolnám a paraszti tudás
körét. Mindezt a tudást nem az iskola adja, hanem; apáról-fiúra,
anyáról-lányra száll. A parasztemberek tudásában nincs is nagy fokozati
eltérés. A hagyományos tudás egyenlően oszlik el a paraszti közösségen
belül az egyének között. Az iskolázott és iskolázatlan parasztember
között sincs semmi más különbség, mint hogy az iskolázatlan ember nem
tud írni-olvasni, de ez a fogyatékossága nem bélyegzi meg őt a maga
társadalmi körében, mert hagyományos tudása azonos, írni ritkán ír,
olvasni ritkán olvas. Rádióra nincs pénze, de a rádió előadása neki
magas is, nem érti. A művelt ember
túlbecsüli az iskola és könyvművelődés jelentőségét a népi életben, a
nép viszont a maga szempontjából nem sokra értékeli, csak az marad meg
nála a felülről leszálló műveltségből, amit a hagyományos műveltségébe
célszerűen be tud kapcsolni. Ezért
rendkívül fontos volna, hogy a néptanító a hagyományos népi művelődést
jól ismerné, azt megbecsülné és értékelné. Az iskolai műveltséget ne a
megbolygatott vagy feldúlt néphagyomány romjaira, hanem annak szilárdan
álló falaira építené. Csak így lenne a munkájából igazi nemzeti
műveltség, mely a hagyományos alapokon állva, magasabb fokon az európai
műveltséget is tarthatná. Hosszúra
nyúlna, ha a népi tudás egész körét feltárnám, így csak egypár olyan
jelenségre hívom fel a figyelmet, amelynek nemzeti jelentőségét, vagy
gyakorlati fontosságát nem ismerjük, vagy nem helyesen értékeljük. |
|||
|
Kezdőlap | Vendégoldal |