GYÖRFFY ISTVÁN
A NÉPHAGYOMÁNY ÉS A NEMZETI MŰVELŐDÉS
Budapest, 1939.
16–22. fejezet


16. A magyar népi állattartás

A magyar a bolgár-törökkel való egyesülés óta állattenyésztő és földmívelő. Háziállatainak nagyszerűen honosult magyar tájfajtái legalább is 1000–1500 évesek. Ezeket a tájfajtákat a múlt század közepéig megőriztük, azóta újabb, a mi klímánkkal megküzdeni nem tudó és gyakorlatilag nem mindig beváló tájfajtákért az ősieket serényen ártjuk.

Köztudomású, hogy egy évtizeddel ezelőtt nyugalmazott állami tisztviselők és mások, tetemes államsegéllyel leghorn-tyúkászatot rendeztek be. A legjobb, idegenből átdolgozott szakkönyvek alapján kezdték tenyészteni ezt a külföldi tyúkot, mellyel a magyar parlagi tyúkot akarták kiszorítani. A leghorn-tyúkászatok rendre elpusztultak, mert lassanként rájöttek, hogy nem haszonhajtó a mi viszonyaink között. Az igénytelen, szemétdombon, tarlón nevelt parlagi tyúk mostoha tartás mellett is többet tojt, mint a dédelgetve tartott leghorn, sőt a külföld piacain is kelendőbb volt ízletes húsa miatt.

Az úri tyúkászok ezen balul kiütött kísérlete sok pénzébe került az államnak!

A múlt század közepén a kisjenői uradalomban a szerbiai disznóból kitenyésztették a hízékony mangalicát. Majd ezen disznóért kipusztítottuk két ősi disznó-fajtánkat: a bakonyit és szalontait, melyek bár nem voltak ennyire hízékonyak, de a sertésvésznek nagymértékben ellenállottak. Később változott a tenyésztés célja, hússertésre is szükségünk lett. A ridegen tartható, húsdisznónak igen alkalmas bakonyi és szalontai disznót azonban úgy kiirtottuk, hogy hírmondó sem maradt belőlük s pótlásukra meg kellett honosítanunk az angol hússertést, mely azonban nem áll ellen a sertésvésznek, éppúgy, mint a mangalica, ezenkívül nehezen is akklimatizálódik.

A XVIII. század végén honosítottuk meg finom gyapja miatt a merinói-juhot s a XIX. század végére kiirtottuk érte ősi magyar táj fajtáinkat, a pödröttszarvú hortobágyi magyar racka-juhot és a csiga-szarvú erdélyi rackát. Régi tájfajtáinkat, ridegmódra, a szabad ég alatt teleltettük s azok minden vésszel szemben igen jól ellenállottak. Viszont a kényes természetű merinó-juhokat sokféle betegség tizedeli, mert még máig sem akklimatizálódott teljesen. Közben az ausztráliai és egyéb tengerentúli gyapjúbehozatal miatt a merinótartás nálunk is elvesztette gazdaságosságát, ellenben a rackagyapjút szőnyeg-, szűrposztó- és pokrócgyáraink ma már Argentínából kénytelenek behozni, szűcseink pedig a subának való rackajuhbőrt Romániából szerzik be, mert rackajuhunk alig van az országban pár ezer darab.

A pödröttszarvú magyar rackajuh, melyből a Hortobágyon is ma már csak 2500 példány él, másutt sehol a világon nem található. Hankó Béla professzor kutatásai azt igazolják, hogy nagyobb testű, ízletesebb húsú, nagyobb és sűrűbb tejhozamú, mint a merinó, mégis ki hagyjuk veszni, mert nem külföldi, ennélfogva nem lelhet jó.

A magyar szarvasmarha fokozatos kiirtása most folyik. Ma már jobbára csak a Tiszántúl, főleg Debrecentől keletre tartják. Egyebütt az alpi és más nyugati tájfajta foglalta el a helyét.

A magyar szarvasmarha olyan híres volt, hogy a múlt század közepén még a podóliai oroszok is a magyar Alföldre jártak tenyészbikáért és tehenekért. A ridegen tartott magyar marha a szabad ég alatt telelt, télen a rét avarfüvén élt — mit a hó alól kapart ki —, vagy szalmán. A kontinentális klímánkhoz nagyszerűen hozzáedződött rideg marha a tuberkulózist nem ismerte. Igavonásra pedig Európa legjobb szarvasmarhája. A nyugatról betelepített hegyi, vagy tengerparti marha azonban nehezen bírja a szélsőséges magyar klímát, a ridegtartást pedig sehogysem. A gümőkórt azonban annál könnyebben megkapja. Ha 30–40 évvel ezelőtt tejhozamra tenyésztettük volna ki a magyar marhát, ma nem kellene drága pénzen betelepíteni az idegen marhát, mely több tejet ad ugyan, mint a magyar, viszont hígabb a teje. Arról meg szó sem lehet, hogy külterjes módon, nagy tömegben tartani lehetne.

Az idegenlelkűség, mely mindent értéktelennek tart, ami hagyományosan magyar, halálra ítélte a magyar parlagi lovat is, mely legalább is 2000 év óta sors- és munkatársunk, a magyar honfoglalás évszázados harcainak pedig tényleges résztvevője.

Ez az igénytelen, de fáradhatatlan apró parasztló ugyanis nem üti meg a mai katonai mértéket, azért pusztulnia kellett. Pár év előtt felsőbb rendeletre az állatorvosok az országban feltalálható összes parlagi magyar méneket kiherélték, így az ősmagyar lovat a többi magyar jószág sorsára juttatta az idegenszelleműség. Pedig edzettsége, ereje, igénytelensége, fáradhatatlansága, olcsósága mind olyan érték, amivel a kényes, igényes, drága közép-európai katonaló nem versenyezhet. Még a hibája, a kicsiny termet is javára szolgál, mert kis célpont.

A szintén kiveszőfélben levő komondor, a "kunok ebe" szerencsésebben járt. A világháború alkalmával itt járt németek felfedezték s néhányat kivittek Németországba, ahol korcsmentes, tiszta fajt tenyésztettek ki belőlük. Így aztán a komondorból divatkutya lett s a németek értékelésén keresztül idehaza is becsületre tett szert, s visszahoztuk.

Folytathatnám tovább is az oktalan hagyományirtás felsorolását, ami a külföldről behozott háziállat-tájfajták érdekében folyik.

A magunk értékeinek meg nem becsülése onnan ered, hogy nem ismerjük a népi hagyományokat. Gazdasági tudást idegen, főleg német könyvekből szerzünk, ezekben pedig nincs. szó magyar tájfajtákról, ennélfogva nem veszünk róluk tudomást. Már magában az a tény is elegendő a leértékelésükre, hogy a paraszt ember kezén vannak, pedig sok tekintetben értékesebb, mint az importált fajták.

Szükséges volna, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum állattára feladatául tűzné ki a magyar háziállat-tájfajták alapos tanulmányozását, mert szerintünk ez az Állattár legnemzetibb feladata. A Fővárosi Állatkertben meghonosítandók volnának az összes magyar tájfajták. Ezenkívül a Hortobágy-pusztán és Bugacon, az ősi magyar parlagi lovakból 1–1 törzsménest, a magyar szarvasmarhából 1–1 törzsgulyát, a kétféle rackajuhból 1–1 tenyésznyájat, azonkívül a két említett pusztán 1–1 komondor- és pulitenyészetet honosítanánk meg, hogy évezredes tájfajtáink ne vesszenek ki hírmondó nélkül. Hiszen a tenyésztés időről-időre változó céljainak megfelelőleg ismét szükségünk lehet reájuk, vagy mint tenyészállatot külföldre szállíthatjuk, olyan (helyekre, ahol ma jobban megfelelnek. De ősi nomád műveltségünk egyéniségének és magas színvonalának bizonyítékául is ragaszkodnunk kell hozzájuk. Az is fontos érv, hogy a pusztákat látogató idegennek ne csak a tőlük betelepített tájfajtákat mutogassuk, hanem azt is, amit a magyar tudás már egy évezreddel ezelőtt kitenyésztett.

Egyben a mezőgazdasági, főiskolák, középiskolák figyelmét is felhívjuk a magyar háziállat-tájfajták elfogulatlan tanulmányozására, s a mai újabb tenyésztési célokat szolgáló egyedek kitenyésztésére, anélkül, hogy a fajta hagyományos jellegei változást szenvednének. Méltóbb magyar feladat volna ez a gazdasági főiskolák számára, mint az idegen fajták betelepítése és népszerűsítése!

17. A magyar népi földmívelés

Nemcsak az állattenyésztésben, hanem a növénytermelésben, is bevezettünk olyan újításokat, amiket később meg kellett változtatnunk s a nép által megőrzött hagyományokhoz kellett visszatérnünk. A magyar búzát "nemesítés" jelszavával elrontottuk s csak később jöttünk rá, hogy a román búza, melyet nem nemesítettek, sikérdúsabb, s a világpiacon a magyar búzának elébevágott. Vissza kellett térnünk a régi parasztbúzához, hogy el ne veszítsük piacainkat!

A magyar mezőgazdálkodás tudományának nagy vétke, hogy nem tanulmányozza az évszázados tapasztalatokból leszűrt népi tudást, hanem mindjárt idegen, átdolgozott könyvekhez fordul, s a külföldön bevált módszereket átveszi s a hagyományok rovására terjeszti. Sőt merem mondani, hogy a magyar népi gazdálkodás egész rendszerét sem ismerik kellőképpen, holott az több mint egy évezred óta hagyományosan fejlődött, tökéletes és az európaitól teljesen különböző gazdasági rendszer, amit csak zárt tömegben betelepülő, hódító és ezer esztendő óta uralkodó nép tudott a maga épségében megőrizni. Egész hivatalos gazdasági nevelésiünk, küzdelem ez ellen a külfölditől eltérő magyar gazdálkodási rendszer ellen, ahelyett, hogy megértenénk s mezőgazdasági életünk alapjául elfogadnánk. Szerencsére a paraszt nem egykönnyen hagyja magát hagyományaiból kiemelni, így remélhetjük, hogy egyszer a szakemberek itthon is meglelik azt az irányt, amely felé a magyar gazdálkodásnak haladnia kell. Vagyis a hagyományos gazdálkodás minden értékét felkutatják s erre a jónak és megtarthatónak talált tudásra, értékekre építik fel a jövő gazdálkodási rendszerét, tudományát.

A magyar gazdálkodás az Alföldön teljesen nomád hagyományokon épül fel. Mondhatnánk, hogy az ázsiai nomád élet a magyar alföldi mezőgazdálkodásban éri el a fejlődése csúcspontját. Különösnek látszik ugyan, hogy nálunk a nomádkodás földművelésben éri el fejlődésének tetőfokát de mindkét gazdálkodási ág alapja az állattenyésztés. Alföldi parasztvárosaink nem egyebek, mint faluvá-várossá ülepedett állattenyésztő szállások.

Akik a hagyományos magyar népi gazdálkodást nem ismerik, az alföldi magyar várost megkísérelték a nyugati tudomány által nyilvántartott európai településformákból levezetni, de nem sikerült.

A magyar, mint elsősorban állattenyésztő nép, ősi soron nem lakott együtt nagyszámú jószágállományával, hanem azokat házain kívül a falu vagy város szélén lévő gazdasági udvaraiban, kertjeiben tartotta. (A kert a régi magyar nyelvben csak kerítést, aklot jelentett.) Itt élt a férfinép az ólakban, a jószággal együtt; a fehérnép, a gyermekek, öregek pedig bent a faluban vagy városban lévő házakban.

Állattenyésztő téli szállások a rideg jószágok számára a határban is voltak már a törökvilág előtt is. A mezőgazdasági szállás vagy tanya azonban az állatteleltetés kapcsán a törökvilág után alakult ki, akkor már, amikor a szántóföldközösség és egyéb hagyományos gazdasági kötöttség (nyomásos rendszer, vetéskényszer) megszűnt, s a szétszórt szántóföldeket tagosították. Az elosztott közlegelőkről s a városbeli ólaskertekből a jószágteleltetés a tanyára került. Voltaképpen a tanya nem egyéb, mint a városból a határba, a szántóföldekre kitelepített ólaskert. A mezőgazdálkodás magyar rendszere az Alföldön olyan erős, hogy a tanyarendszer mindenütt azonnal kialakul, ahol a tagosítást végrehajtják.

A közigazgatás 150 év óta üldözi a tanyát, mégsem bírt vele. A Bach-korszak erőszakkal akarta faluvá összehúzni. Nem sikerült. A hagyományos magyar gazdálkodási rendszerrel szorosan összefüggő tanyarendszert megváltoztatni nem lehet. Akár tótot, akár svábot telepítettek az Alföldre, annak csak magyarul lehetett és lehet gazdálkodnia s kénytelen a tanyarendszert átvenni.

A magyar tanya nem azonos a nyugat-európai irtvány eredetű, szétszórt településekkel, azok ugyanis önálló telepek, a magyar tanya azonban mindig egy népes, nagyhatárú földmívesváros vagy -falu függeléke. A városhoz képest nyári vagy téli szállása a gazdának. Az ősi, nomádrendszerű költözködő életmódunk ilyen formában maradt fenn napjainkig. Ilyen kétlaki település-formával — mely sajátos ősi magyar gazdálkodási rendszerünkből folyik — Európában seholsem találkozunk.

A tanyarendszer s annak a gazdálkodásmóddal, várossal való összefüggéseit még a hatóság sem igen érti meg, csak a közigazgatási hátrányait látja. Pedig ha utak épülnének a tanyák között, Európa legtökéletesebb mezőgazdasági és állattartási rendszere volna, mert magában egyesíti a magánostelep és a város minden előnyét. A gazda dologidőben a szántóföldjén lakhatik, a család minden munkaereje a gazdálkodás szolgálatában állhat, a városból való ki-bejárással nem kell időt vesztegetnie, télen pedig pihenhet és kultúréletet élhet a városban.

Ezt a sajátosan magyar tanyarendszert a tudatlannak tartott magyar paraszt hagyományos alapon, teljesen egyedül, sőt a hatóság tilalma ellenére fejlesztette ki, s a mi viszonyaink között jobbat semmiféle gazdasági lángész nem tudna számunkra kigondolni. Ezért tudomásul kell vennünk és a hagyományos alapokon most már tudatosan tovább kell fejlesztenünk.

Vannak a magyar paraszti gazdálkodásnak fiatalabb hagyományai, melyek parasztságunk életrevalóságáról tesznek tanúbizonyságot.

Adataink vannak rá, hogy a parasztság az Alföldön a nagymérvű lecsapolást és ármentesítést kezdetben ellenezte, mert hagyományos és gazdaságos, külterjes, nomádrendszerű, állattenyésztését féltette. Valóban az ármentesítés teljesen átváltoztatta azt az ezeréves vízközti életmódot, melybe a magyar paraszt ősi tájfajta állataival belenőtt. A kiszáradt Alföldön a vízi élet ezer- vagy több ezeréves hagyományai megszűntek s az új élettérszínen a magyar paraszt száz év alatt új honfoglalást vitt véghez, úrrá lett a kiszáradt tájakon.

Ma már a magyar mezőgazdaság hivatalos szervei is belátták, hogy a lecsapolással — melyet a nép nem óhajtott — túllőttünk a célon. A nagy költséggel végrehajtott lecsapolást — mely az Alföldet szinte teljesen kiszárította — öntözőberendezéssel kell helyrehozni s a régi nedves gazdálkodást új életre kell hívni. Sajnos, a lecsapolás óta három nemzedék hunyt el. A vízi élet hagyományairól a mai nemzedék már jóformán semmit sem őriz. Nincs más hátra, mint idegen könyvekből átvenni a vízi élethez való szaktudást, vagy pedig rábízni a magyar népre, hogy találékonyságával, szívósságával újra fedezze fel, amit már régen tudott. Az utóbbiban jobban; bízom. Azonban íha a népi gazdálkodás hagyományait, rendszerét jól ismertük volna, a lecsapolás és öntözés óriási költségeit nagyrészt megtakaríthattuk volna.

Hogy a magyar nép nemcsak hagyományaiból él, hanem gazdasági műveltséget teremtő képessége is van, a száraz gazdálkodáson kívül is számos példával igazolhatjuk. A Duna-Tisza-közén, a futóhomokon a magyar paraszt teremtett magas fejlettségű zöldség-, gyümölcs- és szőlőkultúrát. A kezdeményezés, sőt a kivitel sem a földmívelésügyi minisztériumból, vagy gazdasági iskoláktól ered. Egyszerű kisgazdák esze, tapasztalata teremtette meg ezen a vad homokon a magas színvonalú kerti gazdálkodást. A makói hagyma, szegedi, kalocsai paprika, a nagykőrösi ugorka, zöldség, a csányi dinnye, a rétközi káposzta, a nyírségi burgonya, a mogyoródi, fóti, veresegyházi paradicsom-, spárgatermelés stb. mind a népi kezdeményezés, tapasztalat és tudás eredménye. Ezt a nagy nemzeti tudásértéket azonban annyira sem becsültük, hogy összegyűjtöttük, feldolgoztuk és nemzeti közkinccsé tettük volna. Ehelyett nagyrészt idegen könyvekből ollózott tudománnyal és a népi élettől és gyakorlattól távollevő kisérletezések alapján adunk ki szakkönyveket, melyek némely része a nép körében nem annyira a tudást terjeszti, mint inkább a nyomtatott betű hitelét rontja.

A magyar népi hagyományos gazdálkodás és tapasztalati tudás tanulmányozására szükségesnek tartanám, hogy valamennyi gazdasági iskola tanítója, tanára a gazdasági ismétlőiskoláktól az akadémiákig a tanítványok bevonásával gyűjtse a magyar nép életrevaló gazdasági hagyományait és célszerű tapasztalatait, hogy erre építse fel a magasabbrendű gazdálkodás tudományát. Ahol a termelésben különös szaktudás jelentkezik (dinnye, hagyma, paprika stb. termelést), azokat a területeket monográfiákban dolgoztassuk fel.

Mivel a magyar nemzet kétharmada földmíves-paraszt, a mezőgazdasági középiskolákat szaporítanunk kell — mégpedig a gimnáziumok és polgári iskolák átalakításával, vagy kibővítésével —, hogy hagyományos alapokon álló művelt magyar földművesosztályt neveljünk, amely megél a maga földjén s nem szorul az államra, mint eltartóra. A népi-nemzeti irányban nevelt művelt magyar földmíves legyen a történelmi középosztály erőtartaléka, hogy ne kellessen gyökértelen, kellőleg meg nem magyarosodott, vagy megmagyarosíthatatlan vagy idegenlelkűekből kiegészítenie magát akkor, amikor a magyar parasztság tehetségei önhibáikon kívül nem tudnak felszínre tömi. A mezőgazdasági középiskola különösen alkalmas a néphagyományoknak a középosztályba való begyökereztetésére és egy földhöz kötött magyar földmíves középosztály kialakítására. Ha a kisüzemi gazdálkodásra tanítjuk az iskola növendékeit, akkor túltermelés nem állhat be. A magyar nemzeti nevelés pedig az iskolákban ne merüljön ki a magyar nyelv — történelem — és földrajz tanításával, hanem a magyar néphagyománynak legalább is akkora szerepet szánjunk, mint a háromnak együttvéve.

18. A magyar háziipar

Ez alá a fogalom alá fogom mindazon népi munkát, mely az ősfoglalkozásokon kívül esik.

Ezek irányításával ezideig az ipari és földmívelésügyi minisztérium foglalkozott. Mivel azonban a háziiparnak népművészeti vonatkozásai is vannak, szükségesnek tartjuk, hogy a közoktatásügyi minisztérium ezzel a kérdéssel "hagyományőrzés és népművészet" címén behatóbban foglalkozzék. Az iskolánkívüli népművelésnek és a szabadoktatásnak ebben a kérdésben nagy szerepet szánunk. Háziipari tanfolyamokat csak olyanok vezethetnének, akik néprajzi szakképzettséget szereztek.

19. A magyar kisipar

A népművészet mesterei a múltban nemcsak a parasztok közül kerültek ki, hanem igen tekintélyes számmal iparosemberek voltak. A népművészet közismert múzeumi darabjait: a virágosra festett bútorokat, cserépedényeket, hímzett bőrruhákat, cifra szűröket, stb. mesteremberek készítették. Hogy ipartermékeiket mégis népművészeti tárgynak tekintjük, ez onnan van, mert a nép számára és a nép ízlése szerint dolgoztak, azonban egyéniségük elismerésére sohasem tartottak számot, éppúgy, mint a paraszt népművész.

Az idegen szellem sehol sem végzett akkora rombolást hagyományainkban, mint a népművészeti értékű kismesterségeknél. Kapuink sarkig ki voltak tárva nyugat felé, amelynek gyarmatai voltunk. A XIX. század, közepétől — amikor az első vasutak kiépültek — özönlött hozzánk az idegen portéka a cserébe adott magyar búzáért. A szebbnek, értékesebbnek vélt bécsi portéka elnyomta a magyaros ízlést és annak ipari termékeit. De jöttek az idegen mesteremberek is a "gyarmat"-ra és siettették a pusztulást. A magyar szűcsök, szűrszabók, fazekasok, asztalosok, szíjjártók romlásáért senkinek sem fájt a feje, hiszen csak magyarok voltak, de kihalt velük az a magyar népművészet is, mellyel ma a múzeumainkat látogató idegeneknek dicsekszünk, akik őszinte elismeréssel adóznak a halódó magyar népi kismesterség remekei előtt.

A XIX. század végén alakult Iparművészeti Iskolának ugyan néha-néha eszébe jutott, hogy a népművészetet is figyelembe kellene venni, de nem akadt bátor ember, aki az egyéni művészkedés rovására az egyéniséget nem ismerő népművészetre adta volna magát. Így aztán az iparművészben az iparos és a művész ma is tovább vívja eldöntetlen harcát. Közben az ipar halad tovább az elnemzetietlenedés útján. Az iparművész ugyan kapaszkodik a népi-nemzeti horgonyba, hogy a szó szoros értelmében fenntarthassa magát és az egyénisége rovására engedményeket tesz a népművészet felé. Ez azonban ritkán sikerül, mert a magyar népművészet közös stílusát az iparművész ihlet vagy képzelőtehetség útján nem sajátíthatja el, hacsak néprajzot nem tanul. Erre azonban a mai iskola nem ad módot. Így aztán mint dilettáns és előkelő idegen inkább árt, mint használ a magyar népművészet ügyének. Legjobban láthatjuk ezt a népi kerámia terén.

A kisipar népi-nemzeti művészetét alulról is meg lehetne menteni. E célból az összes magyar iparágakat meg kellene vizsgálni, van-e még valami kapcsolatuk a népművészettel. Ezeken a szálakon kellene elindulni s nemsokára elérnénk oda, ahova a nőipariskolák eljutottak.

Az iparostanonc-iskolákban olyan tanítókat és tanítónőket kellene alkalmazni, aki a magyar formanyelvvel és a tárgyi népművészettel tisztában van. Ilyen készséget azonban 2–4 hetes tanfolyamokon nem lehet szerezni, hanem csak úgy, ha a tanító- és tanárképző-intézetekben éveken át rendszeresen tanulja a magyar néprajzot. Még fokozottabb mértékben kellene tanítani a néprajzot és a népművészetet az ipari szakiskolákban, ahol ma még nincs semmi szerepe.

20. A néphagyomány őrzése a megszállt területeken

A néphagyomány őrzése legnagyobb jelentőségű a megszállott területeken. Ahol a magyar államhatalom megszűnt, a magasabb művelődést hordozó középosztály tönkrement, elkallódott; ahol a magyar iskolákat becsukták, az elszegényedett nép papot sem tud tartani, ott a hagyományos magyar népi műveltség még mindig fenn tudja tartani a magyarságot az eljövendő feltámadásig. Nemcsak nyelvében él a nemzet, hanem néphagyományaiban is. Amíg másként dalol, táncol, mozog, más a hite, más a szokása, másforma házat épít, másféleképen ruházkodik, másként gazdálkodik, táplálkozik, mint az uralkodó nép, addig nem veszett el számunkra. A moldvai csángók háromnegyed része már magyarul nem tud. Magyar uralom alatt nem éltek, magyar úr nem került ki közülük soha. Iskoláikban, templomaikban magyar szó sohasem hangzott el. Papjai, tanítói idegenek, nem tudnak magyarul, de tudni sem akarnak. A csángónak a mi középosztálybeli megfogalmazásunk szerinti magyar nemzeti öntudata nincs is, mégis a románnal nem házasodik össze, római katolikus vallása, magyar néphagyományai megbontatlan egységben tartják, és népi közösségei fennállnak ma is.

Az erdélyi magyarság már ösztönösen meglátta, hogy a népi (hagyományban van a nagy nemzetfenntartó erő, s olyan buzgalommal vetették magukat a néphagyománygyűjtésre, hogy példát vehetnénk róluk.

21. Nemzetiségeink és a magyar néphagyomány

Habár a velünk együtt élt nemzetiségek: tótok, oláhok, szerbek, horvátok, sokácok, vendek, magyaroroszok anyanyelvüket megtartották, mégis sokkal inkább magyar hagyományok szerint élnek, mintsem ők és a magyar közvélemény gondolná. Részint nyelvi különállásuknál, részint határszéli településüknél fogva minden magyar műveltséghatás később jelentkezik náluk, ennélfogva tovább is őrzik azokat, mint a magyarság, mely mint magasabb műveltségű, jobb területeken élő, vezetésre hivatott nép hamarább újít.

A magyar néphagyományok nem ismerése az oka, hogy nemzetiségeink néphagyományaival nem vállaljuk a közösséget, azokban nem ismerjük fel a magyar örökséget, ennélfogva saját nemzeti hagyományaiknak tartjuk azokat. A tüszőt, bocskort, rövidderekú férfiinget, ködmönt stb. az oláh, rutén, tót nép nemzeti jellegzetességének ismerjük, holott ezeket a ruhadarabokat száz év előtt az alföldi és dunántúli magyar köznép is viselte, viszont az oláhok, rutének, tótok a Kárpátokon kívül élő faj rokonai sohasem viselték, ma sem viselik. A tüsző neve bolgár-török eredetű, s hazánkban mint nyíl és dárda elleni páncélt, a honfoglaló magyarság honosította meg. Erdélyben az oláhság magyar bocskorban jár s csak Hunyad-Krassó-Szörény megyében viseli az újgöröggel egyező tarajos bocskort, amit a Balkánról hozott magával. Szellemi néprajzi tekintetben is sok esetben a mi hagyományainkat őrzik. Zenefolkloristáink bebizonyították, hogy nemzetiségeink egy része a magyar népzene régebbi típusával él.

Nemzetiségeink néphagyományait tehát éppúgy kell tanulmányoznunk, mint a magunkét s az ő hagyományaikban fel kell ismernünk a mi levetett, régebbi műveltségünk emlékeit. Csak azokat a néprajzi sajátosságokat tekinthetjük nemzetiségeink ősi nemzeti hagyományainak, melyek a Kárpátokon kívül élő fajrokonaikéval megegyeznek, s amelyek a magyarság múltjában nem mutathatók ki. Ha felismerjük a nemzetiségeink hagyományaiban a magyar hagyományokat, akkor rögtön ráeszmélünk, hogy őket a közös hagyomány ma is szorosan kapcsolja hozzánk. Ezt a magyar hagyománytudatot kell hirdetnünk úgy a magyarság, mint a nemzetiségek felé, ezzel jobban magunkhoz fűzzük őket. Viszont ha minden régebbi hagyományt az ő nemzeti jellegükké nyilvánítunk, akkor idővel nekünk nem marad semmink, ami egyéniségünket, ősi műveltségünket bizonyíthatná.

22. A főváros és a néphagyomány

Nálunk az ország fővárosában a népi műveltség parasztosságot jelent. Budapest még a történelmi középosztály hagyományainak sem talaja. Budapest régi, jobbára német hagyományait elveszítette, magyar hagyományokat pedig sem nem őriz, sem nem szerzett. Magyarsága abban merül ki, hogy lakói jól-rosszul tudnak magyarul. A roppant tömegben beszüremkedett, nem magyar eredetű budapesti polgárságtól az is elismerésreméltó cselekedet, hogy már az első nemzedéke legalább nyelvében magyarrá vált. Ezt azonban azzal fizette meg a magyar nemzet, hogy a Budapestre százezrével beköltöző vidéki magyarság — úgy a középosztály, mint a nép — hagyományait elveszítette. Ma valóságos nemzetközi város, minden ősi magyar műveltségemlék nélkül, olyan, amilyet Amerikában valami hirtelen felbukkant természeti kincs kiaknázására összeverődött gyülevész nép néhány évtized alatt hoz létre.

Ezt a várost nemcsak nyelvében, de népi-nemzeti irányban is meg kell magyarosítanunk, s ezt nem tartom lehetetlennek.

Történelmi középosztályunk ugyanis a népi hagyománytól mereven elzárkózik. Csak saját történelmi hagyományait tekinti nemzeti hagyománynak. Az iskolában is egyedül ezt tanítják. Tudjuk, hogy 150 év előtt még nehezen vátt meg a latin hivatalos és társalgási nyelvtől. A nép fiai, Petőfi és Arany mutatták meg, hogy a nép nyelvén is lehet beszélni a legelőkelőbb társaságokban is. Ez azonban száz évbe tett.

Azt a köznéptől való elzárkózást — melyet a hódító bolgár-törökség a magyar nemesi társadalmon, majd 1848 óta az úri osztályon keresztül napjainkig megőrzött — meg kell szüntetnünk. A magyar nemzetnek tartott történelmi középosztály elszegényedése és a sok idegen elem felvétele miatt ma már nem olyan ellenálló, hogy az erős népi-nemzeti hagyományokkal rendelkező köznépet — mint a jövőben egyedüli támasztékát — sokáig nélkülözhetné.

Mivel Budapesten éppen a túlnyomó számú idegen eredetű középosztálybeli elem és a feltörő népi elem miatt a magyar történelmi középosztály a maga kizárólagosságát nem juttathatja érvényre, ebben a demokratikusnak mondható nemzetköziségben a magyar népi-nemzeti műveltség sikerrel volna terjeszthető.
Mivel a középosztály a néphagyományokból elsősorban a népművészetet értékeli, ezen a ponton kellene először megközelíteni, a pesti polgár ugyanis jóval fogékonyabb a magyar népművészet iránt, mint a vidéken élő úriember. Hiszen a beköltözők zömét évtizedek óta a magyar vidék népe adja.

Vissza a 11–15. fejezethezVissza a tartalomjegyzékhezTovább az 23–31. fejezethez

Kezdőlap
Vendégoldal