GYÖRFFY ISTVÁN A NÉPHAGYOMÁNY ÉS A NEMZETI MŰVELŐDÉS Budapest, 1939. 16–22. fejezet |
|||
16. A magyar népi állattartás A
magyar a bolgár-törökkel való egyesülés óta állattenyésztő és
földmívelő. Háziállatainak nagyszerűen honosult magyar tájfajtái
legalább is 1000–1500 évesek. Ezeket a tájfajtákat a múlt század
közepéig megőriztük, azóta újabb, a mi klímánkkal megküzdeni nem tudó
és gyakorlatilag nem mindig beváló tájfajtákért az ősieket serényen
ártjuk. Köztudomású, hogy egy
évtizeddel ezelőtt nyugalmazott állami tisztviselők és mások, tetemes
államsegéllyel leghorn-tyúkászatot rendeztek be. A legjobb, idegenből
átdolgozott szakkönyvek alapján kezdték tenyészteni ezt a külföldi
tyúkot, mellyel a magyar parlagi tyúkot akarták kiszorítani. A
leghorn-tyúkászatok rendre elpusztultak, mert lassanként rájöttek, hogy
nem haszonhajtó a mi viszonyaink között. Az igénytelen, szemétdombon,
tarlón nevelt parlagi tyúk mostoha tartás mellett is többet tojt, mint
a dédelgetve tartott leghorn, sőt a külföld piacain is kelendőbb volt
ízletes húsa miatt. Az úri tyúkászok ezen balul kiütött kísérlete sok pénzébe került az államnak! A
múlt század közepén a kisjenői uradalomban a szerbiai disznóból
kitenyésztették a hízékony mangalicát. Majd ezen disznóért
kipusztítottuk két ősi disznó-fajtánkat: a bakonyit és szalontait,
melyek bár nem voltak ennyire hízékonyak, de a sertésvésznek
nagymértékben ellenállottak. Később változott a tenyésztés célja,
hússertésre is szükségünk lett. A ridegen tartható, húsdisznónak igen
alkalmas bakonyi és szalontai disznót azonban úgy kiirtottuk, hogy
hírmondó sem maradt belőlük s pótlásukra meg kellett honosítanunk az
angol hússertést, mely azonban nem áll ellen a sertésvésznek, éppúgy,
mint a mangalica, ezenkívül nehezen is akklimatizálódik. A
XVIII. század végén honosítottuk meg finom gyapja miatt a merinói-juhot
s a XIX. század végére kiirtottuk érte ősi magyar táj fajtáinkat, a
pödröttszarvú hortobágyi magyar racka-juhot és a csiga-szarvú erdélyi
rackát. Régi tájfajtáinkat, ridegmódra, a szabad ég alatt teleltettük s
azok minden vésszel szemben igen jól ellenállottak. Viszont a kényes
természetű merinó-juhokat sokféle betegség tizedeli, mert még máig sem
akklimatizálódott teljesen. Közben az ausztráliai és egyéb tengerentúli
gyapjúbehozatal miatt a merinótartás nálunk is elvesztette
gazdaságosságát, ellenben a rackagyapjút szőnyeg-, szűrposztó- és
pokrócgyáraink ma már Argentínából kénytelenek behozni, szűcseink pedig
a subának való rackajuhbőrt Romániából szerzik be, mert rackajuhunk
alig van az országban pár ezer darab. A
pödröttszarvú magyar rackajuh, melyből a Hortobágyon is ma már csak
2500 példány él, másutt sehol a világon nem található. Hankó Béla
professzor kutatásai azt igazolják, hogy nagyobb testű, ízletesebb
húsú, nagyobb és sűrűbb tejhozamú, mint a merinó, mégis ki hagyjuk
veszni, mert nem külföldi, ennélfogva nem lelhet jó. A
magyar szarvasmarha fokozatos kiirtása most folyik. Ma már jobbára csak
a Tiszántúl, főleg Debrecentől keletre tartják. Egyebütt az alpi és más
nyugati tájfajta foglalta el a helyét. A
magyar szarvasmarha olyan híres volt, hogy a múlt század közepén még a
podóliai oroszok is a magyar Alföldre jártak tenyészbikáért és
tehenekért. A ridegen tartott magyar marha a szabad ég alatt telelt,
télen a rét avarfüvén élt — mit a hó alól kapart ki —, vagy szalmán. A
kontinentális klímánkhoz nagyszerűen hozzáedződött rideg marha a
tuberkulózist nem ismerte. Igavonásra pedig Európa legjobb
szarvasmarhája. A nyugatról betelepített hegyi, vagy tengerparti marha
azonban nehezen bírja a szélsőséges magyar klímát, a ridegtartást pedig
sehogysem. A gümőkórt azonban annál könnyebben megkapja. Ha 30–40 évvel
ezelőtt tejhozamra tenyésztettük volna ki a magyar marhát, ma nem
kellene drága pénzen betelepíteni az idegen marhát, mely több tejet ad
ugyan, mint a magyar, viszont hígabb a teje. Arról meg szó sem lehet,
hogy külterjes módon, nagy tömegben tartani lehetne. Az
idegenlelkűség, mely mindent értéktelennek tart, ami hagyományosan
magyar, halálra ítélte a magyar parlagi lovat is, mely legalább is 2000
év óta sors- és munkatársunk, a magyar honfoglalás évszázados harcainak
pedig tényleges résztvevője. Ez az
igénytelen, de fáradhatatlan apró parasztló ugyanis nem üti meg a mai
katonai mértéket, azért pusztulnia kellett. Pár év előtt felsőbb
rendeletre az állatorvosok az országban feltalálható összes parlagi
magyar méneket kiherélték, így az ősmagyar lovat a többi magyar jószág
sorsára juttatta az idegenszelleműség. Pedig edzettsége, ereje,
igénytelensége, fáradhatatlansága, olcsósága mind olyan érték, amivel a
kényes, igényes, drága közép-európai katonaló nem versenyezhet. Még a
hibája, a kicsiny termet is javára szolgál, mert kis célpont. A
szintén kiveszőfélben levő komondor, a "kunok ebe" szerencsésebben
járt. A világháború alkalmával itt járt németek felfedezték s néhányat
kivittek Németországba, ahol korcsmentes, tiszta fajt tenyésztettek ki
belőlük. Így aztán a komondorból divatkutya lett s a németek
értékelésén keresztül idehaza is becsületre tett szert, s visszahoztuk. Folytathatnám tovább is az oktalan hagyományirtás felsorolását, ami a külföldről behozott háziállat-tájfajták érdekében folyik. A
magunk értékeinek meg nem becsülése onnan ered, hogy nem ismerjük a
népi hagyományokat. Gazdasági tudást idegen, főleg német könyvekből
szerzünk, ezekben pedig nincs. szó magyar tájfajtákról, ennélfogva nem
veszünk róluk tudomást. Már magában az a tény is elegendő a
leértékelésükre, hogy a paraszt ember kezén vannak, pedig sok
tekintetben értékesebb, mint az importált fajták. Szükséges
volna, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum állattára feladatául tűzné ki a
magyar háziállat-tájfajták alapos tanulmányozását, mert szerintünk ez
az Állattár legnemzetibb feladata. A Fővárosi Állatkertben
meghonosítandók volnának az összes magyar tájfajták. Ezenkívül a
Hortobágy-pusztán és Bugacon, az ősi magyar parlagi lovakból 1–1
törzsménest, a magyar szarvasmarhából 1–1 törzsgulyát, a kétféle
rackajuhból 1–1 tenyésznyájat, azonkívül a két említett pusztán 1–1
komondor- és pulitenyészetet honosítanánk meg, hogy évezredes
tájfajtáink ne vesszenek ki hírmondó nélkül. Hiszen a tenyésztés
időről-időre változó céljainak megfelelőleg ismét szükségünk lehet
reájuk, vagy mint tenyészállatot külföldre szállíthatjuk, olyan
(helyekre, ahol ma jobban megfelelnek. De ősi nomád műveltségünk
egyéniségének és magas színvonalának bizonyítékául is ragaszkodnunk
kell hozzájuk. Az is fontos érv, hogy a pusztákat látogató idegennek ne
csak a tőlük betelepített tájfajtákat mutogassuk, hanem azt is, amit a
magyar tudás már egy évezreddel ezelőtt kitenyésztett. Egyben
a mezőgazdasági, főiskolák, középiskolák figyelmét is felhívjuk a
magyar háziállat-tájfajták elfogulatlan tanulmányozására, s a mai újabb
tenyésztési célokat szolgáló egyedek kitenyésztésére, anélkül, hogy a
fajta hagyományos jellegei változást szenvednének. Méltóbb magyar
feladat volna ez a gazdasági főiskolák számára, mint az idegen fajták
betelepítése és népszerűsítése! 17. A magyar népi földmívelés Nemcsak
az állattenyésztésben, hanem a növénytermelésben, is bevezettünk olyan
újításokat, amiket később meg kellett változtatnunk s a nép által
megőrzött hagyományokhoz kellett visszatérnünk. A magyar búzát
"nemesítés" jelszavával elrontottuk s csak később jöttünk rá, hogy a
román búza, melyet nem nemesítettek, sikérdúsabb, s a világpiacon a
magyar búzának elébevágott. Vissza kellett térnünk a régi
parasztbúzához, hogy el ne veszítsük piacainkat! A
magyar mezőgazdálkodás tudományának nagy vétke, hogy nem tanulmányozza
az évszázados tapasztalatokból leszűrt népi tudást, hanem mindjárt
idegen, átdolgozott könyvekhez fordul, s a külföldön bevált módszereket
átveszi s a hagyományok rovására terjeszti. Sőt merem mondani, hogy a
magyar népi gazdálkodás egész rendszerét sem ismerik kellőképpen,
holott az több mint egy évezred óta hagyományosan fejlődött, tökéletes
és az európaitól teljesen különböző gazdasági rendszer, amit csak zárt
tömegben betelepülő, hódító és ezer esztendő óta uralkodó nép tudott a
maga épségében megőrizni. Egész hivatalos gazdasági nevelésiünk,
küzdelem ez ellen a külfölditől eltérő magyar gazdálkodási rendszer
ellen, ahelyett, hogy megértenénk s mezőgazdasági életünk alapjául
elfogadnánk. Szerencsére a paraszt nem egykönnyen hagyja magát
hagyományaiból kiemelni, így remélhetjük, hogy egyszer a szakemberek
itthon is meglelik azt az irányt, amely felé a magyar gazdálkodásnak
haladnia kell. Vagyis a hagyományos gazdálkodás minden értékét
felkutatják s erre a jónak és megtarthatónak talált tudásra, értékekre
építik fel a jövő gazdálkodási rendszerét, tudományát. A
magyar gazdálkodás az Alföldön teljesen nomád hagyományokon épül fel.
Mondhatnánk, hogy az ázsiai nomád élet a magyar alföldi
mezőgazdálkodásban éri el a fejlődése csúcspontját. Különösnek látszik
ugyan, hogy nálunk a nomádkodás földművelésben éri el fejlődésének
tetőfokát de mindkét gazdálkodási ág alapja az állattenyésztés. Alföldi
parasztvárosaink nem egyebek, mint faluvá-várossá ülepedett
állattenyésztő szállások. Akik a
hagyományos magyar népi gazdálkodást nem ismerik, az alföldi magyar
várost megkísérelték a nyugati tudomány által nyilvántartott európai
településformákból levezetni, de nem sikerült. A
magyar, mint elsősorban állattenyésztő nép, ősi soron nem lakott együtt
nagyszámú jószágállományával, hanem azokat házain kívül a falu vagy
város szélén lévő gazdasági udvaraiban, kertjeiben tartotta. (A kert a
régi magyar nyelvben csak kerítést, aklot jelentett.) Itt élt a
férfinép az ólakban, a jószággal együtt; a fehérnép, a gyermekek,
öregek pedig bent a faluban vagy városban lévő házakban. Állattenyésztő
téli szállások a rideg jószágok számára a határban is voltak már a
törökvilág előtt is. A mezőgazdasági szállás vagy tanya azonban az
állatteleltetés kapcsán a törökvilág után alakult ki, akkor már, amikor
a szántóföldközösség és egyéb hagyományos gazdasági kötöttség (nyomásos
rendszer, vetéskényszer) megszűnt, s a szétszórt szántóföldeket
tagosították. Az elosztott közlegelőkről s a városbeli ólaskertekből a
jószágteleltetés a tanyára került. Voltaképpen a tanya nem egyéb, mint
a városból a határba, a szántóföldekre kitelepített ólaskert. A
mezőgazdálkodás magyar rendszere az Alföldön olyan erős, hogy a
tanyarendszer mindenütt azonnal kialakul, ahol a tagosítást
végrehajtják. A közigazgatás 150 év
óta üldözi a tanyát, mégsem bírt vele. A Bach-korszak erőszakkal akarta
faluvá összehúzni. Nem sikerült. A hagyományos magyar gazdálkodási
rendszerrel szorosan összefüggő tanyarendszert megváltoztatni nem
lehet. Akár tótot, akár svábot telepítettek az Alföldre, annak csak
magyarul lehetett és lehet gazdálkodnia s kénytelen a tanyarendszert
átvenni. A magyar tanya nem azonos a
nyugat-európai irtvány eredetű, szétszórt településekkel, azok ugyanis
önálló telepek, a magyar tanya azonban mindig egy népes, nagyhatárú
földmívesváros vagy -falu függeléke. A városhoz képest nyári vagy téli
szállása a gazdának. Az ősi, nomádrendszerű költözködő életmódunk ilyen
formában maradt fenn napjainkig. Ilyen kétlaki település-formával —
mely sajátos ősi magyar gazdálkodási rendszerünkből folyik — Európában
seholsem találkozunk. A tanyarendszer
s annak a gazdálkodásmóddal, várossal való összefüggéseit még a hatóság
sem igen érti meg, csak a közigazgatási hátrányait látja. Pedig ha utak
épülnének a tanyák között, Európa legtökéletesebb mezőgazdasági és
állattartási rendszere volna, mert magában egyesíti a magánostelep és a
város minden előnyét. A gazda dologidőben a szántóföldjén lakhatik, a
család minden munkaereje a gazdálkodás szolgálatában állhat, a városból
való ki-bejárással nem kell időt vesztegetnie, télen pedig pihenhet és
kultúréletet élhet a városban. Ezt a
sajátosan magyar tanyarendszert a tudatlannak tartott magyar paraszt
hagyományos alapon, teljesen egyedül, sőt a hatóság tilalma ellenére
fejlesztette ki, s a mi viszonyaink között jobbat semmiféle gazdasági
lángész nem tudna számunkra kigondolni. Ezért tudomásul kell vennünk és
a hagyományos alapokon most már tudatosan tovább kell fejlesztenünk. Vannak a magyar paraszti gazdálkodásnak fiatalabb hagyományai, melyek parasztságunk életrevalóságáról tesznek tanúbizonyságot. Adataink
vannak rá, hogy a parasztság az Alföldön a nagymérvű lecsapolást és
ármentesítést kezdetben ellenezte, mert hagyományos és gazdaságos,
külterjes, nomádrendszerű, állattenyésztését féltette. Valóban az
ármentesítés teljesen átváltoztatta azt az ezeréves vízközti életmódot,
melybe a magyar paraszt ősi tájfajta állataival belenőtt. A kiszáradt
Alföldön a vízi élet ezer- vagy több ezeréves hagyományai megszűntek s
az új élettérszínen a magyar paraszt száz év alatt új honfoglalást vitt
véghez, úrrá lett a kiszáradt tájakon. Ma
már a magyar mezőgazdaság hivatalos szervei is belátták, hogy a
lecsapolással — melyet a nép nem óhajtott — túllőttünk a célon. A nagy
költséggel végrehajtott lecsapolást — mely az Alföldet szinte teljesen
kiszárította — öntözőberendezéssel kell helyrehozni s a régi nedves
gazdálkodást új életre kell hívni. Sajnos, a lecsapolás óta három
nemzedék hunyt el. A vízi élet hagyományairól a mai nemzedék már
jóformán semmit sem őriz. Nincs más hátra, mint idegen könyvekből
átvenni a vízi élethez való szaktudást, vagy pedig rábízni a magyar
népre, hogy találékonyságával, szívósságával újra fedezze fel, amit már
régen tudott. Az utóbbiban jobban; bízom. Azonban íha a népi
gazdálkodás hagyományait, rendszerét jól ismertük volna, a lecsapolás
és öntözés óriási költségeit nagyrészt megtakaríthattuk volna. Hogy
a magyar nép nemcsak hagyományaiból él, hanem gazdasági műveltséget
teremtő képessége is van, a száraz gazdálkodáson kívül is számos
példával igazolhatjuk. A Duna-Tisza-közén, a futóhomokon a magyar
paraszt teremtett magas fejlettségű zöldség-, gyümölcs- és
szőlőkultúrát. A kezdeményezés, sőt a kivitel sem a földmívelésügyi
minisztériumból, vagy gazdasági iskoláktól ered. Egyszerű kisgazdák
esze, tapasztalata teremtette meg ezen a vad homokon a magas színvonalú
kerti gazdálkodást. A makói hagyma, szegedi, kalocsai paprika, a
nagykőrösi ugorka, zöldség, a csányi dinnye, a rétközi káposzta, a
nyírségi burgonya, a mogyoródi, fóti, veresegyházi paradicsom-,
spárgatermelés stb. mind a népi kezdeményezés, tapasztalat és tudás
eredménye. Ezt a nagy nemzeti tudásértéket azonban annyira sem
becsültük, hogy összegyűjtöttük, feldolgoztuk és nemzeti közkinccsé
tettük volna. Ehelyett nagyrészt idegen könyvekből ollózott tudománnyal
és a népi élettől és gyakorlattól távollevő kisérletezések alapján
adunk ki szakkönyveket, melyek némely része a nép körében nem annyira a
tudást terjeszti, mint inkább a nyomtatott betű hitelét rontja. A
magyar népi hagyományos gazdálkodás és tapasztalati tudás
tanulmányozására szükségesnek tartanám, hogy valamennyi gazdasági
iskola tanítója, tanára a gazdasági ismétlőiskoláktól az akadémiákig a
tanítványok bevonásával gyűjtse a magyar nép életrevaló gazdasági
hagyományait és célszerű tapasztalatait, hogy erre építse fel a
magasabbrendű gazdálkodás tudományát. Ahol a termelésben különös
szaktudás jelentkezik (dinnye, hagyma, paprika stb. termelést), azokat
a területeket monográfiákban dolgoztassuk fel. Mivel
a magyar nemzet kétharmada földmíves-paraszt, a mezőgazdasági
középiskolákat szaporítanunk kell — mégpedig a gimnáziumok és polgári
iskolák átalakításával, vagy kibővítésével —, hogy hagyományos alapokon
álló művelt magyar földművesosztályt neveljünk, amely megél a maga
földjén s nem szorul az államra, mint eltartóra. A népi-nemzeti
irányban nevelt művelt magyar földmíves legyen a történelmi
középosztály erőtartaléka, hogy ne kellessen gyökértelen, kellőleg meg
nem magyarosodott, vagy megmagyarosíthatatlan vagy idegenlelkűekből
kiegészítenie magát akkor, amikor a magyar parasztság tehetségei
önhibáikon kívül nem tudnak felszínre tömi. A mezőgazdasági középiskola
különösen alkalmas a néphagyományoknak a középosztályba való
begyökereztetésére és egy földhöz kötött magyar földmíves középosztály
kialakítására. Ha a kisüzemi gazdálkodásra tanítjuk az iskola
növendékeit, akkor túltermelés nem állhat be. A magyar nemzeti nevelés
pedig az iskolákban ne merüljön ki a magyar nyelv — történelem — és
földrajz tanításával, hanem a magyar néphagyománynak legalább is akkora
szerepet szánjunk, mint a háromnak együttvéve. 18. A magyar háziipar Ez alá a fogalom alá fogom mindazon népi munkát, mely az ősfoglalkozásokon kívül esik. Ezek
irányításával ezideig az ipari és földmívelésügyi minisztérium
foglalkozott. Mivel azonban a háziiparnak népművészeti vonatkozásai is
vannak, szükségesnek tartjuk, hogy a közoktatásügyi minisztérium ezzel
a kérdéssel "hagyományőrzés és népművészet" címén behatóbban
foglalkozzék. Az iskolánkívüli népművelésnek és a szabadoktatásnak
ebben a kérdésben nagy szerepet szánunk. Háziipari tanfolyamokat csak
olyanok vezethetnének, akik néprajzi szakképzettséget szereztek. 19. A magyar kisipar A
népművészet mesterei a múltban nemcsak a parasztok közül kerültek ki,
hanem igen tekintélyes számmal iparosemberek voltak. A népművészet
közismert múzeumi darabjait: a virágosra festett bútorokat,
cserépedényeket, hímzett bőrruhákat, cifra szűröket, stb. mesteremberek
készítették. Hogy ipartermékeiket mégis népművészeti tárgynak
tekintjük, ez onnan van, mert a nép számára és a nép ízlése szerint
dolgoztak, azonban egyéniségük elismerésére sohasem tartottak számot,
éppúgy, mint a paraszt népművész. Az
idegen szellem sehol sem végzett akkora rombolást hagyományainkban,
mint a népművészeti értékű kismesterségeknél. Kapuink sarkig ki voltak
tárva nyugat felé, amelynek gyarmatai voltunk. A XIX. század, közepétől
— amikor az első vasutak kiépültek — özönlött hozzánk az idegen portéka
a cserébe adott magyar búzáért. A szebbnek, értékesebbnek vélt bécsi
portéka elnyomta a magyaros ízlést és annak ipari termékeit. De jöttek
az idegen mesteremberek is a "gyarmat"-ra és siettették a pusztulást. A
magyar szűcsök, szűrszabók, fazekasok, asztalosok, szíjjártók
romlásáért senkinek sem fájt a feje, hiszen csak magyarok voltak, de
kihalt velük az a magyar népművészet is, mellyel ma a múzeumainkat
látogató idegeneknek dicsekszünk, akik őszinte elismeréssel adóznak a
halódó magyar népi kismesterség remekei előtt. A
XIX. század végén alakult Iparművészeti Iskolának ugyan néha-néha
eszébe jutott, hogy a népművészetet is figyelembe kellene venni, de nem
akadt bátor ember, aki az egyéni művészkedés rovására az egyéniséget
nem ismerő népművészetre adta volna magát. Így aztán az iparművészben
az iparos és a művész ma is tovább vívja eldöntetlen harcát. Közben az
ipar halad tovább az elnemzetietlenedés útján. Az iparművész ugyan
kapaszkodik a népi-nemzeti horgonyba, hogy a szó szoros értelmében
fenntarthassa magát és az egyénisége rovására engedményeket tesz a
népművészet felé. Ez azonban ritkán sikerül, mert a magyar népművészet
közös stílusát az iparművész ihlet vagy képzelőtehetség útján nem
sajátíthatja el, hacsak néprajzot nem tanul. Erre azonban a mai iskola
nem ad módot. Így aztán mint dilettáns és előkelő idegen inkább árt,
mint használ a magyar népművészet ügyének. Legjobban láthatjuk ezt a
népi kerámia terén. A kisipar
népi-nemzeti művészetét alulról is meg lehetne menteni. E célból az
összes magyar iparágakat meg kellene vizsgálni, van-e még valami
kapcsolatuk a népművészettel. Ezeken a szálakon kellene elindulni s
nemsokára elérnénk oda, ahova a nőipariskolák eljutottak. Az
iparostanonc-iskolákban olyan tanítókat és tanítónőket kellene
alkalmazni, aki a magyar formanyelvvel és a tárgyi népművészettel
tisztában van. Ilyen készséget azonban 2–4 hetes tanfolyamokon nem
lehet szerezni, hanem csak úgy, ha a tanító- és tanárképző-intézetekben
éveken át rendszeresen tanulja a magyar néprajzot. Még fokozottabb
mértékben kellene tanítani a néprajzot és a népművészetet az ipari
szakiskolákban, ahol ma még nincs semmi szerepe. 20. A néphagyomány őrzése a megszállt területeken A
néphagyomány őrzése legnagyobb jelentőségű a megszállott területeken.
Ahol a magyar államhatalom megszűnt, a magasabb művelődést hordozó
középosztály tönkrement, elkallódott; ahol a magyar iskolákat
becsukták, az elszegényedett nép papot sem tud tartani, ott a
hagyományos magyar népi műveltség még mindig fenn tudja tartani a
magyarságot az eljövendő feltámadásig. Nemcsak nyelvében él a nemzet,
hanem néphagyományaiban is. Amíg másként dalol, táncol, mozog, más a
hite, más a szokása, másforma házat épít, másféleképen ruházkodik,
másként gazdálkodik, táplálkozik, mint az uralkodó nép, addig nem
veszett el számunkra. A moldvai csángók háromnegyed része már magyarul
nem tud. Magyar uralom alatt nem éltek, magyar úr nem került ki közülük
soha. Iskoláikban, templomaikban magyar szó sohasem hangzott el.
Papjai, tanítói idegenek, nem tudnak magyarul, de tudni sem akarnak. A
csángónak a mi középosztálybeli megfogalmazásunk szerinti magyar
nemzeti öntudata nincs is, mégis a románnal nem házasodik össze, római
katolikus vallása, magyar néphagyományai megbontatlan egységben
tartják, és népi közösségei fennállnak ma is. Az
erdélyi magyarság már ösztönösen meglátta, hogy a népi (hagyományban
van a nagy nemzetfenntartó erő, s olyan buzgalommal vetették magukat a
néphagyománygyűjtésre, hogy példát vehetnénk róluk. 21. Nemzetiségeink és a magyar néphagyomány Habár
a velünk együtt élt nemzetiségek: tótok, oláhok, szerbek, horvátok,
sokácok, vendek, magyaroroszok anyanyelvüket megtartották, mégis sokkal
inkább magyar hagyományok szerint élnek, mintsem ők és a magyar
közvélemény gondolná. Részint nyelvi különállásuknál, részint
határszéli településüknél fogva minden magyar műveltséghatás később
jelentkezik náluk, ennélfogva tovább is őrzik azokat, mint a magyarság,
mely mint magasabb műveltségű, jobb területeken élő, vezetésre hivatott
nép hamarább újít. A magyar
néphagyományok nem ismerése az oka, hogy nemzetiségeink
néphagyományaival nem vállaljuk a közösséget, azokban nem ismerjük fel
a magyar örökséget, ennélfogva saját nemzeti hagyományaiknak tartjuk
azokat. A tüszőt, bocskort, rövidderekú férfiinget, ködmönt stb. az
oláh, rutén, tót nép nemzeti jellegzetességének ismerjük, holott ezeket
a ruhadarabokat száz év előtt az alföldi és dunántúli magyar köznép is
viselte, viszont az oláhok, rutének, tótok a Kárpátokon kívül élő faj
rokonai sohasem viselték, ma sem viselik. A tüsző neve bolgár-török
eredetű, s hazánkban mint nyíl és dárda elleni páncélt, a honfoglaló
magyarság honosította meg. Erdélyben az oláhság magyar bocskorban jár s
csak Hunyad-Krassó-Szörény megyében viseli az újgöröggel egyező tarajos
bocskort, amit a Balkánról hozott magával. Szellemi néprajzi
tekintetben is sok esetben a mi hagyományainkat őrzik.
Zenefolkloristáink bebizonyították, hogy nemzetiségeink egy része a
magyar népzene régebbi típusával él. Nemzetiségeink
néphagyományait tehát éppúgy kell tanulmányoznunk, mint a magunkét s az
ő hagyományaikban fel kell ismernünk a mi levetett, régebbi
műveltségünk emlékeit. Csak azokat a néprajzi sajátosságokat
tekinthetjük nemzetiségeink ősi nemzeti hagyományainak, melyek a
Kárpátokon kívül élő fajrokonaikéval megegyeznek, s amelyek a magyarság
múltjában nem mutathatók ki. Ha felismerjük a nemzetiségeink
hagyományaiban a magyar hagyományokat, akkor rögtön ráeszmélünk, hogy
őket a közös hagyomány ma is szorosan kapcsolja hozzánk. Ezt a magyar
hagyománytudatot kell hirdetnünk úgy a magyarság, mint a nemzetiségek
felé, ezzel jobban magunkhoz fűzzük őket. Viszont ha minden régebbi
hagyományt az ő nemzeti jellegükké nyilvánítunk, akkor idővel nekünk
nem marad semmink, ami egyéniségünket, ősi műveltségünket bizonyíthatná. 22. A főváros és a néphagyomány Nálunk
az ország fővárosában a népi műveltség parasztosságot jelent. Budapest
még a történelmi középosztály hagyományainak sem talaja. Budapest régi,
jobbára német hagyományait elveszítette, magyar hagyományokat pedig sem
nem őriz, sem nem szerzett. Magyarsága abban merül ki, hogy lakói
jól-rosszul tudnak magyarul. A roppant tömegben beszüremkedett, nem
magyar eredetű budapesti polgárságtól az is elismerésreméltó
cselekedet, hogy már az első nemzedéke legalább nyelvében magyarrá
vált. Ezt azonban azzal fizette meg a magyar nemzet, hogy a Budapestre
százezrével beköltöző vidéki magyarság — úgy a középosztály, mint a nép
— hagyományait elveszítette. Ma valóságos nemzetközi város, minden ősi
magyar műveltségemlék nélkül, olyan, amilyet Amerikában valami hirtelen
felbukkant természeti kincs kiaknázására összeverődött gyülevész nép
néhány évtized alatt hoz létre. Ezt a várost nemcsak nyelvében, de népi-nemzeti irányban is meg kell magyarosítanunk, s ezt nem tartom lehetetlennek. Történelmi
középosztályunk ugyanis a népi hagyománytól mereven elzárkózik. Csak
saját történelmi hagyományait tekinti nemzeti hagyománynak. Az
iskolában is egyedül ezt tanítják. Tudjuk, hogy 150 év előtt még
nehezen vátt meg a latin hivatalos és társalgási nyelvtől. A nép fiai,
Petőfi és Arany mutatták meg, hogy a nép nyelvén is lehet beszélni a
legelőkelőbb társaságokban is. Ez azonban száz évbe tett. Azt
a köznéptől való elzárkózást — melyet a hódító bolgár-törökség a magyar
nemesi társadalmon, majd 1848 óta az úri osztályon keresztül napjainkig
megőrzött — meg kell szüntetnünk. A magyar nemzetnek tartott történelmi
középosztály elszegényedése és a sok idegen elem felvétele miatt ma már
nem olyan ellenálló, hogy az erős népi-nemzeti hagyományokkal
rendelkező köznépet — mint a jövőben egyedüli támasztékát — sokáig
nélkülözhetné. Mivel Budapesten
éppen a túlnyomó számú idegen eredetű középosztálybeli elem és a
feltörő népi elem miatt a magyar történelmi középosztály a maga
kizárólagosságát nem juttathatja érvényre, ebben a demokratikusnak
mondható nemzetköziségben a magyar népi-nemzeti műveltség sikerrel
volna terjeszthető. Mivel a középosztály a néphagyományokból elsősorban a népművészetet értékeli, ezen a ponton kellene először megközelíteni, a pesti polgár ugyanis jóval fogékonyabb a magyar népművészet iránt, mint a vidéken élő úriember. Hiszen a beköltözők zömét évtizedek óta a magyar vidék népe adja. |
|||
|
Kezdőlap | Vendégoldal |