GYÖRFFY ISTVÁN A NÉPHAGYOMÁNY ÉS A NEMZETI MŰVELŐDÉS Budapest, 1939. 5–10. fejezet |
|||
5. A népszokás Minden
falu egy-egy kis zárt társadalom, melyet ősi, íratlan törvények, a
szokások és előítéletek kormányoznak és tartanak egységben. Ez a zárt
falusi népi közösség, mintha valami nagyranőtt család volna, amelyen
belül mindenkinek joga van a másik életét ellenőrizni; de mindenki
fellebbezés nélkül el is fogadja a közösség ítéletét, melyet az a helyi
szokás és illem íratlan törvényei alapján hoz. Minél elmaradottabb viszonyok között él a közösség, annál szigorúbb a hagyományos életformák uralma. A
hagyományokhoz való ragaszkodás megkönnyíti az egyén közösségi életét,
mert minden elképzelhető esetre megvan a tanácsot adó "szokás". A
hagyományok megbolygatása, elvetése a közösség bomlásával,
széthullásával járna. A nép nem tűr a közösségben egyéniségeket, de a
közösségnek megvan a maga egyénisége, — írja Viski Károly. [1. A magyarság néprajza. I. 13.] A
faluban több közösség, mondhatnánk társadalmi réteg van. Így más
szokása van a parasztnak, mint a falusi zsidónak, cigánynak, más az
iparosnak, úrnak, nemzetiségeknek, sőt néha az egyes felekezeteknek is.
Amíg benne él az egyén a közösségben, annak szokásait magára nézve
feltétlenül kötelezőnek tartja s ettől csak akkor tér el, ha onnan,
kiszakad. A városba, Amerikába kikerült paraszt hamar elveti
hagyományait, elhagyja szokásait. A megszokás, ami az életét a
közösségben megkönnyítette, azon kívül már inkább terhére van. Új népi
közösségbe bejutni szintén nehéz. Az idegenre sokáig görbe szemmel
néznek. Jött-ment a nevük. A nép
hagyományőrző készsége, szokásaihoz való ragaszkodása felbecsülhetetlen
értékű. Az évszázadok óta fennálló népi közösségek a nemzet szilárd
alapjai. Az idegen hatások, szokások felvételére jobban kitett, állandó
lakóhelyhez kevésbé kötött, nem közösségbe zárt társadalomban élő ipari
munkásság vagy úri osztály hamarabb elkallódik. Innen van, hogy a fenti
osztályokban bőven találhatók idegen eredetű elemek, akik már
kiszakadtak ősi közösségükből, de egyelőre még nem tudtak beolvadni a
magyarságba, mert csak nyelvileg hasonultak, a magyar hagyományokat,
lelki tulajdonságokat még nem vették át. Ezek — mivel a
teljes beolvadást siettetni nem lehet — a beolvadási készségüket
egyelőre külsőségekkel hangsúlyozzák. Inkább "hazafiak", "magyarkodók",
mint magyarok. A lélekben való beolvadáshoz ugyanis három-négy
nemzedék, fenntartás nélküli teljes odaadása és az elhagyott népiséggel
való teljes szakítás szükséges. A népnek az újításokkal szemben való ellenszegülését, maradiságát, közömbösségét általában hibának szokta tartani a felsőbb társadalmi réteg, pedig sokszor ebben nyilatkozik; meg nemzetfenntartó ereje. Gondoljunk csak arra, mi lenne ha a megszállott területi magyar parasztság az idegen uralom alatt nem fejtene ki ellenállást az állam elnemzetietlenítő törekvéseivel szemben! Ha készségesen tanulná, és szívesen beszélné az államnyelvet, átvenné az államvallást, az idegen szokásokat, hagyományokat! A
nép hagyományőrző erejét és készségét tehát meg kell becsülnünk, mert a
népi közösségnek a hagyomány és szokás azt jelenti, mit a nemzetnek az
alkotmány és törvény. Ahol megszűnik a magyar állam alkotmánya és
törvénye, a nemzetet az új feltámadásig a hagyományőrző réteg, a nép
menti át. A népi társadalom kisebb kezdetleges társadalmi közösségek
foglalata s a népet bizonyos fokig a gyermekhez hasonlítjuk, akik
szintén valami kezdetleges társadalom közöttünk élő képviselői. Aki a
néppel bánni akar tudni, annak atyai jóindulattal kell hozzá
közelednie. Csodálatos dolog, hogy éppen az állami tisztviselőktől —
tanító, lelkész, közigazgatási tisztviselő, katonatiszt, akik
jórészének az élethivatása a néppel való közvetlen érintkezés — a
népismeret tudományát semmiféle vizsgaszabályzat nem kívánja meg,
ellenben a parasztot a tételes törvény nemtudása nem mentesíti a
büntetés alól. Miféle jogon követeljük a tisztességtudást a néptől, ha
mi nem tudjuk a népi szokást, illendő magatartást és tapintatlanul
napról-napra megsértjük őket? Minket a népi törvény — szokás —
nemtudása menthet-e? "Az élő jog birodalmának nemcsak olyan előkelő
lakói vannak, mint a törvény, a rendelet, vagy a bírói ítélet. A
tételes jog és a hivatalos szokásjog rétegén túl is van egy
szabálycsoport, amelyet maga a nép tart fenn és vall magára
kötelezőnek. Ez a csoport, mondhatnék jogrendszer, rendkívül szívós,
mert a legjobb esetben megtűrt kisegítő a hatalom joga mellett, de
sokszor annak kifejezett tilalma ellenére él tovább. Ha egy jogelv be
tud jutni ebbe a kevésbé előkelő körbe, megállotta az élet próbáját,
pedig ezen sokszor a legszebb törvények is elbuknak. S ez a rendszer ma
még teljesen ismeretlen. Nem egykönnyen megismerhető, mert írásba
foglalva nincsen; nem egységes, mert helyenként más és más szabályokat
tartalmaz a történeti fejlődéshez képest, nem nyilvános, mert
kihirdetés, kikényszerítés nem áll mellette. Vannak benne régi, ma már
csak jogtörténeti emlékekből ismert szabályoknak a néphez leszállt
maradványai, jogi cselekményekkel kapcsolatos szertartások és jelképek,
vagy éppen a közelmúlt változásainak kapcsán kialakult eljárások és
elvek. A szabályoknak, szokásoknak és jelképeknek ez az eddig,
ismeretlen tömege együttvéve a magyar jogi néphagyomány." Írja Bónis
György. [1. Magyar Szemle, 1939. évi júniusi szám.] Ez a szokásjog — melyben a nép jogrendszere függetlenül él
a tételes törvénytől — mai napig sincs írásba foglalva, sőt
összegyűjtve sem, pedig az önkéntes vállalás folytán ennek sokkal
nagyobb életkormányzó ereje van, mint a tételes törvénynek, melyet a
nép — ha egyáltalán ismeri a paragrafusait — csak kényszerűségből
követ, vagy tűr el. Mivel pedig a tételes törvény nem az ő szokásjogán
épül fel, sőt azt figyelembe sem veszi, ellenséges szemmel nézi és a
felsőbb társadalmi réteg, az urak fegyverének tartja, mely ellene
irányul. Sok-sok egyéb között a népi szokásjog figyelembe nem vétele
is egyik ok, hogy a nép és a felsőbb társadalmi réteg között levő nagy
szakadék egyre jobban tágul. Viszont azzal a ténnyel, hogy idegen
törvénykönyveket egyszerűen magyarra fordítunk s az ország
törvényhozóival jogerőre emeltetünk, magyarságunkat ássuk alá, nem is
beszélve arról a kárról, amit az idegen törvények alkalmazhatatlansága
jelent a magvar életre nézve. Nem újság ez, amit a jogi néphagyomány
gyűjtéséről és szerephez juttatásáról mondok, más népek régóta
dolgoznak ezen. Az oroszok pl. több mint száz év óta gyűjtik saját
országukban. Ennek tulajdonítható, hogy ennek a hatalmas, birodalomnak
százféle nemzetiségű népét kielégítően tudják kormányozni, mert mindig
figyelembe veszik a nemzetiségek szokásjogát. A nyugati nagy nemzetek,
de a szomszéd népek is serényen gyűjtik a jogi vonatkozású
néphagyományaikat, hogy törvényalkotásukban ilyen módon is érvényre juttassák a nép akaratát. Ha
már magunktól nem tudunk rájönni, hogy az ország többsége, a parasztság
szokásjoga a mai kor kívánalmainak megfelelő módon a magyar törvények
alapjává tehető, tegyük azt más nagy nemzetek példájára, hiszen az
idegen példa követésére úgyis nagyon hajlamosak vagyunk. Másirányú népszokásaink tárgyalására később még visszatérek. 6. A magyar népművészet "Mindenféle
igazi művészet két tényező egymás elleni harcából jön létre, és e két
ellentétes kiegyensúlyozódása a tulajdonképpeni művészi termék. E két
erő egyike a szépségre való törekvés, és ez szembe találja magát az
anyagi erők — nevezzük röviden úgy — gátjaival." "Ez az adott
helyzet kétféle klasszikus megnyilvánulást eredményezett, az egyik a
magas művészet, amely ezernyi módon jobban függetleníthette magát az
anyag gátjaitól, a másik a primitív művészkedés, amelynek küzdelme az
anyaggal végig állandó maradt. Ez az utóbbi a mindenkori népművészet." "Az
előbbi jellemzését elhagyhatjuk; pár szóval jellemezzük az utóbbit: A
népi művész, ha szobrász- vagy festőtehetség szorult bele, csak
juhászbotokat, vagy tükrösöket faraghatott; más mintát nem látott, mint
elődeinek munkáit. Ha valami nagy gondolata volt, kivitelben az anyag
gátjai ugyanoda vezették, ahol már évezredek óta nyugvópontra jutott az
anyag és a kifejezés közti küzdelem. A népi zeneszerző csak rövid,
négysoros nótákat költhetett át. Az epikus-zseni csak mesét mondhatott
stb." "A nép művészi hagyományait évezredek óta Michelangelo-k,
Beethowen-ek, vagy Tamási Áron-ok művészi lelke javítgatta, és alig
tehetett egyebet javítgatásoknál. Kritikát gyakoroltak felette
évezredeken át a népközösségek fiai azáltal, hogy elvetették, vagy
magukénak vallották." "Mindezt azoknak a tudatlan vádja ellen mondom
el, akik a népi művészet megnyilvánulásait könnyű fajsúlyúnak mondják",
írja Banó István. [1. Hozzám intézett sorai.] A magasabb társadalmi réteg művészkedésében az
európai nagy műveltségközösség művészeti irányai érvényesülnek, a
népnél azonban az ő szűk társadalmáé. A felsőbb réteg művészei a néptől
eltérőleg igyekeznek egyéniségüket művészi termékeikben minél jobban
érvényre juttatni, ezzel szemben a népművész nem törekszik egyéniségét
előtérbe tolni, erre nincs meg a lehetősége. A nagyközönség a magyar
népművészet felől igen tájékozatlan. Az iskolában ez irányban alig kap
nevelést. Ha a közönség a népművészet szót hallja, rendesen valami
hímzés, festett bútor, faragott fa- vagy cseréptárgy jut eszébe. Pedig
a népművészet rendkívül sokoldalú, éppúgy, mint a népi tudás. A nemzeti
irányú nevelés leghathatósabb eszköze. Az iskola az élet után baktat. A
nagyközönség ugyanis élénken érdeklődik a népművészet iránt,
mondhatnánk, hogy a népművészet divatban van, sőt sokszor maga az úri
közönség is beáll népművésznek. Ebben azonban nincs sok köszönet. A
népi lélek nem ismerése és a néprajzi iskolázatlanság miatt inkább árt
vele magának is, az igazi népművészetnek is. 7. A népzene A
magyar népi zene a magyar nyelv m á s i k kifejezési formája. Amint
nincsen más nyelv, melyet a magyar ember a magyar nyelv elé
helyezhetne, úgy a magyar ember előtt a magyar zene is minden más
zenénél előbbrevaló kell hogy legyen. Zenei nyelvünket az egész világ
megérti és megbecsüli, magunknak tehát fokozottabb mértékben kell
megbecsülnünk. Zenefolkloristáink
bebizonyították, hogy parasztdalaink legrégibb, még ma is élő rétege
feltűnő egyezést mutat a cseremisz dallamokkal, s úgy sejtik, hogy ez a
közös dallamkincs mindkettőnél bolgár-török örökség, tehát legalább is
1500 éves. Már
csak azért is becsülnünk kell tehát anyanyelvünk után a legősibb
műveltségkincsünket. Mégis középosztályunk nagy része már teljesen
elveszítette az ősi hagyományos nemzeti zene iránti érzékét s komoly
emberek is szót emelnek a "Bartók-Kodály" gyűjtötte népi zene ellen,
egyrészt oláhosnak, másrészt "könnyű fajsúlyúnak" minősítvén azt. Néprajzi
törvény, hogy másnyelvű, alacsonyabb műveltségű nép mindig megkésve
vesz át magyar műveltséghatásokat, ennélfogva tovább is őrzi azokat.
Így megérthető, hogy az oláhok régi magyar hagyományokat őriznek.
Egyébként a keleti pentaton dallamok az oláhság kun eredetű
nemességének, a boérságnak is lehetnek ősi dallamai, így a magyarral
való hasonlóság két oldalról is magyarázható. Ami a "könnyű fajsúly" vádját illeti, azt már a fentiekben elintéztük. A
magyar népdalt a maga sajátos népi előadásmódjában már az óvodától
fogva kellene tanítanunk. Az elemi iskolában nem is kellene mást
tanítani, csak népdalt, mégpedig a környéken, lehetőleg fonográffal,
szakemberek által gyűjtött anyagot. Helytelenítjük azt az eljárást,
hogy népdalokat operaénekesekkel énekeltetnek gramofonba és ezeket a
lemezeket viszik ki a nép közé tanítás céljából. Az operaénekesek
nemzetközi énekiskolája egészen megmásítja a népi előadásmódot, a kóta
sem tudja visszaadni a népdal színét és zamatját. Népdalt jól csak
romlatlan érzékű paraszténekes által gramofon-felvevő gépbe danolt
lemezről taníthatunk. A magyar népzenét különös gonddal kellene
tanítani a tanítóképzőkben, honnan a kántorok kerülnek ki.
Kántorjainkat egyrészt a magyar népzenétől eltérő egyházi zene, más
részt a klasszikus zene, nem utolsósorban pedig az úri népdalköltés
terméke, a népies magyar zene úgyis a hagyományos parasztzene ellen
hangolja, s mint a magasabb kultúra apostolai, falukon hivatásuknak
tartják a falu dalkultúráját magasabb fokra emelni. A legalsóbb fok
szerintük, a paraszt dal, a legmagasabb a klasszikus zene. Az ősi
vadász-halász-pásztor, vagy akár a mai tanyai életmód nem volt alkalmas
soha ének-közösségek kialakítására, így a magyar ma is egy szólamon
énekel, még ha társaságban van is. A tanító pedig neveltségénél fogva
legnagyobb nevelési eredménynek tekinti, ha sikerül a kart többszólamú
énekre betanítani. Bár a tanítók az iskolákban és az iskolán kívül a
többszólamú éneket csaknem egy évszázad óta erőltetik, az népi
éneklésmóddá nem lett sehol az országban. De nem is lesz, mert
ellenkezik a magyar néphagyománnyal, ezért kár is erőltetni. Nyugodjunk
már egyszer bele, hogy az iskola tartósan csak arra tudja ránevelni a
népet, amit az hagyományos műveltségével össze tud hangolni. A nehezen
benevelhető idegen hagyomány és szellem legnagyobb értékünket, a magyar
egyéniséget támadja meg és szellemi rabszolgákká, idegenlelkűekké tesz
bennünket. A magyar népdal-anyagot most rendezi sajtó alá két kiváló
zenefolkloristánk és zeneszerzőnk: Bartók Béla és Kodály Zoltán. A
kiadást az Akadémia vállalta, azonban úgy látjuk, hogy az Akadémia ezt
a nagy költséget igénylő munkát fedezet hiányában nem tudja
megjelentetni. Mivel nagy nemzeti érdek fűződik hozzá, hogy ez a
kiadvány minél előbb napvilágot lásson, ezért úgy az államnak, mint a
társadalomnak össze kell fognia a költségek előteremtésére. Ha ez a
magyar zene történetében korszakot alkotó mű megjelent, megkezdhetjük
az iskolák, dalkörök s a rádió útján visszaadni a népnek az ősi magyar
népdalt, melyet a népies műdal és az idegen zene majdnem teljesen
kiszorított. Bartók és Kodály kiváló zenefolkloristáink népzenei
gyűjteményeinek kiadása az ősi népzene értékelését és népszerűsítését
nagymértékben előre fogja vinni. Egyébként a magyar népi zenét a
külföld is elismeri és értékeli, ami magában is elég ösztönzés arra,
hogy a középosztály az eddiginél is nagyobb mértékben felkarolja. Szükséges volna úgy a Tudományegyetemen, mint a Zeneművészeti Főiskolán külön tanszéket szervezni a magyar népzenének. A
zenetanárképzés alapjává a magyar parasztzenét kellene tennünk, hogy
erre épüljön fel a polgári osztály zenei műveltsége. A tanító-,
tanítónő- és óvónőképző intézetek növendékei a magyar paraszt- és
népies műzenében alapos kiképzést kapnának, hogy népzenei gyűjtésre is
alkalmasak legyenek. Tananyagukat is állomáshelyük népzenei anyagából
gyűjtenék össze a vidéken, hogy a tájstílus megmaradjon. Feladatunk
volna állomáshelyük népi zeneszámait is összegyűjteni s az azokon való
játszást növendékeiknek a helyi hagyományoknak megfelelőképen tanítani. Úgy
a fővárosban, mint a vidéken a cigányzenészeket is szakfelügyelet alá
kellene vonnunk, mert lehetetlennek tartjuk, hogy egy idegen és
beolvadásra nem képes faj saját ízlése szerint játssza a magyar
népdalt. Budapesten az idegenszellemű nemzetközi zenét is minden módon
háttérbe kellene szorítanunk. A magyar népzenét a magyar nyelvvel
egyenlő jogú magyar nemzeti műveltség-alappá kell nyilvánítanunk és
minden olyan védelmet és gondoskodást meg kell neki adnunk, ami a
magyar nyelvet megilleti. 8. A népi dráma Bár a magyar nép
rítuseredetű alakoskodásai, játékai legnagyobbrészt már eltűntek, mégis
nem látom reménytelennek a magyar népi színjátékok felélesztését,
főleg, ha a magyar nép még élő, alkalmakhoz kötött alakoskodásait,
játékait összegyűjtjük s a magyar népi beszéd-, éneklés- és táncmódot,
továbbá a népi kifejező mozgásokat tanulmányozzuk. Színházaink a múlt század közepén még sokkal magyarabbak voltak, mint ma. A népszínmű — különösen a nemzeti elnyomatás korában, nagyon virágzott. Persze ezek is csak annyiban voltak népszínművek, hogy parasztokról szóltak, de a középosztály írói írták, színészei játszották, ugyancsak középosztálybelieknek. A paraszt olyan volt benne, amilyennek a középosztály látta, vagy amilyennek gondolta. Tagadhatatlan azonban, hogy ez az elgondolás jóindulatú volt. A paraszt azonban nem ismerte fel magát benne, a játszás módja is idegen volt előtte, így a népszínmű nem lett szállománnyá, s a nép közt nem vert gyökeret. Később a magyar színművészet lemondott a népszínművek ápolásáról és nemzetközivé lett. Színészeink úgy élnek, mozognak ma is a budapesti színpadon, mint akár Berlinben vagy Párizsban. A játékmód teljesen nemzetközivé vált. Színműíróink társadalmi drámái, színészeink is nagy nemzetközi keresletnek örvendenek, ami azt bizonyítja, hogy a nemzetközi színművészet igényeit a legnagyobb mértékben kielégítik. A magyar népnyelv, a magyar népzene nemzeti értékének elismerését a népi drámára is ki kell terjesztenünk. Az
újabb időben egyik népi eredetű fiatal magyar színész népi játékszínt
alapított Budapesten, melyben népmeséket, népmondákat, népballadákat,
drámai hagyományokat adatott elő fiatal színészekkel, akiket igyekezett
a nép drámai előadásstílusába belénevelni. Ezeket a néphagyományokból
színre alkalmazott egyfelvonásos játékokat a falura szánta azzal a
céllal, hogy a paraszt fiatalság minden pesti iskolázottság nélkül a
maga természetes stílusában játssza, magáévá tegye, s a nép között
felélessze vagy életrekeltse a magyar paraszti drámát, melyből idővel
kisarjadhat a népi-nemzeti magyar dráma. A falusi színpad azután
majd kitermeli a jövő magyar népi-nemzeti dráma színészeit, akik
viszont megteremtik a magyar nemzeti játékstílust, mely csírájában a
népnél ma is megvan. Ez a nemzeti színművészet megújhodását jelentő
vállalkozás azonban kellő megértés hiányában elakadt. 9. A népi játék A
gyermeket úgy tekinthetjük, mint a kezdetleges társadalom közöttünk élő
képviselőit. Nekik is vannak hagyományaik, amik gyermekről-gyermekre
szállanak. Ezekben megtaláljuk az évtizedes emlékek mellett az
évezredes hagyományokat. Az ő műveltségük is gyarapszik a felsőbb
réteg, a "nagyok" műveltségéből. A pedagógusok túl gyors és túl erélyes
művelési igyekezetének éppúgy ellenállnak, mint a nép a felső
társadalmi rétegének. Bizony, valljuk meg, igen mindnyájan meggyőződés
nélkül daloltuk tanítói parancsra a tandalt, hogy: "Öröm iskolába járni, Habár
a tanulás határtalan lehetősége nem is szerzett örömöt, annál inkább
vonzott bennünket az iskolába a játék. Ebben igazán fáradhatatlanok
voltunk. A gyermeki élet megélésének ideje a szünet volt, melynek
programjába a mi időnkben a tanító még nemigen szólott bele. Ma már
beleszól a tanító is a gyermekjátékba, azt irányítani törekszik, sőt az
irányított játék, a torna, már rendes tantárggyá lett. Az iskola
lassanként elszakadt a gyermeki és nemzeti hagyományoktól. Sok
évszázados kedvelt, magyaros gyermekjátékunk lassanként feledésbe
merül, hogy helyet adjon az idegennek. Szomorú látni, mikor a
mezítlábas parasztfiúk a falu szélén futballt játszanak, holott még
száz meg száz népi magyar gyermekjáték volna összegyűjthető. Olyan a
futball a magyar parasztfiúnak, mint a mezítlábas néger fején a
cilinder. Nem jelent az angol futball, a svéd tornagyakorlat, a
nemzetközi sport meghonosodása akkora műveltséggyarapodást, mint
amekkora kárt jelent nemzeti szempontból a lelkünk szerint való magyar
játék elhanyagolása, vagy kiirtása. Egyébként a pedagógia is kezdi már
belátni a magyar játék nagy nevelő hatását és kezdeményező lépések is
történtek már a népi gyermekjáték feltámasztására. Az iskolánkívüli
népművelés is több figyelmet fordít rá, mint régebben. A magyar népi
gyermek- és társasjátékok azonban ma sincsenek összegyűjtve, pedig csak
egy miniszteri rendeletbe kerülne s a tanítók szívesen is
összegyűjtenék a gyermekek és felserdültek hagyományos játékkincsét,
melyből ismét magyarlelkűvé lehetne tenni az elidegenedett játékot, s a
teljesen idegen tornát és a sportot. 10. A népi tánc Sajnos,
folkloristáink népi drámáinknak, alakoskodásainknak csak a szövegét,
esetleg a dallamát jegyezték fel, a mozgással nem törődtek. Ez ugyan
pótolható, mert a magyar nép ma is úgy mozog, mint régen. Nagyobb baj
van azonban a népi tánccal. Táncainkat szóval leírni nem lehet. Holmi tánckóták is alig használható, durva képet adnak róluk. A
magyar tánc főjellegzetessége az egyéniség; vagyis ki-ki ereje,
ügyessége, vérmérséklete szerint másként járja. A Gyöngyös Bokréta nagy
bűne, hogy a színpadon ütemes tornagyakorlattá nyomorítja a magyar
táncot és abból minden egyéniséget kiöl. A táncgyűjtésnél a zenés,
színes filmek, filmfelvételek segítenének. Sajnos azonban, a múzeumok
siralmasan kevés javadalmuk miatt ilyen felvételek készítésére gondolni
sem mernek. Pedig a népi tánc az utolsó óráit éli. A mai fiatal
nemzedéket a nemzetközi tánc teljesen megfertőzte. Háború előtt még
a bálokban nagy szerepe volt a "csárdás"-nak. Ezt a táncot a múlt
század közepén középosztályunk a néptől vette át. Ma már párperces
nyitó tánccá süllyedt. Faluhelyen sok helyen még él, de a falusi tánc-
és illemtanárok — akik a hagyományos paraszti táncot, mozgást, érthető
okokból nevetség tárgyává teszik — az európai divattáncokkal örökre
eltemetik. Ebben persze nemcsak a tánctanítók a hibásak. Hibás maga a
fiatalság is, mert maga követeli az idegen divattáncokat. Leghibásabb
persze az a szellem, mely a városokból, az asszimilálatlan, kevéssé
asszimilált, vagy a közömbössé vált középosztálybeliektől terjed
lefelé. Akiknek a magyar nép felé nincs semmi kapcsolatuk, "azoktól
hagyományt nem őriznek, akik gyökértelenségükben minden nemzetközi
"modern" dolgon kapva-kapnak s a nemzeti hagyományokhoz ragaszkodókat
lemosolyogják. Ez a szellemi és lelki ragály rohamosan terjed lefelé.
Ez ellen nem használ sem az árvalányhajas, fokosos, vitézkötéses
magyarkodás, sem az álmodozó, csodára váró turánkodás, hanem a
magyarság tudományosan feltárt igazi népi-nemzeti értékeinek olyan
benevelése, melynek sikere a tanítók és tanárok meggyőződésén,
beleélésén és szuggesztív lelkesedésén alapszik. A kinevezésre váró
tanítóknak, tanároknak nemcsak a diplomáját, hanem ilyen irányú lelki
felkészültségét is figyelembe kellene venni. Ne ringassuk magunkat
abban a hitben, hogy az a tánc, amit a Gyöngyös Bokréta a szentistváni
ünnepségek alkalmával bemutat, még él. Kevés helyen járja már a nép
ezeket a táncokat. Jobbára az öregektől tanulta meg az a néhány fiatal,
aki a Gyöngyös Bokrétában bemutatja. Sok esetben pedig a tanító az
öreg, táncolásra már alkalmatlan emberek táncmozdulat-törmelékeiből
állította össze s hogy színpadszerűbb, a másokétól különbözőbb legyen,
kiegészítette, "kijavította" a maga fantáziája szerint. Ezeket a hozzá
nem értők által "kijavított" táncokat nem tudjuk visszatanácsolni a
népnek éppúgy, mint a szüreti mulatságok elrontott népviseletét. Itt is
ugyanaz a teendőnk, mint más néphagyománynál. A jól felkészült
szakembereknek ki kell menni a falvakra, de inkább ma, mint holnap.
Zenés, színes filmre fel kell venniök az összes táncot, amit az öregek
még tudnak. Ezeket kell bevinni a múzeumokba, hogy feldolgozás alá
kerüljenek. Ha a tánc- és zenefolklorista szakemberek megállapították,
hogy melyek az ősi, jellegzetes magyar táncok, akkor az iskolák útján
hangosfilmen minden vidéknek visszaadjuk a maga táncait és emellett
megtaníthatjuk másodsorban az ország más vidékének legszebb táncait is. Ha
azonban csak falun, a népnek tanítunk tánchagyományokat, nem sokat
érünk vele. Így csak a középosztályt szórakoztató "Bokréta" lesz
belőle. Hogy a népi tánchagyomány nemzeti művelődésünk egyik eleme
legyen, általánossá kell tennünk, tehát Budapesten is tanítani kell az
óvodától a Színművészeti és Testnevelési Főiskoláig. Sajnos, amilyen
jó kezekben van a népzenegyűjtés ügye, annyira elhanyagolt a magyar
népi tánc. Szakembere is alig kerül. A népi tánc gyűjtése és
tanulmányozása is a kezdet kezdetén van. Nagyon fontosnak tartom, hogy
erre a nagy nemzeti jelentőségű népművészeti ágra szakembert neveljünk,
amíg nem késő. A forradalom utáni években a vallás- és
közoktatásügyi minisztériumban értekezletet tartottunk a népművészet
megmentésére. Akkor is azt hangoztattam, hogy csak úgy menthetünk meg
minden népi értéket, ha a középosztály átveszi, átéli s felülről adja
le a népnek. A népi táncra nézve azt javasoltam, hogy a honvédség
rendelje el a legénységnél a népi katona-táncot (férfitáncok: legényes,
csűrdöngölő, hajdútánc, verbungos, stb.) tanítását. Ezek táncolásához
nagy testi erő és ügyesség kell, ennélfogva kitűnő testedzők, amellett
a legszebb, legmagyarabb testgyakorlatok, melyek szép testtartást,
mozdulatokat nevelnek a fiatalemberbe. A kultuszminisztérium
ajánlatomat elfogadta, s átírt a javaslat megvalósítása érdekében a
honvédelmi minisztériumnak, amely szintén magáévá tette az eszmét.
Sajnos, az akkor még nagyszámban lévő osztrák nevelésű tisztek
ellenzésén megbukott a terv. Ma azonban, amikor e férfitáncokat már
jobban ismerjük, a katonaság szelleme is más, újból felvetem az eszmét.
Szükséges volna, hogy a katonaság már a levente-intézményeknél
elrendelné a hagyományos népi férfitánc tanítását, s ha itt már be van
vezetve, pár év múlva a katonaság is szívesen vállalja, mert a közben
felnőtt, katonasorba kerülő ügyesebb leventékben kész tanítómesterekre
találna. A katonatánc katonaviseltséget is jelent, így bizonyos
kitüntető jellege is volna otthon, a leszerelés után, a falusi
táncmulatságokban. Azonban a hagyományos férfitánc csak akkor lesz
nemzeti művészet, ha a magyar társadalom minden rétege átveszi. Ezért
szükséges volna, hogy a Testnevelési Főiskolán kötelező tárgy legyen.
Tanítsák az erre alkalmasaknak a középiskolában is tornaórán, továbbá a
cserkészek és leventék között. Inkább az ügyesség és a testi erő
kitüntetése legyen e tánc megtanulhatása. A tornaversenyek mintájára
magyar férfitáncversenyeket is kellene rendezni, vagy a
tornaversenyeken bemutatni. A páros táncok tanítását is a népi
táncokon kellene kezdeni. A tánctanítóik pedig ne kapjanak addig
képesítő oklevelet, amíg hivatásos szakemberek előtt a magyar népi tánc
alapos ismeretéből le nem vizsgáztak. |
|||
|
Kezdőlap | Vendégoldal |