GYÖRFFY ISTVÁN
A NÉPHAGYOMÁNY ÉS A NEMZETI MŰVELŐDÉS
Budapest, 1939.
5–10. fejezet


5. A népszokás

Minden falu egy-egy kis zárt társadalom, melyet ősi, íratlan törvények, a szokások és előítéletek kormányoznak és tartanak egységben. Ez a zárt falusi népi közösség, mintha valami nagyranőtt család volna, amelyen belül mindenkinek joga van a másik életét ellenőrizni; de mindenki fellebbezés nélkül el is fogadja a közösség ítéletét, melyet az a helyi szokás és illem íratlan törvényei alapján hoz.

Minél elmaradottabb viszonyok között él a közösség, annál szigorúbb a hagyományos életformák uralma.

A hagyományokhoz való ragaszkodás megkönnyíti az egyén közösségi életét, mert minden elképzelhető esetre megvan a tanácsot adó "szokás". A hagyományok megbolygatása, elvetése a közösség bomlásával, széthullásával járna. A nép nem tűr a közösségben egyéniségeket, de a közösségnek megvan a maga egyénisége, — írja Viski Károly. [1. A magyarság néprajza. I. 13.]

A faluban több közösség, mondhatnánk társadalmi réteg van. Így más szokása van a parasztnak, mint a falusi zsidónak, cigánynak, más az iparosnak, úrnak, nemzetiségeknek, sőt néha az egyes felekezeteknek is. Amíg benne él az egyén a közösségben, annak szokásait magára nézve feltétlenül kötelezőnek tartja s ettől csak akkor tér el, ha onnan, kiszakad. A városba, Amerikába kikerült paraszt hamar elveti hagyományait, elhagyja szokásait. A megszokás, ami az életét a közösségben megkönnyítette, azon kívül már inkább terhére van. Új népi közösségbe bejutni szintén nehéz. Az idegenre sokáig görbe szemmel néznek. Jött-ment a nevük.

A nép hagyományőrző készsége, szokásaihoz való ragaszkodása felbecsülhetetlen értékű. Az évszázadok óta fennálló népi közösségek a nemzet szilárd alapjai. Az idegen hatások, szokások felvételére jobban kitett, állandó lakóhelyhez kevésbé kötött, nem közösségbe zárt társadalomban élő ipari munkásság vagy úri osztály hamarabb elkallódik. Innen van, hogy a fenti osztályokban bőven találhatók idegen eredetű elemek, akik már kiszakadtak ősi közösségükből, de egyelőre még nem tudtak beolvadni a magyarságba, mert csak nyelvileg hasonultak, a magyar hagyományokat, lelki tulajdonságokat még nem vették át.

Ezek — mivel a teljes beolvadást siettetni nem lehet — a beolvadási készségüket egyelőre külsőségekkel hangsúlyozzák. Inkább "hazafiak", "magyarkodók", mint magyarok. A lélekben való beolvadáshoz ugyanis három-négy nemzedék, fenntartás nélküli teljes odaadása és az elhagyott népiséggel való teljes szakítás szükséges.

A népnek az újításokkal szemben való ellenszegülését, maradiságát, közömbösségét általában hibának szokta tartani a felsőbb társadalmi réteg, pedig sokszor ebben nyilatkozik; meg nemzetfenntartó ereje. Gondoljunk csak arra, mi lenne ha a megszállott területi magyar parasztság az idegen uralom alatt nem fejtene ki ellenállást az állam elnemzetietlenítő törekvéseivel szemben! Ha készségesen tanulná, és szívesen beszélné az államnyelvet, átvenné az államvallást, az idegen szokásokat, hagyományokat!

A nép hagyományőrző erejét és készségét tehát meg kell becsülnünk, mert a népi közösségnek a hagyomány és szokás azt jelenti, mit a nemzetnek az alkotmány és törvény. Ahol megszűnik a magyar állam alkotmánya és törvénye, a nemzetet az új feltámadásig a hagyományőrző réteg, a nép menti át.

A népi társadalom kisebb kezdetleges társadalmi közösségek foglalata s a népet bizonyos fokig a gyermekhez hasonlítjuk, akik szintén valami kezdetleges társadalom közöttünk élő képviselői. Aki a néppel bánni akar tudni, annak atyai jóindulattal kell hozzá közelednie. Csodálatos dolog, hogy éppen az állami tisztviselőktől — tanító, lelkész, közigazgatási tisztviselő, katonatiszt, akik jórészének az élethivatása a néppel való közvetlen érintkezés — a népismeret tudományát semmiféle vizsgaszabályzat nem kívánja meg, ellenben a parasztot a tételes törvény nemtudása nem mentesíti a büntetés alól. Miféle jogon követeljük a tisztességtudást a néptől, ha mi nem tudjuk a népi szokást, illendő magatartást és tapintatlanul napról-napra megsértjük őket? Minket a népi törvény — szokás — nemtudása menthet-e?

"Az élő jog birodalmának nemcsak olyan előkelő lakói vannak, mint a törvény, a rendelet, vagy a bírói ítélet. A tételes jog és a hivatalos szokásjog rétegén túl is van egy szabálycsoport, amelyet maga a nép tart fenn és vall magára kötelezőnek. Ez a csoport, mondhatnék jogrendszer, rendkívül szívós, mert a legjobb esetben megtűrt kisegítő a hatalom joga mellett, de sokszor annak kifejezett tilalma ellenére él tovább. Ha egy jogelv be tud jutni ebbe a kevésbé előkelő körbe, megállotta az élet próbáját, pedig ezen sokszor a legszebb törvények is elbuknak. S ez a rendszer ma még teljesen ismeretlen. Nem egykönnyen megismerhető, mert írásba foglalva nincsen; nem egységes, mert helyenként más és más szabályokat tartalmaz a történeti fejlődéshez képest, nem nyilvános, mert kihirdetés, kikényszerítés nem áll mellette. Vannak benne régi, ma már csak jogtörténeti emlékekből ismert szabályoknak a néphez leszállt maradványai, jogi cselekményekkel kapcsolatos szertartások és jelképek, vagy éppen a közelmúlt változásainak kapcsán kialakult eljárások és elvek. A szabályoknak, szokásoknak és jelképeknek ez az eddig, ismeretlen tömege együttvéve a magyar jogi néphagyomány." Írja Bónis György. [1. Magyar Szemle, 1939. évi júniusi szám.]

Ez a szokásjog — melyben a nép jogrendszere függetlenül él a tételes törvénytől — mai napig sincs írásba foglalva, sőt összegyűjtve sem, pedig az önkéntes vállalás folytán ennek sokkal nagyobb életkormányzó ereje van, mint a tételes törvénynek, melyet a nép — ha egyáltalán ismeri a paragrafusait — csak kényszerűségből követ, vagy tűr el. Mivel pedig a tételes törvény nem az ő szokásjogán épül fel, sőt azt figyelembe sem veszi, ellenséges szemmel nézi és a felsőbb társadalmi réteg, az urak fegyverének tartja, mely ellene irányul.

Sok-sok egyéb között a népi szokásjog figyelembe nem vétele is egyik ok, hogy a nép és a felsőbb társadalmi réteg között levő nagy szakadék egyre jobban tágul. Viszont azzal a ténnyel, hogy idegen törvénykönyveket egyszerűen magyarra fordítunk s az ország törvényhozóival jogerőre emeltetünk, magyarságunkat ássuk alá, nem is beszélve arról a kárról, amit az idegen törvények alkalmazhatatlansága jelent a magvar életre nézve.

Nem újság ez, amit a jogi néphagyomány gyűjtéséről és szerephez juttatásáról mondok, más népek régóta dolgoznak ezen. Az oroszok pl. több mint száz év óta gyűjtik saját országukban. Ennek tulajdonítható, hogy ennek a hatalmas, birodalomnak százféle nemzetiségű népét kielégítően tudják kormányozni, mert mindig figyelembe veszik a nemzetiségek szokásjogát. A nyugati nagy nemzetek, de a szomszéd népek is serényen gyűjtik a jogi vonatkozású néphagyományaikat, hogy törvényalkotásukban ilyen módon is érvényre juttassák a nép akaratát.

Ha már magunktól nem tudunk rájönni, hogy az ország többsége, a parasztság szokásjoga a mai kor kívánalmainak megfelelő módon a magyar törvények alapjává tehető, tegyük azt más nagy nemzetek példájára, hiszen az idegen példa követésére úgyis nagyon hajlamosak vagyunk.

Másirányú népszokásaink tárgyalására később még visszatérek.

6. A magyar népművészet

"Mindenféle igazi művészet két tényező egymás elleni harcából jön létre, és e két ellentétes kiegyensúlyozódása a tulajdonképpeni művészi termék. E két erő egyike a szépségre való törekvés, és ez szembe találja magát az anyagi erők — nevezzük röviden úgy — gátjaival."

"Ez az adott helyzet kétféle klasszikus megnyilvánulást eredményezett, az egyik a magas művészet, amely ezernyi módon jobban függetleníthette magát az anyag gátjaitól, a másik a primitív művészkedés, amelynek küzdelme az anyaggal végig állandó maradt. Ez az utóbbi a mindenkori népművészet."

"Az előbbi jellemzését elhagyhatjuk; pár szóval jellemezzük az utóbbit: A népi művész, ha szobrász- vagy festőtehetség szorult bele, csak juhászbotokat, vagy tükrösöket faraghatott; más mintát nem látott, mint elődeinek munkáit. Ha valami nagy gondolata volt, kivitelben az anyag gátjai ugyanoda vezették, ahol már évezredek óta nyugvópontra jutott az anyag és a kifejezés közti küzdelem. A népi zeneszerző csak rövid, négysoros nótákat költhetett át. Az epikus-zseni csak mesét mondhatott stb."

"A nép művészi hagyományait évezredek óta Michelangelo-k, Beethowen-ek, vagy Tamási Áron-ok művészi lelke javítgatta, és alig tehetett egyebet javítgatásoknál. Kritikát gyakoroltak felette évezredeken át a népközösségek fiai azáltal, hogy elvetették, vagy magukénak vallották."

"Mindezt azoknak a tudatlan vádja ellen mondom el, akik a népi művészet megnyilvánulásait könnyű fajsúlyúnak mondják", írja Banó István. [1. Hozzám intézett sorai.]

A magasabb társadalmi réteg művészkedésében az európai nagy műveltségközösség művészeti irányai érvényesülnek, a népnél azonban az ő szűk társadalmáé. A felsőbb réteg művészei a néptől eltérőleg igyekeznek egyéniségüket művészi termékeikben minél jobban érvényre juttatni, ezzel szemben a népművész nem törekszik egyéniségét előtérbe tolni, erre nincs meg a lehetősége.

A nagyközönség a magyar népművészet felől igen tájékozatlan. Az iskolában ez irányban alig kap nevelést. Ha a közönség a népművészet szót hallja, rendesen valami hímzés, festett bútor, faragott fa- vagy cseréptárgy jut eszébe. Pedig a népművészet rendkívül sokoldalú, éppúgy, mint a népi tudás. A nemzeti irányú nevelés leghathatósabb eszköze. Az iskola az élet után baktat. A nagyközönség ugyanis élénken érdeklődik a népművészet iránt, mondhatnánk, hogy a népművészet divatban van, sőt sokszor maga az úri közönség is beáll népművésznek. Ebben azonban nincs sok köszönet. A népi lélek nem ismerése és a néprajzi iskolázatlanság miatt inkább árt vele magának is, az igazi népművészetnek is.

7. A népzene

A magyar népi zene a magyar nyelv m á s i k kifejezési formája. Amint nincsen más nyelv, melyet a magyar ember a magyar nyelv elé helyezhetne, úgy a magyar ember előtt a magyar zene is minden más zenénél előbbrevaló kell hogy legyen. Zenei nyelvünket az egész világ megérti és megbecsüli, magunknak tehát fokozottabb mértékben kell megbecsülnünk.

Zenefolkloristáink bebizonyították, hogy parasztdalaink legrégibb, még ma is élő rétege feltűnő egyezést mutat a cseremisz dallamokkal, s úgy sejtik, hogy ez a közös dallamkincs mindkettőnél bolgár-török örökség, tehát legalább is 1500 éves.

Már csak azért is becsülnünk kell tehát anyanyelvünk után a legősibb műveltségkincsünket. Mégis középosztályunk nagy része már teljesen elveszítette az ősi hagyományos nemzeti zene iránti érzékét s komoly emberek is szót emelnek a "Bartók-Kodály" gyűjtötte népi zene ellen, egyrészt oláhosnak, másrészt "könnyű fajsúlyúnak" minősítvén azt.

Néprajzi törvény, hogy másnyelvű, alacsonyabb műveltségű nép mindig megkésve vesz át magyar műveltséghatásokat, ennélfogva tovább is őrzi azokat. Így megérthető, hogy az oláhok régi magyar hagyományokat őriznek. Egyébként a keleti pentaton dallamok az oláhság kun eredetű nemességének, a boérságnak is lehetnek ősi dallamai, így a magyarral való hasonlóság két oldalról is magyarázható.

Ami a "könnyű fajsúly" vádját illeti, azt már a fentiekben elintéztük.

A magyar népdalt a maga sajátos népi előadásmódjában már az óvodától fogva kellene tanítanunk. Az elemi iskolában nem is kellene mást tanítani, csak népdalt, mégpedig a környéken, lehetőleg fonográffal, szakemberek által gyűjtött anyagot. Helytelenítjük azt az eljárást, hogy népdalokat operaénekesekkel énekeltetnek gramofonba és ezeket a lemezeket viszik ki a nép közé tanítás céljából. Az operaénekesek nemzetközi énekiskolája egészen megmásítja a népi előadásmódot, a kóta sem tudja visszaadni a népdal színét és zamatját. Népdalt jól csak romlatlan érzékű paraszténekes által gramofon-felvevő gépbe danolt lemezről taníthatunk.

A magyar népzenét különös gonddal kellene tanítani a tanítóképzőkben, honnan a kántorok kerülnek ki. Kántorjainkat egyrészt a magyar népzenétől eltérő egyházi zene, más részt a klasszikus zene, nem utolsósorban pedig az úri népdalköltés terméke, a népies magyar zene úgyis a hagyományos parasztzene ellen hangolja, s mint a magasabb kultúra apostolai, falukon hivatásuknak tartják a falu dalkultúráját magasabb fokra emelni. A legalsóbb fok szerintük, a paraszt dal, a legmagasabb a klasszikus zene.

Az ősi vadász-halász-pásztor, vagy akár a mai tanyai életmód nem volt alkalmas soha ének-közösségek kialakítására, így a magyar ma is egy szólamon énekel, még ha társaságban van is. A tanító pedig neveltségénél fogva legnagyobb nevelési eredménynek tekinti, ha sikerül a kart többszólamú énekre betanítani.

Bár a tanítók az iskolákban és az iskolán kívül a többszólamú éneket csaknem egy évszázad óta erőltetik, az népi éneklésmóddá nem lett sehol az országban. De nem is lesz, mert ellenkezik a magyar néphagyománnyal, ezért kár is erőltetni.

Nyugodjunk már egyszer bele, hogy az iskola tartósan csak arra tudja ránevelni a népet, amit az hagyományos műveltségével össze tud hangolni. A nehezen benevelhető idegen hagyomány és szellem legnagyobb értékünket, a magyar egyéniséget támadja meg és szellemi rabszolgákká, idegenlelkűekké tesz bennünket.

A magyar népdal-anyagot most rendezi sajtó alá két kiváló zenefolkloristánk és zeneszerzőnk: Bartók Béla és Kodály Zoltán. A kiadást az Akadémia vállalta, azonban úgy látjuk, hogy az Akadémia ezt a nagy költséget igénylő munkát fedezet hiányában nem tudja megjelentetni.

Mivel nagy nemzeti érdek fűződik hozzá, hogy ez a kiadvány minél előbb napvilágot lásson, ezért úgy az államnak, mint a társadalomnak össze kell fognia a költségek előteremtésére.

Ha ez a magyar zene történetében korszakot alkotó mű megjelent, megkezdhetjük az iskolák, dalkörök s a rádió útján visszaadni a népnek az ősi magyar népdalt, melyet a népies műdal és az idegen zene majdnem teljesen kiszorított.

Bartók és Kodály kiváló zenefolkloristáink népzenei gyűjteményeinek kiadása az ősi népzene értékelését és népszerűsítését nagymértékben előre fogja vinni. Egyébként a magyar népi zenét a külföld is elismeri és értékeli, ami magában is elég ösztönzés arra, hogy a középosztály az eddiginél is nagyobb mértékben felkarolja.

Szükséges volna úgy a Tudományegyetemen, mint a Zeneművészeti Főiskolán külön tanszéket szervezni a magyar népzenének.

A zenetanárképzés alapjává a magyar parasztzenét kellene tennünk, hogy erre épüljön fel a polgári osztály zenei műveltsége. A tanító-, tanítónő- és óvónőképző intézetek növendékei a magyar paraszt- és népies műzenében alapos kiképzést kapnának, hogy népzenei gyűjtésre is alkalmasak legyenek. Tananyagukat is állomáshelyük népzenei anyagából gyűjtenék össze a vidéken, hogy a tájstílus megmaradjon. Feladatunk volna állomáshelyük népi zeneszámait is összegyűjteni s az azokon való játszást növendékeiknek a helyi hagyományoknak megfelelőképen tanítani.

Úgy a fővárosban, mint a vidéken a cigányzenészeket is szakfelügyelet alá kellene vonnunk, mert lehetetlennek tartjuk, hogy egy idegen és beolvadásra nem képes faj saját ízlése szerint játssza a magyar népdalt. Budapesten az idegenszellemű nemzetközi zenét is minden módon háttérbe kellene szorítanunk.

A magyar népzenét a magyar nyelvvel egyenlő jogú magyar nemzeti műveltség-alappá kell nyilvánítanunk és minden olyan védelmet és gondoskodást meg kell neki adnunk, ami a magyar nyelvet megilleti.

8. A népi dráma

Bár a magyar nép rítuseredetű alakoskodásai, játékai legnagyobbrészt már eltűntek, mégis nem látom reménytelennek a magyar népi színjátékok felélesztését, főleg, ha a magyar nép még élő, alkalmakhoz kötött alakoskodásait, játékait összegyűjtjük s a magyar népi beszéd-, éneklés- és táncmódot, továbbá a népi kifejező mozgásokat tanulmányozzuk.
Színházaink a múlt század közepén még sokkal magyarabbak voltak, mint ma. A népszínmű — különösen a nemzeti elnyomatás korában, nagyon virágzott. Persze ezek is csak annyiban voltak népszínművek, hogy parasztokról szóltak, de a középosztály írói írták, színészei játszották, ugyancsak középosztálybelieknek. A paraszt olyan volt benne, amilyennek a középosztály látta, vagy amilyennek gondolta. Tagadhatatlan azonban, hogy ez az elgondolás jóindulatú volt. A paraszt azonban nem ismerte fel magát benne, a játszás módja is idegen volt előtte, így a népszínmű nem lett szállománnyá, s a nép közt nem vert gyökeret. Később a magyar színművészet lemondott a népszínművek ápolásáról és nemzetközivé lett. Színészeink úgy élnek, mozognak ma is a budapesti színpadon, mint akár Berlinben vagy Párizsban. A játékmód teljesen nemzetközivé vált. Színműíróink társadalmi drámái, színészeink is nagy nemzetközi keresletnek örvendenek, ami azt bizonyítja, hogy a nemzetközi színművészet igényeit a legnagyobb mértékben kielégítik.

A magyar népnyelv, a magyar népzene nemzeti értékének elismerését a népi drámára is ki kell terjesztenünk.

Az újabb időben egyik népi eredetű fiatal magyar színész népi játékszínt alapított Budapesten, melyben népmeséket, népmondákat, népballadákat, drámai hagyományokat adatott elő fiatal színészekkel, akiket igyekezett a nép drámai előadásstílusába belénevelni. Ezeket a néphagyományokból színre alkalmazott egyfelvonásos játékokat a falura szánta azzal a céllal, hogy a paraszt fiatalság minden pesti iskolázottság nélkül a maga természetes stílusában játssza, magáévá tegye, s a nép között felélessze vagy életrekeltse a magyar paraszti drámát, melyből idővel kisarjadhat a népi-nemzeti magyar dráma.

A falusi színpad azután majd kitermeli a jövő magyar népi-nemzeti dráma színészeit, akik viszont megteremtik a magyar nemzeti játékstílust, mely csírájában a népnél ma is megvan. Ez a nemzeti színművészet megújhodását jelentő vállalkozás azonban kellő megértés hiányában elakadt.

9. A népi játék

A gyermeket úgy tekinthetjük, mint a kezdetleges társadalom közöttünk élő képviselőit. Nekik is vannak hagyományaik, amik gyermekről-gyermekre szállanak. Ezekben megtaláljuk az évtizedes emlékek mellett az évezredes hagyományokat. Az ő műveltségük is gyarapszik a felsőbb réteg, a "nagyok" műveltségéből. A pedagógusok túl gyors és túl erélyes művelési igyekezetének éppúgy ellenállnak, mint a nép a felső társadalmi rétegének. Bizony, valljuk meg, igen mindnyájan meggyőződés nélkül daloltuk tanítói parancsra a tandalt, hogy:
"Öröm iskolába járni,
Hol annyit lehet tanulni!
Itt mívelem szívem, eszem,
Tudom is, hogy hasznát veszem!"
Habár a tanulás határtalan lehetősége nem is szerzett örömöt, annál inkább vonzott bennünket az iskolába a játék. Ebben igazán fáradhatatlanok voltunk. A gyermeki élet megélésének ideje a szünet volt, melynek programjába a mi időnkben a tanító még nemigen szólott bele.

Ma már beleszól a tanító is a gyermekjátékba, azt irányítani törekszik, sőt az irányított játék, a torna, már rendes tantárggyá lett. Az iskola lassanként elszakadt a gyermeki és nemzeti hagyományoktól. Sok évszázados kedvelt, magyaros gyermekjátékunk lassanként feledésbe merül, hogy helyet adjon az idegennek. Szomorú látni, mikor a mezítlábas parasztfiúk a falu szélén futballt játszanak, holott még száz meg száz népi magyar gyermekjáték volna összegyűjthető. Olyan a futball a magyar parasztfiúnak, mint a mezítlábas néger fején a cilinder. Nem jelent az angol futball, a svéd tornagyakorlat, a nemzetközi sport meghonosodása akkora műveltséggyarapodást, mint amekkora kárt jelent nemzeti szempontból a lelkünk szerint való magyar játék elhanyagolása, vagy kiirtása. Egyébként a pedagógia is kezdi már belátni a magyar játék nagy nevelő hatását és kezdeményező lépések is történtek már a népi gyermekjáték feltámasztására. Az iskolánkívüli népművelés is több figyelmet fordít rá, mint régebben. A magyar népi gyermek- és társasjátékok azonban ma sincsenek összegyűjtve, pedig csak egy miniszteri rendeletbe kerülne s a tanítók szívesen is összegyűjtenék a gyermekek és felserdültek hagyományos játékkincsét, melyből ismét magyarlelkűvé lehetne tenni az elidegenedett játékot, s a teljesen idegen tornát és a sportot.

10. A népi tánc

Sajnos, folkloristáink népi drámáinknak, alakoskodásainknak csak a szövegét, esetleg a dallamát jegyezték fel, a mozgással nem törődtek. Ez ugyan pótolható, mert a magyar nép ma is úgy mozog, mint régen. Nagyobb baj van azonban a népi tánccal.

Táncainkat szóval leírni nem lehet. Holmi tánckóták is alig használható, durva képet adnak róluk.

A magyar tánc főjellegzetessége az egyéniség; vagyis ki-ki ereje, ügyessége, vérmérséklete szerint másként járja. A Gyöngyös Bokréta nagy bűne, hogy a színpadon ütemes tornagyakorlattá nyomorítja a magyar táncot és abból minden egyéniséget kiöl. A táncgyűjtésnél a zenés, színes filmek, filmfelvételek segítenének. Sajnos azonban, a múzeumok siralmasan kevés javadalmuk miatt ilyen felvételek készítésére gondolni sem mernek. Pedig a népi tánc az utolsó óráit éli. A mai fiatal nemzedéket a nemzetközi tánc teljesen megfertőzte.

Háború előtt még a bálokban nagy szerepe volt a "csárdás"-nak. Ezt a táncot a múlt század közepén középosztályunk a néptől vette át. Ma már párperces nyitó tánccá süllyedt. Faluhelyen sok helyen még él, de a falusi tánc- és illemtanárok — akik a hagyományos paraszti táncot, mozgást, érthető okokból nevetség tárgyává teszik — az európai divattáncokkal örökre eltemetik. Ebben persze nemcsak a tánctanítók a hibásak. Hibás maga a fiatalság is, mert maga követeli az idegen divattáncokat. Leghibásabb persze az a szellem, mely a városokból, az asszimilálatlan, kevéssé asszimilált, vagy a közömbössé vált középosztálybeliektől terjed lefelé. Akiknek a magyar nép felé nincs semmi kapcsolatuk, "azoktól hagyományt nem őriznek, akik gyökértelenségükben minden nemzetközi "modern" dolgon kapva-kapnak s a nemzeti hagyományokhoz ragaszkodókat lemosolyogják. Ez a szellemi és lelki ragály rohamosan terjed lefelé. Ez ellen nem használ sem az árvalányhajas, fokosos, vitézkötéses magyarkodás, sem az álmodozó, csodára váró turánkodás, hanem a magyarság tudományosan feltárt igazi népi-nemzeti értékeinek olyan benevelése, melynek sikere a tanítók és tanárok meggyőződésén, beleélésén és szuggesztív lelkesedésén alapszik. A kinevezésre váró tanítóknak, tanároknak nemcsak a diplomáját, hanem ilyen irányú lelki felkészültségét is figyelembe kellene venni.

Ne ringassuk magunkat abban a hitben, hogy az a tánc, amit a Gyöngyös Bokréta a szentistváni ünnepségek alkalmával bemutat, még él. Kevés helyen járja már a nép ezeket a táncokat. Jobbára az öregektől tanulta meg az a néhány fiatal, aki a Gyöngyös Bokrétában bemutatja. Sok esetben pedig a tanító az öreg, táncolásra már alkalmatlan emberek táncmozdulat-törmelékeiből állította össze s hogy színpadszerűbb, a másokétól különbözőbb legyen, kiegészítette, "kijavította" a maga fantáziája szerint. Ezeket a hozzá nem értők által "kijavított" táncokat nem tudjuk visszatanácsolni a népnek éppúgy, mint a szüreti mulatságok elrontott népviseletét.

Itt is ugyanaz a teendőnk, mint más néphagyománynál. A jól felkészült szakembereknek ki kell menni a falvakra, de inkább ma, mint holnap. Zenés, színes filmre fel kell venniök az összes táncot, amit az öregek még tudnak. Ezeket kell bevinni a múzeumokba, hogy feldolgozás alá kerüljenek. Ha a tánc- és zenefolklorista szakemberek megállapították, hogy melyek az ősi, jellegzetes magyar táncok, akkor az iskolák útján hangosfilmen minden vidéknek visszaadjuk a maga táncait és emellett megtaníthatjuk másodsorban az ország más vidékének legszebb táncait is.

Ha azonban csak falun, a népnek tanítunk tánchagyományokat, nem sokat érünk vele. Így csak a középosztályt szórakoztató "Bokréta" lesz belőle. Hogy a népi tánchagyomány nemzeti művelődésünk egyik eleme legyen, általánossá kell tennünk, tehát Budapesten is tanítani kell az óvodától a Színművészeti és Testnevelési Főiskoláig.

Sajnos, amilyen jó kezekben van a népzenegyűjtés ügye, annyira elhanyagolt a magyar népi tánc. Szakembere is alig kerül. A népi tánc gyűjtése és tanulmányozása is a kezdet kezdetén van. Nagyon fontosnak tartom, hogy erre a nagy nemzeti jelentőségű népművészeti ágra szakembert neveljünk, amíg nem késő.

A forradalom utáni években a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban értekezletet tartottunk a népművészet megmentésére. Akkor is azt hangoztattam, hogy csak úgy menthetünk meg minden népi értéket, ha a középosztály átveszi, átéli s felülről adja le a népnek.

A népi táncra nézve azt javasoltam, hogy a honvédség rendelje el a legénységnél a népi katona-táncot (férfitáncok: legényes, csűrdöngölő, hajdútánc, verbungos, stb.) tanítását. Ezek táncolásához nagy testi erő és ügyesség kell, ennélfogva kitűnő testedzők, amellett a legszebb, legmagyarabb testgyakorlatok, melyek szép testtartást, mozdulatokat nevelnek a fiatalemberbe.

A kultuszminisztérium ajánlatomat elfogadta, s átírt a javaslat megvalósítása érdekében a honvédelmi minisztériumnak, amely szintén magáévá tette az eszmét. Sajnos, az akkor még nagyszámban lévő osztrák nevelésű tisztek ellenzésén megbukott a terv. Ma azonban, amikor e férfitáncokat már jobban ismerjük, a katonaság szelleme is más, újból felvetem az eszmét. Szükséges volna, hogy a katonaság már a levente-intézményeknél elrendelné a hagyományos népi férfitánc tanítását, s ha itt már be van vezetve, pár év múlva a katonaság is szívesen vállalja, mert a közben felnőtt, katonasorba kerülő ügyesebb leventékben kész tanítómesterekre találna. A katonatánc katonaviseltséget is jelent, így bizonyos kitüntető jellege is volna otthon, a leszerelés után, a falusi táncmulatságokban.

Azonban a hagyományos férfitánc csak akkor lesz nemzeti művészet, ha a magyar társadalom minden rétege átveszi. Ezért szükséges volna, hogy a Testnevelési Főiskolán kötelező tárgy legyen. Tanítsák az erre alkalmasaknak a középiskolában is tornaórán, továbbá a cserkészek és leventék között. Inkább az ügyesség és a testi erő kitüntetése legyen e tánc megtanulhatása. A tornaversenyek mintájára magyar férfitáncversenyeket is kellene rendezni, vagy a tornaversenyeken bemutatni.

A páros táncok tanítását is a népi táncokon kellene kezdeni. A tánctanítóik pedig ne kapjanak addig képesítő oklevelet, amíg hivatásos szakemberek előtt a magyar népi tánc alapos ismeretéből le nem vizsgáztak.

Vissza az 1–4. fejezethezVissza a tartalomjegyzékhezTovább az 11–15. fejezethez

Kezdőlap
Vendégoldal