Hagyományon általában az elődeinktől reánk maradt szellemi javakat értjük, míg a hagyaték vagy örökség szók a reánk szállott anyagi javakat jelölik. A hagyomány ősi soron, szájról-szájra terjed. Többé-kevésbé minden ember tanítómestere ennek az ősi "iskolánkívüli népművelés"-nek, mégis a hagyományátadásnak és -átvételnek megvannak az erre született mesterei, aminthogy a népköltészetet, népdalt sem a nép minden tagja költi, hanem erre született kiválóságai.

Vannak szóval ki nem fejezhető hagyományok, nem tárgyi örökségek, ezek a szokások, a népélet íratlan törvényei.
Az írásbeliség módot ad arra, hogy hagyományainkat ne csak szájról-szájra, hanem írás által is terjesszük. A lejegyzett hagyomány is átöröklődik az utánunk jövő nemzedékre, de ha az élők emlékezetében nem marad meg, akkor az élettelen hagyomány, melynek már nincs meg az a hatalmas, életkormányozó ereje, mint az élő hagyományoknak, vagy szokásoknak.

Az a tény, hogy külön nemzeti és külön néphagyományról szoktunk beszélni, azt mutatja, hogy a nemzeti és a néphagyomány — legalább is nálunk — nem ugyanaz.

A nemzet [1. A nemzet a nemz igéből származik, tehát elsősorban vérségi leszármazottakat jelöl. A nép a finn-ugor né+pi (= nő+fi) szókból ered. A moldvai csángóknál a nép még csak feleséget jelent. Nálunk is a fehérnép kifejezés csak nőre vonatkozik. A háznép már családot jelöl. A fogalombővülés folytán néppé lesz az is, aki a nőtől származik, tehát minden leszármazott.] politikai közösség, melyet a közös származás, közös anyanyelv, közös történelem, közös hagyományok tartanak egybe, vagy a közös életviszonyok, életérdekek kovácsolnak össze hosszú idők alatt. Ezen közösségek egyike-másika hiányozhatik is, de ettől eltekintve még mindig beszélhetünk nemzetről. Viszont azonos származású vagy nyelvű nemzetek is szétszakadhatnak, ha életérdekeik úgy parancsolják.

Népnek rendesen a nemzet alsó társadalmi rétegét nevezzük. Tágabb értelemben pedig a nép minden olyan embertömeg, amely nemzetté nem alakult. Ritkább értelemben azonban nemzetet is értünk rajta.

Amint az összehasonlító nyelvészet és őstörténet megállapította, a magyarság legrégibb rétege, az úgynevezett előmagyar a finn-ugor néptörzs ugor ágához tartozott s ma élő legközelebbi rokonai a vogulok és osztyákok. E népek Szibériában, az Ural-hegység keleti oldalán, az Ob-folyó vízvidékén élnek és ősi zsákmányoló pákász-halász-vadász életformájukat mind a mai napig megőrizték.

Mint halászok, vadászok és pákászok életmódjukból kifolyólag csak szétszóródva élhetnek. Falvaik kevés házból állótanyafélék. Gyakran magányos telepeken élnek, egymástól távol, egymással alig érintkezve. Csak nagyszabású halászatok alkalmával társulnak rövid időre. Szétszóródottságuk és zsákmányoló életmódjuk miatt sohasem lehettek szervezett népek vagy nemzetek. Ilyen lehetett az előmagyar is. Más nép kellett, hogy megszervezze őket.

Az igazi szervező, vagyis nemzetalakító nép Ázsia pusztáin az állattenyésztő-nomád. A legelő megszerzése, az állatok őrzése előrelátást, bátorságot igényel. Hiszen a legelőért gyakran harcolni, — a nyájat pedig oltalmazni kell a vadak vagy a rossz szándékú emberek ellen. Az állattenyésztés nem biztos alapja a létnek, mert szárazság vagy dögvész gyakran megtizedeli az állatállományt, s a nomád sokszor megrabolja a másik nomádot, vagy rászorul a szomszéd földmíves termékeire, s nemegyszer erőszakkal szerzi azt meg tőle. A nomád tehát harcias, a bátorság és a cselekvő erő jut kifejezésre benne. Nincs úgy helyhez kötve, mint a letelepült földmíves, aki, ha megtámadják, inkább meghódol és adót fizet. A nomád a túlerő elől kitér, és ha menekülnie kell, minden vagyonát, jószágát megmenti, s új szálláshelyet keres.

A magyarság őstörténetét ismernünk kell, ha jellemvonásainak magyarázatát keressük, s ha nemzeti hagyományaink eredetét tudni akarjuk.

Az ugor eredetű, zsákmányoló életet folytató elő-magyar alapréteget másfél évezred előtt egy harcias nomád, de már földmívelést is ismerő, tehát fejlettebb műveltségű törökfajta nép, a bolgár-török hódította meg s szervezte nemzetté. A meghódított előmagyar azonban reákényszerítette a hódítóra néphagyományunk és nemzetünk legnagyobb kincsét: a magyar nyelvet. Nem példa nélkül való eset ez. Legtöbbször a magasabb szellemi képességű nép tanulja meg az alacsonyabbrendűnek a nyelvét. Lebediában és Etelközben már mint kétrétegű nép vándoroltunk. A honfoglaláskor pedig az uralkodó osztály valószínűleg már nem beszélte ősi bolgár-török nyelvét.

Az uralkodó bolgár-török eredetű nép utóda a nemesség, az ugor eredetű előmagyar utóda a jobbágyság. Napjainkban a nemességet az úr, a jobbágyságot a paraszt képviseli. A kétrétegű magyar társadalom tehát másfél évezred múlva, ma is fennáll.

Sietek kijelenteni, hogy a mai úri osztályt nem azonosítom a bolgár-törökökkel, sem a parasztot az ugor előmagyarokkal. A harcias vezető réteget a másfélévezredes harc nagyrészt megemésztette, hiszen a hitelesen Árpádkori eredetű magyar nemesi családokat hamar meg tudnók számlálni. A parasztságban sem túlnyomó az ugor elem. Az évszázadok folyamán sok nemes elszegényedett s leszármazottai ma a parasztság soraiban élnek. De még több a nép közül kiemelkedett s a középosztályban elhelyezkedett elem. Az itt talált és beköltözött rokon- és nem-rokonelemek is erősen megkeverték a magyar vért.

Habár a szakadatlan vérszerinti leszármazást nem is tudjuk igazolni, mégis az az ősi hagyomány- és hagyatékkincs, melyet az úri osztály őriz, tehát a nemzeti hagyomány inkább török jellegű, míg a néphagyomány nagyrésze — élén a magyar nyelvvel — inkább ugor örökség.

A nemzetmegtartó hagyományok letéteményese a parasztság, az európai, nemzetközi magas műveltség hordozója pedig az úri osztály. Mindkettőnek a szerepe egyformán fontos. A néphagyomány tart meg bennünket magyarnak s a nemzetközi műveltség tesz bennünket európaivá. Ha azonban csak az európaiságra törekszünk, lehetünk nagyműveltségű népek, de minél hamarabb megszűnünk magyarok lenni. Beleolvadunk abba a nagy nyugati nemzetbe, melynek műveltséghatását legkönnyebben elfogadjuk. Ha pedig teljesen kivonjuk magunkat a nyugati műveltség hatása alól, akkor meg művelt és erősebb szomszédaink gázolnak hamarosan keresztül rajtunk, s úgy tűnünk el.

Ma a nyugat-európai szabású iskola- és könyvműveltség fénykorát éljük s a nemzetmegtartó hagyományok ápolásával nem törődünk. Valami alacsonyrendűség érzése vett erőt rajtunk. Nem becsüljük azt, ami a miénk. Kapva-kapunk mindenen, ami idegen, ami "európai". Pedig Európa nem arra kíváncsi, hogy átvettünk-e mindent, amit az európai művelődés nyújthat, hanem arra, hogy a magunkéból mivel gyarapítottuk az európai művelődést! Európa az egyéniséget keresi és értékeli bennünk, nem a tanulékonyságot. Japán alig száz év alatt európai műveltségű állam lett, anélkül, hogy nemzeti hagyományait feladta volna. A finnek pedig nemzeti egyéniségüket azzal domborították ki, hogy gazdag és értékes néphagyományaikat szervesen beépítették nemzeti műveltségükbe.

A világháború óta látjuk, hogy korunk uralkodó eszméje, a nemzeti eszme, egyre erősbödik. Minden nemzet egyéniségének saját magából termelt nemzeti kultúrájával igyekszik jelentőséget adni. A nemzethez ma már hozzászámítják a hagyományőrző réteget, a népet is és a nemzeti művelődésen nemcsak a középosztály magasabbrendűnek minősített, iskolák által terjesztett könyvművelődését értik, hanem a nép magából kitermelt, vagy régebben felülről leszállott és hagyományként őrzött, de teljesen áthasonlított kultúráját is.

Nálunk ez a folyamat még nem ment végbe. 1848-ig a nemesség volt a nemzet s ennek hagyományait tartottuk nemzeti hagyományoknak. A nemesség az európai művelődés hordozója volt, bár emellett megtartotta történelmi hagyományait, sőt arra építette fel a magas kultúrát. 1848 után azonban a nemesség utóda, a középosztály sok új, jobbára idegen elemmel bővült, akiknek ősei nem voltak a magyar történelem tényezői és formálói, akikben a magyar középosztály történelme nem vált hagyománnyá, így idegen lélekkel gyökértelenül állottak s nagyrészt állanak ma is a mai középosztályban.

A háború után azt is be kellett látnunk, hogy egymagában a magyar nyelv sem bizonyult nemzetmegtartó hagyománynak. Akiket — főleg középosztálybelieket — a megszállott területen megmagyarosodottnak tartottunk — tisztelet a kivételnek —, hamar megalkudtak a helyzettel s elpártoltak, míg a nép, mely tekintet nélkül arra, hogy az iskolában megtanulta-e a középosztály történelmi hagyományait vagy sem, — ma is megbontatlan egységben képviseli a magyar nemzetet. Azt meg már a háború előtt is megláthattuk volna — ha nyitott szemmel nézünk —, hogy az iskola útján magyarosítani nem lehet. Hiszen vannak vegyes lakosságú falvak, melyek lakói iskola nélkül is évszázadok óta beszélik egymás nyelvét, mégsem olvadnak egymásba, mert más, egymásétól különböző hagyományuk is van, ami megőrzi a különbözőségüket. Sem a magyar történelem, sem a magyar nyelv nem bizonyult tehát olyan nemzetfenntartó hagyománynak, mely urat-parasztot, magyart nem-magyart elszakíthatatlanul egybeforrasztott volna.

Van azonban a magyar nyelven kívül más műveltségkincsünk is, melyet az ország lakosságának kétharmad része, a parasztság vall magáénak: ez a néphagyomány. Ez a műveltségállomány időtlen idők óta halmozódik. Évezredek és évtizedek emlékei egyformán feltalálhatok benne. Nagy értéke, hogy általános és mennyiségileg is egyenlő. A hagyományos népi művelődés az élet minden vonatkozására kiterjed. A nép ezt az élet iskolájában a bölcsőtől a sírig tanulja. Minél távolabb áll a néphagyománytól az iskola és a könyv, annál kevésbé hat a népre, tehát annál erősebb a hagyományok uralma. A hagyományokat a népből kiverni nem lehet. Kereszténységünk már ezeréves, mégis az ősi pogány hit képe a néphagyományokból nem nagy fáradsággal ma is helyreállítható. Zeneoktatásunk a nyugati zenekultúra minden népszerűsítése mellett sem tudta az 1500 éves bolgár-török hagyományokat teljesen elenyésztetni. A magyar nép nyelvén mitsem változtatott az a körülmény, hogy a középosztály századokon át latin nyelven írt és beszélt, majd a nemzeti eszme fellobbanásakor deákos, németes, franciás iskolával, nyelvújítással akart magasabbrendű nemzeti nyelvet létesíteni. Végül Petőfi és Arany magyar népi hagyományérzékén keresztül diadalmaskodott a nép nyelve, s ma kétes esetekben még, az Akadémia is a népnyelvhez fordul.

Vajon nem érkezett-e el az ideje, hogy a középosztály felülvizsgálja a nemzeti műveltségről vallott eddigi felfogását, s a néphagyományokat tegye a magyar nemzeti művelődés alapjává? Könnyebb volna a magyar nemzet egyharmadrészét kitevő középosztálynak a nemzet kétharmad részét kitevő nép ősi magyar hagyományait átvenni, mint fordítva. Az a roppant szakadék, ami ma "úr" és "paraszt" közt fennáll, egyszerre áthidalható volna s ez a művelődéspolitika a nemzet fennállását egy újabb ezredévre biztosítaná.

Hangsúlyozzuk, hogy az a tény, hogy az iskolát és könyvműveltséget szembeállítjuk a hagyománnyal, nem akarja az iskola és könyvművelődés és az európai műveltség nagy értékeit kisebbíteni. A néphagyomány nagy nemzetfenntartó erején kívül szükségünk van a magas fokú nyugati művelődés minden vívmányára. A néphagyománynak emellett azt a szerepet szánjuk, hogy minden vonalon alapjául szolgáljon a magasabbrendű művelődésnek, de annak ne csak színt, hanem belső tartalmat is adjon.

A továbbiak során megjelöljük az útját, hogy a mai keretek között a népi-nemzeti művelődést hogyan lehetne megvalósítani a néphagyományok szerephez juttatásával.

Legősibb és legnemzetibb hagyományunk a magyar nyelv, melyet mindkét társadalmi réteg beszél, ha nem is egyformán jól. Mert ha azt keressük, hogy melyik társadalmi réteg beszéli jobban a magyar nyelvet, a népre kell szavaznunk. Habár a magyarság ugor és török elemekből tevődik össze, mégis a honfoglaláskor már egy nyelven, az ugor eredetű alapnyelven beszélt. A hódító bolgár-törökséget a meghódított ugor elem nyelvileg már jóval előbb teljesen magába olvasztotta. A magyar alaprétegnek ez a hallatlan beolvasztó ereje mai napig sem csökkent; hogy egyéb példát ne említsek, az egykor jóformán idegen nyelvű fővárost száz év alatt magyarnyelvűvé tette.

A magyar nyelv fennmaradását a magyar népnek köszönhetjük, mert a felsőbb társadalmi réteg többször hűtlen lett hozzá.

A honfoglaláskor még az úr is, a köznép is csak magyarul beszélt. A nyugati keresztyénség felvétele után azonban az egyház nyelve, a latin, a felsőbb társadalmi rétegben lassankint tért hódított. Írni-olvasni eleinte csak a papok tudtak, rajtuk keresztül az írásbeliség is latin lett. Az egyház lett az oklevelek hiteles helye. Az egyházi iskolákban latinul tanítottak. Vegyesházbeli királyaink idején a műveltek egymás közt többnyire latinul beszéltek, a magyar nyelv pedig a hagyományőrző réteg, a nép körében maradt meg.

Valahányszor nagy nemzeti veszedelem fenyegette a magyarságot, ösztönösen mindig hagyományaiba menekült. Így a magyar nyelv is a török világ alatt jutott ismét szóhoz a nemesség körében.

A hódoltsági területen a reformáció terjedésével a magyar nyelv a nemesség körében egyre nagyobb tért hódított.
A prédikátorok magyar nyelven terjesztették a hitet s a protestáns egyházak nyelve már teljesen magyar. Erdősi-Sylvester János prédikátor még klasszikus versformában, de már magyar nyelven versel. A protestáns iskolák is rendre magyarnyelvűekké váltak. Az ellenreformáció kénytelen volt hasonló fegyverhez nyúlni s a XVII. században a magyar katolikusság is már kitűnő szónokokat és írókat termeli ki, köztük Pázmány Pétert, akinek magyar nyelve egyúttal az akkori népnyelvnek is igen szép példája. A "nemzetietlen" korban ugyan még egyszer erőre kapott a latin nyelv, de a magyart nem szoríthatta vissza. Mária Terézia, II. József elnemzetietlenítési törekvései sem tudták az irodalomban is mindjobban tért hódító magyar nyelvet elnémítani. Igaz, hogy a nemzeti társadalom eleinte a magyar népnyelvet a maga paraszti mivoltában képtelen volt bevenni és csak a XVIII. században ismerte fel a magyar középosztály, hogy igazán jól csak az a társadalmi réteg beszélhet magyarul, amely ezer év óta sohasem beszélt más nyelven — ez pedig a nép.

Az irodalom nyelve ma is napról-napra közeledik a népnyelvhez. Azonban a magyartalanságnak még bőven vannak menedékhelyei, ilyenek pl. a hivatalok aktái, a főváros kellőleg még nem asszimilált elemeinek nyelve stb. A tanítók pedig jobb ügyhöz méltó buzgalommal üldözik az iskolában a tájnyelvet, pedig minden iskolahagyott parasztgyermek visszatér a nyelvjáráshoz, mihelyt kitette a lábát a tanteremből s számára holtig idegen marad az irodalmi nyelv, melyet hat év alatt sem tudnak beleverni.

Mostohasorban van az élőnyelv is a felsőbb társadalmi rétegekben. Mint Kodály Zoltán írja [1. A magyar kiejtés romlása]: "Ismert történeti fejlődés eredménye, hogy legelőkelőbb köreink a nemzeti kultúra ápolásában rájuk váró feladat elől már jó ideje következetesen kitérnek. Magyar nyelvszokásukat, kiejtésüket pedig mintának el nem fogadhatjuk. Ez a kiejtés részint az illetők idegen származása, részint a kora gyermekkorban megkezdett idegen nyelvtanulás miatt tele van idegen ízzel, a magyar szokásoktól eltérő, tehát helytelen ejtésmóddal. Kimondhatni: művelt középosztályunkban a magyaros magyar beszéd a legnagyobb ritkaság. Mintha a műveltség ára az volna, hogy elveszítjük az élőbeszéd magyar zamatát. S akik alulról kerülnek a középosztályba, sietnek eltanulni ezt a színtelen, semleges, sőt hibás beszédet, mert azt hiszik, ez a finom, ez az előkelő s eldobják a magukkal hozott egészséges, gazdagabb színezésű kiejtést, mert parasztosnak vélik az új környezet hatása alatt."

"A nyugati népeknél a saját nyelvük tökéletes, biztos tudása a kultúra elemi követelménye. Nálunk, tudjuk, nem az. Hozzájárul bizonyos felelősségérzet: a beszéd szinte a nemzetért való testi kiállás egy formája. Hol romlik a kiejtés? Ahol fogyatékos a nemzeti öntudat és a velejáró felelősségérzet. Ahol a nyelv tudása nem tartozik a legmagasabb kultúrideálok közé. Ahol az idegen nyelvek tudása fontosabb, mint a nemzeti nyelvé."

A forgalom fél évszázad óta sokkal nagyobb, mint azelőtt. A népi közösségek bomladozóban vannak. Ma már nem akad olyan ember, aki a faluja határán sem volt túl. A fővárosban szolgáló cselédleányok az előkelőbbnek, finomabbnak vélt rossz pesti nyelvet hamar elsajátítják, s később a falun mint anyák, idegenszerűséggel többé-kevésbé fertőzött nyelvüket örökítik gyermekeikre. Az iskola is ostorozza, kigúnyolja a tájnyelvet, azt az irodalmi nyelvnél értéktelenebbnek, rosszabbnak tartja és hirdeti, így a nép hite meginog a saját nyelve helyességében és elveszti azt a nyelvbeli biztonságát, amit szüleitől örökölt. A paraszti társadalomból kiszakadt, de még a faluban élő mesteremberek félig úri, félig parasztos beszédét mindenki ismeri, ha ehhez még bizonyos adag tudálékosság is járul, előttünk van az ú. n. csizmadiabeszéd, mely méltán nevetség tárgya a műveltebb emberek előtt.

A magyar nyelvi hagyományok összegyűjtésével nem törődünk. Egyetemeink közül csak a debreceni foglalkozik tájnyelvi gyűjtéssel, de ennek munkáját is megbénítja az anyagiak hiánya. Senkinek sem fáj az, hogy a megszállott területeken a hatalom birtoklói irtják a magyar helyneveket, a magyar történelmi jog utolsó bizonyítékait. Van-e még egy olyan nép, mely szókincsének felét, a helyneveket olyan könnyelműen dobná oda az enyészetnek, mint mi? Máshol a családnevek kutatására intézeteket állítanak, nálunk egyetlen munka sincs, amelyből akár egy falu lakosainak nevét megismerhetnők. Az Etymológiai Szótár megjelenése elakadt. Tájszótárunk, Nyelvtörténeti Szótárunk hiányos, elévült. Az a gyűjtő tevékenység, mely a múlt század második felében még nagy reményekre jogosított bennünket, majdnem teljesen megszűnt.

Mindenki az Akadémiától várja a segítséget, pedig az Akadémia — még ha volna is hozzá pénze — egymagában nem tudja elvégezni az összetorlódott munkát. Ezért a magyar nyelvhagyományok összegyűjtésére, feldolgozására és kiadására, az élő magyar nyelv tanulmányozására és művelésére önálló Magyar Nyelvtudományi Intézetet kellene létesítenünk, melynek keretén belül a rendelkezésünkre álló erők és még ezután beállítandó szakemberek a magyar nyelv tudományos és gyakorlati kérdéseivel foglalkoznának. A nálunk jóval kisebb finn nép a finn nyelvnek szép palotát épített, amelyben a szakemberek egész tábora foglalkozik a finn nyelv időszerű kérdéseivel, mi pedig ölhetett kezekkel, mintha arra várnánk, hogy ezt a munkát is más nép végezze el helyettünk.

Hagyományos "irodalma" a népnek nincs, mert az írás-olvasás nála nem hagyomány, hanem felülről eredő szállomány. Népi irodalomnak a népköltészet, vagyis a "szájról-szájra" szálló hagyomány felel meg. Mégis a nép századok óta tartó iskolázása, az írni-olvasni tudás is lassanként hagyományőrző készséggé lesz és a nép sok mindenfélét feljegyez. Ezeket az írásbeli feljegyzéseket azonban idáig senki sem gyűjtötte, senki sem vizsgálta, pedig ezek a saját használatára, gyönyörűségére készült feljegyzések mély bepillantást engednének a nép lelkébe.

Első helyen kell említenem a nép leveleit, melyeknek már kialakult irodalmi formájuk van. Szerelmes leveleket pl. sok helyen ma is versben írnak. Régebben pedig külön népi levélírói voltak a falunak. Csúfolódó leveleket a népnél már a XVIII. századból ismerünk. Kéziratos népdalgyűjtemény sok háznál akad. Még gyakoribbak a vallásos kéziratok, melyek részben népi eredetűek. Sok helyen krónikaszerű feljegyzéseket is találunk.

A nép az írás-olvasás tudományával a reformáció, de legalább is a XVII. század óta ismerős. Az iskolafenntartó egyház főleg arra törekedett, hogy a nép a vallásos iratokat olvasgassa. Ma is jobban ért a nép az olvasáshoz, mint az íráshoz.

Olvasmányai között azonban már a XVII. században is ott találjuk a mai kalendáriumot és az istóriákat; — ezek voltak ugyanis a mai hírlapok ősei. A kalendárium az időről, az istória a fontosabb eseményekről tudósította őket. Mindezeket a szellemi termékeket a népnek szükséges vallásos irodalommal együtt a vásárban, földre terített ponyván árusították, innen nevezték ponyvairodalomnak.

A XVI–XVII. századi énekmondók utódai, a népi énekesek a XVIII–XIX. században nemcsak énekelve, hanem a ponyván nyomtatásban is terjesztették a közeli időknek a nép számára fontos eseményeit. Magasabbnak minősített irodalmi érték ugyan vajmi kevés van ezekben a ponyvafüzetkékben, de a mai ponyvairodalmi termékektől eltérőleg mégis megtaláljuk majdnem mindegyikben a nevelő célzatú erkölcsi tanulságot. Nem egy népballadánk ilyen vásárról-vásárra járó vándor énekes füzetkéjéből, került a nép ajkára.

A múlt század elején és derekán Petőfi és Arany népi-nemzeti irányú költészete szintén utat talált a néphez; több dalukat átvette, sőt a maga szájaíze szerint át is költötte a nép. Ez az egészséges népi-nemzeti költészeti irány azonban, sajnos, a század végén elakadt. A ponyvára olyan irodalmi termékek kerültek, amikhez a népnek semmi köze nem volt, amik nem neveltek, csak rontottak.

Gyermekkorunkban már Rinaldó Rinaldini és más hasonló külföldi irodalmi termékek kínálkoztak a vásári ponyván, majd később Arthur gróf és Elza grófnő csak kilószámra lemérhető, idegen témájú és szellemű füzetes regénye követte, hogy utána e század első évtizedeiben a Scherlock Holmest utánzó detektívhősök regényei váltsák fel ezt a bár többé-kevésbé népszerű, de mégsem népi vagy népies irodalmat. Ennek megfelelőleg a vallásos, vagy históriás iratkák eltűntek a ponyváról.

Újabban idegenből fordított vagy kivonatolt regények is megjelentek a ponyván; kötetenként már 6–10 fillérért is meg lehet kapni. Úgy látszik, a kiadók már ilyen árak mellett is megtalálják a számításukat. Elképzelhetjük, milyen nagy példányszámban nyomják ezeket az idegenlelkű szellemi termékeket!

A parasztság nagy tömege azonban még ma is idegenkedik a ponyva divatos szellemi termékeitől, s ha mégis megveszi, a könyv terjedelmessége, rendkívüli olcsósága csábítja rá.

Az iskola és az általános tankötelezettség betöltötte a hivatását: megtanította a népet olvasni. Azonban nem gondoskodott olyan olvasmányokról, amelyek a nép lelki igényeit kielégíthetnék. A kultuszminisztérium ugyan a népkönyvtárak útján népszerű (-nek szánt) irodalmi termékeket is juttat a nép közé, de ezek többnyire nem elégítik ki a népet. A középosztálybeli szerzők a középosztály ideáljait vagy a magasabbrendű tudást igyekszenek a népbe bevinni, anélkül, hogy megkísérelnék hozzáhangolni a nép hagyományaihoz. Nemzetünk történelmi nagyjainak példáival, hazafias, irredenta versekkel, szavalatokkal akarják a népet hazafiasabbá nevelni, pedig az a magyar paraszt, akinek joga és boldogulása van, minden propaganda nélkül is hazafi. Megmutatta ezt az idén is Kárpátalja visszavételénél, ahol a nép fiai mentek elől, nem a hazafias és irredenta szónokok.

Ma már kiváló népi eredetű, a néppel együtt érző fiatal írógárdánk van. Ezek a nép lelkét jól ismerik, ahhoz közel tudnak férkőzni, s azt ki tudják elégíteni. Ezekre kell bízni a nép irodalmi szükségletének fedezését. Amikor a gyógyszer, élelmiszer stb. elsőrendű életszükségleteket törvény védi a hamisítástól, a nép szellemi táplálékával is törődnünk kellene, és az idegenlelkűséget árasztó munkákat a ponyváról el kellene tüntetnünk. Mit ér az iskolai nevelés, ha a selejtes irodalom és az erkölcstelen mozifilm lerontja a hatását?

Van a népies irodalomnak egy fattyúhajtása is, amely nem a nép, hanem inkább a középosztály számára íródik, de a nép témája. Ide számíthatók a Göre Gáborról, Bugyi Sándorról stb. írott könyvek, melyek nevetség tárgyává teszik a parasztot.

Tudjuk, hogy a falukutatók monográfiáival szemben is érzékeny a nép, nem veszi szívesen, ha kritikát gyakorolnak felette, még ha az íróknak igazuk is van; az meg egyenesen felháborítja, ha nevetségessé teszik. Göre Gábor könyvét már maga a szerzője is elítélte. [1. Az utóbbi években a budapesti könyv- és papírkereskedéseket, dohánytőzsdéket népviseletet és népi típusokat ábrázoló rézkarcokkal, levelezőlapokkal árasztották el. A művész többnyire bárgyú arcú, esetlen alakú karikatúrával ábrázolja a magyar parasztot Nem állítom, hogy kivételesen nem akad ilyen esetlen alak is a nép közt, de csak ilyennek ábrázolni a magyar parasztot, kész nemzetgyalázás. Sajnos, ezek az ízléstelenségek kedvelt idegenforgalmi cikkek s éppen nem alkalmasak arra, hogy a külföldiek otthonában képviseljék a magyar embert. Hivatkoznak ugyan a szerzők a paraszti művészek, főleg a pásztorok ábrázolási stílusára, mely rajzbeli tudásuk fogyatékossága miatt olykor félszeg vagy nyomorék alakot szül. De hogy ezek hosszú során főleg a butaság és ostobaság vonulna végig, kereken tagadjuk! Erről mindenki meggyőződhetik, aki a Néprajzi Múzeum pásztorművészeti anyagát végignézi. Ezek a felsőbb társadalmi réteg, vagy az idegenek mulattatására készült, nevetség kiváltására szolgáló parasztábrázolások méltó társai Göre Gábor és Bugyi Sándor könyveinek.]

A szabadságharc és a nemesi kiváltságok eltörlése óta 90 év telt el s három nemzedék nőtt fel. A népben ma már nem szabad jobbágyot látnunk. A kötelező iskolázás, a fejlett közlekedés, a világháború, az ezerféle úton felénk hömpölygő nyugati művelődés régen kiemelte a népet a jobbágysorból s ma már nincs meg az a műveltségbeli távolság az úr és paraszt között, mint ami volt a nemes és jobbágy között. Parasztszemléletünknek, értékelésünknek tehát meg kell változnia, ha azt akarjuk, hogy az ő úrszemléletük is megváltozzék.

Ha sok mindenféle programbeszédet, szónoklatot meg is hallgat, betűszomjában sok mindenféle, kezébe kerülő írást el is olvas a nép, ne higgyük, hogy az mind megfogamzik benne. Ami a nép lelkének húrjait nem rezdíti meg, azt nem veszi be. Amit úgy szoktunk kifejezni, hogy "Aki a néppel bánni akar, annak tudnia kell a nyelvén", ismernie kell a nép egész életét, lelki világát.

Külföldön sok helyen még most is azt hiszik rólunk, hogy a honfoglalás idején teljesen műveletlen nomád nép voltunk, akik itt Európában az idegen környezettől szereztünk műveltséget. Mi pedig keresve-keressük múltunkban az európaiságot, csak azért, hogy nyugat-európainak ismerjenek el bennünket. Ezt pedig úgy véljük elérhetni, ha elhajigáljuk minden hagyományunkat, ami az ellenkezőt bizonyítaná. Inkább vállaljuk az analfabétaság vádját, mintsem előhozakodjunk a székelység által megőrzött rovásírással.

Nem elég bizonyíték-e már ez is arra, hogy írástudó népek voltunk ezer esztendővel ezelőtt is? De vajon jut-e a magyar iskolákban a magyar középosztály fiainak 16 évig tartó tanulmányideje alatt akár csak egy óra is az ősi székely-magyar rovásírás bemutatására, hogy ezzel is növeljük az ifjúság nemzeti önérzetét? Ha ezt most a vallás- és közoktatásügyi minisztérium elrendelné, kiderülne, hogy még tanításra alkalmas ábécés könyve sincs!

Nemzeti önérzetünk emelésére szolgálhatna, ha a középületeken, szobrokon, emléktáblákon a cím, név, szöveg rovásírással is fel volna írva. Nem azért, hogy kibetűzzék, hanem azért, hogy az ezer vagy többezer éves magyar műveltség bizonyítéka még az idegennek is szemébe tűnjék!

Nem kívánjuk mi a szinte majdnem ezer év óta használt latin betűs írást a rovásírásért háttérbe szorítani, de szükségesnek látjuk, hogy ősi műveltségünknek ez a tisztes emléke mindenkinek eszébe juttassa, hogy ezer esztendővel ezelőtt is írástudó nép volt a magyar, a fejedelemtől a legkisebb pásztorig, s alkalmasint kevesebb volt akkor az analfabéta, mint ma!

Más nemzetek még a latin írásba is tudtak valami nemzeti jelleget belevinni, mi ettől is tartózkodunk. Pedig a nép faragott és festett felírásaiban már kialakította a népies latin betűstílust, melynek felemelésével most a népi-nemzeti művészet egyik előharcosa, Czakó Elemér foglalkozik.