1851 nyarán a pesti hajóállomáson magas, szikár fiatalember szállt ki a bécsi gőzösből. Majdnem két éve volt távol hazájától. A szabadságharc alatt mint honvédfőhadnagy Czecz János tábornok segédtisztjeként futári szolgálatokat végzett, résztvett a segesvári ütközetben, ahol Petőfi elesett, s Bem leverésekor orosz kézre került. A megtorló hatalom előbb fogságra vetette, majd közkatonának sorozta be s Toszkánába küldte. Mintegy másfél év múlva néhány társával együtt szabadon bocsátották.
S most vissza Magyarországba... Bach Sándornak, az egykori bécsi forradalmárnak, Schwarzenberg herceg miniszterének adókkal, cenzúrával, spiclikkel és cselák-huszárokkal megnyomorított Magyarországába...
A trieszti vonaton egy derék gráci tanártól értesült a magyarországi viszonyokról. Némileg elő volt tehát készítve a szomorú hazai állapotokra; mégis megdöbbentette a változás, melyet tapasztalnia kellett...
De beszéljenek saját szavai, a följegyzések, amelyeket ő, az egykori honvédtiszt hagyott unokájára, — reám.

»A Dunapartra kiszállván, a bőröndömet cipelő hordár kérdésére, hogy hová menjünk, Jókai egyik regényéből hirtelenjében a „Zrínyi” vendéglő jutott eszembe. A szállóhoz érve kérdém, hogy kapok-e vendégszobát? A pincérek, akik körülfogtak, azt felelték, nem értik, mit mondok, mert magyarul nem tudnak. Rég nem zavarta föl kedélyemet ily kellemetlen érzés. Hát ez Budapest, a magyar haza fővárosa, ahol nem értenek meg, ha magyarul szólok? MegbotránkozVa és erősen felindulva léptem be a számomra nyitott szobába. Másnap elindultam állandóbb szállást keresni. Az Egyetem­utcában megfelelő lakást találtam. Majd a rendőrségen jelentkeztem. Bizonytalan ideig Pesten kívántam maradni s ezért tartózkodási jegyet kértem. Előmutatva a Velencében kiállított végelbocsátási okmányomat, a hivatalnok odaszólt szomszéd kartársának: — Megint egy rebellis!


A Nagyhíd-utcában étkeztem. Az emberek oly bizalmatlanul és gyanúsan tekintettek mindenkire, aki belépett, mintha titkos kém, vagy agent provocateur lenne. A vendéglős és emberei itt is csak németül beszéltek. Az asztaloknál általános társalgás nem volt, mindenki csak a szomszédjával beszélt, halkan, csaknem sugdosva... Rövidesen a Cukor-utcában egy oly vendéglőt fedeztem föl, hol több magyar urakkal találkoztam. Többek között egy volt kolozsvári jogásztársammal, Murai Tivadarral, aki megtudván, hogy most érkeztem Olaszországból, kijelentette, szívesen lesz segítségemre, s kért, ne vessem meg őszinte szolgálatkészségét. Beszélgetés közben hozzánk jő Sükei Samu, a bukaresti református pap fia, egyike azon honfiaknak, akik báró Mészáros Klára őnagysága pártfogása alatt, volt honvédtisztek segélyezésére alakult titkos egylethez tartoztak. Mihelyt hallotta, hogy én is honvédtiszt voltam, és csak most bocsátottak hazámba vissza, azonnal gondoskodott, hogy nékem Valamely foglalkozást szerezzen. Ő maga az irodalmi téren működött és hallván, hogy a németen kívül angolul, franciául és olaszul tudok, még azon nap egy angol regényt adott át, hogy magyarra fordítsam Heckenast Gusztáv nyomdája számára. Heckenast a fordítást hetenként, ívszámra fizette. Akkori szorult helyzetemben jól fogott e foglalkozás, míg hazulról, Erdélyből pénzbeli segítség érkezett.
Szomorú dolog volt akkor Pesten lakni. Naponta voltunk oly események tanúi, amelyek a hazafi lelkét bánattal és fájdalommal töltötték el. A nemzet néma szenvedésében akkora kitartással bírt, hogy azt alig lehet elképzelni. A kehidai földesúr, a haza bölcse utasításait követte az egész ország. Passzív ellenállás által kívánta a visszás rendszer tarthatatlanságát megmutatni. Az adót senki sem fizette meg önkényt, katonai karhatalom kellett annak erőszakos felhajtására. A magyar ifjú nem állt be katonának, nem is menekült a sorozás elől, csak éppen megvárta, hogy elfogják és előállítsák. Közmunkákra senki sem jelentkezett, a munkást karhatalommal kényszerítették arra. Társaságban a leányok osztrák tisztekkel nem álltak szóba s hátat fordítottak, ha Valamelyikük táncra kérte...

Teltek-múltak a hetek. Idővel bejáratos lettem Vigyázó József Ország-úti, most Károly-körúti palotájába, hol gyakran előkelő vendégsereg gyűlt össze. Vigyázó ebédlőjének falait a magyar történelem kiváló hőseinek olajfestményü képei díszítették: Hunyadi Jánostól Zrínyi Miklósig. A legutolsó képet selyemfüggöny takarta el. Kérdésemre a házigazda egyszer félrelebbentette a magasan elfüggönyözött képet. A függöny II. Rákóczi Ferenc képét takarta. Olyan idők jártak, hogy e kép miatt a házigazda könnyen bajba kerülhetett volna. Ezt akarta kikerülni öreg napjaira... Általában rendkívüli óvatosság fejlődött ki az emberekben. Megtörtént, hogy a régi ismerősök úgy tettek, mintha nem ismernék egymást. Ez volt a legjobb módja, hogy se magukat el ne árulják a titkos kémek előtt, se másokat bajba ne keverjenek.

Mészáros Lázár volt hadügyminiszter nővérén kívül még egy dámával tartottak kapcsolatot a hazájukban hontalanná vált magyarok. Kossuth Lajos édesanyja volt ez a nagyasszony. Egy nagybátyám — volt országos képviselő — mutatott be neki. Leányával, Ruttkainéval lakott. Az öreg Kossuthné most, nagy levertségében is igen kedves nő volt, aki őszinte lelkülete és zamatos társalgása által mindenkit meg tudott nyerni. Erősen bízott az isteni gondviselésben, keményen meg volt győződve, hogy jelenlegi nagy válságából ki fogja menteni a nemzetet és az ő szegény, hazátlanná vált fiát. Mikor a fiáról volt szó, szemei könnybetábadtak és anyai keblét mély fájdalom szorította. Panaszolta, hogy sok kellemetlen zaklatásnak van kitéve a rendőrség részéről. Nagy részvéttel búcsúztunk el tőle.

Rövid idő múlva névtelen levelet kaptam. Ismeretlen jóakaróm — egy, a rendőrségnél alkalmazott magyar ember — figyelmeztet, hogy miután egy volt képviselővel, aki rendőri megfigyelés alatt áll, Kossuthnéhoz bemenni és onnan kijönni láttak, a rendőrség most már engem is szemmel tart. Ajánlja tehát, hogy ha csak tehetem, távozzam el Pestről mentől előbb. A névtelen levél nagyon felzavarta kedélyemet...

A véletlen jött segítségemre. Egy ismerős család Szolnokra hívott. Itt ismét jelentkeznem kellett. Jelentkeztem Bonyhádi Imre megyefőnöknél s a rendőrkapitánynál. Azután úgy éltem Szolnokon, jó magyarok és jó hazafiak között, hogy legtöbbjük azt sem tudta: tulajdonképpen ki vagyok és honnan jöttem? Sejtették, hogy a szabadságharcban való részvételem miatt húzódtam oda s a rendőrség üldözése elől menekülök. De ez iránt senki sem kérdezett engem, hanem mint volt honvédet különös tiszteletben részesítettek. Két hónap is beletelt már, midőn a megyefőnök magához kéret, fontos beszédje lévén velem. Szívélyesen fogadott, majd közölte, hogy a pesti rendőrségtől felszólítást kapott, tisztázzam múltamat.

A ferences gimnázium 1834-ben felépült otthona, az 1850-es években a császári megyefőnök hivatala és lakása. (Verseghy Gimnázium évkönyve, 1896.)

— E megkeresvényről — úgymond — nem szóltam senkinek. Saját érdekében mint elnöki ügyet fogom elintézni. — Felszólított, hogy kihallgatásomról senkinek se tegyek említést. A megyefőnök lojális eljárása engem is őszinte nyilatkozatra ösztönzött és híven feltártam a szabadságharcban játszott szerepemet.

— Jól van — jegyezte meg a megyefönök. — Ennyi elég. A rendőrségi kérdőív rovataiba a feleleteket magam írom meg, úgy hogy abból semmi gyanúra való ok nem mutatkozik. — Pár perc múlva a kitöltött ívet aláírás végett átnyujtá. Meglepetve olvastam, hogy azon kérdésre: Mit kerestem az öreg Kossuthnénál? a következő feleletet írta: „Volt országos képviselő nagybátyám egy erdélyi régi ismerőséhez hívott engem, aki Kossuthnéval egy házban és egy emeleten lakott, és így tévedésből gondolhatta valaki, hogy mi Kossuthnénál voltunk”. Ily ügyes felelet nékem eszembe se jutott. Még nem volt gyakorlatom a besúgó-rendszer kijátszásában. De aztán lépten-nyomon tapasztaltam, hogy e téren mily tökéletes leleményességgel segítenek magukon az üldözöttek.

Két jellemző esetet említek. Egy ismerősöm, Gyújtó Lajos, aki a szabadságharc alatt főtisztséget töltött be, miért is bizonyosan élet- és vagyonvesztésre ítélték Volna, sem külföldre nem menekült, sem erdőkben nem bujkált, hanem az oroszlánbarlang kellős közepén húzta meg magát. Volt egy nagybátyja, tüzérezredes a császári hadseregben, egyenesen hozzáköltözött. Biztosabb menhelyet nem is találhatott volna. Már hogyan jutott volna eszébe a policájnak, hogy még egy császári állomásparancsnok otthonában is körülszimatoljon!

Hasonló leleménnyel kerülte el a császáriak bosszúját Borosnyay László volt honvédhadbíró barátom. A nagyszebeni vereség után sokáig bujkált. A hatóság rendületlenül kereste, míg — hogy, hogy nem? — arra a megállapításra jutott, hogy Borosnyay László hadbíró a segesvári ütközetben elesett. Ezt számos barátja bizonyította is. A cselt titkon értésére adták. Ezután nem bujkált többé, hanem kijött Erdélyből és az Alföldön, mint a szabadságharcban részt nem vett jóérzelmű alattvaló, hivatalért pályázott. Ki is nevezték kataszteri biztosnak s teljes békességben élt Mezőtúron. A rendőrség nem zaklatta. Miért is zaklatnák, hiszen Borosnyay László hadbíró halott, — ha csak papiroson is... Erdélybe azért még sokáig nem mert visszamenni, nehogy ráismerjen valaki...

Telt-múlt az idő, közel egy éve hányódtam-vetődtem a testvér-hazában. Nagyon vágytam már Erdélybe vissza. Haza készülődtem. Biasini gyorskocsiján indultam Nagyváradon át Kolozsvárra. Szolnokon és Karcagon nagyobb pihenőt tartottunk. Karcagon egy derék magyar ember látott vendégül bennünket, aki különös előszeretettel fogadta a gyorskocsi utasait, mert öröme telt abban, ha tőlük egyet-mást hallhatott. Szerette a társaságot és a vendégeskedést s minthogy ebben az időben a társadalmi élet merőben szünetelt, legalább ily módon óhajtotta magát némileg kárpótolni. Elénk, viális ember volt, estig ki nem fogybtt az anekdotából. Elbeszélte többek között, hogy nemrég olyan kerületi biztos működött a megyében, aki minden helységnek német nevet akart adni. Azzal kezdte, hogy a helységneveket egyszerűen lefordította németre. Így Karcagból — ahogy akkor mondták: Kardszagból „Schwert-Geruch”, Böszörményből „Wütender Armenier”, Belényesből pedig „Auerochsisch” lett. Egy másik anekdotája arról szól, hogy a következő kerületi biztos egyszer ebéd után, a vendéglőben kissé ledűlt és elaludt. Az ott ebédelő urak egyike a pincért híva, németül kiáltja: — Kellner! — Felugrik erre a kerületi biztos úr nagy hirtelen s szemeit dörzsölve, alázatosan kérdi: — Mi tetszik? — így tudtuk meg, hogy a nagyhatalmú biztos úr azelőtt pincér volt valahol messze Morvaországban... Jót nevettünk házigazdánk anekdotáján, de leghangosabban ő mulatott saját élcein...

Ötödik napja már, hogy Szolnokról elindultunk, amikor végre rendes, csinált útra értünk, aminők Erdélyben szokásosak. Estére értünk Nagyváradra. A „Sas”-hoz címzett vendéglőben, hol megszálltam, báró Dőry Józseffel hozott össze a véletlen, kivel elfogatásunk után egy darabig együtt masíroztunk. Nagy érdekkel kérdezősködött az erdélyi dolgokról. Rövid erdélyi tartózkodása alatt — úgylátszik — nagyon megszerette bérces pátriámat. Nem győzte eléggé magasztalni: Mily vendégszerető az erdélyi nemesség, mily kedvesek és míveltek az ottani nők, mily ízletes az erdélyi konyha! S végre a legnagyobb elismeréssel mondd: — Mily szép arisztokráciátok van néktek Erdélyben!

Tétován feleltem: — Csak volt, most nincs többé! A forradalom vihara véget vetett annak... Kirabolva, kipusztítva mindenéből... Felgyújtott kastélyai romokban hevernek, földjei parlagon... Nincs mivel új életet kezdjen... Mi lesz belőle? És mi lesz velünk? ...

Végre Kolozsvárra értünk. Kolozsvár nem volt többé a régi, kedélyes, úri város... Pár évvel ezelőtt még élénk központja az erdélyi magyarságnak. Itt összpontosult az ország főkormánya, az ország előkelősége, a nemesség fénye. A pompás úri fogatok egymást érték. Színháza kitűnő volt. Ifjúsága az akkori míveltség színvonalán állott. Kaszinója minden igényt kielégítő. Társadalmi köre a legválogatottabb és legélvezetesebb. Arisztokrácia és nemesség a legszorosabb kapcsolatban élt. Itt a lenézésne és fitymálásnak híre-helye sem volt. Az erdélyi mágnás is csak annyi jogot élvezett, mennyit a többi nemesség; a nemes családok nagy része egyébként is össze volt házasodva a mágnásokkal...

És most? Minden annyira megváltozott, hogy alig lehetett ráismerni. A régi gubernium épületében a császári-királyi büntetőtörvényszék ütötte fel tanyáját. A gróf Bánffy-palotát, hol eddig az erdélyi főkormányzó lakott, a katonai főparancsnok foglalta el. A katonai vidéki parancsnokság a fiskus nevű épületben, a császári-királyi rendőrség az Úri Kaszinó épületében volt elhetyezve. A Közép-utcába érve, ámulattal látom, hogy a nagy Közép-kapu, Kolozsvár főkapuja s egyúttal tűzjelző tornya nem létezik. A császáriak lerombolták...

A város történelmi falai közé mindenféle jött-mentek fészkelték be magukat.
Nagy volt az elkeseredés.
A tehetetlenség gyötrelme ült a lelkeken.
Kolozsvár nem volt többé a régi, kedélyes, úri város...«