A régi rossz világból

(Fővárosi Lapok, 1873. 65. sz., p. 280–281.)


(Valerio francia képíró Szolnokon)
Ami Brace amerikai íróval Nagy-Váradon esett meg, börtönbe jutva, mint gyanús emissarius, ahhoz majdnem hasonló történt Valerio francia képíróval Szolnokon.
Ez a Valerio 1852-ben a bécsi francia követ ajánló- és útlevelével jött Magyarországba, hogy az itteni tájakat és népviseletet tanulmányozza s természet után lerajzolgassa. Tanulmányainak eredményét utóbb huszonhat képben Eugenia császárnénak be is mutatta. A párisi „Illustration“ után a „Vasárnapi Újság“ is közölte belőle a szolnoki tiszai halászt, az árokszállási menyecskét s a nagyszombati tót legényt. Volt még egy szép rajza, amint Újszászon a Zagyva két partján b. Orczy csikai legelnek, fickándoznak, a Zagyvába ugrálnak, azt átússzák, s a túlparton meg-megrázzák magukat, természeten több csikónak több állású alakjában.

Théodore Valerio: Tiszai halászok

(Elfogatása a Tisza hídján)
Valerio Szolnokról néhány kirándulást tett a vidékre, de sohasem respektálta kellőleg az akkoron mindenható zsandárkapitányt, ki a legmagasb szolgálat érdekében egyszer az ottani fogadóban átutazólag megszállt erdélyi grófhölgyekre is berontatott, megvizsgáltatva őket éjféltájban, mint gyanús embereket. Azt, hogy Valerio mily különös borsot tört a zsandárkapitány orra alá, nem tudom; elég az hozzá, hogy midőn egyszer a Tisza hídján át akart volna menni, egyszerre zsandárok csípik meg a mi francia vendégünket, körbe fogják és a vasútra kísérik. Szerencse, hogy még rákiálthatott szállásadójára: holmiját küldje utána Pestre.

(A cigány képek kapós volta)
Hogy szabadult meg, nem értesültem róla. Valerio nyomán az ötvenes években Bécsből Pettenkofen s más festészek is jártak le akkorában nyaranta Szolnokra képírói tanulmányok végett, néhány hétre, az ottani cigányok nagy örömére, mert az eredeti cigányképek Bécsben és Párisban akkoron igen kapósak valának. Jött a juhász szamáron, s a festész rákiált: Megállj! Aztán markába nyom két-három hatost. A juhász nem képzelhetve el, honnan e tisztesség, megáll, a festész pedig lekapja nagyjából, aztán int neki, hogy mehet. Jött a sátoros fakó kocsi, kender hámba fogott gebéivel, s ez is hasonló tisztességben részesült, s nem is sejté, hogy festett mása Bécsben drágábban kél el, mint amennyit az egész hitvány eredeti ér.

(Az akkori főnök)
Szolnokról lévén szó, emlékezzünk meg a napokban elhunyt Bonyhádi Imréről is, Szolnoknak 1851-től 57-ig volt cs. k. főnökéről. Ez testvérbátyja volt Bonyhádi Istvánnak, Szeged és Kecskemét ugyanez időben és még tovább, 1860 végéig emlékezetes cs. k. főnökének és Perczel Mór volt honvédtábornoknak. A két bátya épp a lángoló hazafias tábornok miatt cserélte föl családnevét a birtokuk nevével. Azt mondják, hogy a holtakról vagy semmit, vagy csak jót szóljunk. Az elhunyt nem volt rossz ember, sőt néha igen is lágyszívű az iránt, kibánni tudott vele, úgyhogy néha pláne túlságokba csapott át; de igen rosszak voltak a körülmények és a kormány, melynek szekerébe előfogva, egyike lett a legtüzesb húzóknak.

(Kaszinói ukáz)
E rossz korszakban, midőn némely gonosz nő följelenté férjét a forradalomban volt részvételeért, némely gonosz fiú pedig atyját fegyverrejtegetésért: az elhunyt „gutgesinnt” Bonyhádi Imre is, ki forradalmár öccse miatt változtatá meg nevét, a szolnoki kaszinó szabályai közé tette, hogy politikáról beszélni tilos, s mind a beszélő és hallgató, mind pedig a föl nem jelentő egyaránt büntetést kapnak, és ha katonatiszt akkor lép a kaszinó termébe, midőn tekét játszanak, a játszó tartozik a belépő tisztet illedemesen megkínálni a dákóval. Hivatala kezdetén Imre úr nem kis megütközéssel tapasztalá, hogy a főhatalmat nemcsak a zsandárkapitánnyal kell megosztania, hanem egy kalandor lengyellel is, kiről nyilván tudva volt, hogy a bécsi rendőrség kéme, s mint ilyen, magát a vidéki urak által fizetteté. Imre úr sejtett valamit, s nem is tévedt, mert midőn ez arcátlan garázda kalandort szorgosan kimotoztatta, kisült hogy nem az igazi néven nevezi magát, s hogy nemcsak a bécsi rendőrséggel, hanem a magyar és lengyel emigrációval is levelezésben áll. Erre aztán eredeti hazájába, Galíciába kísérteté. Imre úr mód nélkül szerette az ő szép formaruháját, s aranyos gallérján az ő hármas csillagját, mert habár a zsandárkapitánynak kétannyi, a fináncdirektornak pedig négyannyi úrkodási területe volt, mint neki, egyiknek sem vala annyi csillaga, mint neki. Hanem aztán, mikor 1856-ban eljöttek az úrbéri és polgári törvényszékek elnökei, az arany galléron szintén három csillaggal: megcsappant az Imre úr kedve is.

(Hildegard főhercegnő látogatása)
Hivatalos életének legboldogabb napja, melyre holta napjáig legörömestebb emlékezett, az vala, midőn egyszer őt — a saját háztartással bíró agglegényt — Albrecht akkori kormányző főherceg udvarmestere arról értesíté: „Holnap délre várja vendégül Hildegard főhercegnőt, a jólelkű asszonyt, két főherceg-kisasszonyával együtt (kik közül az egyik, Matild 1867-ben összeégés következtében halt meg), Ernő és Lipót főhercegeket, kik a Tisza vidékét akarják egy pár órára megtekinteni. Legyen tehát gulyásos hús, paprikás hal, túrós csusza és cigány muzsika.”

(A paprikás hal kelete)
A magas vendégek meg is érkeztek, jól laktak paprikás kecsegével és túrós csuszával, húzatták maguknak a csárdásokat, azután megnézték a tiszaparti töltéseket, a még akkor csak tervezett vasúti híd helyét, majd az országúti állóhidat, azután a gőzfűrészgyárt, honnan a vasúthoz s ezen (két óra alatt tizennégy mérföldet haladva) Budára, visszahajtottak. A főherceg-kisasszonyokat egészen elbájolta a még soha sem látott Szolnok. Kérték is fenséges mamájukat, hogy máskor is hozza el őket. Vittek magokkal haza emlékül egy palackban apró tiszai halacskákat is. Imre úr meg, amint nagy vendégei eltávoztak, az indóházból magához hívta a polgármestert és városi kapitányt: „Menjünk! együk meg a főhercegi ebéd maradékát!” Hanem hát nem volt maradék, mert a lakáj nép mind elpusztítá a sok jó magyar ételt, s Imre úrnak új ebédet kellett főzetni.
Kevéssel ezután Imre úr, mert egyik kedvenc szolgabírójának csínyei iránt elnézőnek tapasztalták, kora nyugalomba helyeztetett.

(Amit akkor a mai belügyminiszter csinált)
A mágnásokat, kik a Bach-kormány uszályhordozóivá süllyedni nem akartak, nem szerette, s ahol csak lehetett, őket a kormány előtt gyanúsítgatá is. Hogy a mostani belügyminiszter, gr. Szapáry Gyula akkoron tevékeny fiatalember, Külső-Szolnok megyében gazdasági egyletet, lóversenyt, gazdasági szerszámok, gépek és állatokkal kiállítást rendezett, azt Imre úr nem a legjobb szemmel nézte. Hanem a tisztelt gróftól annál derekabb volt, hogy ama politikátlan időben ily hasznos eszmecserékkel, látványokkal és tapasztalatokkal kívánta foglalkoztatni az ottani földbirtokos urakat.


Kezdőlap
Vendégoldal