Bihari Sándorné: Útleírás Mexicóból

III.
Veracruz, [1910.] június hóban.
Szereti a mexicoi nép a szórakozást és a vad sportokat, mert fekete vére és temperamentuma megkívánja.
A legkisebb faluban is: a „Corrida de toros”, a bikaviadal járja. Ezt a spanyoloktól vették szokásba. Még El-Paso-ból átjártunk bikaviadalt nézni a szomszédos kis Juarez-be. Eleintén én borzadva néztem, de bátyám Illés Antal, akivel együtt jártuk be Mexicot, arra figyelmeztetett: „Ne gondolj mindig csak a szegény bikára, hiszen a torreádorok és matadorok is életveszélyben forognak! Nézd a szép vonalakat és mozdulatokat!”
— Nem tartom igazságosnak e játékot, mert míg a bika hős: azaz mindig szembe támad, addig a torreádorok ügyességgel tőrbe csalják, kifárasztják és úgy ölik meg! Osztrák-magyar politikánkat szimbolizálja az ilyen viadal igen jól, csakhogy mi elővigyázatosabbak vagyunk.
Kis epizódunkat juttatja eszünkbe a bikaviadal. Bátyám szerette volna a matadort festeni, mert nemcsak szép mexicoi volt, de tipikus torreádor — azaz, egy generáción keresztül átörökölt vonásokkal. „Hát ismerkedjünk meg vele!“ — mondtam. Igen ám, de alig jöttünk bele a „mrkn“-english dialektusba, a Rio-Grande folyón túl már tudnunk kellett volna beszélni spanyolul. Majd beszélek én franciául spanyol módra — „ó“-t mondok csak a szavak végén. Megindultunk hát az előadásra, de a vámháznál meggyűlt a bajunk: az új senor vámőr még nem ismert személyesen, hát befogott. Máskor is megtörtént, hogy átmentünk festeni, de a legszebb stimmung elmúlt, mert egy-egy órát is várakoznunk kellett az igazolásra. Az amerikai az mehet, de mi nem mondhattuk magunkat amerikainak, inkább mexicoi vagy spanyolnak, ha beszéltünk volna spanyolul. A naptól barnulva bátran ítélhettek volna indiánoknak is. Bátyámat félhosszú haja tette gyanússá. „Csajninak“ nézték, már pedig a chinait nem szeretik Mexicoba beereszteni. Vallattak, átkutattak bennünket és csak előadás után érkezhettünk meg, de ott találtuk a matadort, aki szívesen hívott meg a „Primabera“-hoz, tavaszhoz címzett fogadójába. Ekkor láttuk, hogy milyen kitüntetett a személyisége: belépésekor az automát-zongora a torreador belépőjét játszotta. A Monterrey-servecia sör mellett összebarátkoztunk, s elismételte előttünk a legszebb mozdulatait, melyet ő maga is a legfestőiebbnek tartott. Néztem szép ruháját: arany és drágakövek, ajándékok ragyogtak rajta. Szemébe mondtuk: szép fiú! Titokban kívántam: bár meghódítottam volna annyira, hogy ruháját ideajándékozná, de kitűnő modellruha lett volna! Ugyanis szokásuk, hogy a legmagasabb hódolatuk jeléül: a kitüntetett hölgynek adják ruháikat. Megelégedtünk végül azzal is, hogy szíves készséggel ígérte: ülni fog. Búcsúzáskor is megismételte: „Si Senor, mannana!“ De nem jött el. Így tanultuk meg az első spanyol szót nagy jelentőségével együtt: mannana, ez holnap, de lehet egy év is, vagy soha! Mexico a mannana országa, itt úgy ígérnek mindent: mannana-ra. Azóta már mi is sokszor mondtuk, ha valami áruval kínáltak: mannana. Meg is értették, és mosolyogva tovább mentek.
Nagyban dívik mindenütt a „Pelea de gallos“, a kakas-viadal is. Ez igazságosabb: két felingerelt, győzni vágyó temperamentum kerül itt szembe. Az erősebb s ügyesebb győz, s érdekes, hogy a hős végezetül hátára ül megölt társának és körülnéz diadalmasan. A nézők mindig fogadnak ebben a játékban.
Nemzeti sportjuk a Caliadero: a bikát megvadítják, és lóval futnak utána, elkapják a farkát, majd keresztülvetik rajta fél lábukat, és elrántják úgy a földre, hogy sokszor fel sem tud lábára állani. Ilyenkor porral befogják az orrát és a bika felugrik kínjában. Hulimus-ban, egy kis faluban láttam ez alkalommal egy gyönyörű jelenetet. Bródy Sándornak kellett volna látnia, mily regényt írt volna belőle.
Összegyűlt vagy száz vaqueros a Coliaderosra. A kocsisorok, kerítések mint páholyok, együtt a falu népe-szépe. A legszélesebb utcán folyt a viadal. Bátyám elveszett a sok szálas legény között, én mentem hát a legszívesebben integetők csoportjába. Feltűnt a legszebb vaqueros legény, kinek vállát a falu szépeinek virág-és szalagérdemeiből a legtöbb díszítette. Utoljára a bika hátán is ő vágtatott végig. Véletlenül Duce-corazonja, szeretője mellettem ült, most értettem meg, miért jön a legény diadalmas, ragyogó szemmel felénk. De uramfia! — sánta volt, az egyik lábát nem tudta használni, így csak a féltestének, de egész lelkének ereje és az a mindenható vágya segítette, hogy babája és a falu szépeinek szemében mégis ő lehessen az első legény. Csodát művelt! Boldogan szorított velem is kezet, és diadalittasan még szebbnek találtam én is az igazi hőst. Ezt a sportot a Cabbaleros-ok is gyakorolják.
Szenvedélyük a sok mindenféle szerencsejáték: a sorsjegyeket az utcán árulják. Pénzüknek a legnagyobb részét erre költik, meg a pulque-ra, toros viadalra és a templomra. Csak ami marad, jut az élelemre. Még az úri házban is az első, hogy külső fény: automobil legyen! Az ételt már kevésből kiállítják, a mindennapi menü: arroz (rizs), huevos, carne con papas, chile tortila, frijoles y cafe.
Mi szerencsések voltunk a nagyúri életet is megtapasztalni, mivel egyenesen Porfirio Diaz Prezidenthez volt ajánló levelünk. Hálásak vagyunk gróf Hadik Miksa követünknek, ki a legkedvezőbb fogadtatást előkészítette.

Bihari Sándorné: Mexikói férfi (Pesti Napló, 1912.)

Ez időtől kezdve: „A vad geni, az én Géniuszom!” ahogyan bátyám szokott jelentős mosollyal nevezni, már semmit sem dolgozhattam komolyan, csak a szereplésekre készültem elő, és részt kértem a bátyám révén ért kitüntetésekből.
Senor Prezidente Porfirio Diaz fogadott audencián, s szíves készséggel ígérte, hogy ülni fog portréjához. „Megtisztelő, hogy arcképem a magyar nemzeti kiállításra kerül" — mondotta, és képzeletünket is meghaladta a kedvessége, közvetlensége. Magával ragadott, és én a betanult spanyol dikciómban, átérzett lelkes szavakkal köszöntem meg, — a földijeim nevében is — minden alkalommal kitüntetően megnyilvánuló szeretetét a magyarok iránt.
Önérzetes büszkeség dobogtatta a szívemet, mert túltettem az amerikaiakon, kik: „Hallo Mr Prezident! How do you do? Mr Prezident!" szavakkal szokták megszólítani. (Otthoni szokásukkal élnek minden alkalommal.) Szavaim hatása elmaradhatatlan volt, a Senor Prezident válaszolta: „Végtelenül köszönöm a magyarok figyelmét, én a lelkes rokonszenven kívül még hálás is vagyok irántuk, mert egy magyar herceg szabadított meg hadi fogságomból.” Még egyszer kérdezte a nevemet és nyolcvan évének dacára, katonás temperamentummal szorította meg két kezével a kezemet és spanyol udvariassággal fejezte be: ,,Yo Porfirio Diaz á los pies de Usted, Servidor de Usted!“ Lábaidnál vagyok, szolgálatodra.
Tizenhét év óta ő a Prezidente, s általános szeretetnek örvend. Kiváló szellemi és hadi érdemei által emelkedett a trónig a szegénynek született kis indio-gyerek, de vele növekedett egyszerűsége és jósága is.
Mexicot és népét eddig csak festőileg szerettem, de hatalmas államfejük révén megszerettem az indiánt is. Az elnök személye körüli egyének is igaz szeretettel szolgálják hazájukat és mindenkor készségesek az idegenekkel szemben. Vendégszeretettel hívtak meg házaikba. Nem is értettük, hogyan jutottunk hozzá? Sőt a Prezident személye utáni első embernek: Landa y Escaldon kormányzónak voltunk Xalpa nevű birtokán hosszabb ideig a vendégei is. Az itt töltött idő áloméletnek tűnik fel, de valóságban a magyar vendégszeretetünk mérlegével sem tudjuk kellően mérlegelni!
Idegenben, igaz, sok függ attól, hogy ki mutat be az ottani társaságnak. Minket a kormányzónak a nóg rádmegyei Brájer József svéd főkonzul mutatott be. Szinte hihetetlenül hangzik, amit róla mondok: negyvenhét évvel ezelőtt jött ki Miksa császárral, közkatonából lett nagy úr, jól beszéli még a magyart, és szívében is megmaradt igaz magyarnak. Még a spanyolok is: „Verdadero Ungáro“-nak nevezik.
Készen volt a Prezident arcképe. A kormányos személyesen hozta el a Senor Prezident kitüntető levelét, melyben ismételten elismeri, hogy nagyon szereti a bátyám által festett arcképét. Ülések alkalmával is sokszor elmondta: „Si Senor muy bien!“ Nagyon jól van, itt ülök én, ez az én pózom, az én színem! Egy percig is alig pihent, már mondotta: „Bamonos á trabajar, bamonos!“ Közben mesélte: festettek már engem sokan, lefestetett már a német császár is, de „Ami no me gusta“.
„Nem szerettem!” Csodálatos! Az öreg úr a modern művészet iránt mennyire lelkesült. Pedig bátyám igaz magyar virtussal úgy odacsapta, széles, egyszerű látással festette meg öt-hat ülésre.
A Prezident kérte, mutasson be eddigi studium-jaiból is néhányat és gyönyörűséggel nézte országát és népeit művészi képekben megörökítve. A mexicoi képtárban csak idegen képek vannak és csataképek, de a népéletből nincs festve semmi. Így látták, mily színes a népük, mily szép a típusuk: mert itt az előkelők autón és kocsin járnak, s ha véletlenül mégis gyalog járnak, irtózva kerülik az érintkezést a néppel. Pedig ez elkerülhetetlen, mert a legelőkelőbb utcán, a Calle de San-Franciscon tömegesen sétálnak, derékig érő ingben s nagyon szűk fehér szalon nadrágban. Az indiánok oldalán ott függ még a machette, széles rövid kard, melyre a városon kívül mindig szükségük van. A mexicoi hasonlóképpen van öltözködve, csak vállán még az elmaradhatatlan vörös sarape, az indiánoké barna színű és a miseruha formájára emlékeztet. Mihelyt a nap lemegy, fáznak: „mucho frió!” és burkolódznak a sáljaikba, és mint a zsiványok, csak két szemüket hagyják ki. Nagy, széles karimáju csúcsos kalapokat, a sombreró-t hordják a fejükön, némelyik tornyosan kettőt-hármat is, pedig egy is igen nehéz, különösen az előkelőké, mert színes posztóból van, gazdagon arannyal és ezüsttel szegélyezve. Külön-külön is kép mindegyik, de három mexicoi együtt már vásári kép.
... Vízben általában szegény Mexico, sőt vannak helyek pl. Baja-Californiában, hol 2-3 centávosért adják literjét az ivóvíznek. A kúttulajdonosok gazdag emberek; ezért megszokták már általában ne pocsékolni „az aguá“-t, mosdásra meg éppen nem használják. A festő szemében sokszor nem is hiba a piszok: színt ad és patinát, de azért észrevettem, hogy bátyám gyűjteményében még nincs egy asszony sem lefestve a nép asszonyaiból. Ezért sokat ellenkeztem vele: „Művészet által minden nemesül, szokták a pictorok mondani. Ha festő vagy, tedd hát, hogy e szegény deformálódott alakok, a borzalom ily rettenetes képei is megtekinthetők legyenek!” A sok gyerek, a nagy szegénység veszi el emberi értéküket, mert harminc gyermek itt egy asszonynak: „no le cobráron”, nem számít! Itt röstellkedés nélkül kérdezhetni a száz éven felüli Sárától: a te kis fiad? Mind az övé és egyetlen vályoglyukban ordít a „burro”, sivít a malac — a muchachák-kal — és a „chico hombre“ kis ember meg kosárban kapálódzik. Rongyok között lóg le a ház egyetlen nyílásából, míg az anya örökös dolga: két kő között őrli a maizt, vagy készíti a tortilla-t. A gyerekek meg füstölődnek és mégis milyen szépséges kis jószágok! Csak egyet is nekem adott volna, a könnyeimmel füröszteném tisztára! Nyitott tűzön faszén mellett főznek, s legyezik a tüzet, az örökös füst miatt sok a szembeteg és a vak.
Visszatérek: „Bina-bum-bum“, azaz Landa y Escaldon kormányzó személyéhez. Így a nép szeretete nevezi: kemény, gyors beszédjéért. Az ő életmódja által akarom megrajzolni a gazdag emberek életképét Mexicoban.
Búcsúzáskor azt mondta bátyámnak: „Ha már itt is annyi szépet találtál, mennyi szépet festhetnél az én birtokomon, melynek vidéke szép és igazi a népélete. Kinn él a vaqueros, a charrosok, lovas testőrkatonáim, a Rurales-ek, csendőrség. Találhatsz mindent, ami festőnek érdekes. Jöjjetek ki, amikor akartok és maradjatok, ameddig dolgozni tudsz! All right God bye! Kiadom a rendeletet.”
Mexicotól egy órányira van vasúttal egy kis indián falu: Huehuetoka, innét már hatfogatos kocsin, charrók kíséretében érkeztünk meg a kastélyba: ,,Mi casa es casa de Usted“, és ő maga másnap elutazott, eltűnt, mint egy jóttevő tündér.
Kísértésbe jön itt az ember fia! Ameddig a szemünk elláthat a hegyekig, s még ezeken is messze túl, bejárhatlan földek, falvak a birtokai. Központja egy sok százéves Cortez-ek korabeli klastrom, templommal összeépítve. Ez az ősi birtok kastélynak lett átalakítva, ebben laktunk mi.
A kormányzó Londonban nevelkedett, Párisban, Madridban sokáig élt. Érdekes egyéniség, ki nagy gazdasága dacára is fáradhatlanul dolgozik embertársai javáért. Még a késő esti órákban is fogad, ajtaja előtt mindig ott a sok ügyes-bajos nép.
Fejlett szépérzéke és gazdagságától telhetőleg ide gyűjtött, ezek közé a misztikus falak közé a nemzetek kincseiből sokat, az azteca indiánoktól maradt régiségekből és sok más kincset. A templom oltárán itt is kilónyi a színarany és töméntelen márvány és drágakövek felhasználva.
A klastrom körül patak terül el, ős vastag fákkal. Mindenik fa egy külön erdő és állatvilág. Mexico minden fáját otthon csodafának neveznők, mert öt-hat ember érheti csak körül, sőt az: „El arbol de la noche triste“-t, mely históricus fa Mexico fővárosában, — alatta sírta át éjszakáját az utolsó Cortez, — ezt csak húsz ember érheti körül. A parkban még különböző cactusok vannak, és élőfalként kerítik be az orgonacactusok. Egy-egy óriás szivar alakú, és öt-hat méter magasra nő, egymás mellé ültetve, egész utcafalakat képeznek vele.
A parkra nyílnak a klastrom földig érő rácsos ablakai, ajtónagyságúak, egy-egy fülke nyílásaként; mindenik még külön üvegtáblákkal zárható, melyeken színes egyházi festmények, melyek a nap sugarát a szivárvány minden színében bocsátják át. A termek most már átalakítva: vendégszállók, ebédlők, társalgók, fegyver- és címertermek, nagy táncterem.
A falak boltívesek, freskókkal, a primitív munkától a művésziig; díszes kandallókkal, mindeniken csodaképek: kínozzák, égetik az indiánokat, de megmentik az istenek. Mivel nyolcezer láb magasságban voltunk itt, úgy látszik, az itt élt szerzetes atyáknak nem volt elég csak a szeretet lángja.
A kormányzó meghitt szolgája, Don Faustinó, szakállas finom fejű öreg, érdekes szemekkel; pergament már a bőre, a halálig szegődött. Azt hihetnők, egy visszamaradt szerzetes, aki most már csak ministrál vasárnaponkint. Halkan jár, mintha csak a szelleme volna. Ő szolgált ki és estebédnél felgyújtott minden gyertyát a szomszédos termekben is: ezek színes virágharangokban égtek, de mégis úgy lobogtak, mint a templomban.
Csak tudjuk egymást, de nem beszélünk, mindketten más tárgyat nézünk, mint a múzeumben szokás. Minden tárgy más és más, mégis milyen békességes a hangulat! Az egyenlő érték, szépség és az idő teszi ezt. Az öreg Don Faustinó is ide illik, jószívűen töltögeti nekem a sört, és mondja: „Gon cerceza la nina duerme bien“, a sörtől majd jól alszom. Érzem is már, mert a második pohár már a lábamba ment és észre sem vettem, hogy bátyám már a másik terembe ment. Halkan szólal a zongora, régi latin diákénekek jutnak eszébe: „Flectamus genua. Térdet hajtunk”. Én meg felkelek a karosszékemből: „muy buenas nonches Senor!” Örültem már, hogy a folyosókra értem; ezeken nincs ablak, csak oszlopos, félíves nyílások néznek ki az exotikus kertre, ahol szökőkutak és filagóriák sorakoznak. A gyertyák elaludtak, csak mécsesek égnek a szent képek előtt. Az erős esti szél megráz mindent, még a nehéz padokat, székeket is. A képkereteket verdesi a falhoz. Már futnék a szobámba, de leköt a virágillat, mely betölt mindent, nincs tere a félelemnek. Emlékek kísértenek itt — és nem szellemek! Minden tárgy vonz, a félhomály még emeli a hatást, ingereli vágyam!
A padokon, székeken indián istenek, állatok, csodák képei kifaragva. Márványból készített víztartók, keresztelő edények: delfinek, tigris, kígyók alakjaival. Az egyik kép romantikus történetet illusztrál, vagy religiók- és népmondákról regél; a másikról a jajszó, a kardok csapása hallik: görög-török harcok, spanyol inquiziciók, indián hódolások idejéből. Mind eredeti művészi képek vagy reprodukciók, de mindenben a régi modor, régi kompozíciók, mily nagy szeretettel, idealizmussal festve: hosszú időnek, egy életnek szorgalmas, szelíd munkái. Gyönyörködtem bennük, de hatástalanul, mert az egészben nem találtam egy maroknyi valóságot! Nincs igazi szín, nincs nap, minden el van mondva: nincs tere a fantáziának! Milyen más egy modern kép hatása! Kevéssel jól meglátni és sokat mondani egyetlen alakkal is, visszaadni az igazi életet. A termekben is még, és a templomokban is nagy mesterek művei, — érthető ez a gazdagság! Mert háborús időkben a kolostorokba rejtették el a műkincseket megőrzés végett, és még most is, aki olcsón akar igazi műkincsekhez jutni, találhat Mexicoban rejtett papi kezekben. Nem tudják, mit bírnak és sajnos, a vevők sem szakértők, és így nemzeti kincsek kerültek egyesek birtokába potom áron.
Nyugtalan volt a klastromban töltött első éjszakám, a nagy csendet felzaklatott képzeletem alakjai népesítették, együtt éltem át velük századok előtti másvilágukat.
Reggel madárdal, aranyos napsugár a folyosókról a termekbe világított, hogy jól lássak mindent, de szívemben az elfojthatlan elégületlenség: ennyi kincs! Földek, állatok, emberek egynek szolgálatában, s élvezni ideje sem marad! És utódai is csak úgy jutnak hozzá, mint egy talált chinai könyvhöz, nem értik, nem becsülik! Közelben mindenütt a nagy szegénység, eleintén az étel sem esett jól, de később láttam, milyen boldogok, megelégedettek a legnagyobb szegénységben is! Mert mint együgyűek bírják ezt a földet. Munkálkodnak és a bőség mellett halódnak, mint akik vízhiány miatt pusztulnak a tengeren. Talán mégis jobb nekik, mikor sárházukból egy pár lépéssel messzebb, egy kissé mélyebben feküsznek a földben. Hiába: a gazdagság, a gyűjtés utáni vágy élni fog, míg a világ lesz! S mi, kik nem segíthettünk, bohemosan örültünk, hogy itt lehetünk, ahol igazán inspirált újra minden a munkára. Én ismét lovagolhattam is. Úgy tetszett, vágyaim szárnyán repülök, hiszen csak odáig kell eljutnom, ahol az ég a földdel érintkezik, és ott találom őket, akiket folyton keresek.
Örültem, hogy újra a pusztán lehetek, mert itt a leggyorsabban múlik az idő; felejtve önmagunkat, figyeljük a természetet és fáradhatlanul dolgozunk vele. Megkísért a bánat itt is. A legjobb munkám közepette megesett, hogy percekig megállt a tollam, vagy feledtem a modellomat, mert tovasiklott egy kis gyíkocska, és én nem láthatom meg többé! Vagy két ág között zümmögve repdesett egy kis kolibri madárka. Olyan volt a hangja, mint otthon a szőlős-kertekben a méhikének. Láttam egy virágjához annyira hasonló, szeretkező lepkét; majd meg éppen reám szállt egy kis katicabogárka, majd a számhoz, a szememhez ütődött, mintha csak csókolni akart volna. Máskor meg szél sincs, de jön, s egy pillanat alatt a simán futó homokból csinál forgatagot, és elvész az égbe: ezt Remolinonak nevezi a mexicoi. Olyan gyakori ez itt, valamint délibábot is mindennap látni. Mind megszokott csekélységek, eseményeknek is alig nevezhetők és mégis elterelték a gondolatom, magukhoz vonzották a lelkem, emlékeket idéztek a múltból...! Nem ment már tovább olyan jól a munka, könyvet vettem elő, hogy szórakozni vagy tanulni kényszerítsem magam, és mégis a közeledő kertész olvasott az arcomból: „Porque muy triste Nina?”, miért olyan nagyon szomorú, leányka?
És bánatom, mint felhő a napot, homályosították el fénylő szemeit. Már a megszólítása olyan jól esett! Beszélt tovább, és szavait bár csak félig értettem, mégis felvidultam egész lelkemben. Mennyire megért és velünk érez mindenütt a nép, ha szeretni tudjuk és bánni tudunk vele.
De változatot igényel az élet, különösen a művész lelke, sok szép munkával gazdagodva, visszamentünk Mexico fővárosába, ahol még megláthattuk a nagy virágünnepélyt, mely éppen ekkor folyt le a szép május első napján. Érdekes nap itt május 5-dike is: „Cinco de mayo“, a katonaság ünnepe. Ilyenkor felvonul a Federateo, a közkatonaság. 12 ezernyi ember vonul el az elnöki palota erkélye előtt, és 2 ezer Rurales és 800 főnyi Charros. Az összes állomány 48 ezer ember az egész Mexicoban. Ruházatukkal a porosz katonaságra emlékeztetnek. A Buralesek és Charrok kivételesen a nép ruházatához hasonlóan, nagy kalappal a fejükön, bőr ruhában a kaktusok ellen, s amikor ilyen katonákat látnak, mindjárt megtapsolják, nagyon népszerűek.

A katonaságot itt az állam fizeti, kivéve, akit büntetésből vittek be katonának. Ez itt olyan könnyen megesik, s a legenyhébb büntetés még. Ezután jön a fogházbüntetés, a Belem. Innét a nagyobb bűnösöket kivégzik, vagy száműzik Islas-Mária, Mária szigetére, honnét élve nem szabadulhat, mert a cápák őrzik. Mexicoban gyorsan és szigorúan ítélnek, ezért itt nincsenek anarchisták! Sok Mexicoban a katonaiskola, hol testi nevelés és magasabb katonai kiképzés céljából tanulnak. Ezekből választják ki a testőrkatonákat a Prezident számára.
A népiskolákban is nyerhetni magasabb kiképzést, teljesen ingyen. Még könyveket is ingyen adnak és külföldi egyetemekre is kiküldik tanulmányozás végett a tanulókat, s e tekintetben is példát mutat Mexico. Híresek itt a kertészeti és gazdasági szakiskolák. A fővárosi iskolának egy jeles magyar professzora van: Tóth Albert, ki tudományos kísérletezéseiért már nagyobb kitüntetésekben részesült. Ebben az iskolában láttam, hogy az anyák hordták fel kis gyermekeiket, és a kecskék milyen jó dadáknak váltak be, bacillusmentes tejük pótolja az anyatejet.
Mexicoban még a legkisebb város is népes, élénk, itt nem kell, hogy valami különös alkalom legyen, csak figyeljünk és már szórakozunk, mert minden percben történik valami. Egy amerikai író kivette az óráját, és jegyezte tíz percig a különböző eseményeket egymásután. Mi meg azt figyeltük inkább, hogy minden alak úgy, amint van, környezetével együtt — változtatni nem szabad — kész kép! — Bátyám legjobban szeretett volna oly gyorsan dolgozni, mint egy fotografáló masina, de bajos itt még fényképfelvételt is csinálni, mert sasszemük van, és amint észreveszik, elmennek. Babonájuk az, hogy „akit levesznek, meghal". Festeni még nehezebb volt őket, mert modellt állni lusták, s ha mégis sikerült pénzzel rábeszélni egyet, akkor meg százával állottak körül óraszámra, de ha rákerült volna közülök a sor, elmentek: „mocho trabajó". Addig meg cukornádat rágtak és cigarettázott férfi- és asszonynépe: vékony kukoricahéjba tesznek illatos füveket és ópiumot.
Nekem könnyen akadt modellom, bátyám irigyelt is érte! Pedig nem fizettem oly jól őket: köszönhettem ezt kedves emlékű sapkámnak! Nincsen ezen semmi különös, egyszerű szürke férfisapka, utazásra, de már magam is kezdem hinni, hogy bűvös ereje van! Egy világrészen át utaztam benne, de már több bámulója volt, mint a negyvenkét emeletes Vasaló-háznak New-Yorkban. Azt, hogy engem általában megnéznek egy pillanatra, már meg kellett szoknom. Boldogult jó uram megmondta okosan: „Megnézik lelkem az orráért, én is azt szerettem meg, és mert a világot beutazva nem találtam a párját, magát kellett feleségül vennem!” De egy sapka?! Mely egyébként tucatdarab, mégis generálisok megfordultak a lovon. Amerikaiak egymásnak mondták: „Nice, very nice!“ A mexicoiak: „Mira hombre!" Nézd ember! Így szólítják meg egymást: „Muy simpatico", nagyon kedves! — mondották. — Csak, ha dolgozni mentem, tettem fel, mert a modellek helyembe jöttek és míg a sapkám nézték áhítattal, addig én skicceltem őket és végén fizetés nélkül megbillentettem sapkámat: „Adios hombres!"
Így búcsúztunk a fővárostól is, és újra három napon át: hegyeken, alagutakon keresztül, tízezer láb magasságból lefelé, folyókon, hegyszakadékokon át, őserdőkön keresztül, félelmetes, vadregényes úton érkeztünk el Tehuantepecre, már csak félórányira a Pacific tengertől, a trópusokban.
Ide vágytunk még nagyon, de nem is csalódtunk, az utolsó kívánságunkat, minden festői álmunkat valóra váltotta Mexico Tehuantepec-kel.
Hegyekkel körülvett pálmakert ez, a Rio-Tehuantepec félszigetté varázsolja. A trópus fojtó levegőjét a tenger felől jövő szél frissíti, minden kókuszpálma egy óriási nagy szélkerék!
Annyi itt a szín, a szépség, a napfény, a madárdal, virág, gyümölcs: minden csábít, álmodni hív a gyönyör, a merengés karjaiba. De az erős munkavágy visszatartott, és már-már lankadó erőnk megújult ennyi harmonikus szép láttára.
Tehuantepec híres arról: „Muches mujeres y pocos homres!“ Sok az asszony, kevés az ember! Itt terem a banána, ananász, annyi különféle tropikus gyümölcs és virág. Hasznos és mérges növények, melyeket egy botanikus sem tudná a fejében tartani. A kávé, cukornád, tea-ültetvények, a gnajule, gummi-növénycserje, melyet csak négy év óta ismerik, és pótolja a lassú növésű, már-már kihaló gummi-fát, s most nagyban tenyésztik. A candellio, mely egyedül szolgáltatja a természetes viaszkot egyszerű gőzölés által. Az escobilla, melynek gyökerét mészbe mártva nyerik az indusok által annyira kedvelt szép vörös festő-anyagot. Itt no a mérges tleche, melynek leve szemünkbe cseppenve, azonnal vakságot okoz. A szarvasmarha, bár árnyéka csábítgatja, mégsem megy alá. A cacachilla, melynek gyümölcséből egy-két szemet élvezve, gerincünktől lefelé bénává tesz.
Mondják, egy csodafán terem itt a leánygyermek is: a muchacha. Úgy kell hogy legyen! Mert típusuk a legszebb: ezek a sapoteka indiánok: termetük a tökély szépsége, színük a nap tüzétől aranybarna; finom profilú az arcuk és azok a szemek! Hasonlókról mond regét Kiss József a Jehovában.
Ruházatuk a papagály tüzes színeiben. Szeretik nagyon a színt: a hófehér öregasszony is zöld és bíborpiros színt fon a hajába. Fejükön a huipilo, széles keményített csipkefodor, lehull a vállukon, hátra: ősindián viselet maradványa. Régen a férfiak tollból hordtak hasonló formát, de ma már régen megszűnt Mexico a tollas indiánok hazája lenni. Csak nyelvük és egynéhány fennmaradt szokásukkal emlékeztetnek még őseikre, de tanulás által már civilizált népséggé lettek.
Megfigyeltem Tehuantepecben, hogy különös ünnepnapjaikon a keresztény hitüket összekapcsolják a régi szokásaikkal: felmennek a hegytetőkre és a legmagasabb csúcson elhelyezett kereszt körül tüzet raknak és indus táncukkal körültáncolják. Közben sapotéka nyelven szomorú és víg énekeket zengenek, és fúvó-zörgő hangszereken játszanak. Ha halottjuk van, egész nap szól házukban a zene, és közben sírnak.
Ha a templomba mennek, a huipilt megfordítva veszik fel, úgy hogy a csipkefodor egész arcukat körülveszi, mint színes fehér napsugarak a napot. Úgy néznek ki, mint egy-egy harangvirág, melynek kelyhe a huipil betétje szerint változik: lila, sárga, a szivárvány minden színében.
Közvetlen a testükre jön a lenge huipilo, füződerék, a gazdagoknál selyemből, arany és ezüst csipkével díszítve; majd bő selyem vagy batiszt szoknyájuk, mely széles fehér csipkefodorban, olán végződik, s fedi el mezítelen lábukat. Leülve három csipkefodor egy egész asszony és egyformán öltözködik a legöregebb asszony és a fiatal leány is, míg a gyerekek csak pucéran szaladgálnak.
Mikor egy-egy kókuszerdőben láttam egész családot a fa alatt ülni és gyümölcsöt lakmároztak, ez eleven kép a legősibb ember életét, a paradicsomi szép életet juttatta eszembe.
Mindennapi szoknyájuk egy darab vörös vászon, melyet a legkacérabban tekernek a testükön körül. Tiszták nagyon és kívánatosak, mint az a gyümölcs és virág, melyet fejükön hordanak kosárban vagy kivájt nagy gyümölcshéjban, Hinnóban, melyet szintén virágokkal: tulipán, szegfűvel kifestenek magyarosan.
Nyakukban arany- és igazgyöngy és aranypénz sok ezer értékben.
Sokan utaznak ide látásukért, épp ezért nagyon kedvesek és simulékonyak idegenekkel szemben. Az erkölcsük még nem áll magas fokon!
Még festő itt nem járhatott, mert világmúzeumokban sehol nem láttunk tehuantepeci indiánt festve. Véletlenül egy régi fénykép tett minket figyelmessé, és tovább érdeklődtünk Mexico néprajzi múzeumában, de még itt sem akadtunk sem típusuk, sem ruházatuk nyomaira.
Annál nagyobb volt meglepetésünk, látva őket gyönyörű keretükben.
Még nagyobb gyönyörűség rajzolni aktjukat és festeni őket, de nincs annyi szín és ragyogás! Csak a nap képes létrehozni ezt a színvilágot.
A föld, a nap, a víz s úgy látszik, mind az elemek vetélkednek egymással létrehozni azt a világot, mit az őserdők belseje rejt magában. Olyan ez, mint a mese, aki nem látta, nem hiszi el. Azt éreztem, mintha tündérek élnének itt benn, kik csak megjelenésemre rebbentek szét, mintegy látni engedve ezt a csodavilágot!
Milyen más itt a fa, a növényzet, milyen más itt a madárdal, a természet nagy kórusa és hatalmas az állatvilág!
Sejtelmekkel teli lelkünk itt világosodik: egyre jobban érti az alkotó Istent, bámulja tökéletességében és közel érzi nagyon! Nem a közeledő est homálya és a szokatlan hangok, hanem a lelkem mélyén támadó félelem vitt ki újra az emberek közé.
Most, amikor az átéltekre visszapillantok, úgy érzem: mi itt igazán boldogok csak munka közben voltunk, de egyébként egyéniségünket, lelkünket a legjobb akaratukkal sem tudták kielégíteni, de ez nem az ő hibájuk!
Mégis, a búcsúzás pillanatában úgy érzek, mint Hercules a válaszúton, két érzés dobogtatja a szívem: fáj itt hagyni ezt az országot és öröm a gondolat, hogy újra viszontláthatom majd a hazai földet.
Mint bátor amazon jártam az őserdőket, de a nagy világtenger láttára most elszorul a szívem, újra érzem az Isten végtelen hatalmát és a beléhelyezett bizalommal sóhajtok fel hozzá, engedje újra látni szeretett szép hazámat!