Az úti tervemet megváltoztattam, amikor megtudtam, hogy Rabindranath Tagore, a világszerte ismert indiai költő a Hibbert előadás megtartására Angliába készül. Ahelyett, hogy előbb Ceylonban kiszállva, Dél-Indiát végig utazgattam volna, Singapore-ból egyenesen északra, Kalkuttába hajóztam, ahonnan Santiniketan, a költő otthona és iskolája mindössze százhatvan kilométer.

Kalkuttában a Brahmo Samajjal léptem érintkezésbe. A Brahmo Samaj egyike modern India legjellegzetesebb vallásos mozgalmainak. Alapítói között ott szerepel a költő atyjának, Devendranath Tagorenak is a neve. Ezt a körülményt nem hallgathatom el. Indiában, ahol a vallás által követelt szertartások, szokások, tisztálkodási eljárások olyan szembetűnően fontos szerepet játszanak a család életében, a gyermekek lelki kialakulására nem lehet lényegtelen a szülők vallása. Hogy Rabindranath Tagore mély vallásossága mellett fölvilágosodott fővel gondolkozik s egy mitologikus vallás hagyományai nem rontják meg tiszta ítélőképességét, az nagy mértékben köszönhető a Brahmo Samaj szabadelvű, fölvilágosodott elveinek, amelyek legközelebbi rokonságban az angol és amerikai unitárizmussal állanak.

E vallásos mozgalom csak kevéssel több, mint száz éves. Kialakulásában az a körülmény játszotta a döntő szerepet, hogy Indiában a világ legerőteljesebb három vallása, a hindu, mohamedán és keresztény vallás egyenlő erőkkel találkozott. Ezek közül legelterjedtebb természetesen az indiaiak ősi vallása, a hinduizmus volt, de annak következtében, hogy Indiát politikailag előbb a mohamedán mogulok, később pedig a keresztény angolok hódították meg, a másik kettő is nagy súllyal számított. A költő olyan légkörben nőtt fel, amelyik e három vallás legfőbb igazságait megértéssel és türelemmel egyeztette. Később életcélja, hogy Keletnek és Nyugatnak műveltségét egyetemesen emberi műveltséggé szintetizálja, így családi örökség számba mehet.

Tagore-ral legelőször kalkuttai lakásán találkoztam. Teljes ellentéte Gandhinak. India varázslója — ahogy az angolok Gandhit félig tisztelettel, félig csúfolódva elnevezték — kicsi, összeaszott, fogatlan, csúnya emberke. Tagore talán a legszebb ember, akit valaha is láttam. De ez a szépség nem a formák üres összhangja, hanem a bölcsességnek, misztikus vallásosságnak és művészetnek kisugárzása. Indiában vált előttem nyilvánvalóvá legelőször az a körülmény, hogy az arc szépsége teljes mértékben attól függ, hogy az ember mennyire tudja magát valamely érzésnek tökéletesen, hátsó gondolatok, zavaró öntudatosság nélkül átadni. Abból, hogy ki mikor a legszebb, teljes bizonysággal meg lehet állapítani lelki hajlamát. Aki szép, ha táncol, de csúnya, kifejezéstelen, merev, amikor a templomi padban ül, bizonyára egész szívvel tud szeretni, de a vallásossága erőltetett. A festők által megörökített imádkozó madonnák, akik arcáról fenséges szépség sugárzik, bizonyára nem a festők kedvéért mutattak vallásosságot. Tagore szép volt, amint bő redőkben leomló kék palástjában ott ült előttem, hallgatva, amint neki a kis oxfordi teológiáról beszéltem, amelyiket ő jól ismert; akkor is fölgyult az arca, amikor Japán került szóba, s akkor is, amikor megtudta, hogy magyar vagyok. — A magyarokat nagyon szeretem — biztosított kéretlenül is. — Egyszerűek, természetesek, emberiek. Egész Európában közöttük éreztem magam leginkább otthon.

Ez a találkozás azonban csak ízelítőül szolgált. Természetesen meg kellett látogatnom őt az ő iskolájában — Shantiniketanban — is, amelynek neve magyarra fordítva azt jelenti, hogy a békesség hajléka. Pár óra alatt vitt oda a vonat. Szokásom szerint harmadosztályon utaztam. Zajos, a tisztaságra túlontúl nem vigyázó útitársaim sehogy sem tudták megérteni, hogy a sahib, ahogy ők a fehér embert nevezik, miért vegyült közéjük. De engem ezek az utazások hoztak szószerint és jelképesen is közelebb az indiai néphez. Mekkora különbség van közöttük és a mi magyar népünk között! A miénk nyugodt, méltóságos, büszke; az indiai beszédes, izgékony, csupa fesztelenség, csupa érzelem. Be lelkükből megveszekedtek minden veszekedésre méltó alkalmat! Egyik-másik ott verte meg a féleségét előttem, s ha bőgött, még jobban. De telve voltak jóindulatú érdeklődéssel. Ami angolt tudtak, elhullatott pár szót, azt mind kipróbálták rajtam. Én meg a kis hindi tudományommal hozakodtam elő. Amikor Bolpour állomáson leszálltam s elhaladva a minden kasztnak és minden vallásnak külön kitett ivóvíz alkalmatosságok előtt, fölkapaszkodtam a kis autóbuszra s negyedóra múlva megérkeztem a Békesség Hajlékába, igazat adtam a költőnek: a kis mangó fák erdejébe elbujtatott telep valóban a békességé volt.

A Békesség Hajlékát még a költő atyja, az ősz Devendranath Tagore alapította. Mikor költő fia, Rabindranath, ott iskolát kívánt fölállítani, csak két föltétele volt. Az egyik arra vonatkozott, hogy azon a területen mást, mint az egy Istent, ne imádjanak. Ott bálványtemplomokat fölállítani s a népies indiai vallás szertartása szerint áldozatokat bemutatni nem szabad. A másik eltiltotta az állatoknak étkezés céljaira szolgáló leölését. E két föltételben, melyeket a költő egészen magáéivá tett, már benne rejlik a későbbi iskola két jellemző sajátossága: Egyetemes, megtisztult, fölvilágosodott vallásosság és a szeretetnek, a világot egybefoglaló hatalomnak akkora teljessége, hogy az még az állatokra is kiterjed.

E kettőhöz aztán egy harmadik is járult s ez már különlegesen a költőé volt. Iskoláját, folyóirat és könyvkiadó vállalatát közös névvel Visva Bharati-nak nevezte el, aminek a jelentése: Kelet-Nyugat egyvilága. Ezt tekinthetjük az ő legtágasabb célkitűzésének. Ő nem elégedett meg azzal, hogy saját indiai művelődésének szellemét megismerje, előbbre vigye. Még távolabb állott tőle az, hogy a nyugati művelődés elveit minden további nélkül magáévá tegye. Amit ő akart, az az egyetemesen emberinek megtalálása volt, ami nem nyugati, nem keleti, hanem minden külön művelődésnek szintézise. Ugyanaz a cél, amit egyháza, a Brahmo Samaj a vallás terén tűzött ki maga elé. Shantiniketanban ennek következtében európai és indiai tudósok jelesei tanulmányozzák a művelődések alapjait s közös vonásait. Eredményekről persze még korai volna beszélni.

Távol a feltörekvő városok zajától, kis falvak közelében, ahol barnatestű emberek szántanak napfényben s táncolnak holdfény mellett, egyszerű házak csoportja húzódik meg. Ez itt a vendégház, az ott a könyvtár, egyemeletes, oszlopos épület. Azok ott a leánydiákok hálótermei. Ebben a hosszú épületben a fiúk laknak. Amott távolabb a költő magánlakása; magas, palotaszerű épület. Még az elhelyeződése is szimbolikus. Nincs a többi épület között, de feléjük néz. Mert ez Tagore az ő tanítványai számára. Nem erőszakolja rájuk magát, Nem neveli őket a maga képére és hasonlatosságára. Ő itt mindenben szabadságot enged. De ott van kézügyben s az ifjak fölihatják lelkének kincseit.

Alig vártam, hogy megjárjam magam a telepen. Hát jártam én annál szebb kertben is. A terület nem volt túlságosan nagy, s határain túl siváran sárgállott, izzott a síkság. De a fák között fehér dhotiban, indiai ruhában sétáló ifjak tűntek föl, s egy fa alatt körben ült egy egész csoport; ott éppen órát tartott valamelyik tanár. Itt a tanulás nem tantermekben folyik. Itt a gyermekeket nem helyezik falak és padok mesterséges környezetébe. Az életről és a természetről ők ott tanulnak, ahova az élet és a természet maga is ellátogathat. Ha egy kis diák fölkiált: ni, be szép tollú madár! — nem történt semmi baj. A madár illően megbámulódik, valameddig megrezegteti a gyermekek szívét az eleven szépség, aztán a tanulás folyik tovább.

Az iskola jelentőségéről és természetéről maguktól az ifjaktól akartam fölvilágosítást nyerni. A főiskola tanulói mind tudtak angolul; velük töltöttem el minden szabad időmet. India minden részéből, Madrasból, Bombayból, Gujeratból, Bengalból összesereglett ifjakkal néhányszor ültem a mangófák alatt kiterített színes szőnyegen, vagy az étekház pitvarán, ahol ők a dal-t, magam pedig valami gyümölcsöt eszegettem. A mangófák alatt daloltunk és meséket mondottunk. Ők előhozták különleges indiai hangszereiket — egyik-másik mandolinnak hatalmas éneklő hólyag volt a nyakán, mint a békának — s pengetve a szelíd hangszert, vagy lefelé fordított tenyérrel zengetvén a dobot, olyan sírós kedvességgel énekeltek, mint a bárányok. Nagy meglepetéssel hallottam, hogy azoknak az áhítatos, Istent kereső zsoltároknak s forró szerelmi énekeknek — amelyekből annyi tűz, erő és férfiasság áradt ki, hogy azokra még az én magyar vérem is fölpezsgett — nagy részét szintén a költő szerezte, aki egyike Bengal neves zeneszerzőinek. Európa nem is tudja, hogy Tagore nemcsak költő, filozófus, társadalomtudós és nevelő, de egyben kiváló zeneköltő is.

Az étekház pitvarában aztán, meg a könyvtár teraszán vagy vendégházbeli szobámban komoly problémákról társalogtunk. Azt próbáltam fölfedezni, érdemes volt-e az ifjaknak ebbe az iskolába eljönniök? Adott-e a költő valamit életük egyenlegéhez? Mit jelentett számukra a Tagore nevelése? Egy gujerat-i ifjú mindig Gandhi sapkában járt. Annak idején részt vett a Gandhi non-cooperacio mozgalmában. A bombay-i munkástanuló itt is a Marx könyveit olvasta. A bengáliaiak a politikusaik tirádái felett komolykodtak. Semmi kétség, e komoly, értékes diákok India minden osztályát és pártját képviselték. A Békesség Hajlékába ellenállhatatlanul bevonult az élő India minden problémájával. De hol volt — Tagore?

A költővel több ízben hosszasan elbeszélgettem. Micsoda egyetemes tudás! (Vajon őt az ifjak ebben követik?) Milyen éleslátással és biztossággal épít arra, amit tud! (Vajon az ifjak ezt tanulták el tőle?) Vallásossága mély gyökerű. Verseiben zeng az Isten-keresés. Azon a reggelen, amikor a márvánnyal padlózott színes üvegfalú templomocskában az istentiszteletet vezette, valami bennem is mélyebbé, erősebbé vált. (Vajon az ifjakra való hatása ebben nyilvánult volna meg?)

A Tagore iskolájának egyedülálló jelentőségét abban látom, hogy a nacionalista, meg a szocialista, a forradalmár és a világtól elvonuló költő a mangófák alatt együtt tudja a bonyolult élet tanulságait békésen egyeztetni. Itt az emberek bíznak egymásban. Szóval ököllel, karddal, fegyverrel egymás ellen nem tusáznak. A költő álma, hogy fajok és osztályok külön művelődésén túl az egyetemes ember hangja megszólaljon, itt ebben az iskolában elindult a megvalósulás felé.

S még nagyobb csodálattal tekintettem Tagore-ra, amikor az egyetemes emberit nem úgy fogtam föl, mint ami nemzeti különbségeken túl van, hanem mint ami az emberi élet minden vonatkozását érinti. E tekintetben Tagore talán még egyetemesebb. Már az első nap megtudtam, hogy Tagore nemcsak költő, zeneszerző, filozófus, nevelő és tudós, hanem a társadalom gyakorlati, gazdasági szükségletei iránt is kiváló érzékkel bíró szervező tehetség, aki az indiai szövetkezeti mozgalom egyik vezető egyénisége, s iskolájától pár mérföldnyire egy másik telepet tart fenn Shriniketant, ahol az ifjakat szakszerű vezetéssel fonásra, szövésre, kertészetre, mezőgazdaságra, tejtermelésre, baromfitenyésztésre és tímárságra tanítja. S ez még mind nem minden! Arra a legigazabb, legszükségesebb gondolatra is rátalált, hogy az iskola ne elégedjék meg csupán az ifjak kiképzésével. Tagore a telepe környékén fekvő több falunak tényleges és gyakorlati fölsegítését, megszervezését a maga kötelességének ismerte el. Orvost alkalmaz, gyógyszertárt tart fenn. A tanulók a falvakba szétjárnak, irtják a betegségek csíráit termelő nádasokat, a szúnyogok fészkelő helyeit, a víztartó medencéket kitisztítják s maguk mellé e munkában odaveszik a falvak ifjúságát is, hogy e mindennél fontosabb egészségügyi eljárásokra őket reászoktassák.

Ez az ember — mert most már nem nevezhetem egyszerűen költőnek, szavak játékosának őt, aki a legegészségesebben egész ember Indiában — ez a nagy ember nem veszíti el magát abban a szinte meddőnek nevezhető küzdelemben, hogy az angolokat az indiai néppel szemben fönnálló kötelességeikre figyelmeztesse. Gandhi, amikor tőle megkérdeztem, hogy miért nem állítja neki híveit kutak ásásának, betűvetésre, fejlettebb gazdálkodásra való tanításnak, azt felelte teljes meggyőződéssel, hogy ez a felelős indiai kormány feladata. Nem tartozik reá. S ha tagadhatatlanul Gandhi mindent el is követ, hogy ezt a jelenben tőle független társadalmi tényezőt, az államhatalmat, tulajdonképpeni munkája elvégzésére szorítsa, a tény mégis az marad, hogy ebben a mindennél szükségesebb munkában sem ő, sem a követői részt nem vesznek. A helyzet olyan, mint amikor két gazda a kertjében árkot akar ásni. Az egyik hitvány ásójával is nekifog, s dolgozik, izzad, lassan halad; a másik egyre-másra küldözgeti a leveleket egy ismeretlen címen létező gyárba, hogy azt a gépet megszerezze, amelyik az árkot egy-kettőre kikotorná. A gép azonban egyre késik, a gazda tétlenül vesztegel, s még azt sem veszi észre, hogy közben a társa a gyenge ásóval is már szinte a munka végére jutott.

Gandhi megrendelte a felelős indiai kormány gépezetét s most várja. Időnként sürgeti az elküldését. Szétjár a falvakba, s az embereket buzdítja — nem a helyesebb gazdálkodásra, hanem a politikai ellenállásra, hogy annak erejével kiküzdjék a felelős kormányt, amely majd jó fizetésért hivatalnokokat küldjön ki a falvakba, hogy azok az előadásokat megtartsák a helyesebb gazdálkodásról, amelyeket Gandhi s a hívei már most is megtarthatnának, ha ők Tagorera hallgatnának. Mert Tagore gyenge ásójával is beállott a munkába. Egy picinyke helyet művelés alá fogott, s Gandhi még csinálni fogja a nemzeti ellenállás mozgalmát, amikor Tagore falvai már talpra állottak, kiegyenesedtek, virulnak. S a Gandhi tábora hiába kicsinyli le az elért eredményeket. Ők, igaz, hogy egész Indiát akarják talpra állítani, de módszereikkel eredményre jutni nem tudnak, míg Tagore munkája nem csupán elhatározás, jóakaratú reménykedés, hanem megvalósulás, tett.

S a Tagore példáját, ha minden vidéken csak egy ember követi, egyszer mégis csak egész India bele kerül a jótékony munka körébe.

Elszomorító, hogy a nyugati országok politikai elveit milyen kritika nélkül veszik át Ázsia fölszabadulást váró népei. Pedig a nyugati művelődést sem az államhatalom vitte előbbre. Abban a korszakban, amelyben a tudomány, ipar, általános művelődés a legóriásibb lépésekkel haladott előre, a politika elve a laissez faire volt. Nem az állam fizetett tisztviselői voltak a tudósok, a föltalálók, a nagy nevelők, a börtönügy reformátorai, a munkás és szövetkezeti mozgalmak vezetői, a híres orvosok, s a gyárak sem államiak voltak, amelyek az embereket ellátták az iparcikkek bőséges tömegével. A társadalom kitermelte a maga vezetőit, s haladott azok nyomában. Az állam feladata arra szorítkozott, hogy a rendet, az élet- és vagyonbiztonságot fenntartsa, hogy az így teremtett kedvező feltételek között a társadalom fejlesztő erői szabadon megnyilatkozhassanak. A huszadik század ezzel szemben a társadalom fejlesztését állami feladatnak tekinti, mi azt jelenti, hogy ki népén segíteni akar, az tegnap még nekiállott és segített; ma azonban előbb föllép képviselőnek, vagy hivatalt vállal, hogy az elveit — amelyek lehetnek jók is, rosszak is — az államhatalom, a csendőrszurony erejével kényszerítse rá az emberekre.

Gandhi vallásos alapon csinál politikát, de politikát csinál. Tagore is vallásos alapon áll — sőt egyetemesebb, érvényesebb vallási alapon, mint Indiában ma bárki —, de ő nem vesztegeti az erejét a hatalom megszerzéséért. — Én hatalom nélkül is tudok segíteni, ha akarok — vallja ő, s aszerint cselekszik.

A Gandhi tábora azzal vádolja Tagoret, hogy a nyugati műveltségnek teljesen behódolt, mivel a politikai ellentállás küzdelmében részt nem vesz, holott Tagorenál tökéletesebben kevés ember függetlenítette magát a nyugati művelődés mai irányzatától, a politikától. Gandhi, aki még arra is ügyel, hogy az angol király elé indiai dhotiban vigyék, szolgaibban behódolt a Nyugatnak, mert ő Indiát csak az állam gépezetén keresztül hajlandó segíteni.

A Gandhi hívei szolgalelkűséggel, árulással vádolják Tagore-t, mivel ő hivatalosan is barátkozik az angollal, elnyomó politikájukat nem teszi szóvá, szemethuny a kiáltó igazságtalanságok felett, holott Tagore, mint nevelő, mint a falu-munka szervezője, az egészségügy fejlesztője s a szövetkezeti mozgalom egyik irányítója a valóságban többet tesz az indiaiak érdekében, mint a politikus Gandhi.

A lényegesebb különbség a két nagy ember között abban áll, hogy míg Gandhi az igazságot akarja megvalósítani, s így kénytelen-kelletlen küzdenie kell az igazságtalanságok ellen, sőt minél tovább él, annál inkább az a helyzet, hogy egyébre ideje s ereje nem igen marad; addig Tagore nem az igazságot, hanem az életet akarja megvalósítani, az életet a maga egészében. Ő tehát nem bonyolódik bele a kisebb és nagyobb gazságok ellen való küzdelem hálóiba, hanem sugározza a szépséget; minden megnyilatkozása tudás, jóság, segítés, boldog szeretet, s az igazságtalanságok is csak annyiban érdeklik, amennyiben azok egy embert, nem az elnyomottat, hanem magát az elnyomót, a boldog, tiszta élettől megfosztják. Tagore tisztában van azzal, hogy az igazságtalanság, a társadalmi és faji önzés az emberek lelki fejletlenségének a következménye. Amikor a gyengelábú emberek a tánchelyen botorkálnak, egymás lábára lépnek, egymást taszigálják, hiábavaló feladat mindegyikhez odaszaladni, nekik magyarázni, a lábaikat illesztgetni. Ha már táncolni vezettük őket, egyéb nem segít rajtuk, minthogy mi is álljunk oda a középre, s kezdjük ropni dús, egészséges táncunkat, hogy a többiek azt látva, lássák, eltanulhassák. Gandhi kétségbeesetten futkos ide-oda, egyik gyenge lépést a másik után próbálja visszacsináltatni. Küzd a délafrikai letelepedési adó, a szabályrendeletek tömege ellen, amelyek az indiait állati sorba alacsonyították le, hazatérve küzd a só monopólium, a választójog meg nem adása ellen. Tagore talán meg sem látja ezeket az igazságtalanságokat. Ő odaáll a középre s élete boldog tánca egészséges, dús életre indítja a körülötte állókat.

Gandhi pedáns, aki senki hibáját — a magáét sem véve ki — elhallgatni nem tudja, sőt büszke arra, hogy kertelés, félelem nélkül a bűnt mindenki szemébe mondja. Tagore élete a kinyílt virág mosolya, amelyre a féreg is rámászhat, de a mezőt vidámmá teszi. Gandhi az operáló kés, mindig a beteg testrészt keresi; Tagore a gyümölcs, a meleg napfény, amely az egészséget mindenhova elviszi. Gandhit most körülrajongja nemzete, mert tetszik nekik, amint a pöttöm emberke bátran szemébe mondja a fölfegyverkezett óriásnak az igazságot; de amikor majd az angol a látóhatárról elvonul s Gandhi — az igazsághoz való bátor hűséggel — majd saját népének bűneit fogja elkiáltani, egyszerre ellene fog fordulni. A jelenben arra, amit Gandhi a saját népe hibáiról mond, nem ügyel senki. Pedig Gandhi nemcsak az angolt fektette fel az operáló asztalra. A hindu-mohamedán villongásokat, a kasztrendszer igazságtalanságait s az általános tisztátlanságot ő éppen olyan határozottan elítéli, mint az angol kizsákmányoló politikáját. De népe most annyira örvend annak, hogy Gandhi az angollal a küzdelmet fölvette, hogy kegyesen nem akarja meghallani az ellene ejtett szavakat — pedig Gandhi igazi vádja nem is más ellen hangzik el, mint saját népe ellen, hiszen Gandhi szerint az angol nem volna Indiában, ha az indiaiak nem tartanák őt ottan.

Tagore ezzel szemben nem túlságosan népszerű Indiában. Sokan még költészete egyedülállóságát is tagadják, bizonyos büszkeséggel állítván, hogy Tagore csak egyike s talán nem is legelseje a kiváló bengáliai versfaragóknak s hogy az angol, ha jobban utána nézne, legalább féltucat hasonló nagyságot fedezhetne föl soraikban. Talán ezután sem lesz Tagore az indiaiak kedvence. Viszont sárba sem fogják tiporni, s aki az ő egészségét elkapja, az biztosabban fog ügyesen táncolni a saját lábán, mint azok, akiknek lábát most Gandhi illesztgeti.

De ez mind abból a szempontból való vizsgálás, hogy a két nagy ember milyen hatást gyakorol az embertársadalomra. Tagore azonban ezen túlmenőleg is nagy ember. Az ő lelki fejlettsége olyan mértékű, hogy az ő életének összhangja már nem mesterséges beavatkozás eredménye, hanem szerves, természetes állapot.

Az, akiben az emberi fejlődés eleddig legutolsó szakasza, az értelmes logikus gondolkozás, még csak éppen megkezdődött, sajátságos módon bomlasztja meg élete természetes összhangját. Az ösztönös ember még a szervezetébe írt egészséges törvények szerint él. Mihelyt az ember egy csepp gondolkozásra képes, már többet akar tudni mindennél s a maga nyers, fejletlen gondolkozása szerint megszabályozza az életét. A belátása szerint kezd élni. Ebben még nem volna baj, hiszen úgy látszik, hogy a fejlődés iránya erre vezet; a baj abban van, hogy a fejletlen értelem még nem képes fölfedezni a valóban helyes életmódot, s a maga hibás fölfogásával eltorzítja az életet. Gondoljunk csak a gondolkozás legkezdetibb eredményeire, a legősibb „tudományokra". A legelemibb jelenségeket félreismerték, félremagyarázták az emberek. Lélektani tudás éppen csak újabban kezd bizonyos haladást mutatni. S amire az ösztön egészséges bizonyossággal vezetett, azt a kezdetleges tudás a legtöbbször elvéti. A tudománya szerint néha mindent megenged magának — mint a táplálkozásnál —, néha pedig eltiltja magát a legelemibb működésektől is, az önmegtartóztatás gondolata alapján. A legszokásosabb következménye azonban a fejletlen gondolkozásnak az, hogy csak magát tartja valamire, s minden egyebet lenéz. Megveti a testet s a test vágyait, kicsibe veszi a puszta képzettársítási gondolkozást, amilyen a költészet s általában minden művészet, s elborzad a vallás misztikumától, mint amelyik bántóan ellenkezik az ő értelmének egyelőre főleg kételkedésre való hajlandóságával.

A fejlődés során azonban az értelem is a maga természete szerint tökéletessé válik. A fejlett értelem pedig, amilyen a Tagore-é is, már újra tudja látni az élet legelemibb tényeinek jelentőségét. Már nem szégyelli a testet, a test vágyait, a költészetet, a hitet. Fölfedezi, hogy ugyanaz a szellemiség, ugyanaz az isteni lélek hatja át az egész életet, s ez megadja annak egységét is. Így lehet ugyanaz az ember testi és lelki — amint a közszájon forgó elnevezések azt kifejezik — s lelkileg is így lehet valaki költő, tudós, hívő lélek és társadalmi szervező egy személyben.

Nem véletlen, hogy Tagore az arya fajhoz tartozik, mint amelyik a legelőrehaladottabb az értelmi fejlődöttség terén. De míg a világ többi okos embere még nem elég okos ahhoz, hogy szégyenkezés nélkül testi ember is lehessen, a művészetet hiábavalónak, üresnek, hazugnak tartja s már hite sincsen, mert még nem tudja, hogy az emberi értelem mindent ésszel fölérni nem bír, s vannak megállapítások, amelyek bár világosan igazak, tovább nem magyarázhatók; addig Tagore értelme elérte a fejlődöttségnek azt a fokát, amelyben az élet összhangja újra helyreáll, a testi és lelki vágyak, mint egy tökéletes gépezet kerekei, összeillenek s az ember újra élni tudja a benne rejlő isteni lélek gazdag, dús életét.