Vezéry Ödön A lengyel menekült A szabadságharc utáni korrajz |
||
2. rész A piaci jelenet után atyám rémülve jött haza, azon tépelődve, hogy mit fog csinálni a lengyel menekülttel, kit anyám akkor már nagy rimánkodás után felküldött a padlásra, melynek kijárása az udvaron volt. De az ellenség bekvártélyozása is megtörtént, 24 muszkát szállásoltak be az istálló melletti kamrába és a fásszínbe, hol zsúpszalmából rendeztek be alvóhelyeket. Szüleimnek borzasztó éjszakája volt, tanácskoztak, mit tegyenek, hogyan lehetne a lengyelt megmenteni. Anyám az éj folyamán a közelben lakó nagyapámhoz, a város bölcséhez ment, ki előtt feltárta a válságos helyzetet: — Uram atyám, az Isten irgalmáért, segítsen rajtunk. Legalább tanácsoljon valamit. — Fiaim, a helyzet igen nehéz, itt a lélekjelenlétet nem szabad elveszteni, megfontolva kell cselekedni — szólt az öreg nagy bölcsen. — A lengyelt öltöztessétek át ahogy lehet, és Nátzi a városból vele valahogy feltűnés nélkül kilopódzva, menjenek Borpatakra Légenyihez, oda, hűséges vincelléremhez, a család megbízható régi szolgájához. Ő most a szőlőm feletti hegytetőn lakik. Légenyi elvégzi a többit. Ő a hegyi erdőségeken át elvezeti a lengyelt Lengyelországba. Hazájában azután majd csak elboldogul. Anyám örömmel jött haza a jótanáccsal. De nagy feladat állott még előttük — a végrehajtás. De hogyan? Huszonnégy muszka az udvarban, ezek mindent megfigyelnek, mindenre nagyon is fürkésznek, különösen arra, hogy mit látnak, és hogy hol, mi volna valami ellopni való. A lengyel őrnagy tiszti uniformisban ezek előtt nem mutathatja magát, ruha pedig nem volt a háznál, melyet a délceg, öles termetű ember magára vehetett volna. Az egész éjjel kétségbeesett tanácskozásban telt el. A szerencsés véletlen azonban a kora reggeli órákban segélyünkre sietett. Anyám egy nagy üveg pálinkával kiment a muszkák közé, hogy reggeli előtt őket megkínálja. Nagy örömmel ürítették az öblös poharakat, amidőn az egyik káplár vagy hetmanhoz került. Ez meglátta anyám ujján a jegy- és a solitär briliáns gyűrűt, balkezét, mellyel a pohár pálinkát tartotta, megragadta. Daj gospodine! szavakkal a gyűrűket durva erőszakkal lehúzta ujjáról. Anyám a rémülettől magánkívül otthagyta a nagy pálinkás üveget martalékul, sírva jött elpanaszolni az esetet atyámnak. Mit lehetett tenni? A durva, vad muszka katonákkal szép szóval mire sem mehettek volna. Elhatározták, hogy atyám bejelenti az esetet a generálisnál, ki a közeli pénzverdében volt elszállásolva. De alig hogy távozott, nem is kellett Urbánhoz bejutnia, mert az adjutáns, kinek az esetet elbeszélte, egy kéznél levő muszka hetmant behívatott s ez, miután utasításokkal el lett látva, atyámmal azonnal házunknál termett. Sorba állította a katonákat és megkérdezte, melyiknél van a gyűrű? S miután választ nem kapott, az oldalán fityegő kancsukával a glédában állókat sorra ütlegelte. Ennek aztán meg is volt a hatása, mert egyszerre mindegyik Dimitri nevét hangoztatta. Dimitrinek azután jó adagban kijutott a kancsukából. Elő is adta a két gyűrűt, melyeket a hetman atyámnak átszolgáltatott. A katonáknak pedig kiadta a parancsot, hogy azonnal teljes felszereléssel felkészülve a külső táborba vonuljanak, ami ott jelenlétében azonnal meg is történt. Ez volt a legnagyobb büntetés a katonákra nézve.
Így a ház és az udvar az ellenséges kémkedés alól felszabadult, az udvaron levő padlásfeljáráson atyám szabadon közlekedhetett nagy aggodalommal féltett vendégével. Nem volt veszteni való idő, sürgősen, de minden feltűnés nélkül meg kellett tenni az intézkedéseket a menekülésre. Szüleim a kényes ügybe beavatni senkit nem mertek, azért mindent maguknak kellett elvégezni, hogy a lengyel mielőbb útra kelhessen. De hogyan? Ruhát keríteni nem lehetett, anyám tehát a szürke katonabekecsről és nadrágról lefejtette a vörös-arany zsinórokat, a vörös posztó sávot, a fényes aranyos gombokat. Az atyám levágta és leborotválta a lengyel szép nagy szakállát, és egy viseltes Kossuth kalapot felcsapva, nadrágját nagy bagaria csizmába húzva, nyakában egy sállal felszerelte. Ez átalakítás sajátságos átváltozását idézte elő a délceg lengyel főtisztnek. Így inkább egy jól kiruházott kocsisnak nézett ki, mint katonatisztnek. Eddig csak meglett volna az előkészület, de hogy jutnak ki a városból? A lezárt utcavégeken vagy a Szaszáron — régi időben eredetileg más neve volt e folyónak, mely Nagybányán keresztülfolyva majd a Szamosba torkoll: Zazar, a nép nyelvén azonban átalakult és lett belőle Szaszár — kellett átkelni annak, ki a városból ki akart jutni. A sok készülődés, tépelődés és élelmi útravaló készítésével telt el a nap, míg végre a borzasztó nyugtalanság és izgalmak között atyám szilárd elhatározással kijelentette: — Megkíséreljük, nem lehet másként! Élet vagy halál! Meg kell kockáztatnunk. Egy zsákba pakoljátok be az élelmiszert és töltsétek meg krumplival! Én körülnézek, minő őrség áll a pénzverde kapujában, de azonnal itt leszek. | ||
| Tovább a 3. részhez! |
| Kezdőlap | Vendégoldal |
