Ez a föld, melyen állunk, a régi Magyarországnak, a Rendiségnek volt gazdag darabja. Itt élt valamikor az örsi* bölcs, Orczy Lőrinc, a magyar gárdista írók körének egyik legkimagaslóbb, legtevékenyebb tagja. Bugac lantosa igaz magyar volt! Szóban és írásban dörgött a bécsi „kárpitos szoba” ellen, s ezt az ellenzéki voltát meg tudta azért egyeztetni a törhetlen királyhűséggel is. Hiszen ösmeretes szép búcsúztatója, amelyet Mária Terézia halálára írt.

Anyánk, Mária Terézia nagyon kedvelte is Orczy Lőrincet. Mindenben tanácsát kérte, sokban meg is fogadta. Mint katona, mint politicus egyaránt kivált Orczy; de azért legszívesebben társalkodott a múzsávaI. Örsi magányába rendre meginvitálta az akkori idők jelesebb íróit, s mert a poéták világ kezdete óta szűkölködtek a földi javakban — gyámolította, támogatta őket. Még a diákban is a verselőt szerette.

Egy ízben beállított hozzá egy legátus. Poros volt, éhes is az istenadta. A kálvinista diák nem igen nő fel lucullusi táblák mellett.

Kívül a pitvarnok mondja ám neki:

— De hallja az úr, az én gazdám róm. katholikus ám. Nem patrónus. Nem lesz baj, ha beeresztem?

A diák csak fejét rázta. Hiszen ő jobban tudta, mint akár a pitvarnok, akár a castellánus* milyen nagy eszű, nagyszerű, fölvilágosodott ember a báró.

— „Eresszen csak be bátran!” — mondotta, s beeresztette a castellánus.

Éppen ebédnél ültek, s Orczy Lőrinc búzavirág színű magyar nadrágban, elöl lekerekített dolmányban készült kivenni az ezüst tálon álló, szájában pomeráncsot tartó disznófejből. A diák nagy alázatosan előadja ügyét, baját; a jóságos szívű nagyúr azt is menten meglátta rajta, hogy bizony éhes a legényke. „No fráter, mondj hirtelen cadentiát erre a disznófejre, aztán a többit majd megtátjuk.” Csiklandozta a diák orrát a pompás comedentia — pózba vágja magát, s egyszeribe kiböki a rigmust:

„Ecce caput porci
Vivat Laurentius Orczy!”*

Prestánter,* kiáltotta a nagy úr; azonnal széket tétetett nemes vendégei közt a poros kálvinista diáknak, s miután jól megebédeltette, még egy-két aranyat is adott „Szekérkenő”-re; ne menjen vissza per pédes apostolorom* a Collegyumba — ahogy Orczy mondotta.

„Mind a két haza jajongva siránkozott” midőn Orczy Lőrinc meghalt és kihűlt tetemei fölött búsan jajdult fel a költő: „nagy Orczynk, hazánk támasza nincs többé!”

De lelkét, szellemét örökül hagyta fiainak. József odaajándékozta remek pesti kertjét, hogy „a polgárságnak is legyen sétáló helye”. László pedig tovább is pártolja az írókat, művészeket.

Úgyszólván évszámra tanyázott Orczy László házánál Lavotta, a magyar Orpheus. Talán csak a művész nyugtalan, egyre bolyongani vágyó temperamentumán múlt, hogy örökös vendége nem maradt az Orczy-kastélynak. No meg egy kis incidens, t. i. Lavotta és a bárónak egy Zgurits nevű patvaristája*, egyforma hévvel udvaroltak, a bárói család francia társalkodónőjének, Euphemia kisasszonynak. Euphemia szíve talán inkább a művész felé hajlott; de az asszonyi előrelátás és praktikusság elvéből kiindulva Zguritsra is vetett egy-egy nyájas pillantást. Úgy gondolta, ennek maholnap biztos állása lesz, és akármilyen isteni Lavottának az angyali karokhoz hasonlatos muzsikája, abból nem lehet megélni. Már azért sem, mert Lavotta nem maradt egy helyben, ha akármit ígérnek is neki.

Egy forró nyári délután, Lavotta éppen a bárónak remek cremonai hegedűjén variálgatott, amikor csak látja a tükörből, hogy Zgurits a benyílóban, ugyancsak nyogmogatja az Euphemia patyolat kacsóját. Egyszeribe fejébe szállt amúgy is turbulens* vére. Mi tagadás! Ebédnél talán jócskán beszedett az általa „Servus humillimus”-nak* nevezett tokaiból, s kirontva a szobából, egyszeribe ott termett, s úgy vágta Zgurits fejéhez Orczy Lászlónak drága cremonai hegedűjét, hogy az menten darabokra szakadt. Ezt már az áldott lelkű, türelmes maecenás sem nézhette el. Ott kellett hagyni Lavottának a kastélyt. Ámde Orczy még ekkor is gondoskodott róla. Jól megtöltötte stikkelt erszényét körmöcivel és becommendálta Ürményi personális fiai mellé instruktornak*. A magyar Orpheus azonban nem maradt soká Pesten. Visszajött az ő jó cimboráihoz, pátronusaihoz, Tiszafüredre-Igarra.

Tiszafüreden a Bernáthok, különösen Bernáth Mihály* — a lelkem Miska (a híres Gazsinak atyja később) — istápolta. Igaron pedig Papszász Ignác. Nevezett nemes úrnak a leánya* volt különben legkitűnőbb tanítványa a magyar Orphéusnak. A híres kesergőt meg, a homoródit csak ő tudja még Lavotta művészetét némileg megközelíteni.

Tiszafüreden, Igaron* elemében volt Lavotta. Örökös mulatás vendégjárás volt ott. Közismert dolog, hogy a muzsikus mindig poeta, a poeta piktor szeretne lenni, vagy viszont. Tudjuk ezt Jókai és Petőfiről is. Így mániája volt Lavottának a versírás, kriminális rossz verseket írt; de azért gyártotta őket napszámba. Egy ízben éppen Tiszafüreden, valami Juliánna-napra „egy általa igen tisztelt asszonyságnak” olyan verset írt, hogy a legkomolyabb táblabíró is pukkadozott nevettében. Inkább csak muzsikálj te Jankó; mondta neki akkor Bernáth Miska, s ezért úgy megaprehendált*, hogy két hónapig nem váltott szót legjobb cimborájával.

De legdühösebb, legádázabb harcait vívta, inpunctó* versírás a költészet múzsájának felkentjével, a boldogtalan Csokonai Vitéz Mihállyal.

A „Lillák trillák” bús dalnoka megírta már akkor búcsúzó levelét: „én téged mégis a halálban szeretlek Lillim”, és megírta a szívettépő verset is: „zokoghat még egy betűcskét belőlem a fájdalom” — midőn kóbor útra indult. Minek neki már a vesződség a „Diétai magyar múzsá”-val, minek a csurgai professori kathedra, ha nincs kiért dolgozni, élni.

Természetesen a keszthelyi nagy Festetich Györgytől, ettől a halhatatlan nevű hazafitól kezdve, minden magyar nemes szívesen látta a bolyongó troubadourt*. Még szeszélyeit is eltűrték, ezer bogarát — mert hát ilyen akad ám minden scribáló* emberben.

Így került Puky Istvánhoz is Gesztelybe, majd tarcali szöllőjébe telepítette a nemes úr, mégpedig Lavottával együtt. Azt gondolta, pompásan fog ott szórakozni a két rokon szellem. De mekkorát csalódott a derék nemes úr. Addig megvoltak, ameddig Lavotta csak Csokonai verseit zenésítette meg: de hajh! gyász és pusztulás következett, mihelyt Lavotta, saját componálta verseivel hozakodott elő.

A poeta egyenesen szemébe mondta: ezek absurdumok. Ezt nem tűrte Lavotta. Előbb csak szóbelileg folyt a harc, később tettlegességre is sor került. Mégpedig úgy, hogy hol Csokonai göndör fürteiből, hol Lavotta serte hajából maradt egy-egy marokra való a küzdőtéren. Gesztelyben pedig rendesen a Puky István hajdúja mogyorófa pálcával választotta el a küzdő feleket. Puky István aztán el is különítette teljesen a múzsa két felkenőjét, Csokonai maradt Tarcalon egyedül. Még máig is megvan az a rácsos, magas díván, melyen szegény Vitéz álmodozott és Puky Istvánnak egyik leányági utóda Pest vármegyében nagy kegyelettel őrzi.

Itt a közvetlen szomszédságban Tiszaroffon is sokat tanyázott Csokonai V. Mihály. A nemes Borbély famíliának volt vendége, s Borbély Géza magtárában egy márványtábla ma is kegyeletesen őrzi a Lilla dalok írójának emlékét. Itt a közvetlen szomszédságban Tiszaroffon is sokat tanyázott Csokonai V. Mihály. A nemes Borbély famíliának volt vendége, s Borbély Géza magtárában egy márványtábla* ma is kegyeletesen őrzi a Lilla dalok írójának emlékét.

Ismeretes az a verse Csokonainak, melyet roffi Borbély Gábor és Vay Johanna menyegzőjére írt: Vénus diadala Mars felett. De kevesen tudják, hogy mikor ezt a verset a szép menyasszonynak átnyújtották, így szólt édesapjának Vay Józsefnek:

„Énnekem nem kell se Zitternadli, se boglár, adják oda az árát Vitéz Uramnak, hadd kúrálja meg a rongált egészségét!”

Kevés lány tenné ezt ma! Ki mondana le, egy taliga-kerék nagyságú kalapról egy beteg poeta javára? Pedig a Zitternádli anno Domini 1800 volt ám olyan módi, mint manapság azok a szörnyűséges kalapok.

A bűbájos rococo elmúltával a kissé duhaj, szilaj, betyár-tempók is virágzottak erre. Ki ne hallotta volna hírét a Keglevich-Józsa kompániának? Pedig azok az urak tulajdonképpen tanult, művelt emberek voltak, csak az aulikusok* ellen tüntettek. Kevés az idő annak a temérdek adomának kortes-stiklinek* az elmondására, amelyeknek hősei Józsa Gyuri, Keglevich Miklós*, de különösen a híres nyalka Borbély Miska voltak. Nála nélkül még Szabolcsban, Zemplénben, Ugocsában sem eshetett meg restauratió*. Ki ne hallotta volna, mikor egész éjjel húzatta Keglevich a nótát, a pátriárka-érseknek a truccára*. Biharit  hozatta le Pestről, az húzta, az urak meg fogytig énekeltek: Pyrker László hadd morogjon.

Sok érdekes, eredeti magyar alakot nevelt ez a táj! Sok eredeti magyar nemesnek a Curiája füstölt errefelé.

Szárazbeőn* mindjárt ott volt Szemere Ábrahám, Huba vezér ivadéka, aki még a kertjébe sétálni sem ment ki az öreg szittya insurgens* kardja nélkül. Még hetven esztendős korában is legénynek érezte magát, s egyre-másra megkérte szomszédasszonyának, Retsky Kriskának a kezét, mert nem jó egyedül lenni. És ezt bölcsen mondá Szemere Ábrahám, mint egyebeket is. Szép tanyáján most egyik dédunokája lakik, igazi paradicsomi boldogságban, szép és jó feleségével. De Ábrahám úr bizony csak özvegyen maradt, mert Kriska szomorúan mondotta: „Lelkem Ábris bácsi, nézzen más valaki után, mert nekem nem való az a bolondság.”

Ebben a faluban — ahol most ez a díszes vendégkoszorú gyülekezett egybe — élt és lakott öreg Retsky András, az országszerte híres Retsky Bandi.

Még pataki purista korában belészeretett a Tisza melletti Újfaluban Mudrony Jozefinbe; mivel mindig együtt járták a minétet*, a híres vicispánnak, Bónisnak báljain. A Bónis-fiúkkal rándult oda rendesen Bandi úrfi, meg Bernáth Gyurival, akikkel jó barátságban állt. De szeszélyes gyerek ám Ámor úrfi. Nem mindig ott gyújtja fel a tüzet, ahol epedő kebel sóvárogná.

A szép Pepi is mást boldogított szerelmével, mégpedig Bónis Ferit, Andrisnak egyik legjobb pajtását. Bajos volt már ezért is Ferivel concurrálni, de egyebekben is igen szép ifjú volt. Olyan szép, aminőt csak álmodozó olasz piktorok pingáltak, amikor egy-egy Gábriel arkangyalt akartak festeni. Olyan piktorok, mint fra Beato Angelico és a pre-rafaeli idők festői.

Lehull a virág — megfagy a szív. A szegény Bónis Feri valami bálban meghűlt, sorvadást kapott és csakhamar is meghalt Szárazbeőn, ahova a Papszász atyafiakhoz küldték tejkúrára. Andris őszintén megsiratta a jó pajtást, de aztán újra remény ébredt szívében. Hátha rózsa nyílik neki a szegény Ferkó hantjain?

Erre az időre esik, amikor három pajtásának gyönyörű készségén leánykérőbe ment Mudronyékhoz. De bizony kosarat kapott. Azután a leánykérés után született meg az a vers, az az országszerte ismert nóta: „Retsky Bandi ne keseregj babádon.” De azért csak levelezett ám Bandi. Addig levelezett, míg ki nem keseregte magának a szép Pepit, aki végre is Retsky András felesége lett és haláláig híven osztozott vele jóban, rosszban.

Az özvegykedés szomorú napját aztán hol itt, hol ott töltötte öreg Retsky A. Mindenről lemondott, csak kedvenc sportjáról, az agarászatról nem. Éppen agarászni indult a compánia Gencsyéknél, mikor kijött András bácsi a ház elibe. Készen tartották már lovát. Odamegy, de sehogy sem tud felhágni a kengyelbe; egyik lovász segíteni akart, de eltolja magától az öreg szittya. Egyet legyintett a kezével. — Ej, ha lóra nem lehet ülni, nem is érdemes élni! És tényleg véget vetett életének a régi Magyarországnak egyik legtipikusabb és legtelivérebb alakja.

Nagy fényes élet volt még a múlt század hatvanas éveiben gróf Szapáry Józsefné Orczy Anna kastélyában Gyöngyösön, az Orczy házban. A szegények anyjának hívták a nemes úrasszonyt, aki az ínséges esztendő telén egymaga kétszáz emberre főzetett mindennap. Fényes bálok, hangversenyek, élőképek váltották fel egymást a kastély színpadán. Igazi színpad volt az. Ruhatára is volt, úgy ellátva, mint a rococo időkben például az Eszterházyak, Grassalkovicsok házi színházai. Mindig jótékony célokra tartották ezeket az előadásokat. A legszebb lányok, fiatal urak vállalták el a szerepeket, s Pestről a legelsőrendű erőket hozatta le Szapáry grófné. Téli estéken pedig, az akkor ott nagy számban lakott úri családok asszonyai mind felmentek az Orczy házba és árváknak, szegényeknek kötöttek, varrtak meleg ruhákat. A grófné leánya, herceg Auerspergné ment elől a jó példával, s persze mindenki igyekezett nyomába. Akkor lánykodott matrónák még emlegetik az Orczy ház báljait, a víg majálisokat a Mátrában. — Mulattatok, de jótékony célra! Mondotta Szapáry Józsefné. Exempla trahunt*. Ennek a mulatságnak a tisztelt védnökei is ezt a célt tűzték ki. S úgy látszik, mint akkor s hajdan Orczy Lőrinc idejében, most is akadnak erre bolyongó muzsikusok, poéták, akik beállnak a Thespis szekerét toló t. műkedvelők* mellé programtölteléknek. (Inter parenthesim* már csak magamról beszélek így, mert Tarnay Lojzi kitűnő művészünk nem programtöltelék ám!)

S magamról szólván, még beszélnék egyet-mást a roffi életről; a roffi gyerekekről, porladó szerettekről, akik annyi gyönyörűséget találnának a méltó utódokban s abban, hogy tovább él a szeretet azokban a roffi gyerekekben, akiknek már őseit, szüleit olyan sokszoros atyafiságos kötelék, meleg, holtig tartó barátság fűzte össze. Beszélnék a Bárczayak, Borbélyok, Domonkosok curiáiról, Waldeck házról, Borbély Józsi urambátyámról, aki egyre sietett, és kereste a tensasszonyt, a hűséges feleségét Zeyk Katalin úrasszonyt, akinek dehogy adta volna meg a dukáló titulust. „A magyar nemes csak tens” — erősítgette váltig Józsi bácsi. Beszélnék Bárczay Gyula urambátyámról, aki olyan tekintélyt tartott, hogy reszketett előtte minden, akár a nyárfalevél, pedig áldott szívű ember volt; angyali jóságú feleségéről, akinek epéje sem volt, ahogy öreganyám mondta: az áldott hűséges Lina néniről; beszélnék Domokos Miska bátyámról, a kedves jó doktor bácsiról. Karácsonyi Jánosról, aki már hajnalban kérte a kávét Lizitől, a vén gazdasszonytól; meg a roffi szép leányokról-legényekről — de ezekről nem lehet. Itt ülnek mind a sorban, ha egy kicsit megderesedve is, de fiatalosan még mindig! Bizony meghúznák a fülemet, ha kipoétáznám őket! Meg aztán az idő sem futja. Más tette már le a garast!