Nem sokkal a szabadságharc után, amikor még csak a Tiszáig pántolta a vasút sínpárja az Alföldet, egy napon idegen ember jelent meg Szolnokon, amely a vasút utolsó állomása volt. Járt arra máskor is idegen, de effajta alakot a Szolnok vidéki nép nem látott még soha. Kis ládával járt, körül-körülnézett, belekeveredett a nagy piactér vásáros zajába, leült a városvégen, ahol a napsütötte szikes gyepen a szénával bélelt szekér mellett sziesztáztak az apró magyar lovak. Leült és mázolni kezdett valamiféle papirosra, fára, vászonra, a vásári nép nagy álmélkodására. Sok legenda járta a mázoló idegenről, kivált mikor, ahogy jött, el is tűnt. A következő esztendőben egyszer csak nagy híre ment Szolnoknak: Pettenkofen Ágoston osztrák festő Szolnok vidéki tájairól beszélt Európa-szerte a művészetkedvelő közvélemény és beszélt magyar genreképeiről, amelyek ismeretlen alakokat, jeleneteket, hangulatokat mutattak be a művelt nyugatnak. Pettenkofen magyar festményeinek egészen új világa varázzsal hatott az egész külföldre, csak Magyarországon maradt hatástalan. Pettenkofen fölfedezte Magyarországot, a magyar Alföldet a nyugati művészet számára, csak a tapogatózó magyar művészet számára nem termett semmi e fölfedezéséből. A magyar festők továbbra is idegen világot festettek számunkra és Pettenkofen kis lakóháza, ott a szolnoki vasúti állomás mellett továbbra is árván világolt ki sárga falával a környező berek sötétzöld homlokzatából.

Pár éve, odatévedve vagy szándékosan keresve, Bihari Sándor bolyongott Szolnokon. A vidék, az egész hamisítatlan magyar millieu, a Tisza festői kanyargása, az emberek és a természet eredeti, különleges zamatja új színeket, új föladatokat adott ecsetjére.

Példája és sikerei vonzották a fiatal magyar festő-nemzedéket. Fényes Adolf utána ment Biharinak a „napmelegtől égő kopár szik sarjára”, s a végtelen síkság festői titkait kutatva, csodálatos színlátomásokat érzett és festett meg tanulmányain. Lassankint zarándokhelyévé lett a fiatal festőinknek a Tisza- és Zagyvamosta Szolnok, ahol a természet és a hamisítatlan magyar élet szeretetéből új otthona termett a magyar festőművészetnek. Otthona termett, de hajléka nem, amíg a művészeket meg nem érintette a hazafiság.

Szolnokon megértették a művészek vágyát, megértették annak a jelentőségét, ha a művész visszatér a haza földjéhez és mindahhoz, ami rajta van. Megye és város, kormány és magánosok vetélkedve siettek eleget tenni annak a kérésnek, amelyet az 1899. év második felében tizenegy magyar festő terjesztett Wlassics Gyula közoktatásügyi miniszter elé. Az volt a kérés: adjanak nekik Szolnokon a Tisza közelében hajlékot és műtermet, hogy nemzeti törekvéseikben semmi akadályuk se legyen. A művészek csak kimondták kérésüket, de a munkát elvégezte néhány lelkes ember hazafiassága és szeretete a művészet iránt. Szolnokon megalakult a művészeti egyesület, a város adományozott telket, a kormány, az egyesület és a magánosok pénzt: és két évre rá az egykori szolnoki vár dicsőséges helyén, pár lépésnyire a Tisza és a Zagyva összetorkolásától, terjedelmes fiatal park közepén két elnyúló, színes magyar ház áll. A tornác barna zsindelyvédje mögül derűsen világol elő az épület fehér fala s benne váltogatva a világoszöld ajtók és ugyanilyen keretű ablakok sora. Minden ajtó egy előszoba bejárása, minden ablak kényelmes, magyar Ízlésű bútorral berendezett lakószobába viszi be az alföldi nap sugárzó fényét. A két ház déli homlokzatának falusias egyszerűségével és csínjával ellentétben az északi oldalon nagy üvegfalakkal néz ránk mindegyik épület. A műtermek fényárasztó óriásablakai ezek, amelyek mögött minden zavaró fényhatástól menten munkálkodhatik művészetében a szolnoki művésztelep tizenkét lakója. Anyagot bőven talál hozzá, ha kitekint az ablakán. Pár lépésre a teleptől a régi vár alacsony fennsíkja lelejt a Tisza kanyargó medréhez, amely most hatalmas látványosság.

Ameddig a szem ellát, a síkon végigtáncol, visszaverődik a napsugár, vakító sziporkajátékot űzve a tengerré áradt Tisza víz lomha fölszínén. Itt-ott egy-egy bokor, setnye fa üti ki fejét a vízből; ez az egyetlen folt, ami a végtelennek tetsző hullámos tükörfölületen esik. Amodább elhomályosodik a vakító fényű vízár. Kis ligetek árnyéka borul rája, s csak néha-néha csillámlik meg valami fénysugár a sötétzöld facsoportok tövében. Csupa élet a természet nagy csöndjében, csupa szín- és formagazdagság a síkság egyhangúnak tetsző nagy perspektívájában.

A Tisza parti művészhajlékokból új levegő árad majd bele a magyar festőművészetbe: a nagy Alföld levegője. És ha majd a művésztelep parkjában kigyepesedik a föld, meglombosodnak a fák, árnyékuk talán egy szoborra fog borulni: a Pettenkofen szobrára, aki Szolnokot és az Alföldet a festőművészet számára fölfedezte.