Magyary Albert

A piktor meg a szépasszony
Pettenkofen első szolnoki tartózkodása

(Szolnok és Vidéke, 1942. dec. 19. – 1943. jan. 6.)


August von Pettenkofen (August Xaver Karl von Pettenkofen; Bécs, 1822. – Bécs, 1889.) osztrák festőművész 1851-től három évtizeden át rendszeres vendég volt Szolnokon. „Példája nyomán számos osztrák festő – például Carl Müller, Gualbert Raffalt, Otto von Thoren, Tina Blau – kereste fel Szolnokot. Tevékenységük alapozta meg a Szolnoki művésztelep létrejöttét” – olvashatjuk a Wikipédia szócikkében. A szakirodalom részletesen taglalja ezt a szerepét, itteni alkotásait, lakóhelyeit. Mindig megemlítik, hogy először szabadságharcunk idején, 1849-ben, osztrák hadifestőként járt a városban. Erről azonban semmit továbbit nem tud a „mértékadó” szakirodalom. Ezért érdekes számunkra Magyary Albert (Szolnok, 1885. – Szolnok, 1962.) iskolaigazgató, lapszerkesztő írása, mely Barangolás Szolnok múltjában című sorozatának részeként látott nyomdafestéket. Természetesen nem vennénk mérget (lásd lentebb!) a mesébe illő történet minden részletének ilyeténképpen való megtörténtére.
(Az előző részben arról szólt a szerző, hogy akkor laktanya hiányában a város középületei mellett családi házakba is szállásoltak katonákat, akiket nem hagytak hidegen a szép szolnoki leányok és menyecskék. Ezt nem is mindig rejtették véka alá...)

A szájhagyomány egy ilyen „tolakodást” megőrzött. Én gyermekkoromban hallottam, amint az öregek egymás között, vacsora után, pipaszó mellett beszélték. Bár hangfogót tettek a szájukra, amikor a gyerekek arra settenkedtek, mi mégis kihallgattuk. Csodára érdekelt bennünket. Különösen a „mesének” az a része keltette fel érdeklődésünket, amelyben a „bűbájos” Julisról volt szó. Hol ezt a játékot, hol amazt kellett kicserélni. S egy-egy ilyen csere alkalom volt arra, hogy a szobán keresztül menjünk. Az öregek nem vették észre, hogy a kétfelé álló fülünk mindegyikét – mint valami hangfelvevő masinát – teljesen az elbeszélés felvevésére állítottuk be. Az egyik mondta, a többiek pedig rendületlenül hallgatták. Így azután a mi helyzetünk is könnyebb volt. Hogy is volt?

A szabadságharc idejében élt Szolnokon egy bizonyos Sz. István nevezetű polgár. Foglalkozására nézve a bőripari kézműves céh tiszteletreméltó tímár szakosztályhoz tartozott. Tekintélyes, jómódú, becsületes iparosember volt, aki a városvezetés nehéz munkájában is segédkezett az elöljáróságnak. Ott lakott családjával a Nagyváros egyik szérűskertes házában a Bügén túl. Onnan járogatott ki naponkint a Zagyva-duzzasztóhoz, ahol a nyersbőrt áztatták.


Szolnok város részlete a 2. katonai felmérés 1860-ban készült térképén.
A bal szélen lévő, zöldre színezett terület a „Nagyváros”, piros karikával jelöltem a Büge hídját.

A kis család koronája a ház asszonya volt, akinél szebbet, csinosabbat abban az időben nem ismertek Szolnokon. Bogárfekete szemei úgy ragyogtak, mint holdtalan sötét éjszakában a fényes csillagok. Gyönyörű éjsötét hajfürtjeiből koszorút font feje körül. Arcáról a boldog mosoly sohasem tűnt el. Szabályos, királynői termete az ősi magyar asszonyok tiszta típusát mutatta. Nemcsak a rendezett anyagi viszonyaik miatt, hanem a társadalmi életben kifejtett önzetlen szolgálatukért is olyan megbecsülésben részesültek férjestül együtt, hogy bármelyik előkelő családnak díszére válhatott volna. Akkortájban iparosnak, mesterembernek lenni, különben is kivételes megtiszteltetést jelentett. Az iparosok a nép elejéből, a legkiválóbbak közül kerültek ki s a városvezetés százrétű és nehéz munkájától kezdve mindenben részt vettek, amely közügynek számított. Ha visszalapozgatunk városunk történelmében, a leghasznosabb s a legtevékenyebb emberek között éppen iparost találunk a legtöbbet. Nem annyira az iskolázottság, mint inkább a megbízhatóság, a kemény jellem, a hajlíthatatlan derék, az akkori tiszta felfogás szerint: a tisztesség, a becsület számított. Itt kezdődött s itt végződött az ember értéke. Nagyon természetes, hogy az ilyen tisztes iparosnak a felesége is szinte tabu volt, akit a világért sem volt szabad megsérteni. A tisztességes asszonyt ért sérelem a legnagyobb bűnök egyike volt, amelyért sokszor igen kemény megtorlás járt. Nem annyira a törvény részéről, mint legtöbbször a hozzátartozók s a rokonok részéről. Nem vérbosszú volt ez, hanem afféle ősi, magyaros kölcsönvisszaadás. Gyorsan, rövid úton, mert a magyar ősök nem maradtak sokáig adósok. Az „ipse” tehát két tűz közé szorult. Egyik oldalon maga az asszony, másik oldalon pedig a férfiak osztották ki őkelmét úgy, ahogyan megérdemelte.


Becker Z. Soinló:
Kálmán Mihály és Bihari Rozália, 1852.
Chryastel Ignatz:
Kántor Ferenc és családja, 1854 körül
A szolnoki Nagyvárosban készült fényképek
Berta Ferenc A fényképészipar 150 éve Szolnokon c. könyvéből

Sz. Istvánék újból kaptak katonákat. Gyönyörű háromszobás házukban volt elég hely. Az udvari részen, ahol a nyári konyha is állott, tíz jószágra való istálló is volt, ahova huszárokat szállásoltak el. Fent, a lakás egyik szobájába két osztrák tiszt került. Az egyik civilben valami éhenkórász piktorféle szerzet lehetett, mert üres idejében, – amelyből a napok óta tartó „szélcsend” miatt most bőven kijutott – mindig a festéket pepecselte, kenegette az állványra kifeszített papírosra. Ennek a piktor-szerzetnek a nevét nemcsak akkor, hanem serdülő koromban is sokszor hallottam. Pettenkofen névre hallgatott.


Az idős Pettenkofen
(Forrás: Wikimedia)
Pettenkofen-emlékérem előlapja
Simon Ferenc szobrászművész alkotása
 
Alig melegedett meg a piktor, már nm elégítette ki a város környékének szépsége. Pedig – különösen a Tisza vadregényes tája – kezdetben annyira megragadta lelkét, hogy tucatszámra kerültek ki ecsete alól a szebbnél-szebb képek. Érdeklődése most egészen más irányba terelődött. Először csak félénken, a settenkedőket jellemző álszeméremmel kerülgette a ház szépséges asszonyát, majd mindig jobban erőt vett rajta a bátorság. Nem sejthette az istenadta, hogy ezúttal bizony veszedelmes játékba kezdett. Az asszony is észrevette a piktor lelkéből fel-feltörő sóhajokat, amelyek felszálltak. Az asszonyokat annyira jellemző finom és csalhatatlan ösztönével ő is megérezte már, hogy a piktor egész lelkivilága olyan változásokon megy keresztül, amely kettőzött óvatosságot kíván tőle is. De észrevette a piktor megélénkült érdeklődését a férj is, akinek a lelkében lassankint a féltékenység nyugtalan érzése kezdett tanyát ütni.

Egyik este, amint a Zagyva-duzzasztótól hazajött, bent, a búkoskemencés hálóban gyengéden két tenyere közé fogta az asszony fejét. Merően a szemei közé nézett és mielőtt szokása szerint megcsókolta volna, szomorúan komoly, kimért hangon kérdezte:
– Mondd, édes, mi van a piktorral? Úgy látom, valami forr a lelkében. Nekem nem tetszik ennek az embernek a viselkedése. Nem szeretném, ha valami meggondolatlanságra ragadtatná magát, mert akkor az Úristen legyen neki irgalmas.
Az asszony ajakán boldog mosoly jelent meg. A megelégedés boldogsága sugárzott le róla, mert hiszen férje határtalan szeretetét soha jobban és közelebbről nem érezte, mint most, ebben a néhány szóban. Párjának szemeiben ott csillogott az érte való aggódással közös hitvesi szeretet. Ilyen nagy féltéssel csak az nézhet a másik szemébe, aki olyan határtalan rajongással szereti a párját, mint ahogy Sz. István is. Érezte, tudta, hogy a legparányibb bizonytalanság is végzetesen felboríthatná ennek a kicsi, boldog családnak a lelki egyensúlyát, amelyet visszaállítani talán soha nem tudnának.
Lelke hótiszta ártatlanságával nézett bele férje szemébe. Azt a hatalmas kérdezőjelet, amely szinte lángolva izzott fel kétségbeesett férje szemében, egy csapásra ki akarta oltani, hogy férje bizalma, hite és forró szeretete meg ne inogjon egy pillanatra se.
Igaz, hogy okos, nyílt szemeiben ott csillogott az ártatlanság félreismerhetetlen tisztasága, ő mégis tiszta vizet akart a pohárba önteni.
– Istvánom – kezdi fátyolozott, remegő hangon – a piktorhoz semmi közöm. Még csak szót se váltok vele. A változást azonban én is észrevettem rajta. Sokszor hosszú ideig elmélázva sétál, mert felém fordulva, hirtelen megáll. Mintha szólni akarna. Érzem, hogy készül valamire. Ezt az ismeretlen valamit mindenképpen meg kell akadályozni. Simán, rendesen. Nem szabad nagy dolgot csinálni belőle. Tudod, a mi kis családunknak jó híre-neve, becsülete ezt megkívánja.
Éles gyermeksírás zavarta meg a párbeszédet. Istvánka a kis család egyetlen kicsi gyermeke ébredt fel és fabölcsőjét apró lábacskáival rugdosva, éles sivalkodással követelte a jogait. Édesanyja ölébe kapta s a következő pillanatban megnyugodva erős szuszogások és boldog szemhunyorgatások között élvezte a gyermekkor leggondtalanabb és legkellemesebb perceit.
Sz. István duzzadt a boldogságtól. Így, ahogyan most a kis család együtt volt, lehetetlennek tartotta, hogy bármely oldalról is defektus érje ezt a harmóniát. Ő is széket húzott a bölcső elé. Párja és szuszogó, táplálkozó kicsi fiacskája mellé ült. Nézte őket. Némán, szótlanul. Majd hirtelen újból a felesége szemei közé nézett, nyaka köré fonta karjait és halkan felelete:
– Édes, hiszek neked. Minden úgy lesz, ahogy akarod.

Néhány nap múlva, amint István a duzzasztótól hazajött, feleségét kisírt szemekkel találta. Megtudta, hogy a piktor állandóan a felesége sarkában van és már addig merészkedett, hogy ma délután az előszoba ajtajában hirtelen átölelte az asszonyt és meg akarta csókolni. Az asszony minden erejét összeszedve, lökte el magától a tolakodót és kifutott a lakásból. Csak akkor ment vissza, amikor a piktor eltávozott.
István előtt egy pillanat alatt felfordult a világ. Magából kikelve rohant be a tiszt szobájába. Üres volt. Ez volt a szerencséje a piktornak. István lelkében a haragnak és felháborodásának olyan óceánja viharzott, amely végzetessé válhatott volna a piktorra.
Istvánka ezalatt elszunnyadt. Édesanyja lassan, vigyázva tette le a bölcsőbe. S amint felháborodott férje a belső szobából kilépett, mutatóujját az ajkai elé téve, mosolyogva, gyengéden csendre intette.
István megértette a figyelmeztetést. Kis gyermeke pihenését egy pillanatra se akarta megzavarni. Ott, a kicsiny fabölcsőben szunnyadt szabályos szuszogásokkal az ő egész világa, amely többet ért neki, mint a nagy világ minden kincse, gazdagsága. Lassankint lehiggadt, megnyugodott. Néhány perc múlva intett párjának és lábujjhegyen lassan, csendesen kimentek a konyhába. A tűzhely mellett összebújva, halkan, suttogva tanácskoztak.

A csendes, bizalmas együttest halk kopogtatás zavarja meg. A konyha ajtaján kopogtak. Máskor, nyugodt lelkiállapotban azonnal megismerték a kopogtatásról a látogatót. Most kissé összerezzentek. Nem tudták elképzelni, hogy ki látogathatja meg őket ilyen szokatlan késői órákban. Hirtelen eszükbe jutott, hogy a tisztek nem jöhettek vissza, mert éjjeli inspekciós szolgálatot teljesítenek a Tisza fahídjánál. Első felháborodásában István se gondolt erre. Amikor a halk kopogtatás megismétlődött, István felállott, s odalépett a konyhaajtóhoz. Óvatosan kinyitotta. Suttogó köszönés után a város közismert javasasszonya, a „bűbájos” Julis néni csoszogott be az ajtón.
– Ides lelkém, ere vót járásom. Csak meg akarom kérdezni, hogy nincs-é valami baj?
Én magam sohasem hittem a „javasasszonyok” munkájában. Jóslataikról pedig még hallani se szerettem. Különösen azóta, amikor, úgy hatéves koromban egy zsaroló cigányasszony a kártyából azt jósolta nálunk, hogy Béla gyerek (ez én voltam) tízéves korában az úszási virtuskodása közben a Tiszába fullad. Már jónéhány évvel elmúltam tíz éves, de – hála Istennek – még kint vagyok a Tiszából.
Adódtak azonban már olyan jelenségek is, amelyeknek hatása alatt erősen megingott bennem a kuruzslók iránti ellenszenv és némely dolgot kezdtem nekik elhinni. Ezekben a minden hájjal megkent „bűbájos” nénikékben talán mindenkinél erősebben, nagyobb mértékben volt kifejlődve az a bizonyos „hatodik érzék”, amelynek a nevét még ma se ismerjük. Csak azt tudjuk, hogy van. Ösztön, megérzés, jó szimat, vagy bármi is legyen az: van.

Istvánban egy pillanat alatt kialakult a terv. Maga előtt látta fetrengeni a tolakodót, amint irtózatos görcsök között küzd az életéért. Mert hogy a „bűbájos” Julis néni megrontja, olyan bizonyos, mint ahogyan őt Sz. Istvánnak hívják. Csak egy szóval kell mondania, s a javasasszony, ez az ördög fattya, elvégzi a maga dolgát.
István most hirtelen rátette két kezét a vénasszony vállára. Fátyolozott szemeit szinte belevéste a Julis néni szemeibe. Arca nem volt valami barátságos, de a pislákoló lámpa tört, halvány fénye a javasasszony arcának is halotti színt adott.
– No, Julis néni, – szólalt meg István – magát se az ördög hozta most ide. Ha egy parányi tiszteletet is érez irántam, hát segít rajtam. Idegen kutya settenkedik a portámon. Csaholásával már kezdi megzavarni kicsi családom nyugalmát, boldogságát. Valahogyan el kellene intézni.
– Hát ki fija-borja az a tolakodó csahos, idés lelkém? Csak tán nem az a vánnyadt nímet fajzat, aki ott bént lakik s minden szép asszonyt le akar pingálni? – kérdezi ravaszul a vén banya s aszott kezének görbe mutatóujjával a szoba felé mutat.
Istvánka most élesen felsír. Édesanyja befut a szobába s egy pillanat alatt mellé ül. Lábával egyenletesen ringatja a fabölcsőt. A kis zsarnok azonban rosszat álmodhatott, mert csak tovább sír és nem akar megnyugodni.
Kint ezalatt halkan, suttogva készül a haditerv. Titokban, négyszemközt. Még az asszonynak se szabad a részletekről tudni. Az ő lelke ilyen borzalmat nem tűrne, és bizonyára megakadályozná. Mintha nem is egy szál sápadt arcú osztrák tiszt „elintézéséről”, hanem nagy, erős ellenséges ármádia elleni döntő csatáról van szó, mindent tövéről-hegyére megbeszélnek. Mire a sírdogáló Istvánka újból elaludt, már vége is volt a haditanácsnak.
Amikor az asszony Istvánkától kijött, már csak a „bűbájos” Julis néni észbontóan dallamos szavainak végső akkordjait hallhatta.
– Óh, óh, idés lelkém, nem olyan nagy dolog ez. Nem kell azírt magát emíszteni. Bízza csak a Julis nénire, majsztram uram, majd csak csinálunk valamit.


A Burgyin – a Baross-Kápolna-Horánszky-Thököly utcák közötti terület.
Szolnok város térképe, 1934. – Piros karikával jelöltem a Hasznos-házat.

Ettől kezdve megnyugodott István. Jól ismerte a „bűbájos” Julist. Amit az egyszer megígér, meg is teszi. Nem veri nagydobra, mert feltűnés nélkül, titokban „dolgozik”. Otthon a „Burgyin” egyik kis viskójában (a mai Koszorú- és Prohászka Ottokár-utcák [az utóbbi ma Kápolna utca] közötti városrészben) lakott magányosan ez a vénasszony, aki a lakásán olyan „bájital-készítő” konyhát rendezett be, amely bármelyik vegyésznek is dicséretére válhatott volna. Gyakorlati tudása felülmúlta a legkiválóbb botanikus tudományos felkészültségét is. Írni, olvasni nem tudott, tehát nem könyvből, hanem a természetből ismerte meg a növényeket.
Valamikor úgy olvastam egyik régi könyvből, hogy az Isten fűbe-fába teremtette az orvosságot. Ezt ki is használta a „bűbájos” Julis néni. Minden betegség ellen megvolt a növényi főzete, de beteggé tenni, megrontani is tudott embert s állatot egyaránt. Ezúttal azonban nemcsak beteggé akarta tenni a piktort, hanem sommásan akart végezni vele s az Istvánhoz beszállásolt egész osztrák huszár társasággal is. Egyébként az a hír járt róla, hogy az Istvánékhoz beszállásolt osztrák huszárok több alkalommal kigúnyolták az utcán. Vén szipirtyónak, boszorkánynak, vasorrú bábának csúfolták. Sőt néhányszor alaposan meg is kergették. Ezért haragudott annyira az osztrák katonákra.
Pár nap óta forgatta ördögi terveit a fejében és csak jó alkalomra várt, hogy végre is hajtsa azokat. Az „idegen kutya csaholásáról” is megneszelhetett valamit, azért kereste fel Istvánékat ilyen szokatlan időben. A kedvező alkalom tehát most itt volt s azt sietett is kihasználni.

Amíg a „Bűbájos” Julis néni az előkészületekkel foglalatoskodott, bizony napok múlottak el. A kotyvalék ugyan hamarabb elkészült, a terv végrehajtása azonban mindig újabb akadályokba ütközött. A „bájitalt”, amely afféle osztrák gyomorba való maszlagos nadragulya főzet volt, csak kellő óvatossággal lehetett rendeltetési helyére juttatni. A vén szipirtyónak ebben is alapos „praxisa” volt. Ő nem akart „reszkírozni”, mert a bűn mélységes fertőjében összeaszott fejét még most is többre becsülte akár 100 darab eleven osztrák katonánál is. Ezért napokig settenkedett Istvánék háza körül. Este mindig csalódottan tért haza bűzös viskójába. Ezt a „megfigyelést” végre ő is megunta és haditervet változtatott. A kolostor kertjéből a ferences gimnázium udvarát figyelte állandóan, szorgalmasan. A mosóház nyugati sarkánál hatalmas diófa terpesztette szét gyönyörű lombsátorát. Az alsó ágak, mint óriási pálmalegyezők, egész a földig hajoltak. „Bűbájos” nénénk ide húzódott be. Azt már az előtte való napon megtudta, hogy a piktornak s az Istvánékhoz beszállásolt huszároknak a kórháznak berendezett ferences gimnázium udvarán főznek hatalmas kondérokban. Innen viszik azután az ételt a szálláshelyekre. Ott azonban már nem lehet „operálni”, mert a kondérvivők nem hagyják el a kondérokat addig, amíg a katonáknak ki nem osztották a porciókat.


A ferences gimnázium 1834-ben felépült otthona – fénykép a Verseghy Gimnázium Évkönyvéből

Elmúlik egy nap, elmúlik két nap. A szakácsok rendületlenül főznek. Reggel kávé, délben ebéd, este leves fő a kondérokban. A mi vén banyánk csak les, les. Szinte kidüllednek a szemei. Majdnem kiesnek a gödrükből. Izgatottan várja a jó alkalmat, amikor a „bájitalt” a kondérokba öntheti. Közben néhány „finom és előkelő” elszólás is kirepül a száján. Halkan, sziszegve, amint a ravasz kígyó szokta. Nehogy meghallja valaki.
Este valahol „gyógyíthatott” a „bűbájos” Julis néni, mert majdnem virradt már, amikor hazacsoszogott. Az „orvosságai” is fogytán lehettek, mert gyorsan tüzet rakott. Edényeket is szedett elő. Néhány perc alatt mozgósította a „laboratóriumát” és hamarosan rotyogtak az „orvosságok”.
Nyolc óra már elmúlt, amikor a vén banya befejezte „munkáját”. Bosszankodva, haragos morgások között indult útnak. A maszlagos nadragulya főzettel megtöltött üveg ott bújt meg a ködmöne belsejébe varrt titkos zsebben.
A napja azonban rosszul kezdődött. Amint ugyanis a „Burgyin” latyakos sikátorából a mai Hasznos-féle ház [a Kápolna utca és a Baross út sarkán álló emeletes épület] sarkához ért, a mély árok szélén megcsúszott s úgy elterült a földön, mint a parittyából kilőtt kecskebéka. Alig bírt feltápászkodni. Keze, lába, ruhája csupa latyakos, sáros lett. A nagyobb baj azonban más volt. Hasra vágódása közben eltört az üveg. Odalett az „orvosság”. Szétfolyt a „bájital”, amelynek nagy részét a ködmön itta be. Lett erre azután olyan hadd el hadd, hogy még a környékről is menekült minden jótét lélek. Tudta mindenki, hogy milyen „hangulatban” van a „bűbájos” Julis, amikor a szenteket a szájával simogatja. Ilyenkor mindenkit „megront” akit rossz sorsa a közelébe visz.

Végre hazacammogott. Megtörölgette a ruháját, megmosta a kezét. Ezután „kémiai szertárából” újabb üveget hozott elő. Megtöltötte „bájitallal”. Volt készletben bőven. Nagy ibrikkel főzött belőle. S ezután újból elindult. A piktor iránti harag és gyűlölet most még olthatatlanabbul tüzelt benne, mint azelőtt.
– No, te ványadt képű, éhenkórász piktor, neked is ez az utolsó nappalod – morgott a szipirtyó magában.
Útközben újabb baj érte. Egy osztrák huszárőrmester jött vele szembe. Megismerte. Ez a „sógor” uszította rá napokkal ezelőtt a katonákat, akik alaposan megkergették. Átment a túlsó oldalra. Az őrmester azonban észrevette. Megállt és tört magyarsággal kiáltozott utána:
– He, boszorkan! Mikol lofakolsz te asz a seprű? Siessz mogodat, mer köszel leni a tied temetes. En is ot leni.
A „bűbájos” Julisnak még ez hiányzott. Se hallott, se látott. Két fülét tenyereivel befogva iszkolt. Még fiatal korában se futott olyan gyorsan, mint most. Így is csak annyi ideje volt, hogy a templom nagy ajtaján beléphetett. Pillanatok múlva már újabb katonacsoportok léptek ki a gimnázium kapuján. Ásóval, kapával voltak felszerelve. Ha észreveszik a vén méregkeverőt, bizonyára ismét megkergetik. Az egyik századnyi csoportot egy vékonydongájú, szomorú arcú tiszt vezette. A Tisza-híd felé meneteltek. A vén satrafa nem ismerte meg a piktort.


A szolnoki ferences kolostor épülete és kertje
Forrás: Genthon István: Magyarország művészeti emlékei 2. Bp. 1961.

A vén szipirtyó a kórus oszlopa mögül figyelte a katonákat, s amikor elvonultak, lassan, óvatosan kisompolygott a templomból. Odacsoszogott a gimnázium kapujához és beosont rajta. A kertben már bátrabban haladt. A nagy gyümölcsfák terebélyes koronái alatt észrevétlenül eljutott a vén diófa alá.
Hamarosan feltűnt neki, hogy osztrák katonának még a színét se látja. A „konyha” is eltűnt az udvarról. Se üst, se kondérok. Nem tudta elképzelni, hogy tegnap óta mi történhetett itt? Várt. S amikor megunta a várakozást, elhagyta a rejtekhelyét s a kórház konyhájához sompolygott. A csaknem állandó csetepaték miatt a ferences tanárok a kolostorban tartották turnusokban a tanulókat, a gimnáziumot pedig még a honvéd parancsnokság hadikórháznak rendezte be. Még most is sok sebesültet ápoltak benne. Honvédeket s osztrákokat vegyesen. Ott a kórházi ágyakon remekül megfértek egymás mellett. A közös sors bajtársias érzést váltott ki belőlük. Ezen a szent érzésen alapuló béke pedig többet ér bármilyen összefirkált papíros okmánynál.

A konyhában szorgoskodott a főszakácsné, Gulyás Ferencné asszony. Önkéntes vállalkozásból. A betegápolásra is sokan jelentkeztek a szolnoki lelkes nők közül. Inkább a saját házukat hanyagolták el kissé, csak eleget tudjanak tenni hazafias és emberbaráti kötelességüknek. Szolnok asszonyai és leányai mindig híresek voltak az önfeláldozó hazafias kötelességteljesítésükről. S ezt a mélységes érzést sem az idő, sem a megpróbáltatások nem tudták kiölni a lelkükből. Akár a betegápolás, akár a szociális gondoskodás szólítja a szolnoki nőket, ma is ott vannak a front megetti küzdőtér első rajvonalában. Tucat számban állanak készen a vért adó nők is, hogy vérük feláldozásával mentsék meg a háború sérültjeit.
A főszakácsné nagyon meglepődött, amikor a „bűbájos” Julist meglátta.
– Mi szél hozta ide most magát, Julis néni? – teszi fel hirtelen a kérdést Gulyásné asszony.
– Hát, magam sé tudom, idés lelkém. Égy ismerősömét keresném én, de nem tudom, hogy itt van-é? Azt mondták, hogy a múltkor mégsebésült s itt fekszik a kórházban – hazudott ravaszul a vén szipirtyó, mintha olvasta volna.
– Hogy hívják azt az ismerősét, Julis néni? – teszi fel hirtelen a kérdést Gulyásné. És mielőtt a boszorka felelhetett volna, huncutkásan mosolyogva odahajol a füléhez és belesúgja:
– Nem a piktorról van szó, aki Sz. Istvánéknál lakott? Azt már ugyan keresheti. Csodálom, hogy maga, a mindentudó Julis, nem értesült arról, hogy a piktort pereputtyostól együtt Szandára vezényelték az erődítések építéséhez. A nagy majorban lakik majd. Ha jobban szétnézett volna, megláthatta volna. Éppen az előbb vonult el századával a templom előtt.


A Nagy major (Szanda puszta) az 1881. évi kataszteri térképen. A piros kör mutatja a kúriát.
(Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár)
(Megjegyzés: a 2. katonai felmérés 1860-ban készült térképén még nem tüntetik fel!)

Ez a közlés végtelenül megdöbbentette a „bűbájos” Julist. Egy egész világ dőlt össze benne, mert bosszúját kitölteni nem tudta. Csak most eszmélt rá, hogy az a szomorú, sápadt arcú tiszt a piktor volt. Hogyan mehet ő ezek után István elé, akinek megfogadta, hogy bosszút áll a tolakodásért?
Egy pillantást vet Gulyásnéra, majd megfordul és gyorsan szó nélkül otthagyja a még mindig mosolygó főszakácsnét.
Alig várta, hogy Sz. Istvánékhoz érjen. Ott éppen pakolásztak. A tisztek szobájából hordták ki az ágyneműt és rárakták a gádorra. Gyönyörű napsütéses februári nap volt, szellőzni rakták ki. István az alsó konyhánál foglalatoskodott. Feleségével egyszerre tekintettek a nyikorgó kapura. Amint megpillantották a vén szipirtyót, már rohantak is elébe.
– Julis néni, az Istenért! Úgy-e nem csinált semmit? – szögezi neki lihegve, akadozva a nagy kérdést István.
– Nem bizony, idés lelkém, mer elkístem – nyögi ki a választ akadozva, andalítóan bánatos hangon a vén méregkeverő.
Istvánból és feleségéből egyszerre szakadt fel a megnyugtató érzés: Hála Istennek!
– Tudja, kedves Julis néni – harsogja kitörő örömmel István és egy jókora Kossuth-bankót nyom a vénasszony markába – véglegesen elment a piktor. Mielőtt azonban elbúcsúzott volna, lejött hozzám az alsó konyhába, s illedelmesen megkövetett. Azután a feleségemtől is bocsánatot kért, amiért a napokban megfeledkezett magáról.
– És maguk mit feleltek néki, idés lelkém? – hunyorgatott ravaszul a vén banya.
– Hát, megbocsájtottunk neki.
– No, no! Értem, tudom. Ismét a magyar mégbocsájtás. Akkor nékém már nincs is itt tovább keresnivalóm – mondja szomorúan a szipirtyó, eltüntetve a Kossuth-bankót. Azután lassan indul is a kapu felé. A kuszöbről még egyszer visszafordul. Néhány pillanatig néz, gondolkodik.
– Hé, majsztram uram! – kiált végre rikácsoló hangon az udvar felé. – Ha mégis szüksíg lénne rám, tuggya jó, hogy hun lakok – és már be is csukta maga után a kaput.
Így végződött a piktor esete a szépasszonnyal.


Kezdőlap
Vendégoldal