Kertész Mihály: Hazátlan Péter

Az iglói öreg gimnázium boltíves széles folyosója csak úgy visszhangzott a vidám, gondtalan hancúrozás, nevetgélés zajától.
A május-végi nap bőségesen hintette sugarainak aranyporát, dús lomb zöldje borította a fákat, ezerszínű vadvirággal pompázott a mező, a tarka tollú madarak legszebb dalaikat csicseregték az azur-ég alatt és a szelíd hajlású hegyek új öltönyükben lemosolyogtak az ősi városkára.
Minden és mindenki örült az életnek, a tekintetekben boldog bizakodás fénye csillogott, mert hiszen elvonult a négy évig tartó rettenetes vihar, a szivekbe tépett sebek hegedni kezdtek, a feledés enyhítő fátyola borult már az átélt szenvedésekre és most már mindenki bízott, hitt, rendületlenül hitt egy szebb, egy jobb jövő eljövetelében.
Soha ilyen vidámak nem voltak még az iglói diákok.
Tombolt bennük a jó kedv, a fiatalos hév s a vénhedt falakon túláradó zaj még az előadás kezdetét jelző iskolai harang zengő csengésére sem akart alábbhagyni.
Pedig Szakáll, az öreg pedellus, már a harmadik verset rázta, amikor más napokon már üresen szokott kongani a folyósó s valamennyi gyerek, padjában szorongva, még egyszer átfutja leckéjét, hogy mire belép a tanár úr, hiányos emlékeiket kiegészítsék.

Hej, pedig hogy rázta ezen a reggelen az öreg Szakáll! Sirt, nyögött, jajgatott most a csengő, mert aki rázta, az már tudott mindent, mindent.
De a fiatalság nem hallotta, nem vette észre, hogy mennyire másképpen szól ma reggel a kötelességre intő harang. Nem érezte meg, hogy úgy harsog a hangja, mint tűzvészkor vagy vízáradáskor szokott zúgni a templom vén harangja és úgy felsír közben, mint amikor valami nagy-nagy halott temetésére hívogat.
Nem hallották, nem érezték, mert fiatal szívük nem hihette, nem is álmodhatta, hogy e gyönyörű, aranysugaras napon, amikor a természet legszebb pompájában díszlett, amikor az ég kékebb volt, mint bármikor, amikor a virág színesebb volt, mint valaha is, amikor a madár még soha ily gyönyörűen nem csicsergett, amikor a hegyekről, mezőkről beáradó illatok mámorba kábítottak mindenkit, — hogy e csoda-szép tavaszi napon gyászt és szomorúságot hirdethessen a harang.
Rázta, rázta Szakáll és amikor látta, hogy nem elég a csengő szava, megtoldotta öreg hangjával:
— Befelé az osztályokba, fiatalurak!
Tisztéhez méltóan szigorúnak indította el szavát, de bizony a végén sírásba csuklott.
Az emberi szónak aztán meglett a kellő hatása.
A fiúk abbahagyták a hancúrozást, elfogták és zsebre-vágták a repülő labdát, felegyenesedtek a bakugrásból — aztán, még mindig lökdösve, nagyokat nevetve, kurjongatva özönlöttek a tantermek felé. Egy perc sem telt el s már valamennyien bent ültek a szűk padokban, az ajtón kívül hagyva a bohókás hangulatot és várták minden osztályban a tanár úr érkezését.
A tanár urak azonban késtek. Perc perc után múlott — és mégsem jöttek. A fiúk kíváncsian meredtek az ajtóra itt is, ott is, mert nem tudták, hogy mivel magyarázzák a szokatlan jelenséget.
Pontosabb és lelkiismeretesebb tanárok talán sehol a világon nem voltak, mint az iglói öreg gimnáziumban — és most mégis késtek, egyre késtek.
Valami ismeretlen szorongás érzete uralkodott el az osztályokon s halálos csönd nehezedett a termekre. Csak néha-néha hangzott el egy-egy sóhajtásszerű kérdés:
— Ugyan, mi történt, hogy a tanár úr nem jön?!
Végre nyílott az ajtó, de a várt tanár úr helyett — az öreg Szakáll dugta be a fejét.
— Az ifiurak — mondotta remegő hangon — vonuljanak szép rendben a tornaterembe.
És már el is tűnt, hogy másik ajtón mondja be az utasítást.
A gyerekek egy pillanatig eltűnődtek a váratlan parancson, de aztán az osztályelső kiadta a jelszót:
— Sorakozz! Indulás!
A fiúk pedig párba állottak és megindultak.
Ekkor már mindegyik osztályból megkezdődött a kivonulás. A serkedő bajuszú nyolcadikosok haladtak elől és a rövidnadrágos, hamvas arcú elsősök zárták be a menetet.

Így értek a gimnázium udvarán épült hatalmas tornaterembe, ahol osztályok szerint sorakozva, megállottak.
Az egész tanári kar már ott várakozott reájuk a terem felső végén, egy hosszú asztal mellett. Középen ült Balogh igazgató úr, a többiek pedig — kor szerint — tőle jobbra és balra foglaltak helyet.
Amikor az utolsó diák-oszlop is elhelyezkedett s a bevonulás zaja elült, Balogh igazgató úr végighordta tekintetét a kis seregen, külön-külön megnézett minden arcot, egyiken-másikon hosszú másodpercekig megpihent, mialatt két szelíd, jóságos tekintetű szürke szeme egyre jobban megtelt könnyel.
Amikor aztán minden gyerekfejet megnézett, mintha örökké emlékébe akarná vésni a kedves vonásokat, — végre megszólalt.
— Kedves fiaim, — kezdte s oly különös csengése volt a hangjának, hogy valamennyi gyerekszív megremegett tőle — kedves fiaim, — ismételte, mint a leckéjét nem tudó diák — utoljára szólok most hozzátok...
— Talán nyugdíjba megy az öreg — gondolták a gyerekek. De az igazgató úr további szavaiból hamarosan megértették, hogy egész másról van szó.
— De nemcsak a magam, hanem az én derék tanártársaim nevében is utoljára szólok hozzátok — folytatta Balogh igazgató s bevezető szavai után rövid szünetet tartott, hogy visszafojtsa, lenyelje kitörni készülő könnyeit.
A diákok most már álmélkodva, magyarázatot váró tekintettel néztek össze, de hogy egymástól nem kaphattak felvilágosítást, újra odafigyeltek az igazgató úrra, ki megerősítette szivét, úgy beszélt tovább:
— Tudjátok ti is, hogy a közelmúltban egy nagy-nagy véres háború folyt le. A fél világ fogott össze ellenünk, nem bírtunk a rettenetes túlerővel — és elbuktunk. De hittük, hogy ha a nyers erő győzedelmeskedett is rajtunk, az igazság, a mi igazunk diadalmasan fog kikerülni a küzdelemből. De csalódtunk.
Az igazgató úr ismét elhallgatott néhány másodpercre s csak azután folytatta:
— A győztesek, akik összeültek, hogy ítéletet mondjanak felettünk, a győzelem adta mámorban elvesztették minden érzéküket az igazság iránt s olyan ítéletet hoztak, amely — talán — a temetésünket jelenti...
A gyerekek soraiban itt is, ott is elővillant egy-egy fehér kis zsebkendő s ki-kitört innen is, onnan is a szipogás. Az igazgató úrnak is ugyancsak össze kellett szednie magát, hogy tovább folytathassa a beszédet.
— Gyönyörű hazánk legszebb részeit lenyirbálták és vérdíjul kiosztották egymás között. Idegen — cseh — kézre került ez az ősi város is. Holnap már idegenek ülnek a vezető székekbe ... és ... és holnap már idegenek veszik át ezt az évszázados iskolát is.
Nem tudta folytatni Balogh igazgató úr. Hangja elcsuklott és úgy rázta a zokogás, mint földrengető vihar a pusztában magányosan álló fát. De most már vele zokogott az egész diáksereg is és hosszú percek teltek el addig, amíg annyira lecsillapodtak a kedélyek, hogy az igazgató úr tovább beszélhetett.
— Nekünk, tanároknak — mondotta — el kell innen távoznunk. Nem is tűrnek meg minket, de nem is ismerjük azt a nyelvet, amelyen ezután tanítanunk kellene és a lelkiismeretünk sem engedi, hogy esküvel fogadjunk hűséget annak a hatalomnak, mely erőszakos módon, szent jogaink letiprásával beült ide. Mi tehát elmegyünk... A mai nappal megszűnik részünkről a tanitás. Menjetek szép csendben, rendben haza s otthon várjátok be, hogy mit hoznak a közeli napok. Ha majd aztán amazok újra megnyitják az iskola kapuit, melyeket most mi bezárunk mögöttetek és ti idejárnátok, tanuljatok továbbra is szorgalmasan, szerezzetek becsületet a magyar diák nevének és gondoljatok eltávozott öreg tanáraitokra! Isten áldjon meg benneteket, drága, kedves fiaim!
Balogh igazgató úr rogyadozó térdekkel felemelkedett, mégegyszer tétován szétnézett a gyerekek között, aztán roskadó léptekkel, lassan megindult. Az egész tanári kar követte az ősz hajú öreg igazgatót s néhány másodperc múlva magukra maradtak a diákok a hatalmas tornateremben.
Hosszú, hosszú némaság követte a tanári kar távozását.
A diákok — kicsik és nagyobbak egyaránt — riadtan és tanácstalanul néztek egymásra, mint a kis csónakba szorult hajótöröttek a viharos, végtelen tengeren.
— Mi lesz velünk?! — sírt fel végre valaki a tömegből.