Kósa Károly

A zenekar játszik tovább...
ÁLMOK HAJÓJA

1898-ban megjelent egy „Hiábavalóság” című regény. Morgan Robertson, a földi javakban korántsem dúskáló író egy olyan óriásgőzösről ír, melyhez foghatót még sosem építettek. Hajóját előkelő, gazdag, jókedvű utasokkal népesíti be. Képzeletbeli gőzöse aztán egy fagyos áprilisi éjszakán jéghegybe ütközik, majd elsüllyed az Atlanti óceánon. 1912. április 10-én elindul első útjára egy óceánjáró, melyet a White Star Line brit hajózási társaság építtetett. Robertson hajójának vízkiszorítása 70 000 tonna, a White Star Lineé 66 000. A hajók hossza is kísértetiesen egyező. Mindkettő 3000 ember befogadására alkalmas, de egyiken sincs több mentőcsónak, mint amely az utaslétszám felét be tudja fogadni. Ez azonban senkit sem érdekel, hiszen mindkét óriást elsüllyeszthetetlennek tartják. Ennek ellenére — útjának negyedik napján — jéghegybe ütközik a valódi hajó is.
A Wallace Henry Hartley vezényelte zenekar tagjai kissé vegyes öltözéket viselnek: egyesek kék egyenruhát, mások fehér zakót, de mindannyian gyönyörűen muzsikálnak. A hajóóriáson szolgál az atlanti utasszállítók legjobb zenekara. A karmestert a konkurens hajóstársaság legelőkelőbb gőzöséről, a Mauretániáról csábították át. Theodor Brayleyt, a zongoristát a Kárpátiáról szerezték meg, miként Roger Bricoux csellistát. A skóciai hangversenykörútján nagy sikert arató bőgős, Fred Clarc először szegődött hajóra. Jock Hume első hegedűs eddig még nem kapott komolyabb lehetőséget, de itt az utasok nagyon megszerették.

A léket kapott gőzösről már vízre eresztették az első mentőcsónakokat. Az első osztályú szalonban mentőmellényes utasok várakoznak, hogy a csónakjukba szólítsák őket. Közben szól a zene. A nyolc kitűnő muzsikus tudja mi a dolga: gyors ütemű, vidám zenét csalnak ki hangszerükből.

Az utasok távoztával a zenészek is kimennek a fedélzetre, s ott muzsikálnak.

A hajó orra mind mélyebbre merül a vízben. Folyik a küzdelem a túlélésért. Már majdnem minden csónak a vízen ringatózik. És a ragtime szól a fedélzeten.

A víz eléri az alsó fedélzetet, de a lámpák még mindig égnek, s szól a ragtime.

Elmegy az utolsó mentőcsónak is. Smith kapitány szól a személyzetnek: „Emberek, maguk megtették a kötelességüket. Ennél többet nem tehetnek. Most már mindenki csak magával törődjön.” A muzsikusok mentőmellényt viselnek, de játsszák a vidám ragtimeot.

A fedélzeten rekedt tömeg még mindig vár. Sokan imádkoznak Thomas R. Byles tiszteletessel. A zenekar végzi a dolgát.

A hajó orra még mélyebbre süllyed, a tat gyorsabban emelkedik. Hartley, a karmester megkopogtatja hegedűjét. A vidám ragtime abbamarad, felcsendül az episzkopális egyház „Ősz” című himnusza. A csónakokban ülő nők megilletődve hallgatják.

A hajótat hirtelen a magasba emelkedik. Az „Ősz” dallamát mintha elvágták volna. A zenészek is zuhannak hangszereikkel. Egyetlen karbidlámpa ég még a magasban, a hátsó árboc csúcsán.

A felkelő nap már csak a hajó kisebb, könnyű darabjait, s a rajtuk kapaszkodó, jéggé dermedt embereket találja a vízen. Másfélezren váltak áldozattá.


A regénybeli gőzöst Titánnak, a valódit Titanicnak hívták.
Most 1998-at írunk, s úgy hírlik: épül az új Titanic...
(A Jászkun Krónika 1998. máj. 16-i számában megjelent jegyzet.)

Kezdőlap Lásd még:
A Tiszától az óceánig
TITANIC-LEGENDÁK
 Irományok