Kósa Károly A Tiszától az óceánig TITANIC-LEGENDÁK |
||||||||||||
1898-ban megjelent egy regény, melynek címe magyar nyelven: „Hiábavalóság”.
Morgan Robertson, a földi javakban nem dúskáló író egy olyan
óriásgőzösről írt, melyhez foghatót még sosem építettek. Hajóját
előkelő, gazdag, jókedvű utasokkal népesítette be. Képzeletbeli gőzöse
aztán egy fagyos áprilisi éjszakán jéghegybe ütközött, majd elsüllyedt
az Atlanti óceánban. Nem sokkal később, 1912. április 10-én elindult
első útjára egy valóságos óceánjáró, melyet a brit White Star Line
hajótársaság építtetett. Robertson hajójának vízkiszorítása 70 000
tonna, a White Star Lineé 66 000. A hajók hossza is kísértetiesen
egyezett. Mindkettő 3000 ember befogadására alkalmas, de egyiken sem
volt több mentőcsónak, mint amely az utaslétszám felét be tudta
fogadni. Ez azonban senkit sem érdekelt, hiszen mindkét óriást
elsüllyeszthetetlennek tartották. Ennek ellenére — útjának negyedik
napján — jéghegybe ütközött a valódi hajó is.
Másnap
riporterek rohamozták meg a White Star Line New York-i irodáját. Philip
A. S. Franklin alelnök elhessegette a rémhíreket: „Feltétlenül bízunk a Titanicban. Meggyőződésünk szerint a hajó elsüllyeszthetetlen!”
Ekkor már csaknem 6 órája pihent az Atlanti-óceán fenekén a 270 méter
hosszú, 28 méter széles gigász. Vele pusztult másfélezer ember (1347
férfi, 103 nő, 54 gyermek) s — mintegy ráadásként — sok ezer tonna
szén, cserepes pálmák százai, öt nagy zongora, rengeteg tömör ezüst
evőeszköz, 30 000 friss tojás, 15 000 üveg sör, 800 láda dióbél, az
utasok tejellátását biztosító tehenek... Mindenkit
megrázott a katasztrófa. Sok országban félárbocra eresztették a
lobogókat. Dél-Angliában Southampton — a legénység nagy részének
szülővárosa — gyászba borult. Egyetlen utcájában húsz család vesztette
el hozzátartozóját. Montrealban elmaradt egy katonai díszszemle. A
francia hajóstársaság lemondta az újonnan elkészült hajóján tervezett
fogadást. Az angol király és az Egyesült Államok elnöke
részvéttáviratot váltott egymással. A német császár is részvétét
nyilvánította... Már a borzasztó
esemény napján elkezdődött a legendák szövése. Először a kevés
információ késztette a hírlapokat híreik kiszínezésére. Később a
túlélők beszámolói nehezítették a tisztánlátást: egyeseket megzavart az
átélt izgalom, a bőbeszédűek kikerekítették a maguk történetét, másokat
a társaik cserbenhagyása miatt érzett szégyen vett rá a szépítésre. A
közvéleményt nemcsak maga a tragédia zaklatta fel. Elveszett egy
illúzió is: a technika csodájának tartott Titanic elsüllyedt az első
útján. Sőt, a Titanic neve összeforrt a hajókatasztrófa fogalmával.
Ezért nem kell csodálkoznunk, ha egy újabb film bemutatása, egy
kiemelési kísérlet, vagy egy újabb szerencsétlenség kapcsán még
napjainkban is lábra kapnak a hírek: a mi országunkból, városunkból,
falunkból is ottveszett valaki a Titanicon. S a Titanicnak valóban
voltak magyar utasai, túlélői is. Az utóbbi évtizedekben egy 1952-ben Cibakházára költözött házaspárról születtek cikkek. A mendemondák azonban nem csak róluk szóltak, illetve szólnak.
Egy
újsághír szerint 1909. november 14-e éjjelén a személyzet kivételével
mindenki aludt a francia Seyne nevű postagőzösön, amikor „hatalmas
robaj rázkódtatta meg a levegőt. Mindenki a fedélzetre sietett, és a
kapitány nem győzte csillapítani az őrültek módjára ide s tovafutkosó
utasokat. Az Onda gőzös ütközött össze a Seyne hajóval, amelyen léket
ütött. Csakúgy tódult a víz a hajóba, amely menthetetlenül el volt
veszve. Az utasok a vízbe ugrottak s egyre-másra az Onda felé
igyekeztek, melynek matrózai tőlük telhetőleg segítették az utasokat
hajójukra. A menekülést azonban főleg az tette lehetetlenné, hogy egész
sereg cápa támadt az úszó emberekre, és valóságos vérfürdőt csinált a
férfiak, asszonyok és gyerekek között. A Seyne néhány perc alatt
elsüllyedt. A katasztrófának nyolcvannyolc emberélet esett áldozatul.” A
hajóstársaság értesítette az elsüllyedt hajó utasjegyzékében szereplők
hozzátartozóit, így — miként Nagy László vármegyei tisztviselő
emlékiratában olvashatjuk — egy Jász-Nagykun-Szolnok megyei
birtokos családját is. A birtokos — aki bohémságáról, étel- és
italszeretetéről volt híres — javainak nagy részét már elvesztette, s
hogy teljes elszegényedését megelőzze, foglalkozás után nézett.
Magasabb iskolái nem voltak, kisebb hivatal viselését pedig rangon
alulinak tartotta. A Törley pezsgőgyár ügynöke lett, s éppen a
közel- és távol-keleten próbált piacot szerezni az itókának. Hetekig
járta a hír Szolnokon, hogy tengerbe veszett a pezsgőügynök. A
rossznyelvek arról fecsegtek, hogy milyen jó falat lehetett a cápáknak
a
potrohos, száz kilón felüli férfi. Annál nagyobb meglepetést keltett
tehát, amikor pár hét múlva megjelent a szolnoki korzón. Az emberek
kővé dermedtek a csodálkozástól, s nem akartak hinni a szemüknek. Az
ügynök elbeszéléséből derült ki az igazság: egy kikötőben túl jól
sikerült a pezsgő bemutatása, és a hajnalig tartó kóstolgatás után
nehéz volt a felkelés. A hajó távol ringatózott, mire ő a kikötőbe
érkezett. A Seyne Szingapúr
közelében bekövetkezett katasztrófájának azonban mégis volt magyar
áldozata: egy nászutas pár. Beniczky István 26 éves tiszaföldvári
földbirtokos és a 23 éves Waldeck Valéria grófnő egy évvel azelőtt,
Tiszaroffon kelt egybe. Egyik utolsó levelük szerint gyermekáldás
előtt álltak s már hazafelé készültek. Először a hajó elsüllyedéséről,
majd a fiatal pár haláláról szóló hír érkezett a rokonokhoz.
Beniczky
István szülei egyetlen fiuk és szeretett menyük elvesztése felett
érzett bánatukban karitatív célra ajánlották fel a fiataloknak szánt
homoki kastélyukat. Az 1850-es években épült kastély és a hozzá tartozó
30 hold föld 1923-ban talált jó gazdára. A Keresztény Iskolatestvérek
Társasága nevű szerzetesrend tagjai 200–300 árva, illetve
veszélyeztetett fiú nevelését végezték. 6 éves korukban kerültek oda a
gyermekek s 18–20 éves korukban elemi-, polgári- és ipariskolai
bizonyítvánnyal hagyták el az intézetet. 1950-től hasonló munkát
végeznek, de már világi keretek között. (A Beniczky Fiúotthon tevékenységét bemutató füzet képeit lásd: itt!) A
fiatalok emlékére Tiszaroffon és Tiszaföldváron is emléktáblát
állítottak. Poroszlai Sándor szobrászművész földvári fehér márvány
reliefjén angyal fáradozik a szép fiatal pár megmentésén. Mégis, hiába
minden megfeszülés, a rózsából font kötél koszorújukká válik...
A
szárnyaló hírek tehát ez esetben valódiak, csak egy kicsit pontatlanok: nem 1912,
hanem 1909, nem Atlanti-, hanem Csendes-óceán, és nem a Titanic, hanem
egy postagőzös... |
Kezdőlap | Lásd még: A zenekar játszik tovább... ÁLMOK HAJÓJA |
Irományok |