Töredékes történetünkből sem hagyhatjuk ki Molnár Tamás képzőművész, író, publicista emlékezését, mely 2012-ben jelent meg A szélmalomharcos címmel. (Hosszabb, a kort is bemutató részleteket idézek a műből, különös tekintettel a kádári Magyarországra nosztalgiával tekintő, meglehetősen szelektív memóriájú – csak a szépre emlékező – kortársaim és az általuk megvezetett ifjúság tájékoztatása céljából.) 1975-ben» kineveznek a Komarov terem, vagyis a városi ifjúsági ház és park felelősének. (Komarov egyébként egy repülőbalesetben meghalt szovjet űrhajós, akiről az intézményt elnevezik.) Mivel ez egy „bizalmi állás”, többször behívatnak a városi pártbizottsághoz, ahol finoman, de igen határozottan felkérnek, hogy lépjek be a párt vagy a KISZ helyi szervezetébe. Mivel a családunk gyűlöli a kommunizmust és a kommunistákat, értelemszerűen valamilyen fondorlatos formában nekem is el kell utasítanom ezt a felkérést. Legtöbbször azzal hárítom el a kényelmetlen közeledést, hogy nem vagyok szellemileg és erkölcsileg elégé felkészülve a „megtisztelő” feladatra...
Közel három évig vagyok népművelő a Ságvári Endre művelődési központban. Nagyon kedvelem ezt a változatos és izgalmas munkakört. Akkoriban teljesedik ki országos szinteken a néptánc- és a klubmozgalom, akkoriban indulnak el országjárásra a magyar beat- és rockzene nagy együttesei és egyéniségei, akikkel munkám során személyesen találkozhatok és megismerkedhetek. Nyaranta, a Tisza parton lévő szabadtéri színpadon többek között fellép Komár Laci, Kovács Kati, a Mini, a Hungária, az Omega, a legendás Syrius és az LGT. (Disszidálása előtti utolsó koncertjét nálunk dobolja végig Laux, az LGT dobosa.) A hidegebb hónapokban behúzódunk a Komarov terem falai közé. Itt fellép többek között Alfonzó, a bűvész, Sándor Gyuri, a humoralista, Dinnyés Jóska, a vándorzenész, Cseh Tomi, a melankolikus értelmiségi vagy Kovács Gyula, az őrült jazzdobos. Itt szervezem meg a város első jazz klubját, amiért többször beidéznek a pártbizottságra, mert imperialista, felforgató és dekadens művészetnek tartják ezeket a fantasztikus örömzenei estéket. A Komarov terem szép lassan kedvelt találkozóhelye lesz a város rendszeridegen, alternatív művészeinek. Sokaknak csípi a szemét, hogy az ellenkultúrának ez a kicsinyke szigete napról napra népszerűbb lesz...
Ez a kulturális nyüzsgés és sokszínűség természetesen nem kerüli el a hatóságok figyelmét sem. Akkoriban minden rendezvény előtt és után bejelentési és értékelési kötelezettsége van a művelődési intézménynek a rendőrség felé. A rendezvényekről jelentést kell írni, amelyben nem csupán a helyszínt, az időpontot, a fellépők nevét, a résztvevők létszámát kell pontosan rögzíteni, hanem az események hangulatát is. Ez utóbbi rovatot rendszerint üresen hagyom. Egy nyári délutánon bekopog egy szürke öltönyös és sápadt arcú ember az irodámba, talán Kovácsnak hívják. A rendőrségtől jön, és nyomatékosan felhívja a figyelmemet arra, ne szabotáljam el a kötelező hangulatjelentést, mert ez nagyon fontos információ az állambiztonsági szervek számára. A fenyegető hangú beszélgetést követően természetesen továbbra sem töltöm ki a nyomtatványt. E miatt néhány hét múlva behívnak a városi rendőrkapitányságra. Itt kiderült, hogy mindent tudnak rólam, barátaimról és a családomról. Kiderül, hogy jól ismerik a környezetemet, kivel töltöm a szabadidőmet, hová járok szórakozni, és miről beszélgetek közeli ismerőseimmel. A nyomozó ismét utasít, hogy hivatali munkámnál fogva minden héten írjak egy részletes jelentést a város fiataljainak viselkedéséről és gondolatairól, amit ők – vagyis a rendőrség –, a későbbiek folyamán majd természetesen honorálni fog. A felvetés megdöbbent, nem akarok semmilyen áron kommunista spicli és besúgó lenni!
Kábán, zavartan és megalázva térek vissza munkahelyemre. A kollégáimmal folytatott bizalmas beszélgetésekből később kiderül, hogy a pártonkívüli népművelők szinte mindegyikét megkeresték már ezzel az aljas ajánlattal. Azt is megtudom, hogy csak kevesen mernek ellentmondani a felkérésnek. Sok álmatlan éjszakámba kerül, amíg végül döntök: változatlanul üresen hagyom azt az átkozott rovatot. Aztán hosszú csendes időszak következik. Már azt hiszem, feledésbe merül az ügy, amikor megcsörren telefonom. Az arctalan, szürke öltönyös nyomozó találkozót kér tőlem a Tisza-part egyik ligetes, elhagyatott parkjában. A megbeszélt időben már várnak rám, és beültetnek egy fekete Volgába. Hosszasan furikázunk a város határában, a rémülettől szinte azt sem tudom, hol vagyok. Az ajánlat egyszerű: az állambiztonsági szervek képességeim és kapcsolataim miatt ügynökmunkára szemeltek ki. Amennyiben elvállalom és aláírom a titkos megbízatást, még az ősszel felvételi nélkül bejuttatnak az egyetemre, amelyet segítségükkel elvégezhetek és később fontos társadalmi pozícióba kerülhetek. Néhány nap gondolkodási időt adnak a végleges válaszra, aztán szinte öntudatlanul kitántorogok az autóból. Egész éjszaka ébren forgolódom és gondolkodom. Nem merem még a szüleimmel sem megbeszélni ezt a drámai találkozást és felkérést. Érzem, hogy egész életemre és további sorsomra kiterjedő döntést kell meghoznom. Tudom, hogy ha nemet mondok, akkor eljövendő életemben sikertelen, kívülálló és „rendszeridegen” maradok. Ha igent mondok, akkor meg egy életre megbélyegzett szarházi besúgó leszek, amit sehogyan sem tudnék épp ésszel elviselni. Eszembe jut családom, nagyszüleim és szüleim mérhetetlen szenvedése. Másnap, 1977. augusztus 31-én, huszonkét évesen meghozom a végleges döntést. Indoklás nélkül, azonnali hatállyal beadom felmondásomat a munkahelyemen.«