[MÁSODIK RÉSZ]

Éjféltájban ismét lakomára gyültek össze Beke és társai mellyben most Jenő is részt vön.

Nó és ifju barátom, beszéld el uti kalandod — szóla a’ vezér — a’ zsákmány mint látom dus, — te hiven teljesitéd a' megbízást, nemde fiu, eltaláltam gyengédet ama szép leányka hát kit ott len sátorodban rejtegetsz az kit magadnak választál ?

Jenő nem válaszolt.

Nó ’s mért nem felelsz, fiu, tán megnémultál, vagy épen szerelmes vagy? igen, igen, azért őrzöd olly féltékenyen a' leányt, pedig hasztalan, nekünk őt látnunk kell, látnunk, és csudálni a’ kecseket, mellyek rabbá tették egyik társunkat. — Hát szép a’ leány Jenő? és talán nem is vad, legalább mint láttam minden vonakodás nélkül, sőt örvendve kisért sátorodba. —

Ezer menykő! te derék fiu vagy, illy rövid idő alatt megtudád nyerni széped szivét.

Hagyuk a' szerelmet, vezér, szólt a’ már ösmért agg, az négy fal, ’s a’ sátor redői közé való, itt okossabbról beszéljünk, Jenő, vedd kancsódat üritsd ki belőle Eger piros nedvét, ’s aztán mond el, itt barátid körében, zsákmány dus kalandod történetét.

Az ifju kiürité a’ vezérek egésségére serlegét ’s imigy beszélt:

„Tudjátok, urak! hogy engem a sors viszás csapásai üztek el honomból, hol a’ kedves tárgy vesztése után, többé nyugtam nem volt.”

Én ott egy leányt szerettem, kit birnom nem lehetett, felköttem hát kardomat, ’s társatok levék. — E’ leányt én forrón szerettem, vesztesége mélyen sebzé szivemet, ’s ez volt oka, ama komoly elvonultságnak, melly miatt olly sokszor gunyoltatok.

Épen róla gondolkoztam tegnap előtt este, egy fa hűs árnyában, még embereim a’ szomszéd kompothi vár aljában tanyáztak.

Szép est volt, néma csend mindenfelől ’s csak a’ szomszéd falu rikácsoló harangja, zavará meg kellemetlenül a’ természet ünnepélyes csendét.

Ugyan, fiuk! — szólék a’ legényekhez — mi lelte ama kis falu papját, hogy csengetyűje örökké rikácsol? — Üljetek lóra, és mondjátok meg neki, hogy mi csendben akarunk lenni, azért hagyon fel ostoba kolompolásával, különben magát is harangja mellé köttetem. —

Embereim egyike, az ősz Andor, lovára veté magát ’s elszáguldott, negyedek multak, ’s mi hiába vártunk őt, a' harang mind inkább kolompolt, ’s egyszerre felénk vágtat Andor lova, nyergét vér boritá, gyanitni hagyván, miként bánhattak a’ falusiak agg urával.

Mi egy percz alatt lovaikon ülénk ’s a’ falu temploma elébe vágtattunk, százakra menő néptömeg környezte ezt, melly között dusan szerszámozott lovak, ’s tarka köntösű szolgák állottok, mi a’ templomba rohantunk. — Itt esküvő volt, egy dus Mátra vidéki ur, Leopold párthive ülé eljegyzési ünnepét. Az oltárnál gazdag köntösben állt a’ vőlegény, mellette lefátyolozott arája ’s számos baráti, a’ pap látván érkeztünket, fenyegetve emelé fel kezeit, mig a‘ nász-nép kardja villogtak. Heves csata keletkezett, mi közbe szorittatánk elöl a’ násznép, hától a’ szolgák csapatja üldözött.

Rajta, fiuk! a’ templom ’s násznép ékességei tiétek ha győzünk, én csak a menyasszonyt tartom meg! rajta haljunk vagy győzünk! kiáltám.

Perczek multak, a’ szolga csapat megfutamodott, a’ vőlegény ’s násznépe vérben hevertek. Diadalörömmel öleltem karomba az elájult arát, ’s midőn letéptem fátyolát, elvesztett kedvesemre, a’ szép bakonyi Rózára ösmértem bajló vonásaiban.

Gondolhatjátok, milly nagy lehetett meglepetésem, egymásnak örök hivséget fogadtunk, ’s ő megszegve esküjét, másnak leendett vala neje, ha jó sorsom a’ templomba nem hoz. Első dühömben át akartam döfni a’ hűtelent, majd mást gondoltam, felém intém a’ legrégebb szolgát — feloldoztottam köteleit, 's megparancsoltam neki, beszélné el, miként lett Rózsa ura arája.

Az öreg reszketve beszélte el, hogy Rózsát csak erőszak hurczolhatta az oltárhoz, ’s én csókjaimmal élesztém fel a kedves leányt.

A’ viszonlátás örömét, a’ boldog szerelem isteni kéjeit néktek, jég keblűek, hasztalan festeném, elég az, Rózsa enyém lön, mert fenyegetéseim reá birták, a’ megrettent papot, hogy folytatva a’ félbenszakasztott szertartást, összeadjon feltalált szépemmel.

Az elbeszélés alatt több kancsót ürite Beke, most vad kaczaj közt szólittá fel Jenőt, vezetné, a’ vigadó csapat elejbe szép nejét.

Nem vezér, azt nem teszem! hisz ti részegek vagytok, ki áll nekem jót, hogy nem fogjátok őt durván sérteni — az én sajátam, nőm. — mindenem. — Te nekem ajándékoztad őt, s igy elveszted reája nézve minden jogod, tettei felett én rendelkezem; ’s e’ vad csapat közé nem hozom; a’ ki látni akarja őt, jőjön holnap sátoromba.

A' vezér boszusan ugrott fel ültéből s utána mind azok, kik még elég erővel birtak lábaikon állhatni. Jenő gyanítva a’ közelgő fergeteket, kirugta székét, ’s egy megvető tekintettel távozott.

Hallottátok-e? bajtársok? orditá dühössen Beke — a’ fiu még daczolni mer vezérével, ez engedelmetlenség! ’s az engedetlen fejére halált mond a’ szerződés, utánam! meglátjuk kinek lesz igaza.

Megálljatok! kiálta az agg — a' heveskedés mit sem ér, itt a’ halálról szó sem lehet, mert nem olly engedelmesség ez, minőről a’ szerződés szól. — Jenőnek a‘ táborban sok barátja van, őt szereti a’ nép ’s tőlünk csak fél. A’ leány miatt, még vér folyhatna, s ez másra szükséges. No és hát mit tegyünk? talán csak nem engedünk a' hitvány fiunak?

Azt nem, de én mást módot tudok. A’ szerződés értelmében a’ zsákmány az egész sajátja, mellynek egyes részeit, a’ vezér csak használatra ajándékozhatja el, de a’ sajátjog mindenkép az egésznél marad. Ezen igéret, a' tanács tudta nélkül történt, és igy már ez okból sem érvényes; — semmisitsük hát meg, Rózsa legyen a’ seregé. Mondjuk ki hogy a’ vezér igéretében csak használatot adhatott, illyképen birja Rózsát három nap Jenő — aztán legyen mindnyájunk sajátja.

Igen, igen, Jenő csak három napig birja őt, 's azután veszítse el, — kiáltanak mindnyájan — az engedetlen veszitse el zsákmányát ’s három nap mulva legyen a’ tábor birtoka.

Igen, itéletünk áll! kiáltá a’ vezér, most el Jenőhöz, a’ leányt látnunk kell, látnunk bár már áron — a’ sajátjog jeléül — mindenki egy csókot nyom ajkára, aztán birja, ’s ölelje három napig Jenő — annak multával mienk. ’S ha beleuntunk, birja őt, ismét Jénő — ha ha! rutul kijátszhatjuk a’ fiut, illy magyarázatát az igéretnek aligha várta.

Még nehány kancsó üritteték, a' szenvedély mind inkább hevült, ’s a’bor tüzelte agg helyeslé az ördögi tervet, mellynél ocsmányabbat csak a' sátán gondolhatna ki bősz haragjában.

A’ kardok felköttetek, ’s a’ részeg csapat, minden erőszakra, ’s gaz tettre készen rohant Jenő sátora felé, vad karokkal dulni szét, ott, két forrón szerető szív üdvét ’s földi édenét.


IV. [!]
Midőn sátorába rohant Jenő, a’ szép nő, izletes pongyolában hevert férje tábori ágyán ’s epedve nyujtá az érkező felé ölelő karjait, arczán a' legégiebb öröm ült, hisz ő boldog, vég nélkül boldog volt, mert birhatá a’ férfiut, kit olly igen, olly mondhatatlanul szeretett, kit az életben fellelhetni többé nem volt reménye. Jenő, egy perczre elfeledé kedvese’ veszélyét, oda dült hó karjaiba, mellyek hévvel kulcsalták ott izmos derekát, az ajkak összetapadtak, a női kebel nyughatatlanul dobogott.

A' párt üdvéből kardcsörgés riasztá fel, a' nő paplanai közé voná magát, 's Jenő meglepetve állt, mert csak a’ bor szüleményének, ’s hamar elmuló felhevülésnek vélvén Beke fenyegetődzését, a’ vezérek közeledésének okát meg nem foghata. Durván ránták ezek félre a’ sátor előfüggönyét, ’s mire Jenő kardjához kaphatatott, előtte állottak.

Fattyu! feletted itéletet mondott haditanácsunk, — orditá Beke — engedetlenséged reá birta a’ vezéreket, megsemmisíteni azt, mit neked igértem, ama nő ott többé nem sajátod ő a’ táboré, te csak három napig bírhatod, ’s ha ez elmulik, érte jövünk, két hétig miénk lesz, ’s akkor ha kérni tudsz, ismét birhatod őt.

Rózsa e’ szavak végét már nem hallá, ájulás fosztá meg eszméletétől.

Ocsmány ördögök ti, hát ennyibe áll adott szavatok szentsége ? — ti birni akarjátok őt, birni, hogy kéjhölgyül használhassátok, igen, igen illy ronda nép mást mit is tehetne? Tőletek undok rablók, kik előtt semmi sem szent, egyebet várhaték-e? ámde csalódtok Rózsa enyim, magamé, kizárólag magamé vagy senkié. Mondjátok ki még egyszer az undok fenyegetést, ’s e’ kard inkább átdöfi nőm tiszta kebelét, mintsem buja karjaitok közé kerüljön!

Minket meg nem ijesztesz, a' nő miénk — mondtunk már! — Jenő bus arczczal emelé fel kardját, ’s Rózsa mellének irányza, de izmos karok ragadák meg. a’ kard kitekerteték kezéből ’s kötelek szoriták körül. Dühöngve kellett látnia, mint ragadják ki az alélt s fél meztelen nőt a vad rablók ágyából, ’s mint szorítja azt buja karjai közé Beke, mig a’ többiek trágár tréfák közt illeték annak hófehér tagjait.

Hát miért nem véded kedvesed, jó fiu? kérdé gunyolva Beke — lásd milly szépen nyugszik karomban, nézd a' rózsa ajk, a’ bajló arcz, a’ hótetem, mind, mind enyém! lásd e’ csók sajátommá teszi őt, kezeim közt törik le rózsa, ’s ha majd elmult a' két hét, eljöhetsz sátoromba, ’s a’ fonnyadt leveleket nagylelkűen visszaadom. — Isten veled, a’ három napot kevésléd, most három óra elég volt, ha ha! dühös, féltő szerelmes isten veled!

A’ csapat gunykaczag közt távozott, magával ragadva a’ már éledező Rózsát, a ’nélkül hogy ellenállhatott volna kedvese, ki dühében tajtékozva, csak szitkaival kisérheté kedvese rablóit- mert durva örök állittattak sátra elébe gátlásul hogy az ifju el ne hagyhassa azt. —

Szép olvasóné, te már bizonyára voltál szerelmes, 's szerelmed vagy boldog, vagy boldogtalan volt, ha az utóbbi, ugy tudod, mit tesz szerelmünk imádott tárgyát elveszteni, ’s ha szerencsés valál; igézd vissza emlékedbe szerelmed legboldogabb, legszentebb perczeit; midőn az ajak ajakra tapadt ’s a' szü szün dobogott; ’s ha előtted áll e percnek emléke, ha előidézted képzetedben a’ földi örömek ’s boldogság tető pontját, gondold meg, milly kint okozott volna mindezt egyszerre egy perczben elveszteni, ’s előtted álland a’ szép Rózsa bus helyzete.

Ő Jenőt az első szerelem legforróbb hevével szerette, érzelmét az atyai tilalom, elválás ’s erőltetés méginkább nevelé, nem volt ez többé érzemény, hanem lángoló szenvedély, melly a’ lélek minden gondolatját, a’ test minden idegét áthatva, ha erőszakkal kapcsoltatott volna a’ gyülölt férj oldalához, eszméletétől, vagy épen életétől fosztotta vala meg a’ szerelmes leányt.

’S épen akkor, midőn elvesztve minden reményét, minden kilátását egy boldogabb jövőre, állt az oltárnál, látta meg azt, kiért olly szent lánggal égett kebele; ő ismét Jenőé volt, 's a nem reménylett kéj százszorta emelte a birtok becsét. — Többé nem volt semmi akadály, a’ hű kedves férje lön, ’s az övé az egész életre; a’ leány csak kéjt ösmert, csak boldog volt, ’s mindez mit ért? egy percz ’s a’ durva erőszak kiszakitá öt egének üdvéből.

Micsoda hát, ha elhagyá esztmélete, ha teste elfásult, ’s az életunottság üté fel kedélyére fekete bélyegét — ő halni akart, mert nem bírhatván meggyilkoltnak vélt férjét, előtte az életnek nem volt többé érdeke; pokol volt ez csak, ’s ördöge Beke, ki buja pillanatokkal állt az epedő hölgy előtt, durva erőszak által csikarandó ki azt minek csak ugy van érdeke, mi csak ugy nyujthat kéjt ’s üdvöt, ha önkénytesen adja azt az odaolvadó szerelem.

De nem akarom festeni az ocsmány jelenetet. A’ szegény Rózsa erőfogyottan dőlt hátra, hajai rendetlenül omlottak le, szemei vad szikrákat lövelltek, ’s a' buja Beke ajkai által lepecsételt száj még szitkokat szórni sem tudott.

Egy percz még, ’s az undok akarat tetté lett volna, de kün lárma, kardcsörgés, a’ haldokló őr hörgése hallatszott, egy férfiu rohan be, kezében kard villog, s Beke vérbe fürödve dölt le ágyáról sátora földjére; — a’ vas átjárá testét.

E perczben szokatlan lárma, ’s a csata szokott robaja hallatszott. — Az éj sötétében császári seregek lopództak a' tábor közelébe, kiket a’ Tiszavidéki nép örökös panaszára küldött a' császári fővezér, kiirtani az undok hajdukat, kik évek ólta kinozták 's dulták a' szerencsétlen vidéket.

Jenő használta a’ zajt, karjai közé emelé kedvesét ’s lóra ültetve kevés számu hiveit, a' császáriakhoz csatlakozott. Győztek ezek, és a’ meglepett hajduk vagy szétverettek, vagy. csatában vesztek el.

Beke még életben találtaték, de mire elkészült számára a’ dombon a’ bitófa, nem volt többé. A’ nép örömlárma közt üdvözlé ostora kivégzőjét, 's a szörny emlékére Beke Pál halmának nevezé e’ dombot, hol megfosztá éltétől a’ szerelem féltés azt, kinél undokabb lelkületű rablóra, és a’ népzsarlóra a’ magyar történetekben alig találunk.

Jenő császári szolgálatba szegődött, ’s miután Buda várát elhagyta a’ tar, a' Balaton partjára vonult, Rózsa jószágaira — mind boldog férje hű nejének.