|
Dioklécziánnak rémuralma alatt
Gyász borítá be az anyaszentegyházat,
A dicső vértanúk Jézus szent hitéért,
Áldoztak életet s ontottak drága vért.
Szent György vitéz is e vértanúk közt vala.
És így egyházunknak lett fényes csillaga.
Az evangéliom ugyanis azt írja,
Hogy Megváltónk nyilván ezeket mondotta:
„Aki engem szégyenl az emberek előtt
Megvallani, én is azt az atyám előtt
Meg fogom tagadni s nem ismerem őt
Tanítványomnak és én hozzám illőnek.
De ki engem megvall az emberek előtt,
Én is megvallom azt az én atyám előtt.
Boldog lesz mind ezen, mind a más világon,
És feltámasztom őt ama végső napon." A dicső vértanúk számtalan ezrei
Jézusnak valának igaz követői
És megvallották őt erős és szent hittel,
Vallásukat meg is pecsételték vérükkel.
Szent György ezek közül mintegy kimagaslott,
S mint tenger között a kőszikla úgy állott.
Dioklécziánnak az vala a terve,
Hogy a szent egyházat végkép eltörölje.
Hogy annak híveit egy lábig kiirtsa
Jézus követőit vértengerbe fojtsa.
Azért összehívta a magas tanácsot,
A mely számlált mintegy három-négyszáz tagot.
Az országnak legfőbb hivatalnokai,
Hatalmas urai és kormányozói
Jövének itt össze a praefektusokkal,
Hadi főemberek a szenátorokkal.
Valának ezek közt vitéz kapitányok,
Harczokban megőszült ősz generálisok.
Magas rangra emelt fiatal vitézek,
György kapitány vala egyike ezeknek.
Együtt van a tanács s már Diokléczián
Mint császár és elnök fenn ül arany trónján.
Fel van dúlva arcza, háborog a szíve,
Két szemében lobog a pokol vad tüze.
Az egész tanácsban mély csend uralkodik,
Míg végre a zsarnok ajaka megnyílik:
„Megkérdeztem — úgy mond — nagy isteneinket,
Hogy mi volna kedves dolog ő neki?
S ők egy főpap által velem azt tudatták:
Hogy pusztítanám el a Jézus egyházát.
És hogy irtatnám ki a keresztényeket,
Kik ellenségei a mi isteneinknek.
Azért hívattalak nemes szenátorok,
Magas kormányzók és főhivatalnokok,
Most már hallottátok, mi a véleményem,
Reménylem, ez ügyben támogattok engem!"
A császár dúlt arczát a nagy tanács látva
— Melyet a vad harag egész eltorzíta —
S hallván a pokoli átkozott beszédet,
Ellentmondani a császárnak nem mertek.
Mind helyeslé annak ördögszülte eszmét,
És jóváhagyták e pokoli vad tervét.
Aláíratott a szörnyű vérítélet,
Melynek értelmében a keresztényeket
Ki kelletett volna a földről irtani,
És Jézus egyházát megsemmisíteni.
A nagy tanács még nem ért egészen véget,
Midőn egy ifjú a császár elé lépett.
Fényes hadi pánczél borítá termetét,
Ragyogó érczsisak fedé el a fejét.
Súlyos fegyverzete, nehéz aczél kardja,
Mutatá, hogy nem volt utolsó a harczba.
A tanács figyelme az ifjúra fordult,
S annak tekintete ő reá irányult.
Sokan megismerték őt, eképen szóltak:
„Mit akar mondani most György a császárnak?"
Ő a lovas ezred egyik kapitánya,
Beszédét mindenki izgatottan várja.
Az ifjú midőn a császár elé lépett,
Így kezdé hangosan s bátran a beszédét:
„Hatalmas nagy császár, ne csodálkozz rajta,
Hogy csak egyedül én vagyok a tanácsba,
Ki ily bátorsággal trónod elé lépek:
Hallgasd meg beszédem, mit hozzád intézek
Hű alattvalód volt megboldogult atyám,
Ki, midőn részt vett sok számos véres csatán,
Egy ily küzdelemben életét vesztette,
Én lettem utóda, egyetlen gyermeke.
Örökségül reám hagyta vitézségét,
Fegyverével együtt hazaszeretetét.
Én pedig, midőn már a nagykort elértem,
Egyik vitéz lovas seregedbe léptem.
Harczoltam mint vitéz, hazáért s trónodért,
Ezekért kész voltam mindig ontani vért
És mindig hűséges alattvalód voltam,
A hadvezérségig felküzdöttem magam.
Eddig engedelmes voltam mindenekben,
Hűségi eskümhöz ragaszkodva híven.
Ámde azon tervhez, a mit most hoztatok,
Sem szóval, sem tettel én nem járulhatok.
Mert igazságtalan ez és törvénytelen,
Amilyen vakmerő, épp oly istentelen.
Te a keresztények romlását óhajtod,
S elhatároztad, hogy azokat kiirtod.
Melybe a tanács is már beleegyezett,
— Megerősítette a vérítéletet. —
És te ez eljárást igazságnak mondod; —
Pedig Isten ellen indítsz ezzel harczot.
Ki az eget, földet és tengert alkotta,
Aki egyedül a császárok császára;
Aki megalázza a hatalmasokat, —
És felmagasztalja az alázatosokat.
Te az ellen akarsz indítani harczot.
Pedig előbb-utóbb te vallasz kudarczot.
Mert Isten nem nézi el azon bűntettet,
Hogy keresztény vérben fürösztöd kezedet.
Előbb vagy utóbb, — de — átok száll fejedre,
Ellened kiált az ártatlanok vére!"
Ezen bátorsággal kimondott szavakra,
Haragtól vérvörös lett a király arcza.
Ámde egyelőre elfojtotta dühét
Mert ismerte Györgynek eddigi hűségét,
Az ő vitézségét és nagy bátorságát, —
Valamint több ízbeni győzelmes csatáját.
Nem mutatott hozzá nagy szigorúságot, —
Hanem szelíden a vitézhez így szólott:
„Fiam! te beteg vagy; még pedig nagy beteg,
Pihend ki magad; mert — nincs helyén az eszed.
Amiket mondottál: nem józan ész szülte!
— Tudom és megvagyok felőle győződve. —
Megértettél engem?! ... Most tehát elmehetsz
És három nap múlva újra visszajöhetsz...!"
Most Diokléczián felállott a trónon;
Szólott a tanácsnak: „A gyűlést feloszlatom!"
Szétoszlott a tanács, — mely nem beszélt másról,
Mint Györgynek vakmerő nagy bátorságáról.
Harmadnap megjelent ismét a szenátus,
Sok főhivatalnok és számos praefektus; —
Hogy Diokléczián parancsait vegyék,
A keresztényeket hogy s miként üldözzék.
Midőn a sok főúr a helyét elfoglalta,
Megnyílott a tanácsterem nagyajtaja,
György vitéz lépett be, még csak ő hiányzott,
Akire a császár már rég várakozott.
„Hogy állunk? — kérdezé most Diokléczián,
Midőn a belépő György vitézt meglátván,
Ki a tanácsterem közepén megállva,
Jobbját felemelvén, hangosan így szóla:
„Botor és esztelen volt a határozat,
Amelyet te, és itt ezen urak hoztak!
Jobb volna, hogyha megszűnne vakságotok,
A lelki sötétség, melytől nem látjátok —
A világosságnak mennyei világát
És Jézusnak üdvre vezető szent útját.
Emberi kezektől faragott bálványok
És torzképek azok, melyeket imádtok!
És míg ti ezeknek keresitek kedvét,
Meggyalázzátok az igaz Isten nevét! —
Addig, míg a bálvány-képeknek hódoltok,
A szentet, igazat porba tiporjátok.
Oh bár eloszlana elmétekről a köd,
Melylyel beborítá azokat az ördög —
És megismernétek az én Istenemet,
Az Atyát Fiút és velök a Szentlelket!
A Szentháromságot, az ég és föld Urát —
Követnétek ti is az üdvösség útját!"
A kegyetlen császár hallván e beszédet,
A dühösség miatt szóhoz sem jöhetett.
... Síri csend honol az egész szenátusban,
Várják, hogy a császár mit tesz haragjában.
Köztük egy sem látott még ilyen vakmerőt,
Ki így szólt volna a zsarnok császár előtt.
Diokléczián int egy hű emberének,
Magnécziusnak, egy idős pogány bölcsnek.
Ezen intés által tudatni akarta,
Hogy az feleljen meg a György szavaira.
Ez magához inté a merészen szólót,
És szigorú hangon hozzá ekképp szólott:
„Ki vagy te? Honnan jössz? Nevezd meg magadat,
A ki így szólasz a hatalmas császárnak!
Mond csak, honnan vetted e vakmerőséget,
Tettedre ki adott szabadságot néked?"
„Én Kappadóczia városban születtem,
És a kik ismernek: Györgynek hívnak engem.
Nemes volt az atyám és anyám családja,
Egy lovas ezrednek vagyok kapitánya!"
Így szólt szent György vitéz és a bölcs kérdezte:
„Mi adott okot ily vakmerő beszédre?"
„Egyéb semmi, mint a tiszta szent igazság,
És az égből leszállt tiszta világosság!"
„Mi az az igazság, kérdé Magnéczius?" —
„Az — felelé szent György — Úr Jézus Krisztus.
A kinek törvényeit lábbal tiporják.
A kinek pedig én hű szolgája vagyok,
Hű szolgája vagyok, igaz követője,
Tőle el nem szakít semmi ez életbe. —
Lelkem nyugodalmat csak ő nála talál,
Én híve maradok, érjen bár vész s halál!''
A főtanácsosok ámulnak, bámulnak,
Még így nem szólt senki soha a császárnak.
Suttognak egymáshoz összedugott fővel,
Mi történhetik most e szerencsétlennel?
Most a császár feláll és kezével intett, —
A melyre a tanács mint a sir néma lett.
És a császár beszélt, ekképp hangzott szava:
„György! tehát még most se szállottál magadba?
Én neked mint atyád, javadot akarom,
Másrészről pedig mint császár parancsolom,
Hogy térj eszedre s e bolond beszédeket
Vond vissza, melyekkel sérted személyemet.
És vedd fontolóra azon jóságokat,
Amelyekkel téged én elhalmoztalak.
Aki tekintettem nemes nemzetséged,
Meg nem törtem soha lelki büszkeséged.
És elhalmoztalak annyi sok jósággal,
Sőt felruháztalak magas méltósággal.
És még nagyobbá is akartalak tenni,
Szándékom volt téged magam mellé venni;
De viselkedésed nem tesz érdemessé,
Hogy udvaromban légy hírneves emberré.
Sőt hogy ha megmaradsz véleményed mellett,
Elveszted a reád pazarlott kegyelmet,
Elveszted kegyemet, elveszted a rangot, —
Bálvány Istenünket hogyha nem imádod.
Sőt hogy ha követed bolond eszméidet,
El fogod veszteni egész életedet!"
„Ez megtörténhetik, mondá szent György vitéz,
Mert képes megtenni mindent az olyan kéz
Aki ártatlanok vérétől párolok,
Kinek minden lépte, tette s nyoma átok.
Talán azt hiszed, hogy fényes igéretid, —
Vagy halállal való fenyegetéseid
Megörvendeztetnek vagy megrémítenek?
Nagyon csalódsz, hogyha ez a véleményed!
Attól sem félek, hogy megfosztasz rangomtól,
Mivel én azt visszaadom önmagamtól.
Akit én szolgálok, nagyobb király mint te, —
És nagyobb rangot is képes adni mint te.
Mert amit te adhatsz, az mind múlandóság,
Hitvány, haszontalan, gőzforma hiúság!
Bár adná az Isten, akit én imádok,
Hogy te is követnéd mindazon tanácsot,
Melyeket elmondtam és adtam tenéked,
Hogy az igaz Istent te is ismernéd meg.
És hogy ezután megjobbítod magadat,
Elhagyod eddigi rút gonoszságidat,
Amelyből ha megtérsz: megmented lelkedet,
Vagy pedig az örök kárhozat fenyeget...!"
„Ne tovább! — kiáltott a császár — bűnöd nagy,
Halál reád, mert hit- és felségsértő vagy.
Fogjátok meg hát őt — és gyorsan el vele —
És vessétek be a legmélyebb börtönbe.
Az Istenkáromlót vonjátok kínpadra,
Rút vakmerősége had forrjon torkára!"
A hóhérok Györgyöt midőn bevetették
Börtönbe, — a kínzást azonnal megkezdték.
A földre fektették őtet megkötözve,
Mázsás súlyú követ tettek a mellére.
Egy egész napon át nehezült rá súlya,
Midőn őt a császár magához hívatta.
És így szólott hozzá, gúnyos metsző hangon:
„Változtattál-e már gondolkozásodon?
Reménylem, hogy a kő meglágyítá szíved
Amely a napon át nyomta a testedet!"
„Boldogtalan ember — válaszolt György erre, —
Te nem tudod: mily nagy a szent hit ereje.
Nem tudod: mily édes Jézusért szenvedni,—
És a szenvedésben mily gyönyör őt követni.
Amit most hóhérid velem cselekedtek
Ez még kezdete sem volt a szenvedésnek;
Gondolj, ki nagyobb és borzasztóbb kínokat; —
Azt meg is teheted; — de nem lesz hatalmad,
Bármint tusakodol, azt el nem érheted,
Hogy Jézustól elvonj és megtörd hitemet."
„Majd meglátjuk — mondá a császár haraggal —
Mennyire fogsz menni ezen nyakassággal."
Most a hóhéroknak újabb parancsot ad;
Kik megkezdék szörnyű, véres munkájokat.
Egy nagy, forgatható, széles vaskereket
Két földbe állított oszlopra helyeztek.
Mely alatt a földön volt egy nagy vastábla
Éles késekkel és szögekkel kirakva.
Szent György testét ezen kerékre szoríták,
És azt kifeszítve — arra ráhurkolták.
Úgy forgatták azt, mint a malomkereket, —
Az éles késekkel rakott tábla felett.
Amidőn a test az éles késekhez ért,
Mély sebeket ejtvén, kiontotta a vért.
Úgy össze lett a szent vértanú metélve,
Hogy nem maradt egy csepp ép hely a testébe.
Szent Györgynek végképpen ellankadt ereje,
Úgy látszott, mintha nem volna élet benne.
Ekkor a hóhérok a kerékről leoldták,
Megroncsolt testét a föld porába dobták,
Hol több idők múlva kezdett eszmélkedni,
Diokléczián őt gyönyörködve nézi.
És gúnyosan így szólt: „Hol van most Istened,
Kit oly nagyra becsülsz? miért nem mentett meg,
Kiről azt állítád, hogy nagy és hatalmas,
Hatalmának mégis ellent állott a vas.
Most már beláthatod és beismerheted,
Hogy milyen pártfogód neked ön Istened!"
Ezen szavak után ment Diokléczián —
Áldozatot tenni Jupiter oltárán. —
Azt hitte, hogy azzal, mit most cselekedett,
Kedves dolgot tett a bálvány-isteneknek.
A császárnak ezen távozása után
Mennydörgés támadt a tiszta kék ég boltján.
A mennydörgés közül hangos szózat hangzott,
Melyet az ott lévő összes nép meghallott:
„Légy erős, hű szolgám és meg ne rettenjél,
Közelget az idő, hogy jutalmat vegyél.
Ne rettegj semmitől, mert én veled vagyok,
Fájdalmaid között én leszek orvosod,
Már a földön is a te nagy szenvedésed
Megtenni gyümölcsét és az a te érdemed. —
Sok lelkeket térít az én országomba,
És híveket gyűjt az anyaszentegyházba!"
Ezen szavak után a vértanú mellett —
Hófehér ruhában két angyal megjelent. —
Akik őt a véres porból felemelték,
És testét kezökkel háromszor illették,
Melyre az iszonyú tátongó mély sebek,
Melyek egészen elboríták a testet.
Most heggedni kezd csodálatos módra, —
S a testen azoknak nem lett semmi nyoma. —
És hogy az Istennek dicsőséget tegyen,
Éneket zengve a császár után megyen,
És Szent György midőn e templomot elérte —
A száznegyvenedik zsoltárt énekelte.
„Felmagasztallak én Istenem s királyom,
Nevedet dicsérem és áldva kiáltom.
Imádom nevedet és áldom örökké, —
Aki angyalait én hozzám leküldé!"
Ekkor elérte a bálványok templomát,
Hol a császár tette épen áldozatát.
És midőn meghallá az ének véghangját,
Hátranéz és látja Krisztus vértanúját.
Ott állott Szent Györgynek dicsőült alakja —
Félelemtől sápad a császárnak arcza.
Remegés tölti el szívét, úgy mint lelkét,
Szólana, de ajkán megakad a beszéd.
Ekkor így szólott György: „Most láthatod császár,
Hogy az igaz Isten hatalma mily magas fokon áll."
A császár, kinek megkeményedett szíve
Azt hívé, hogy az mind az ördögnek műve,
A keresztény hitre ámbár sokan tértek,
Látva ezen csodás nagy eseményeket.
Maga a császárné s vele több hadvezér —
E nagy dolgok után Jézus hitére tértek,
Itt oly fokra hágott a császárnak dühe,
Hogy még saját anyját is kivégeztette.
Kik hívei lettek jézus egyházának,
Azon órában megöleté azokat.
Ezek után Györgyöt elvitette
Egy nagy mészégető kemencze elébe.
Amely két nap óta már folyvást fűtetett,
Az izzó tűz közé szent György bevettetett.
Három nap múlt már el, a midőn a császár
Az esti alkonyon ezen a tájon járt.
Kíváncsian néz az égő kemenczébe,
Szent Györgyöt ott látja teljes épségében.
Az izzó tűz között egy angyal volt vele,
Akivel mindenki láttára kilépve
Az Istent dicsérni énekeket zengett,
Mivel még csak egy szál haja sem görbült meg.
Ezt látva a császár, egy máguszt hozatott,
Ki által szent Györgynek méreg adatott.
De nem ért czélt, mert az emberölő cseppek
Ártalmatlanokká s gyengékké levének.
Most így szólt a császár: „Tudnék neked hinni,
Ha egy halottat feltudnál támasztani.
Nem vagy méltó, mondá György, hogy az Isten
A te kedvedért ily nagy csodát tegyen.
Azonban hatalmas ő és ha akarja,
Nagy csodákat művel mindenható karja."
Szent György ajkairól így hangzott a beszéd, —
És egy befalazott sziklabarlanghoz lép,
Melyben már rég elhunyt halottak nyugodtak,
György itt imát rebeg a Mindenhatónak.
Mozdul a sziklafal és kétfelé nyílott, —
A nyíláson kilép egy feltámadt halott.
Ezt a pogány mágusz látva, megfélemlik,
A szent hit világa szívébe költözik.
Kereszténynyé lett, de a császárnak szíve
Keményebb lett, mint a kősziklák kebele.
Szólítja hóhérit, de azok nem jönnek,
A néppel azok is keresztények lettek.
Tehát önönmaga rántotta ki kardját,
És először Györgyre emelé fel karját;
Majd a máguszt és a feltámadt halottat,
Fejeiket vévén, — kivégzé azokat. —
Ez történt április huszonnegyedikén,
Életét a szent hős ekképp bevégezvén.
Lelke a sok ezer vértanú sorába —
Istent dicsérni ment fel a mennyországba.
Ahol nincs változás, ahol minden örök,
Isten előtt szent György érettünk könyörög.
Dioklécziánus, a vérengző császár,
Midőn már egészen megtelt a bűnpohár:
A zsarnokot nyolczvanöt éves korában
Veje, — Gallerinus — börtönbe záratta,
Ahol megőrült, mert az esze hagyta őt el,
S kimúlt az ezen halál szörnyű küzdelmével.
Most is tanulhatnak ebből a kényurak,
Akik eltiprói a szent igazságnak. —
E történet pedig szívünkben a hitet
Növelje az erős reményt és szeretetet,
Hogy a vértanúkkal együtt, fent az égben,
Istent dicsérhessük végtelen örömben. — Ámen.
|
|
