Sajátságos érzés szállja meg néha a lelkemet. Nem tudom a nevét, de érzem, hogy lelkivilágom ilyenkor hasonlít az erdőhöz, ahol csúnya, fekete varjak ütnek tanyát.
Elnémul a madárszó, károgás tölt be mindent. Unalmas az élet ... nincs benne semmi szépség ... károgja minden felém. Betegség ez s bizonyára modern betegség.
A béke boldog éveiben könnyű volt rajta segíteni. A hét utolsó napjának délutánján beültem a nyugati vagy keleti pályaudvaron valamelyik hosszú vonatba s reggel felé már ott jártam a Garam völgyében. Csobogott, zúgott mellettem a nyugtalan víz s a hegyek fenyvesekkel fedett csúcsai közül rámmosolygott a felkelő nap ragyogó sugara. Illatos lég áradt a fülkémbe s hatására egymásután szálltak el a csúnya, fekete, károgó varjak. Dalolni kezdett megint minden. Ti Tátrák ott északon, te Szitnya Selmecbánya mellett, te is kalotaszegi Vigyázó és brassói Bucsecs s te fenséges orgona: Detunáta, távolról sem tudjátok, mit adtatok ti nekünk olykor-olykor!
Hej de régen volt ez, de más világ is járta akkor! Azóta Szobon, Hidasnémetin, Biharkeresztesen és Lökösházán (a jó ég tudná elsorolni valamennyit) idegenek állják utunkat. Megváltozott minden, csak a károgó, fekete varjak térnek vissza könyörtelenül. Pedig ellenük nem ismerek más orvosságot. A kényszerű körülmények így terelték figyelmemet az Alfödre. Alföld ... Unalmas puszta, porfészek ... zsíros turániak hazája... kifogyhatatlan ábrándok szülőföldje, télen végeláthatatlan hómező, tavasszal, az olvadások idején, járhatatlan sártenger, nyáron égő kemence, honnan menekül az élet. Minden az, csak nem szép s nem a nagy vágyak s feszülő energiák hazája, mint a hegyvidék.
Néhány év előtt én is ezt vallottam. Tévedés ez, belénk nevelt szörnyű tévedés. Az Alföldet újra fel kell fedeznünk. Van ott látnivaló elég s nem bánja meg a turista, ha néha-napján arra irányítja az útját.
Diákkoromban sokat olvastam a kanyargó Tiszáról s így érthető, hogy legelső alföldi látogatásom neki szólt. Néhány óra alatt Szolnokra szállított a vonat. Érdekes alföldi város, sajátságos keveréke a régi és új világnak. Furcsán hangzik, ha az Alföldön régi városról beszélünk. Pedig így van. Szolnok régi s Szolnok-Doboka vármegyével lehetett valami kapcsolata, honnan a sót (Désaknáról) a híres sóúton, Szolnokon szállították át a Tiszán. Eldugott városrésze, a Tabán, sokat őrzött meg ebből a régiségből. Zeg-zugos szűk utcáinak (szokatlan látvány az Alföldön!) házai egészen sajátságosak, még lakóinak külső megjelenése és arcvonásai is mások, mint a modern városnegyedben.


Reggel van. A nap már jó magasan száguld pályáján, de a város még csendes és csak most kezd fészkelődni az élet. Szokatlan nagy fényözön hullámzik az égről alá, s ennek következtében nincs semmi megvilágításbeli ellentét a tájképben. Még csak hét óra felé jár az idő, de már minden úgy izzik, mint a déli napverőben. Milyen más itt a reggel, mint ott messze északon, a fenyvesek világában! Néhány perc alatt elérjük a Zagyva hídját s a szétlőtt vártemplomtól nem messze előttünk hömpölyög a Tisza. Szerényen húzódik meg medrében, igazán nem gondolná az ember, hogy néha tud másmilyen is lenni. Partján kényelmes út vezet a vörös-oláh harcokban szétrombolt és jelenleg javítás alatt álló vasúti hídhoz. Elhagyva a város villanytelepét, akaratlanul is megállunk. Turista ösztönünk látni akar. Látni... hegyet, völgyet, meredek sziklaoldalt, erdővel borított szelíd lejtőt, kopár hegycsúcsot... Álomképek ne kísértsetek, más itt a valóság! Közvetlen körülöttünk még legeltetésre sem alkalmas sivár vegetáció, távolabb pedig sajátságos terjedelmű horizont. Föléje, mint valami óriás turáni sátor, borul a felhőtlen kék égbolt.
Távol... ott messze Tiszántúl, fehér tanyák fénylenek az izzó napfényben s mint kis kődarabok látszanak szétszórtan a horizont szélén. Körülöttük és közöttük, semmi fa, ami csak némileg is csökkentené a táj egyhangúságát. Olyan az egész, mint belső Ázsia nomád népeinek fátlan pusztája.
Kifejezhetetlen egykedvűséggel ballagunk tovább. Kulacsunk szabályosan, ritmusosan verődik oldalunkhoz, hátzsákunk terhe és az izzó napsugár gyöngyöző cseppeket csal homlokunkra. Még nyolc óra sincs, mi lesz velünk a déli napverőben? Háromnegyed órai gyaloglás után elérjük a vasúti töltést. Mint hosszú acélkígyó kanyarog rajta a kettős sínpár. Megállunk és körülnézünk. Mintha elevenebb lenne most a világ, mintha lassan megváltozott volna a táj. Vajon a magasság hozta-e ezt magával? Igen. A völgyben rabmadár a lelkünk s börtönben ül.
Most a táj középpontjában kétségtelenül a Tisza áll. Nem ugyan az a régi, ős erejű szőke folyam, amelyről a múlt század első évtizedeinek feljegyzéseiben annyi mindenfélét olvashatunk. Bilincseket visel, szörnyű rabbilincseket. Hatalmas gátak közé van szorítva. Büszkék lehetnek reá az alföldi kubikosok, mert ennél hatalmasabb munkát talán csak Hollandia népei végeztek a tengerrel. Méltóságosan hömpölyög medrében tova a víztömeg, a nagy csendet csak néha-néha zavarja meg egy-egy loccsanás, az alámosott part kis részlete szakad le ilyenkor. Ki hinné, hogy az Alcsi-szög és a szajoli vidék fűz- és nyárfái valamikor szemtanúi voltak ennek az egyhangú küzdelemnek?
Pedig egykoron az ő lábukat nyaldosta a szőke folyam. Tavaszi olvadások idején visszatér még olykor régi kedve s bizony istenítélet van ilyenkor a folyó mentén. A gátak között levő terjedelmes ligetek víz alá kerülnek. A messze északra vonuló vándordarvak, batlák, görbecsőrű pólingok, a különféle vizi szárnyasok ezrei megpihennek mentén s a régi jobb idők visszatértét remélik. De mindez csak rövid ideig tart s a tájon újra uralkodóvá lesz az ember alkotása.
A magas vízállásnak ilyenkorra, nyár elejére, rendesen már kevés nyoma marad. A nap sugarainak hatására felszikkad a gátak közötti terület s pompás sétára csalogat.


Közvetlenül a vasúti töltés mellett, a város felé, széles mocsaras rétet találunk. Mélyebb helyeit még víz borítja. S itt a fehér tündérrózsa teregeti szét nagy leveleit s a vízitök sárga virága, mint valami kis csónak, csalogatja magába az ide-oda röpködő bogárvilágot. A sekélyebb tócsákban mindenféle apró vizi jószág sürög-forog. A magasabb és éppen ezért szárazabb helyeket térdig érő sár takarja, helyenkint pedig embermagasságú gyékény- és kákafoltok díszítik. Az a rövid óra, amit bebolyongásra és néhány felvétel elkészítésére szánunk, igazán megéri a fáradságot. Más tájakon úgysem láthatunk ilyet.
Túl a vasúti töltésen teljes pompáját tárja elénk a Tisza árvíz-területe. A természet és az ember remekműve váltakozik itt lépésről-lépésre. Igazán nem is tudjuk hamarjában, hogy hol kezdjük a szemlélődést. A gát széles tetején nagyszerű út vezet tova, mellette telefonvezeték. Túlságosan modern terület ez turistának. Gyerünk másfelé!
Nyugatra végeszakadatlan s gabonával bevetett területek csatlakoznak a gáthoz, kelet felé azonban annál vadonabb a vidék. Utunkat erre vesszük. Közvetlenül a gát lábánál mély gödrök, ú. n. „kubikgödrök“ sorakoznak egymás mellé. Árvíz alkalmával ezek is megtelnek, most azonban alig van bennük víz. Itt-ott csillog egy-egy kis tócsa, millió és millió szúnyoglárva bölcsője. Pompás növényzet tarkítja környéküket, terebélyes koronájú fűzfák alatt embermagasságú Oenanthe-k, izmos, sárga Irisek üdvözölnek. Kedvelt fiatalkori olvasmányom: Rudyard Kipling indiai históriái jutnak eszembe, amint keresztül törtetünk rajtuk. Valóságos kis dsungel.
A kubikgödrök övén túl egyszerre sima a talaj, de annál nehezebb a járás. Erdő sűrűségűvé lesz a fűzfák csoportja, a földön pedig összefüggő hálózatot alkot a földi szeder (Rubus) kúszó szára s liánszerűleg befon mindent, s helyenkint lehetetlenné teszi az áthatolást. S mi mégsem zúgolódunk, arcunkon az elégedetlenségnek a legkisebb nyoma sem látszik. Feketéllő terméstől roskadoznak ugyanis ágai s megfizethetetlen üdítőül szolgál az eltikkadt vándornak. Néha-napján verődik csak errefelé ember, s így bőven jut a készletből mindnyájunknak. De ez a boldogság sem tart sokáig. Ritkul ugyanis a liget, nedvesebb lesz a talaj s néhány lépésre előttünk a holt Tisza medre. Mozdulatlan, nyugodt víztükör tekint reánk. Az első pillanatban mintha a halál országa volna. De halga csak! Megriasztott vadkacsák szállnak fel ... egy-egy kis halacska veti fel magát a vízből ... nagyfejű szitakötők — a csendes vizek éber pilótái — berregve szállnak ide-oda. Tehát mégis van itt élet! Kis kerülővel elérjük a holt Tisza szélét. Néhány nappal ezelőtt víz alatt volt még ez a terület is, de a nap sugarai átalakították olyan kopár, fátlan folttá, hogy bármelyik sivatagnak díszére válhatna. Kopog, zörög alattunk az össze-vissza repedezett talaj, mint a rossz aszfalt. Dicső, büszke folyam-fenék, de szomorú sorsra is jutottál! A nagy vizekből visszamaradt iszap és egyéb hordalék feltölti lefolyástalan medredet, majd a fűz- és nyárfacsemeték ütnek rajtad tanyát. Holdvilágos éjszakákon halk susogásba kezdenek és úgy viselkednek, mintha ők volnának az őslakók.


Pedig a víz hullámzott és morajlott itt valamikor. Ez a szomorú végvár előbb vagy utóbb a gátak közé jutott minden holt mederre. De menjünk tovább, a halálnak és pusztulásnak tünetei sohasem felüdítőek. Csakhamar elérjük a valódi és holt meder között levő füves térséget. Salve! Erre vártunk! Méreteiben is hatalmas, nagyszerű kaszáló terület ez. Magas pázsit borítja, az alföldi vegetációban valóságos oázis. Helyenkint gyönyörű virágfoltok díszítik, itt-ott szerényen húzódik meg egy-egy magasabb vidéki, montán-elem is, mintha bizony félne kérdő tekintetünktől: hát te mit keresel itt? A víz rabolta el szegényt s hosszú, nem éppen kéjutazás után, kapott itt pihenőt. Lágyan simogatjuk meg, miközben gondolatunk messze vidékre száll. Mintha találkoztunk volna már valahol! Igen, távol az árnyas erdők ölén, a csobogó patak mentén ...  a havasi legelőkön, ahol a birkanyáj kolompja szólt s a havasi pásztor fújta furulyáját. Ott messze ... messze ...  ahol most ...
Dél felé jár már az idő, pihenőre csalogat a közeli nyárfacsoport. Az ég is közben egészen megváltozott, otromba kumuluszok kezdenek tolongani a nap körül. Mondanunk sem kell, hogy a pihenő üdítőleg hatott, hisz fáradtak voltunk. Testünk és lelki világunk mára megkapta már a magáét. Pedig erre a napra még határozott programunk van. Az elutazás előtt meg akarjuk még látogatni az Alcsi-szögben a gáton kívüli holt Tiszát. Éppen ezért szűkre szabjuk pihenőnket s a gátak közötti négy jellegzetes tájkép-alkotó elemen: a kaszálóréten, a pusztuló holt Tiszán, a sűrű rubusos ligeten és kubikgödrökön át a gátra sietünk s azon megyünk visszafelé a vasúti töltésig. Onnan a délelőtti utat tesszük meg mégegyszer, mint valami penitenciát. Az Alcsi-szög holt ágához a tiszántúli szajoli útról kanyarodunk le. Milyen más ez a holt ág, mint az, melyet a délelőtt folyamán láttunk! Vízállása az év folyamán át keveset ingadozik (vizét időnként ki szokták cserélni) s ezért a parton helyenkint susogó, ringó nádszegély helyezkeddik el széles sávban. A kisebb, öbölszerű kimélyedésekben az Alföld pusztuló növénye, a sulyom húzza meg magát. A délutáni gyenge szellő lágy fodrokba ráncolja a víz színét. A szandai hajlásban halászok dolgoznak, most vetik csónakról a nagy hálót. Mi sem sokat késünk, a közeli halásztanyán csónakot bérelünk s rövid idő múlva benn vagyunk a középen. Többször volt alkalmam már tapasztalni, hogy kiránduló társasággal útközben megfürödni hálátlan dolog, legalább is az időbeosztást illetőleg. Úgy látszik, ugyanez áll a csónakázásra is. Na még egy kicsit ... csak addig a hínárfoltig. Mintha a víznek valami titokzatos varázsa volna. De hisz nem csoda. Oly szép és leírhatatlanul bájos itt minden! Csónakunk nyugodtan siklik tova ... két oldalról folyton váltakozó part ... az égen cél nélkül kóválygó fellegek. Képüket visszatükrözi a víztömeg, mint a mi mosolygó, megelégedett arcunkat.
Menni kell.
A búcsú rövid és kimért volt.
Éjfélre a vonat hazaszállított s mi egy kellemesen töltött nap emlékével siettünk a főváros uccáin otthonunkba. A kézszorítás alkalmával közös kérdés ült mindnyájunk ajakára: elmondjuk-e turista barátainknak, hogy merre jártunk?