Sóskúti Margit

Németh László otthona 1945-ben


Részlet a szerző Fiaim című kéziratából


Sóskúti Margit (Szolnok, 1892. jan. 11. – Beregszász, 1968. dec. 23.) az 1930-as években kezdte írni emlékezéseit. 1943-ban kapcsolatba került Németh Lászlóval, aki meglátogatta őt beregszászi otthonában, majd szorgalmazta „Emlékiratok” című kézirata kiadását.
Már Németh László biztatására kezdte el 1948-ban „Fiaim” című családtörténetét írni, melyet 1965-ben fejezett be. 


Megyek tovább. Megmászhatatlan romhalmazok, majd lakható utcarészek. A Törökvész út elején jobbra-balra ép házak, vagy épeknek látszanak. Az úttesten kocsik közlekednek. A házak ritkulnak erre, villaszerű kertes családi házak sorakoznak. Kedves, szép hely ez itt. Kissé meredeken lejt az út. Szinte felfrissülök s vidáman gondolok arra, hogy Németh Lászlóékat is épségben találom. De nem, itt megint kezdődnek a romok. Úgy látszik, itt házról házra folyt a harc, mindenik családi fészek egy-egy megostromolt vár.

Végre a 41-es számhoz érek. A villa egy kert közepén áll, a rácsos kerítés kapuja be van zárva. Zörgetek, zörgetek, nem jön elő senki. Nézem a házat: áll ugyan szépen a lábán, pedig az utca felől alapos lövést kapott, féloldalán tátongó luk éktelenkedik. Figyelem a kertet, látom frissen van művelve, tehát lakják. Újra zörgetek. Bent továbbra is csend van s mozdulatlanság. Szeretnék a kert felől bemenni, de sehol sem találok rést a kerítésen. Semmiképpen nem akarok tovább menni, próbálkozom a szomszéd villa kapujával. Látom a jelekből, hogy lakott, mégsem mozdul bentről senki. Páni félelemmel bújhatnak ott bent a lakók, ismerem az idegeket forrósító érzést. Elkezdek jó hangosan kiabálni. Végre a magyar szóra és a női hangra előmerészkednek bentről. Két ijedt idősebb nő — szorosan egymást fogva — bizalmatlanul közeledik. Gyorsan elmondom, honnan jöttem, a lakásba nem tudok bejutni, a család igen kedves ismerősöm, nem szeretnék úgy elmenni, hogy hírt ne halljak róluk.

A család a közeli harcok kezdetén egy barátjukhoz költözött, kiknek biztonságosabb az otthonuk, azóta sem költöztek haza. Hanem a házmesterék itt laknak, ha bővebben akarok tudni felőlük, csak zörögjek erélyesen, majd csak előjönnek.

Végre előjönnek a házmesterék. Középkorú házaspár, bizalmatlanul méregetnek, hallgatnak előbb. Elmondom honnan jöttem, milyen messziről, szeretném tudni, mi van a Németh családdal, hogyan vészelték át a nehéz időket. Igen, itt utcai harcok voltak, a németek házról házra hátráltak, az oroszok csak lassan tudtak előre haladni. A Németh családot még jóval előbb magához költöztette Illyés Gyula baloldali író. Az ő lakása veszélytelen helyen volt, a felszabadulás után pedig — amint lehetett — Békés megyébe, Hódmezővásárhelyre* költöztette őket. Ez a vidék nevéhez hűen aránylag a legbékésebb területe hazánknak. N. L. ott szépen meghúzódhatik, míg lecsillapulnak a kedélyek. Ella, a felesége egy órával előbb ment el innen, a bútorait szállíttatta el egy mérnök barátjukhoz, mert bizonytalan ideig maradnak távol, s ők, a házmesterék is elköltöznek haza Temes megyébe. Itt Pesten semmi kilátás nincs állandó munkára, elhelyezkedésre, megélhetésre.

Kértem őket, hadd nézzem meg a lakást. Még nem láttam kibombázott otthont. Az előcsarnok utca felőli fala kapott hatalmas lövést, szétszórt limlom a padlón, roncsolt bútorok, egy törött baba, bábrongyok, tépett gyerekruhácskák. Fent az emelet utcai része is alaposan sérült. Lám, itt a hálószoba lehetett, az egyik sarokban egy ágynyi emelvény, itt volt „Madame Pompadour” — ahogyan N. L. gúnyosan mondta — nyoszolyája. Egy lépcsőfoknyi magasan a parkettától, hogy a felhevült férj trónuson érezze magát a hitvesi ágyon. A hízásnak indult, erősen polgárias kinézésű asszonyt — akit Bocskaikertben láttam pólyással a kezében — sehogy sem tudom ilyen trónuson elképzelni.

A következő szoba az író férj dolgozószobája lehetett. A hurcolkodás nyoma itt is erősen látszik, tépett, összetaposott könyvek, kéziratok csomóba kötve, folyóiratok között egy fénykép, sáros sarok taposott rá. N. L. 14 éves korában, konfirmálás után az édesanyjával. A komoly fiún rövidnadrágos elegáns zakó, a szép mamán csipkebetétes, rojtos selyemruha. Emlékszem, a háború előtti utolsó években, talán 1912–13-ban volt divat. A szoba falai épek, a bútorok hiányoznak, csak az egyik sarokban áll sötéten ragyogva egy ébenfa zongora. A szörnyű idő egy karcolást sem ejtett rajta, pedig a betörő üvegcserepek tanúskodnak róla, mekkora lehetett itt is a rázkódtatás. Miért hagyták itt? — döbbenek a remek bútordarabra. Persze! ez a férj tulajdona, és a hitves, akit leszállított trónjáról az idő, nem vitte el a maga rejtekhelyére. Mintha Németh Lászlót látnám sarokba állítva épen és kihasználatlanul, mint ki a most reánk zúdult kor számára pillanatnyilag feleslegessé vált.

Sóskúti Margit írásos és képes hagyatékából, Szolnokon élő unokái, Joanovics Rita és Péter jóvoltából közlöm.

Kezdőlap
Vendégoldal