Sóskúti Margit Németh László otthona 1945-ben Részlet a szerző Fiaim című kéziratából |
||
|
||
|
||
Megyek tovább. Megmászhatatlan
romhalmazok, majd lakható utcarészek. A Törökvész út elején
jobbra-balra ép házak, vagy épeknek látszanak. Az úttesten kocsik
közlekednek. A házak ritkulnak erre, villaszerű kertes családi házak
sorakoznak. Kedves, szép hely ez itt. Kissé meredeken lejt az út.
Szinte felfrissülök s vidáman gondolok arra, hogy Németh Lászlóékat is
épségben találom. De nem, itt megint kezdődnek a romok. Úgy látszik,
itt házról házra folyt a harc, mindenik családi fészek egy-egy
megostromolt vár.
Végre a 41-es számhoz érek. A
villa egy kert közepén
áll, a rácsos kerítés kapuja be van zárva. Zörgetek, zörgetek, nem jön
elő senki. Nézem a házat: áll ugyan szépen a lábán, pedig az utca felől
alapos lövést kapott, féloldalán tátongó luk éktelenkedik. Figyelem a
kertet, látom frissen van művelve, tehát lakják. Újra zörgetek. Bent
továbbra is csend van s mozdulatlanság. Szeretnék a kert felől bemenni,
de sehol sem találok rést a kerítésen. Semmiképpen nem akarok tovább
menni, próbálkozom a szomszéd villa kapujával. Látom a jelekből, hogy
lakott, mégsem mozdul bentről senki. Páni félelemmel bújhatnak ott bent
a lakók, ismerem az idegeket forrósító érzést. Elkezdek jó hangosan
kiabálni. Végre a magyar szóra és a női hangra előmerészkednek bentről.
Két ijedt idősebb nő — szorosan egymást fogva — bizalmatlanul
közeledik. Gyorsan elmondom, honnan jöttem, a lakásba nem tudok
bejutni, a család igen kedves ismerősöm, nem szeretnék úgy elmenni,
hogy hírt ne halljak róluk.
A család a közeli harcok
kezdetén egy
barátjukhoz költözött, kiknek biztonságosabb az otthonuk, azóta sem
költöztek haza. Hanem a házmesterék itt laknak, ha bővebben akarok
tudni felőlük, csak zörögjek erélyesen, majd csak előjönnek.
Végre
előjönnek a házmesterék. Középkorú házaspár, bizalmatlanul
méregetnek, hallgatnak előbb. Elmondom honnan jöttem, milyen messziről,
szeretném tudni, mi van a Németh családdal, hogyan vészelték át a nehéz
időket. Igen, itt utcai harcok voltak, a németek házról házra
hátráltak, az oroszok csak lassan tudtak előre haladni. A Németh
családot még jóval előbb magához költöztette Illyés Gyula baloldali
író. Az ő lakása veszélytelen helyen volt, a felszabadulás után pedig —
amint lehetett — Békés megyébe, Hódmezővásárhelyre*
költöztette őket. Ez
a vidék nevéhez hűen aránylag a legbékésebb területe hazánknak. N. L.
ott szépen meghúzódhatik, míg lecsillapulnak a kedélyek. Ella, a
felesége egy órával előbb ment el innen, a bútorait szállíttatta el egy
mérnök barátjukhoz, mert bizonytalan ideig maradnak távol, s ők, a
házmesterék is elköltöznek haza Temes megyébe. Itt Pesten semmi kilátás
nincs állandó munkára, elhelyezkedésre, megélhetésre.
Kértem őket,
hadd nézzem meg a lakást. Még nem láttam kibombázott otthont. Az
előcsarnok utca felőli fala kapott hatalmas lövést, szétszórt limlom a
padlón, roncsolt bútorok, egy törött baba, bábrongyok, tépett
gyerekruhácskák. Fent az emelet utcai része is alaposan sérült. Lám,
itt a hálószoba lehetett, az egyik sarokban egy ágynyi emelvény, itt
volt „Madame Pompadour” — ahogyan N. L. gúnyosan mondta — nyoszolyája. Egy lépcsőfoknyi magasan a parkettától, hogy a felhevült férj trónuson
érezze magát a hitvesi ágyon. A hízásnak indult, erősen polgárias
kinézésű asszonyt — akit Bocskaikertben láttam pólyással a kezében —
sehogy sem tudom ilyen trónuson elképzelni. A következő szoba az író
férj dolgozószobája lehetett. A hurcolkodás nyoma itt is erősen
látszik, tépett, összetaposott könyvek, kéziratok csomóba kötve,
folyóiratok között egy fénykép, sáros sarok taposott rá. N. L. 14 éves
korában, konfirmálás után az édesanyjával. A komoly fiún rövidnadrágos
elegáns zakó, a szép mamán csipkebetétes, rojtos selyemruha. Emlékszem,
a háború előtti utolsó években, talán 1912–13-ban volt divat. A szoba
falai épek, a bútorok hiányoznak, csak az egyik sarokban áll sötéten
ragyogva egy ébenfa zongora. A szörnyű idő egy karcolást sem ejtett
rajta, pedig a betörő üvegcserepek tanúskodnak róla, mekkora lehetett
itt is a rázkódtatás. Miért hagyták itt? — döbbenek a remek
bútordarabra. Persze! ez a férj tulajdona, és a hitves, akit
leszállított trónjáról az idő, nem vitte el a maga rejtekhelyére.
Mintha Németh Lászlót látnám sarokba állítva épen és kihasználatlanul, mint ki
a most reánk zúdult kor számára pillanatnyilag feleslegessé vált.
|
||
Sóskúti Margit írásos és képes hagyatékából, Szolnokon élő unokái, Joanovics Rita és Péter jóvoltából közlöm. |
Kezdőlap | Vendégoldal |