Sóskúti Margit Szolnokon született 1892-ben. 1914-ben házasságot kötött
Joanovics Aurél tanítóval, aki tevékeny részt vett az 1919. évi proletárdiktatúra helyi eseményeiben.
Ezért annak bukása után a férj szülővárosába, az akkor román uralom alatt álló Aknaszlatinára
költöztek (repatriáltak). Az itt olvasható — Beregszászon, 1931-ben lejegyzett — történet ideje 1926.
Ekkor Aknaszlatina (és Beregszász) Csehszlovákia része volt.

Ősszel berendezte Aurél az anyósom elhagyott konyháját. Elvtársak jönnek odaátról és hosszabb ideig maradnak itt. Egy reggelre, mikor felkeltem, már megérkeztek: Bátyuska a vezér és Győző a titkárja, egy hosszú, erős fiatalember, szép arcú székely fiú, amolyan kétkezi munkás, aki semmit sem gyűlöl annyira, mint a kétkezi munkát és párton belüli szellemi munkás társait, akik eldolgozzák előle a szellemi munkát. A harmadik vékony, sápadt erdélyi ügyvéd ember, előbb csak kíváncsiságból, később hitből lett forradalmár. Ahogy felmelegszik, már szedi elő a fényképeket:
— A feleségem meg a kislányom, börtönben voltam, mikor született, mire, kiszabadultam, már meg is halt... nem láttam a gyermekemet...

Most viszik Oroszországba. Győző mindenütt a nyomában.
— Te gyáva firkász, letört a dutyi, mi? Most mész Moszkvába csücsülni, pihenni, tanulni is egy keveset ugye?
Látom az irigység beszél belőle.
— Hát magát nem vinnék ki, ha akarná?
— Dehogynem, csak nem megyek. Voltam tavaly egy fél évig, de engem nem küldtek ám az akadémiára, hanem a műhelyben dolgoztattak, és csak annyi fizetést adtak, mint akármelyik más fizikai munkásnak!
— Mondja, mit tenne, ha tegyük fel, az egész világon kommunizmus lenne, visszamenne önként a műhelybe?
— Azt már nem, én dolgoztam eleget!
Pedig olyan fiatal és oly régóta lóg a mozgalom körül, hogy ideje sem volt sokat dolgozni. Magam sem akarom, de lépten, nyomon vitatkozunk egymással. Engem fűt a gyűlölet, valami hirtelen támadt osztálygyűlölet, amit nem a fizikai munkások, hanem az ilyen „kétkezi munkások” iránt érzek. Ő viszont azt hiszi, szeretetből beszélek vele. Na, nem baj, hogy így félreért.

Bátyuskát őszintén szeretem és becsülöm is. Őszinte ember, becsületes harcos. Segít nekem a ház körül, fát vág, ha Aurél megfeledkezik róla.
— Az öreg hiúságból teszi, soványodni akar – súgja nekem Győző.
Pedig csak hazudik, így akarja menteni saját lustaságát. Győző viszont gyakran ír, gondosan, szorgalmasan.
— Mit firkál mindig?
— Tanul helyesen írni, de nem sikerül neki, nem akar neki sikerülni — nevet Bátyuska.
Sokáig itt maradnak, jönnek, mennek a futárok. Bátyuska intézkedik. Nekünk semmi közünk a dologhoz, ők a mi vendégeink, fizetnek kosztért, lakásért. A menüt Bátyuskával együtt állapítjuk meg egy hétre.
— Tudja, sok is legyen, jó is legyen, meg a munka is kevés legyen vele. Például ilyeneket: bableves füstölt hússal, meg madártej, hogy a gyerekeknek is jó napjuk legyen. Másnapra gulyás, és így tovább.
Győző sokat eszik. Bátyuska meg van elégedve velem.
— Tudja, hogy maga nagyszerű asszony! A Győző felesége az nagyságos asszony, pedig egy szappangyárból vette ki. Hát jó, jó, ő összepuszilózik minden elvtárssal, csak egy meleg levest nem főzne meg egyiknek sem. Magával meg beszélgetni is lehet, olyan nyugodtan, mintha csak a barátjával ülne együtt az ember. Maga nem is tudja, hogy milyen jól esik ez az ártalmatlan melegség, a férfiember körül egy asszony tesz, vesz, gondoskodik róla, mégis nyugodtan ülhet mellette.
Nagymosáskor Bátyuska is mossa egy lavórban szennyesét. Győző összeszedi a magáét, és elébem rakja. Megsértődik, mikor látja, hogy ott hagyom. Pedig hányszor mondta ő maga is:
— Az én Jucim nem dolgozik ennyit, nem engedem.
Arcátlan szemtelenség. Juciját főzni sem engedi, és tőlem azt is elkívánná, hogy mossak utána. Bátyuskának megtenném, de neki soha.
Bátyuskáék készülnek Bécsbe, azaz hogy csak Győző, mert Bátyuska Moszkvába megy. Sokat vitatkoznak együtt. Míg Győző hozzám jön, legyek szószólója, szeretné Bécsbe hozatni Juciját, de Bátyuska nem egyezik bele.
— Maga asszonypárti és magára hallgatni fog az öreg.
Megpuhítom Bátyuskát. Hetek múlva jön Juci. Börtönből menekített diáklánnyal együtt csempészik át a határon. Vidám, jól táplált, szép szőke asszony, prémes kabátja, meleg hócipője. Úgy néz ki az égő szemű diáklány mellett, mint egy igazi nagyságos asszony. Már nagyon hideg van, és a lány csak vékony tavaszi kosztümöt visel. Szeretnék ráadni valamit, de Aurél megvigasztal:
— Kassáig fűtött kocsiban utaznak, ott pedig felöltöztetik.
A télen Győző minden hónapban eljön, és egy-két hétig itt rostokol. Valakit beküldenek Szigetre. Aurél meg én már nem járunk át, mint gyanús egyéneket nyilvántart a sziguranca. Valaki 1–2 hét múlva kijön Szigetről rövid félórára, ennyi az egész.
Később, hogy gyanús ne legyen az idegenforgalom, meg én sem szívesen látom a kényes, lusta Győzőt, egy munkáscsaládnál bérelnek lakást. Tavasszal Győző nem jöhetett egy üzenetet elhozni. Nekem van útlevelem.
— Felutazol te Bécsbe, nem lesz semmi dolgod, csak egy könyvet hozol el, egy ártatlan verseskötetet — mondja Aurél.

Olyan gyorsan történt minden. Pesten kívül még nem voltam nagyobb világvárosban. Bécs, Berlin, London, Páris, mint elérhetetlen álmok kívántatták magukat. Most végre megyek.
— Itt a cím, ha nem vár senki az állomáson, ilyen és ilyen számú villamossal mész, Grüsinger barakk (már nem emlékszem, hányadik szám, hányadik ajtó), ha nem tudsz eligazodni, fogadj taxit! Ott csak Mimit, Dezsőt vagy Győzőt keresed! [...]

— Mimit, Dezsőt, meg Győzőt keresem — nyitok be a megjelölt ajtón.
— Itt laknak, egy óra múlva jöjjön vissza!
— Hát addig hová menjek? Nagyon messziről jövök, fáradt vagyok.
Erre leültetnek. Furcsán érzem magamat. Mi nem így fogadjuk az elvtársakat. Végre jön Juci, nagyon örül, azt mondja, bevisz a városba Mimihez, mert ő van megbízva az én elhelyezésemmel. Megadom magam. Szerencsére alig teszünk néhány lépést, már jön is Mimi.
Mimi a Dezső felesége. Bátyuska sokat beszélt róla, úgy 26–28 éves asszony, 5 éves kis lánya is van, de ez itt egészen más, alig 18 éves fiatal lány. Nem szép, nem csúnya, kicsit szeplős, kicsit szemtelen kokott arca van. Később felvilágosít Juci:
— Ez a második feleség.
A világért sem mondaná, hogy szerető, az nem kommunistás. Az első asszonyt gyerekével együtt elhagyta, fizet nekik 50 dollárt havonként, de az nem elég, az asszony pénzért kézimunkázik. Érdekes!
Végre megmosdom, megpihenek a Mimi szobájában. Mimi csak akkora, mint én, de még vékonyabb. Elérhetetlen magasból szólít le „elvtársnőmnek”. „Mimi te” — mondom én, mint ahogyan a gyerekeket hívja az ember. A kis fitos orr még magasabbra húzódik. Végre megadja magát és visszategez. Nevetek magamban. Szegény kicsike, én nem is akartam, hogy ennyire leereszkedjék. Aztán bevisz a városba, fényes kávéházba leültet: Győzőt majd ide hozom. Végre Győző megkérdezi:
— Nem éhes?
— Régen nem ettem.
Kávét hozat, megiszom egy kiflivel. Finom süteményt is hoznak. Nagyon szeretem a cukor süteményt, kiveszek egyet és nagyon lassan eszem, hogy sokáig tartson, többet nem szándékozom enni. Odaát Oroszországban a munkásnők és munkások — nem ilyenek, mint ez a Győző — hetenként külön munkaórát tartanak a külföldi forradalmárok javára, és tudom, most az ő pénzükből eszem. De Győzőt nem bántják hasonló gondolatok. Míg én csendesen majszolok, ő nyugodtan lenyeli a többi öt darabot. Milyen ostobaság. Legalább felét megehettem volna. Ez a Győző nem régen ebédelt és ismerve szokását tudom, hogy bőségesen. Én pedig tegnap óta nem ettem.

— Még két napig itt kell maradnia — állapítják meg a programot —, mit szeretne megnézni?
— Először is múzeumot, aztán Schönbrunnt, és operába is szeretnék, csak a legolcsóbb helyre, nem kívánom, hogy velem maradjon valaki, csak vigyenek el odáig.
Aztán szobát bérelt a Nussdorfer strasse nem tudom már hogy hívják szállodában. Másnap eljött értem Juci, ő sem nagyon tudta még a járást, hát ketten csetlettünk, botlottunk villanyosra fel, villanyosról le, míg elértünk a Mária Terézia térre. 1-ig csak éppen, hogy végig tudtuk futni az állatok osztályát. Legalább háromszor kellene eljönnöm, hogy kedvemre kinézzem magam. Délután a várost néztük. Este, jobb híján moziba mentünk. Másnap ismét múzeum. Most a szobrokat néztem meg, délután Schönbrunn.
— De estére operába akarok menni!
— Jó, jó, a Dezső majd megmondja.

A mindenható Dezsőt még nem ismertem. Schönbrunnból az ő lakásukra vittek. Ott már társaság volt. Dezső és Mimi a díványon trónoltak. Dezső szeméből csak egy pillantás felém, alig észrevehető mozdulattal fejedelmi pózba vágja magát és ülve várja hódolatomat, s hogy közömbösen siklom el mellette, már el is vagyok intézve, számára nem létezem. Teát ittunk bolti süteménnyel. „Mi lesz az operával?” — sürgetem Győzőt? Oda már nem lehet jegyet kapni, hanem legyek csak nyugodt, olyan helyre megyünk ma este Dezsővel mulatni, hogy nem fogom sajnálni az operát.
Hosszas tárgyalás után indul a társaság. Győző szeme csillog és boldogan súgja nekem:
— Na, majd meglátja, hová visz a törzsőrmester (értsd: Dezső) minket.
Aztán mentünk villamoson, földattin, földfelettin. Már magam is kezdtem hinni, hogy valami csodaszép helyre megyünk, mikor kiértünk a Mariahilferstrassera. A törzsőrmester futott előre hosszú lábával, Győző utána, mi többiek mint a csirkék kotló után. Aztán be egy szűkebb uccába, egy szűk ajtón le egy pincehelyiségbe.
Én nem vagyok bárszakértő, hát nem tudom, hányadrangú mulatóhely lehetett. A terem L alakú, Dezső az L alak legsarkába kommandírozott bennünket. Elragadtatott halk suttogás: „A legjobb, legdrágább helyre visz”. Aztán Dezső meg Mimi a legjobb helyeket foglalták el. Végül székek ideges tologatása jelezte a többiek tülekedését a kevésbé jó helyekért. Én nem tudtam, itt mi a szokás, hát tűrnöm kellett a nevetésüket, amiért a legrosszabb hely jutott nekem. Aztán bort rendeltek, meg vacsorát.
— A bécsi szelet nagy lesz magának — súgta Győző —, talán Jucival ketten egy porciót esznek?
A bécsi szelet nem volt nagy, a krumpli meg hideg. Aztán pont a hátam mögött valaki énekelt, valaki táncolt, valaki gitáron játszott, valaki kuplét énekelt — persze németül, én egy szót sem értettem. Hogy ne unatkozzam, a közönséget néztem, előkelően, magukból kivetkőzötten ültek az emberek. Én nem tudtam, mi jó lehet abban, itt pöffeszkedni a drága asztalok mellett, inni a rossz, de még drágább bort és enni az állott vacsorát, s ráadásul hallgatni trágárságokat. Hogy polgáremberek idejönnek havonként egynéhányszor nyársat nyelni, azt még megértem, de hogy kommunistának mire való ez az előkelő póz, azt már nem tudom. Végre jön az egyik elvtárs, akit Dezső még az útról elmenesztett egy sürgős levéllel. Most hozza a választ.
— Éhes vagy?
— Nem — volt a tétova válasz, de mindenki érezte, hogy hazudik, csak nincsen pénze.
— Na, okkor ülj le és hallgass!
A felesége csendesen megjegyzi:
— Pedig még ma nem is ebédelt, maga is tudja Dezső, hogy egész nap az után az orosz után futkosott.
Hanem Dezső nem tudja, és nem hallja, erősen figyel a kövér énekesnőre, aki valami dugóról énekel, ami hiányzik neki. Ez érdekesebb, mint az, hogy ez az Erdélyből kiüldözött intellektüel tőle csak havi 30 dollár ellátási pénzt kap abból a moszkvaiból, amit van olyan szerencsés, és ő, Dezső a törzsőrmester kezel. Ráadásul végzi az ember az ő munkáját, helyette lót, fut és éhezik, ez utóbbit pardon, nem ő helyette teszi, csak miatta. Mert Dezső ám többet fogyaszt a kelleténél. Mindjárt itt van a két feleség: a törvényes meg ez az elismert, s még hány ismeretlen ráadásul. Aztán ő csak kávéházban vagy egyéb mulatóhelyen fogad, ott pedig, ha nem is akar, fogyasztani kell. Pedig Dezső akar is. Eljövet még ráadásul gúnyosan megjegyzi: „Na, te olcsón mulattál ma, egy vasadba sem került.”

Másnap felpakoltak a vonatra, az utolsó percben adják kezembe az ártatlan kis verseskötetet:
— Aztán vigyázzon rá nagyon, néhány ezer dollár van a fedelébe kötve! Szigetről az az ismert futár viszi tovább. Tudja, kell a pénz, sok elvtársunk sínylődik még a börtönben!
Hát hogyne vigyáztam volna reá. […]

Legközelebb Mimi jött el azzal a vastag borítékú könyvvel. Csodálatos, hogy az a futár megint egy nappal előbb jött le Kolozsvárról Szigetre, s hogy nem kapta meg a pénzt, kiüzente, csak 10 nap múlva jöhet ismét. Miminek hát várni kellett, a világért sem hagyta volna nálunk, hogy mi küldjük tovább. „Aki kézhez vette, az kézbesítheti is!” — így szól a mindenható bürokratikus rendelet. De mi már tudjuk, mire való ez a szigorú betartása a rendeletnek. Magas napidíjat kap a küldönc, s ha egy napig van itt, csak egy napért, ha 10 napig, hát 10 napért, úgy gondoskodnak aztán, hogy inkább 10 napért.
S Ti odaát, édes munkás testvéreim, hittel dolgozzátok a munkaórákat szenvedő európai testvéreitekért?