1848 nyarán Bathó Ignác, Jász-Ladány akkori főjegyzője, ki Petőfivel rokonságban állott, hivatalos kiküldetésben Pesten járván, azzal a szándékkal kereste fel Petőfiéket, hogy őket meglátogatva, állapotukról tudomást szerezzen; másrészt pedig, hogy ismerve Petőfi heves természetét és soha nyugodni nem tudó szellemét, őt az akkor kitörőben volt nemzeti mozgalomtól legalább egy időre visszatartsa, s nejével együtt magához Jász-Ladányra nyaralni levigye.
   Petőfiné, Szendrey Júlia és Bathóné Sismis Fánni, ki Jászberényben most is él, közel rokonok voltak. A Petőfiné apja, Szendrey Ignác, a Bathóné anyjának Szendrey Fánninak testvérbátyja volt. Tehát Petőfi sógorsági viszonyban állott Bathóval. — Innen a rokonsági kötelék és a közelebbi érdeklődés Petőfiék sorsa iránt.

Szeptember végén. Pogány Gábor Benő szobrászművész alkotása Koltón. Forrás: SzoborLap.hu — Gyurkóné Edit felvétele.

   Bathó Ignác felmenve Pestre, egyenesen Petőfiéknek Kerepesi úti lakására ment. Lakásukra érve, mely az első emeleten volt, a konyhában egy 14–15 éves szőke leánykát talált.
   — Hallod-e hugocskám, itt laknak-e Petőfiék?
   — Igenis kérem alásan — felelt zavartan a leány, ki épp a konyhát seperte.
   — Ki van idehaza?
   — Mindketten itthon vannak.
   — Hát aztán felkeltek-e már?
   — Igenis, csakhogy még nincsenek felöltözködve.
   Ez reggeli 7 és 8 óra között történt.
   — Na eredj be szaporán húgom és mondd meg, hogy a sógor van itt Jász-Ladányról és okvetlen beszélni akar velök.
   E párbeszédre Petőfiné kijött a konyhába. Öltözete reggeli fehér pongyola volt, fején széles hímzésű, fodros fehér fejkötővel.
   — Isten hozta sógor, hát egyedül?
   — Amint látod. Kívántalak benneteket látni, hogy hogy vagytok, és élhettek-e bú nélkül.
   — Csak megvagyunk elég jól.
   — Arcod pedig Juliskám az ellenkezőt mutatja; nagyon pápista színben vagy.
   — Tudja sógor, Pesten nem élünk úgy, mint falun.
   — De Juliskám, nem néznél te most ki jobban falun sem!
   Erre Petőfiné elmosolyodott.
   — Hát Sándor felkelt-e már?
   — Fel.
   — Hol van?
   — Itt a belső szobában. Jöjjön be sógor.
   — Megyek. Hohó! Most jut eszembe, valamit hoztam is én neked, Fánnika küldte. Pakoltasd ki, vagy ne bántsd, hadd maradjon a kosárral együtt.
   Eközben Bathó átadta Petőfinének az elébb egy lócára tett jó nagy füleskosarat, mely különböző élelmiszerekkel, vajjal, tojással, szalonnával volt megrakva.
   — Vigyázzon sógor! Halkabban beszéljen, mert ha Sándor megtudja, hogy valamit hozott, kidobja az ablakon. Ő nem fogad el senkitől semmit — szólt lassabb hangon Petőfiné, átvéve a kosarat. Köszönöm sógor a Fánnika szíves megemlékezését, mondja meg neki. De aztán el ne felejtse!
   — Jó, jó, csak dugd el hát valahova, hogy Sándor észre ne vegye, aztán gyerünk be hozzá.
   A kis keskeny szobán, mely a még vetetlen ágyról ítélve, hálószobájok lehetett, átmenve a másikba, mely még keskenyebb volt az előbbinél, Petőfit íróasztala mellett ülve találták.
   Nyúlánk tagjait hosszú reggeli öltöny fedte, melynek alapszíne piros volt, sárga és kék virágokkal. Székéről felkelve, kölcsönös rokoni üdvözlések után beszédbe eredtek.
   — Hogy vagytok Sándor ebben a zavaros nagyvárosban?
   — Hát csak megvagyunk sógor, üggyel-bajjal, zaklatások közt.
   — Miféle zaklatások közt?
   — Hiszen sógor, majdnem mi vagyunk a policia.
   — Hogy-hogy?
   — Ha valakinek baja van, csak mihozzánk szalad, hogy beszéljünk a múzeumnál az érdekökben és csillapítsuk a felbőszült népet.
   — Ugyan ne mond.
   — Az ám!
   — De hát gyenge idegzetű létedre, te is beszélsz?
   Petőfi abban az időben sokat gyöngélkedett. Arca sápadt, beesett volt. A beszéd felhevítette és idegessé tette, különösen olyankor, ha a népjogról, hazáról, szabadságról beszélt. Ilyenkor szemei megélénkülten villogtak és beszédét folytonos gyors kézmozgással kísérte.
   — Hogyne beszélnék, mikor minden ember reám támaszkodik; s azt hiszik, hogy egyedül én és Vasvári Pali vagyunk hivatva a népet a kitörésektől visszatartani — válaszolta nemes büszkeséggel a költő.
   — Bízol magadban Sándor, hogy ilyen nagy dolognak ilyen gyenge testtel meg bírsz felelni?
   Meg vagyok győződve! Miután a közbizalom irántam annyira nyilvánult, hazám szabadsága pedig szívemen fekszik, megteszem, ha mindjárt a fejem utána vész is!
   E párbeszéd kezdetén Petőfiné észrevétlenül kisurrant a szobából, valószínűleg a küldött holmikat megtekinteni és elrakni.
   A költő legutóbbi szavaira e szavakkal futott be a szobába:
   — Sándor! Valami rabbinus keres, bejöhet-e?
   — Na lásd sógor, így vagyok én mindig. Már meg ez is háborgat.
   — Ugyan mi jóért fordulhat egy rabbinus tehozzád?
   A költő vállat vont.
   — Eredj ki Julim, kérdezd meg, mit akar velem? — szólt nejének, ki kimenve, azonnal visszatért.
   Azt mondja, négyszemközt akarna veled beszélni.
   A költő azonnal kikiáltott:
   — Tessék bejönni!
   E szavakra, halk kopogtatás után, megnyílt az ajtó és középtermetű, hosszú fekete szakállas, szép külsejű férfi lépett a szobába, díszes papi öltönyben.
   Petőfiné sógorával a másik szobába távozott.
   — Ugyan te Juli, mit akarhat ez a rabbinus Sándorral? — kérdé halk hangon sógora, miután az ajtót behúzták maguk után.
   — Nem tudom. De itt az ajtónál kihallgathatjuk mit beszélnek.
   Erre azonban nem volt szükség, mert elég érthetően és hangosan beszéltek. Beszédjök folyamából kitűnt, hogy a rabbi Petőfit a zsidók érdekében a múzeum előtt védbeszéd tartására kérte fel s a fáradságért — mint a költő alábbi szavaiból is kitűnik — egy csomó aranyat tett az asztalra. A költő a pénzt e szavakkal utasította vissza:
   — Tegye el ön a pénzét... Én jutalmat soha senkitől nem szoktam elfogadni. Hazafias kötelességemet teljesítem mindenki irányában, jutalom nélkül is. Forduljon Vasvári Pálhoz, ő e dologban többet tehet, mint én. De figyelmeztetem önt, hogy Vasvárit ne merészelje megkísérteni, mert bizonyos vagyok benne, hogy ő majd más módon utasítja vissza az alamizsnát. Lehet, majd én is beszélek.
   Az utóbbi szavakat mindig erősebb hangsúlyozással ejtette ki a költő.
   A rabbi ezután eltávozott, a költő pedig feldúlt arccal és szikrázó szemekkel lépett a másik szobába, hol sógora és neje voltak.
   — Mért nem kísérted ki az atyafit Sándor? — kérdé egészen közönyös arccal Bathó, mintha semmit nem tudna a történtekről.
   — Ugyan, hogy kísértem volna ki, mikor egy csomó arannyal akart megvesztegetni, hogy hitsorsosai érdekében beszéljek a múzeum előtt. Meg is ígértem félig meddig, de az adományt, természetesen, visszautasítottam, és az atyafit Vasvári Palihoz küldtem. De megmondtam neki, hogy jól vigyázzon a bőrére!
   — Na hiszen jóhoz küldted, az ugyan megtáncoltatja...
   — Úgy hiszem magam is.
   — Én te rajtad csodálkozom, sógor, hogy ily szűzen eresztetted el.
   — Mondasz valamit. De hidd el, erőmbe került visszatartani magamat, mert nagyon felháborított. Szerencséje volt, hogy rögtön meghunyászkodott, mert az ablakon dobtam volna ki aranyostul.
   A visszafojtott harag e szavaknál még sápadtabbá tette a költő halvány arcát s egész lényén ideges rángatózást idézett elő.
   — Lásd sógor, — folytatá a keserű fájdalom hangján — ilyen sors jutott a szegény magyar íróknak!... Pedig barátom csak tengődöm, alig tudok megélni. Összes műveimet 1500 pengő forintért kérik.
   — Bizony sógor, abból nehezen lesz háromemeletes házad Pesten. De még ezt a kicsit is aligha tudnád megszerezni a magad emberségéből, ha így fizetnek.
   — Legtöbbet még Emich Gusztáv ígért.
   — Mennyit?
   — Az még a legbecsületesebb a többi közt, mert ő 2000 forintot ajánlott.
   — Ne add annyiért Sándor. Hisz míg más munkájából ezer példány elkel, addig a tiedből tízezer példányt adhat el a kiadó — szólt közbe Petőfiné.
   — Nem értesz te ahhoz lelkem. Nem ismered te még azt a népet. Vérszopóbb az a hiénánál.
   — Már engedj meg Sándor, de ebben tökéletesen igaza van Julinak. Én sem adnám oda olyan olcsón.
   — Biz ez potom ár sógor, arról szó sincs. De a kényszerűség mindenre ráviszi az embert. Alamizsnából csak nem élhetek!
   — Azt én se szeretném megérni — jegyzé meg Bathó —, de ne félj, nem is fogsz arra rászorulni. Meg tudod te keresni a kenyeredet a tolladdal is.
   — Hadd el sógor! Magyar író tolla nem ér egy fabicskát. Fel is hagyok én ezzel nem sokára. Karddal cserélem fel a tollat. Nagyobb szükség van most arra.
   — De hát mivel mégy el? Honnan teremtesz pénzt?
   — Elfogadom az Emich ajánlatát.
   — Sándorkám, mind csak fel nem veszed? Hát én miből éljek? — kérdé Petőfiné.
   — 1600 forintot felveszek, 400-at meg itt hagyok neked. Elég lesz ennyi?
   — Én nem bánom. Tégy, amit akarsz.
   — Talán nehezedre esik, hogy kardot kötök? Hiszen most minden jóravaló ember a csatatéren van.
   — A te dolgod. Csak azon csodálkozom, hogy te még csak most jöttél erre a gondolatra, mikor már a haza fiatalságának színe-java harcol.
   E szavakra Petőfi sógorára nézett. Sápadt arca kipirult.
   Nagyon fájhatott a költőnek, hogy épp imádata tárgya, saját neje az, aki olyan kevésre becsüli az ő lángoló hazaszeretetét.
   Villogó szemének tekintetében észrevehető volt a zavar, a megbántás, a mély lelki gyötrelem kifejezése. Ideális szerelmének ilyen kevésre becsülése, egész valójában megrendítette.
Homlokát mély redőkbe vonta s két kezével íróasztalára könyökölve, mély gondolatokba merülten bámult maga elé...
Ezután, hosszabb csend állott be, mialatt a költő nejét több ízben vizsgáló tekintettel szemlélte. De az ő fájdalmas tekintete és e sokatmondó, jelentőségteljes csend arra semmi legkisebb benyomással nem volt.
   Az az arc változatlan maradt.
   A költőt végtelen bánthatta ez a közöny, s ezt a szeméből kicsordult két nagy könnycsepp is igazolta.
   Íróasztalától felállott, arcát az ablak felé fordította és kendőjével törölte szemét.
   — Ne búsulj Sándor, lesz az még rosszabbul is — szakította a csendet félbe sógora. — A világ rendesen hálátlansággal szokott fizetni.
   Erre a költőnek egy mély sóhaja és igazoló kézmozdulata volt a válasz.
   — Ne törődj semmivel — folytatá Bathó — hadd itt ezt a zavaros fővárost és gyertek ki velem Jász-Ladányra. Töltsétek nálam a nyarat. Ne félj, ott nem fogod unni magadat; írhatsz, olvashatsz nálam is eleget, ha kedved úgy tartja, még vadászhatsz is, vagy ha azt nem akarod, kedvedre barangolhatsz a Millér-erdőben.
   A költő erre nem válaszolt semmit.
   — Tán azért nem válaszolsz, hogy a jászokkal nem rokonszenvezel?
   — Ne is híjj. Nem megyek hozzád. Utálom azokat a kanálfülű jászokat.
   (Ez a szabadszállási követválasztásra vonatkozik, amikor Nagy Károly ellenében alig kapott egy pár szavazatot. A költő e szavait igazolja továbbá: »Nem nagyhírű város Jászberény városa. Itt a fejem, ráteszem, nem is lesz az soha« kezdetű költeménye is.)
   — Hát aztán csak azért jöttél Pestre, hogy magadhoz hívjál? — folytatá a költő.
   — Egyrészt ezért is. De meg hivatalos functióban is járok.
   — Miféle hivatalos dologban?
   — A nemzetőrök részére rendeltem meg csákókat és fegyvereket. De amint látom, célt nem érek, mert fegyvereket ez ideig sehol sem tudtam kapni.
   — Hát aztán meddig maradsz itt, sógor? — kérdé Petőfiné.
   — Holnap szándékozom visszamenni. Szolnokig vasúton megyek, onnan meg a község kocsiján haza. — Szerettem volna, ha velem jöttök, mert Fánnika vár is benneteket; de ha annyira utálsz bennünket, akkor nem is erőltetlek. Na, isten veletek. Most már nem is tudom mikor látlak, mert ma még fegyverek után kell tudakozódnom s ha nem sikerül is, sietnem kell haza, mert sok a tenni való.
   Szívélyes rokoni ölelések és kézszorítások után mindkettőjöktől búcsút véve, Bathó Ignác eltávozott.
   Saját szavai szerint ekkor látta a költőt utoljára.
   Lakásukat elhagyva feltűnt neki az egyszerű, szűk, csakis a legszükségesebbekkel ellátott két kis szoba, régi festésű, kopasz falaival, melynek még szerény bútorzata is teljes összhangban volt szorongatott anyagi helyzetükkel.

   Pár hónappal az 1849. augusztus 13-iki katasztrófa után, tél idején, Petőfiné egy estve Bathó házához ment Jász-Ladányra. Itt huzamosabb ideig tartózkodott s többekkel megismerkedett.
   Ezek között voltak: Kühnel Ignác, jelenleg is élő budapesti ügyvéd, Montpart Károly, b. Orczy György uradalmi tisztje, Till Endre és sok menekült.
   Kühnel Ignác ott tartózkodása alatt a szolnoki cigánybandával éjjeli zenét adott Petőfinének, ki ezt a meglepetést igen jó néven vette.
   Petőfiné, szorongatott sorsáról panaszkodván, egy ízben kijelentette, hogy neki Emich a Petőfi költeményei árában még 400 forinttal tartozik, mert a költő 1600 frtot vett fel a hadseregbe lépése előtt.
   Petőfiné, hogy ez összeget felvehesse, fel akart menni Pestre Emichhez. Miután azonban az útlevelek szigorú vizsgálatával a policia igen megnehezítette az utazást, Petőfiné kérelmére Bathó kísérte fel Pestre.
   Petőfiné ez utat álnév alatt, rövidre nyírott hajjal, férfiruhában tette meg és Pesten is ez öltözetben ment Emichhez, ki felismerve azonosságát, a kérdéses összeget minden vonakodás nélkül lefizette.
   Petőfiné Pestről nemsokára visszatért Jász-Ladányra, de csak rövid ideig tartózkodott ottan, mert atyja, Szendrey Ignác érte ment és magával vitte Erdődre.