A csendes, napsugaras szeptember aranyfénnyel szórja tele a szolnoki művésztelep fáit, bokrait. Nagyszerűen párás, finom a levegő, csupa szín, csupa hangulat. Ilyenkor nagyszerűen halad a munka, a gyönyörű időjárás szinte rákényszeríti szorgalomra a festőket.


Dolgoznak is. szorgalmasan. A telep parkjának tekervényes útjain itt is ott is fel-feltűnik a festőállvány, előtte a piktor, a modell, meg a néző közönség. Ez a közönség parasztgyerekekből, cigányokból, koldusokból meg egyéb hasonló gentleman-ekből verődik össze, s nem csekély érdeklődéssel lesi a piktor munkáját. A gyerekek közben össze is vesznek egymással s nem egyszer hangzik el a kedves kérelem:
— Nagyságos úr, tessék megverni ezt a gyereket, nem fér a bőribe!
A nagyságos úr, a dolgozó piktor mosolyog egyet, de mivel fontosabb dolga van, mint megverni a gyereket, csak az ecsetet emeli meg fenyegetőleg. Egyébként azonban nagyon meg van elégedve. Tetszik neki, hogy ekkora tekintély a gyermekek személyében.


Mint tekintély, kétségtelenül Zombory Lajos és Zádor István a legnagyobb. Nekik szakálluk van, s nem kell magyarázni, mekkora fontos szerszám, tekintély-szempontból nézve, a szakáll, különösen Szolnokon, a várbeli gyerekek közt! A két szakáll tekintélye egészen a múlt hétig csorbítatlan volt, de a múlt héten az egyiket, Zomboryét alaposan megtépázta — még pedig a szó szoros értelmében — egy tehén. Zombory, aki tudvalevően állatfestő, legelésző teheneket pingált, s miközben egyik modellje szépségeiben volt elmerülve, addig egy másak modell — lelegelte fejéről a szalmakalapot. S ez még nem volt elég, tetejébe egy harmadik modellje, egy gyönyörű bika meg is kergette. Ja, ilyen veszedelmekkel is meg kell küzdenie egy szenvedélyes állatfestő tekintélyének!

Pólya Tibor tekintélyét nagyon növelik fantasztikus jelmezei. Olyan rettentő szorgalommal dolgozik, hogy egész nyáron talán kétszer sem volt a városban, rendes ruhát sem vett magára. Korán reggel valami kendőt, fürdőköpenyt vagy feleségétől valami régi pongyolát kap magára s abban pingál, miközben felesége és kislánya asszisztálnak neki. Hol görög-római hősnek, hol meg sátoros cigánynak vélné az ember, amiből megállapítható, hogy Pólya a klasszicizmus és a bohémség között erősen ingadozik. Ugratja is eleget Fényes bácsi — így nevezi mindenki Fényes Adolfot —, aki mindig hajlandó a tréfára.
 

Az asszonyok nagyszerű barátságban élnek egymással, s ez olyan világcsoda, amilyen nem volt a világon. Tessék elgondolni, hogy hét asszony és három leány festőnő él egy fedél alatt, anélkül, hogy pletykáznának egymásra! Ugye, ez szinte lehetetlen, a szolnoki telep asszonyai között pedig még soha egy hangos szó sem esett. Ide kell írnunk e rendkívüli hölgyek nevét a későbbi korok számára: Pólya Ivánné, Pólya Tiborné, Radnay Miklósiné, Szlányi Lajosné, Szüle Péterné, Udvary Dezsőné, Zádor Istvánné, Gerber Magda, Gombkötő Klári és Péter Marianne ezek a rendkívüli hölgyek.


Esténként a telep tagjai egyik vagy másik műterem terraszán gyűlnek össze, s néha éjfélig is eldiskurálnak. Pólya  Iván  harmonikázik, Szüle Péter szájharmonikán kíséri, s néha olyan bősz hangverseny van a telepen, hogy még „a fák is sírnak” belé. Ilyenkor néha cigány is akad, különösen, ha megjelenik a telep barátja, Nerfeld Ferenc, aki hozza magával a bandát a városból. Van aztán jókedv, tánc reggelig, amiben főleg a fiatalok Vidovszky Béla, Bertalan Albert, Moller Pál és Vörös Géza vezetnek.


Nappal csónakázás a Tiszán, minden délben strandolással egybekötve. Csupa atléta már mind, aki a telepen lakik, úgy úsznak, eveznek, mintha napszámba dolgoznának. De kell is, mert a festés nem könnyű munka, a kis testedzésre nagy szükség van. De kell ez soványodás szempontjából is, ami nemcsak a hölgyeknél fontos, de a férfiaknál is, mert különben túlságosan — hogy is mondjuk csak? — elpuhulnának.

Ismeretes, hogy a telep a kommün alatt teljesen elpusztult, a szolnoki ütközetben az ágyúk összelőtték. Most épült fel a telep újra, s ez Lippich István dr.-nak, a szolnoki művészegyesület elnökének az érdeme, aki fáradhatatlan ambícióval dolgozott a telep újraépítésén.

Most kiállítást rendeztek a művészek a telepen, tíz év óta az elsőt. Nagy erkölcsi és anyagi sikerrel zárult a kiállítás, Szolnokon akadnak még vevőik, akik elbírják a rossz konjunktúrát. A kiállítás már be is zárult, de piktorok még tovább is ottmaradnak Szolnokon, azt mondják, az ősz a legszebb, s amíg csak fűteni nem muszáj, addig nem jönnek vissza Pestre.
Igazuk van.