Zombory, a szolnoki művésztelep főállatpiktora, e napokban 40.000 forintot mutatott e sorok írójának, csupa ropogós, új bankót. De — Kossuth-bankó mind. Savanyúvíz-palackokban őrzi ezt a vagyont, a szép százasok úgy vannak összegöngyölgetve, mint a kucséberek számai. Ezt örökölte valamelyik ősétől, aki nagy magyar vala a forradalom idejében.
Pénz tehát van a szolnoki művésztelepen bőven. De van egyéb is.

Elég egy órát ott tölteni s az ember ismét visszakívánkozik oda. Már e sok megelégedett arcnak is megvan a maga külön vonzó hatása. A kávéházi forradalmak itt ismeretlenek és ismeretlen az a festő-típus is, amely félórai röpke festés után öt órán át köszörüli a kést a tisztelt plutokrácia és kormány zsíros nyakára. A festők itt tényleg festenek, oly meglepő gondtalansággal, hogy az ember szinte aggódik. Mert ha e többé-kevésbé szikár urak itt mind pocakot eresztenek, esetleg elhájasodik a művészetük is.

Ez azonban csak pillanatnyi hamis impresszió: a nagy magyar publikum majd biztosan tesz róla, hogy a képvásár szezonjában ők is megkóstolják azt a fűszert, amely az életet lüktetővé teszi: a gondot!


Egyelőre azonban festenek, gondtalan s boldogan. Maga a környezet is erre ingerli őket. Rövid látogatásunk alatt ugyan nem ösmerkedhettünk meg Szolnok szépségeivel, de elég, ha visszagondolunk Pettenkofen képeire és ha az imént megnyílt kiállításban körültekintünk: a vásár meg a Zagyva partjai bőségesen adják a legszebb motívumokat. A telep műtermeinek és lakásainak diszkrét előkelősége is valami, aminek hatása jótékony. Ennek megteremtéseért csakugyan köszönet illeti a szolnoki képzőművészeti egyesületet. A város önmagát díszítette ezzel az intézménnyel. Mint Nagybánya, úgy Szolnok is bizonyára fontos helyet kap a későbbi magyar műtörténészek könyveiben.

De hát ez jövendő kollegáink ügye, maradjunk a jelennél. A jelen pedig egy évet jelent itt, mert ennyi idő óta folyik e műtermekben a munka. S a műterem körül is. Mihalik Dániel például tájképet rendezett be magának a műterme ablaka előtt: olaszkel, répa, saláta s más efféle konyha-kellék bontogatja számára leveleit. A környezethez tartozik Pista is. Neki lyukat ástak Olgyay műtermével szemben, abból mutogatja hosszú fülét és zöld szemét, közben nagyokat hancúrozik Zombory tacskójával s ugrik, amennyire lánca engedi. Pista ugyanis szelíd kölyök-róka s alkalmi modell. Nemsokára megérkezik a telep őzbakja is. Ami még ezeken kivül szükséges a művészethez, az is megvan: hangulatkeltésről a „Lakat" című intézmény gondoskodik, a Zagyva partján ott híres halászlé készül, s van bor is meg alkonyat is. Ösmervén mindezeket a dolgokat, igazán kíváncsian indulunk a telep kiállítására.

A két műterem-ház egyike rejti magában a szolnoki Szalont. Négy-öt szobát alakítottak át erre a célra s delikát, vonzó kis kiállítás lett belőle. Sokkal élvezetesebb, mint a legtöbb budapesti tárlat. Mert először is nyoma sincs itt a dilettáns munkának. Azután meg nem okoz főfájást a sok kép. Nálunk még mindig a tömeg-kiállítások divatoznak: a képtengerben elvész az egy kép. Itt ellenben nemcsak látunk festményeket és szobrokat, hanem élvezhetjük is.

Néhány darab a múltra emlékeztet, amelynek a nagy Pettenkofen adta meg a bélyeget. Talán ő volt Szolnok első művészi fölfedezője. A vásár, a kátyús úton tovadöcögő szekér, az ólas udvar volt kedves témája. Vázlatos festése rendkívül delikát, hirtelen, sztenogrammszerű. Kezejárásának csodálatos biztossága mutatja, mennyire beleélte magát a szolnoki viszonyokba. Őszinte naturalista, de még az igazi plein-air ösmeretének hijján, ami azonban semmit sem von le értékéből. Amit itt látott, egészen neki való volt: a rendetlen vásár, az össze-vissza ácsorgó parasztnép, az igavonástól megviselt, kócos lovak, a toldott-foldott parasztszekér. De nemcsak Szolnok hatott rá, hanem ő is hagyott nyomot a szolnoki pikturában. Volt ott egy ember, aki hűséges árnyéka vala Pettenkofennek, mindenütt nyomában járt, mellette festegetett. Még a kézírását is elleste, vonásról vonásra. Müller Adolfnak hívták. A tanítvány annyira a mester nyomában járt, hogy sok apró vázlatról ma már nehéz eldönteni, Pettenkofen festette e, avagy Müller. Itt is csak az egyik kép helyezhető bizonyossággal Pettenkofen oeuvrejébe, a többi bizonyára Mülleré. Mint ahogy a mi Nemzeti Múzeumunk is vargát fogott egy ilyen képpel. Müller Adolf mellett egy másik Müller is szerepel ezen a kiállításon: Karl Leopold, a „híres" Müller, a keleti képek festője. E művek szolnoki magántulajdonban vannak; kivált az egyik, egy női fej, tűnik ki puha, delikát előadásával.

A múlté Vágó Pál és Ébner Lajos egy-egy műve is. Szerzőik, hál' Isten, jó egészségben élnek, de ezeken a festményeken már rég túl vannak. A nyolcvanas évek fejlődési korszakát látjuk magunk előtt egy kevés, Münchent, egy kevés Párist is. A szorgalmas természetszemlélet termékei, sok szeretettel, sok készséggel. Egy orrcimpa, egy női hajfonadék épp oly delikateszszel van itt megfestve, mintha döntő dologról volna szó. Szép és érdekes munkák, elegáns galériatónusban.


A többi szerző: Bihari, Vaszary, Koszta, Fényes, Hegedűs, Olgyay, Mihalik, Szlányi, Zombory, Pongrácz, Illés Antal és egy szobrász: Ligeti. Tőle itt is viszontláttuk a nagy Anonymust a telep parkjában (múltkor fényképben is bemutatta az Uj Idők e szobrot, amint három mester szépen zöldre patinázza.) Bravúrosan mintázta meg a telepesek egyikét, Mihalikot is. A festmények egyelőre még nem mind szolnoki eredetűek, de a legjaván már jelentkezik a genius loci. Bihari egy szolnoki cigánypurdét festett meg: a „Jövendő nagyságot", akinek bizonyára valamely hercegasszony lesz a felesége. Fényes pedig egy kis leány arcképét festette hatalmas vastagságban: mintha egyenest a festéktubusból nyomta volna oda a színt. Itt van az ő méltán dicsért nagy „Napszámosa" is. A többi nagyrészt táj- és állatkép, közülük sokat ismer a pesti közönség. De maradjunk a szolnoki specialitásoknál. Olgyay Ferencnek legjobb munkája a „Kukoricaföld", porhanyós, száraz tapintatú, poros televényen kukuricacsutkák. A mesteri módon megfestett föld hosszan leköti figyelmünket. Ezt ilyen szárazon nagyon nehéz megfesteni, többnyire olajos, zsíros csokoládé lesz belőle. Zombory több lovát (az ő temérdek készletéből csak néhányat állított ki) szélesen és a színeket összemarkolva festette; egy egész sonka szinte egy szuszra odahúzva. Most a tájrészek is sokkalta festőibbek lettek. Mihaliknak is van egy Szolnokon termett új nagy képe a sok közt: „Kaszáláskor". Ez is nagyon széles, bátor: virágos rét nagy színpacsmagokkal odahúzva, de a tónus közvetlenségével. Ezenkívül sok kiváló vázlat, röpke piktorjegyzetek valamennyi koloristától.

Nem is említhetjük mind. Elég, ha örülünk e nagy és buzgó munkának. Szinte látjuk, hogy a münchenies, párisias festésnek lassanként vége szakad, s lesz belőle magyar piktúra. Ha a szolnoki telep ehhez csak valamicskével is hozzájárul, már is szép csatát nyertünk.